Evelina úgy érezte magát, mint akinek egy rosszul kezdett élet után megadatott, hogy újjászülessék.
Nem asszony többé.
Nem is özvegy, akinek van mit siratnia elmúlt örömein.
Leány ismét, ki előtt az élet virágos mezeje terül, azt sem tudja, mit szakasszon belőle.
Tele felébredt vágyakkal, reménnyel, névtelen ábrándokkal a szív. Egy bűbájos titok, mely megoldóját keresi.
Midőn másnap meghallotta, hogy Kaulman megszökött, s vissza sem térhet többet, rabláncait érezte lehullni.
A vadmadár kiszabadult kalickájából.
Hová repül a vadmadár, ha a szabad levegőt érzi szárnyai alatt? Jut-e eszébe, milyen fényes volt kalickája, milyen nyájasan hízelgett gazdája, milyen gazdagon táplálták, mint védve volt a hideg ellen, üldözők ellen, milyen szépen tanították énekelni?
A vadmadár csak arra gondol, hogy elrepüljön.
Künn meglehet, hogy széttépik, megfagy, talán nem is tudja már, hogyan kell élelmét a földből kikeresni, de mégis elrepül. Bokrot keres. Párját keresi.
Evelinának nem jutott az eszébe, hogy Kaulman megszökési híre az ő hírét is magához láncolva hurcolja. Hogy minden ember azt kérdezi már most, kire marad a szép asszony.
A szép asszony, aki nagyobb szerepet játszik a szalonban, mint a színpadon. Itt csak dilettánsnak tűnik fel, amott gyakorlott művésznőnek.
Kit fog választani új királyának? Mert ez a rebellis birodalom, akinek szépasszony a neve, örökké megtartja királyválasztási jogát, hamar meg van nála írva a decheance akta. Furcsa konstitucionális monarchia; minisztériummal, mely a királynak nem felelős, s ahol a civillistáról való fogalmak diametraliter különböznek a mieinktől!
Tehát most senkije sincs. A ház üres. S a szív teli örömmel, melynek nincs még neve. Vajon mi nevet adjon neki?
Kire gondoljon? Ki van hozzá legközelebb?
Kinek mondja el leghamarább, hogy boldog, véghetetlen boldog, hogy új emberré lett. hogy szabad?
Asztalán ott hevert Árpád látogatójegye.
Befogatott, inasának átadta a lakás jegyzékét, s elment meglátogatni Belényiéket.
Messze künn laktak azok Párizsnak valamelyik külvárosában, ahol még földszinti házak vannak.
Belényiné szeretett földszinti házban lakni. Az ő háza is olyan volt, amit tőle elkótyavetyéltek.
Azután még más jó is volt abban.
Akárminő nagy városban szálltak meg, hangversenyeket adni vagy zongorára tanítani, Árpád anyja mindenütt úgy intézkedett, hogy ő konyhás szállást kaphasson, otthon főzhessen, együtt étkezhessék a fiával. Hogy ne szokjék el az anyai felügyelettől, ne kerüljön korhely társaságokba, amiket a vendéglői életben okvetlenül fel kell találnia.
Az özvegyasszony természetesen maga főzött, és Árpád imádta anyja főztét, s ha valaki rossz szívességet akart neki tenni, csak úri ebédre hítta légyen magához. Ahol lehetett, kimentette magát, nem ehetik másutt: homöopátiával él.
Azt csak nem mondhatta az invitáló uraságoknak, hogy köszönöm, de az anyám otthon paszulyt főzött disznófüllel, s azt én az egész dicsőségtekért ott nem hagyom.
Munkába került Evelina kocsisának és inasának rátalálni arra az utcára, valahol a Montmartre körül, amelyben Belényiék letelepültek.
Evelina nem engedte a hintóját az utcába behajtatni, a fordulónál leszállt, s gyalog ment inasa kíséretében a házat felkeresni.
Egy olyan primitív emberi építményben, amelynek még hátul kertje is van, fogadott Belényiné két szobácskát, amiket egy konyha választott el egymástól.
Valami cseléd, ki az udvaron mosogatott, megmutatta Evelinának a szobát, melyben az ifjú úr lakik.
Evelina halkan nyitott be a konyhába s vette észre, hogy az udvarszoba ajtaja is rögtön nyílik, de csak annyi rést engedve, hogy azon egy kémlelő asszonyarc kitekinthessen.
Ez bizonyosan Árpád anyja lesz, ki akarja tudni, ki jön látogatóba fiához.
Evelina lábhegyen suhant a másik ajtóhoz, s nesztelenül benyitott rajta.
Meg akarta lepni Árpádot.
Árpád szobájában meglepő csín és lakályosság volt otthon. Látszott rajta az anya keze. Asztalát, falait magas uraságoktól kapott emlékek díszíték; serlegek, faragványok, antik fegyverek, remek festmények; ablakaiban nyíló virágok, szekrényében pompás könyvtár.
Az anya úgy rendezte azt, hogy fia szeressen otthon lenni. A bérlett zongora Erardi legjobb készítményei közül való, mely most is kinyitva áll.
S e zongora előtt ül Árpád, háttal fordulva a hangszernek, és egy kis asztalon fest!
A zongoraművész fest!
Szokott ilyen bogara lenni mindenféle művésznek; amelyik híres festő, az szereti hegedűszóval kínozni a szomszédait, amelyik kitűnő zenész, az belekontárkodik a versírásba, s amelyik regényt ír, szereti elrontani a márványt, elefántcsontot, esetlen szobrokat faragván belőle.
Azután mit fest Árpád?
Evelina odasuhan a háta mögé. Hanem a selyemruha suhogása mégis elárulja; Árpád felriad, s a festményt hirtelen elzárja fiókjába ijedten. Evelina csak annyit lát meg róla, hogy az valami arckép.
– Ah! Ön az? – hebegi zavarodottan Árpád. – Azt hittem, az anyám.
– Ahá! Ugye most megint olyan dolgot csinált, ami meg van tiltva. Az anyja nem engedi, hogy fessen. Micsoda gondolat! Egy zongoraművésznek festéssel tölteni az időt. Azután mit festett?
– Ah, bohóság. Egy virágot.
Hogy hazudik! Arckép volt.
– Adja nekem, ha virág volt!
– Azt nem adom.
– De ha virág volt!
– Nem adom önnek.
– No, hát ne haragudjék rám! Mondja már, hogy üljek le.
Márpedig Árpád haragudott rá.
Mi szükség volt őt így felriasztania? Máskor talán nagyon szívesen látta volna.
De ez a bevezetés egészen szerencsétlenné tette a további pásztorórát.
Az az arckép nem Evelina képe volt.
– Azután üljön le mellém. Különben azt hiszem, hogy fél tőlem. Lássa, azt vártam, hogy el fog hozzám ma jönni, s elmondja tegnapi játékom felőli véleményét, s hogy ön nem jött, hát én kerestem fel önt. Nos, mint mond? Ugye rosszul énekeltem?
– Igen rosszul! – felelt Árpád kedvetlenül. – Ön hátrafelé megy, visszatanul. Pirultam a nézők között ön miatt! Hát még a játék! Azt hittem, az automat-színházban vagyok.
– Lássa, igen rossz kedélyhangulatban voltam. Házi kellemetlenségeim voltak; annyira, hogy Kaulmantól végképp elváltam.
– No bizony, az egész Kaulman nem elég ok önnek arra, hogy egy hamis hangot adjon, s elválhatik tőle anélkül, hogy az ütenyből kiessék. Kaulman úr hadd üljön a milliói között. Ön eddig sem sokat törődött vele.
Árpád nem tudja még, hogy Kaulmannal mi történt. A hír még nem terjedt el a Montmartre-ig.
– Azután csak legalább koszorúkat ne hajigáltatna magának, mikor olyan rosszul énekel!
Evelina nagyon érzékeny részén és nagyon igazságtalanul volt sértve.
Csaknem sírva menté magát.
– De, kérem, hisz nem én hajigáltatom magamnak a koszorúkat!
– No, hát önnek valamelyik tisztelője. Valami őrült herceg.
Hisz az egyre megy. Szépnek lenni, rosszul énekelni, koszorút kapni: az három olyan bűn egy bokrétában, amit a világ sohasem enged különválasztani.
– Jól van; szidjon ön, korholjon ön, zsémbes vén professzorom! Tud-e még valami rosszat felőlem?
Árpád elmosolyodott, s kezét nyújtá Evelinának.
– Bocsánat, szép asszony! Az eddigi gorombáskodások a művész tanító zsémbelései voltak a művésznő tanítványhoz. Ez megvan. Hát mármost megint legyünk gyermekek, és enyelegjünk. Előhozzam az ostáblát? Akar ön „hanzlit” játszani velem – vagy kézreverősdit?
Ez a vidám hang ismét átmelegítette Evelina kedélyét.
Nevetett, s ráütött Árpád ingerkedő kezére.
– Hát mármost mihez kezd ön, ha Kaulman urat elcsapta magától? Férjhez megy megint? Van már földből kibújó új férj? Úgy hiszem, terem az, mint a champignon. Vagy fenntartjuk a művésznői autonómiát?
Evelina lesüté a szemeit, és elgondolkozott.
– Nekem senkim sincs – szólt elszomorodva.
– Ühüm! De ez nem annyit tesz, hogy „én senkinek sem vagyok”.
– Ugyanazt teszi. Nem is akarok senkié lenni. Én magamon soha úrrá nem teszek mást, mint aki velem egyenlő rangú! Lássa ön. A szénhordó leány, ki mezítláb szökött el a tárnából, feltartja rangját. Akinek én valaha helyet engedek a szívemben, annak szabad, korlátlan úrnak kell lenni, mint amilyen asszonynak én vagyok. Nem függni semmi úrtól, nem függni semmi mástól, mint saját lángeszétől. Csodáltatni nem a pénzért, hanem saját ragyogásáért. Művésznek és büszkének kell lennie.
Ez elég vallomás volt annak, aki érti.
Árpád értette azt. Nagyon elfanyarodott rá.
– Hm! Szép asszony! Hanem akkor olyan úton indult ön el, amelyen ilyen emberrel nem fog szemközt találkozni.
– Mit akar ön mondani?
Árpád szeleskedő indulattal kelt fel.
– Azt, hogy a művészfajtának vannak bizonyos bizarr fogalmai az élet felől. Nézze ön, itt az asztalomon egy szép antik billikom; Demidov hercegtől kaptam ajándékba egy hangversenyem alkalmával. Ő viszont az ősétől örökölte azt, kinek Nagy Péter cár ajándékozá. Híres emlék, remekmű. Fejedelmek, hercegek ittak belőle. Meg is becsülöm. Benne tartom látogatójegyeimet. Hanem asztalomhoz, ivásra egy üvegpoharat használok, melyet magam vettem tizenöt sous-ért, s amelyből más nem ivott rajtam kívül soha.
Evelina mélyen elpirult e kegyetlen mondásra.
Árpád pedig feltette magában, hogy meg is magyarázza neki azt.
– Ön, szép asszonyom, egy művészt keres, aki büszke, szabad, korlátlan ura saját régiójának, aki önlángeszével világít maga körül, s ön azt képzeli, hogy egy ilyen szabad, büszke ember fog az ön oldala mellett ülni, mikor ön a Champs Elysées-be kocsikázik, s hagyja maga után mondatni a világtól: „Nézzétek, az ott Apollónak felkentje, de a lovak, mik kocsiját húzzák, nem a Hyppocrenét rúgott Pegazus utódai, hanem X. herceg telivérei, s amitől az asszony ragyog, az nem férjének dicsősége, hanem Y. márki gyémántjai!” Talál ön egy ilyen embert, szép asszonyom?
Szegény Evelina! Vesztére azt gondolta ki, hogy védelmezze magát e kegyetlen gyermek ellen.
– És ha én elvetem magamtól a gyémántokat, az egész idegen ragyogást, mindent, ami nem az enyém, amit meg nem érdemeltem, amihez úgy jutottam, hogy nem adtam érte semmit, még egy mosolygó köszönetet sem; és azután leszek semmi más, mint ami vagyok önmagamtól: művésznő; ha éjt, napot eggyé teszek, hogy tehetségemet kiműveljem, hogy rajtam se ragyogjon semmi más, mint a művész dicsősége…?
Árpád erre azután megmondta neki, amit még nem tudott. „A gyermekek és a bolondok igazat mondanak!” S Árpádban mind a kettőből volt valami. Amabból életkora, emebből művészete virtuális jogánál fogva.
– Szép asszonyom! Önből soha, de soha nem lesz művésznő. Ön azok közé a mostoha leányai közé tartozik a múzsának, akiknek minden tehetség meg van adva pazarul, csak egy nincs a bátorság hozzá. Ön gyönyörűen énekel idehaza, lángésszel, humorral játszik három ember előtt, de amint a proszcénium lámpásait meglátja, hangja elfogódik, keble összeszorul, hamisan intonál, nem lát, nem hall, nincs szeme, nincs füle. És amellett úgy játszik, mint egy fabáb. Ezt úgy nevezik, hogy lámpaláz, és ebből sohasem gyógyul ki senki. Ez több szép tehetséget megölt már, mint a kritika. Ön persze a fejét rázza erre, s kivívott diadalai tényére hivatkozik. Ne csalja önmagát! Én ismerem ezt a mi mesterségünket egész a színpadi villámcsináló gépig, s tudom, hogy mi okozza a színpadi mennydörgést. Ön diadalt ül, tapsokat kap, koszorúk közt jár minden föllépésekor. Másnap magasztaló bírálatokat olvas azokban a lapokban, amik asztalát ellepik. Az mind aranyfüst. Tart addig, amíg önnek gazdag pártfogói vannak. Azok tudják, mibe kerül ez a módja az udvarlásnak. De próbálja ön meg egyszer szétkergetni udvarlóit, becsukni az ajtaját a magas pártfogók elől, s álljon ki a színpadra azzal a követeléssel: „Most ne nekem, de értem tapsoljatok!”, majd meg fogja tudni, milyen olcsó a fütty, a megölő kritika pedig éppen ingyen!
Evelina megsemmisülve hajtá le fejét.
Hiszen tudta ő jól, hogy ez mind igaz.
Árpád könnyen vette, a dolgot mint művész, s nehezen vette mint ifjú.
A divathölgyet látta maga előtt, akinek nincs miért hízelegjen az egyenes lelkű műértő, miért szédítse hiú ábrándokkal; de szánta benne a játszótárst, aki olyan jó volt mindig hozzá. Őt sohasem bántotta. Hát miért bánt vele oly kegyetlenül?
Miért nyúlt Evelina olyan húrjához a szívének, amihez nem volt szabad nyúlnia?
Minek riasztotta fel festőpalétája mellől? Minek kérdezősködött az elrejtett kép felől, mi az.
Akármi!
Hadd legyen virág!
S ha virág, minek kérte azt magának?
Ha hozzányúlt, kezére kellett ütni? Az nem neki termett…
– S mit tegyek hát most? Mi van számomra hátra? – kérdé Evelina elcsüggedten, s könnyben úszó szemeit választ kérve emelé Árpádhoz.
A fiú gondolkozott rajta, megmondja-e neki.
Ha kérte a poharat, igya ki fenékig!
– Megmondom, szép asszony. Önnek csak két dolog közt lehet választani. Mert a harmadikat: azt, hogy térjen vissza férjéhez, Kaulman úrhoz, én nem tanácslom. Ha asszony volnék, inkább feküdném a Morgue asztalán, mint az ő hidegvérrel összerabolt milliói között. Tehát csak két választása marad önnek: maradni a színpadon, mint eddig, fogadni a koszorúkat, tapsokat, ahogy jönnek, s válogatni a hercegekben; vagy pedig visszamenni: szenet talicskázni!
Evelina felkelt helyéről, sálját szorosra húzta termete körül, s elfogult hangon e szót rebegé: „Köszönöm!”
És azzal elsietett.
Árpád mégis megkönnyezte, mikor eltávozni látta.
De hát miért jött éppen akkor, mikor ő azt az arcképet festi?
Alig távozott el az úrhölgy, Árpád kihúzta fiókját, megnézni, ha nem törlődött-e el a nagy sietséges elrejtésben az a virág. Igazán virág volt.
Egy szőke gyermek kék szemekkel.
Az ajtó megint nyílik. A képet megint el kell rejteni.
Nem jön be senki, csak Árpád anyja szól be a nyíláson keresztül:
– Árpád fiam! Ki volt az a szép hercegasszony, aki most téged meglátogatott?
– Ez, anyám, egy szegény asszony, aki koldul!
– Hm! Csodálatos, milyen cifra koldusok vannak ebben a Párizsban. Selyemruhában és perzsasálban! Adtál neki valamit?
– Nem adtam neki semmit, anyám!
– Azt jól tetted, fiam!
Azzal becsukta az ajtót, s visszament hátulsó szobájába; fia inggallérjait varrni.