A bondavári részvények már hatvanon álltak a parin fölül, s még mindig feljebb akartak menni.
De már Csanta uram mégis megelégelte a nyereséget.
Ami sok, csak sok. A jóból is sok, ami sok. Az ember ne legyen telhetetlen. Ne kívánja az egész világot elnyelni. Hiszen elég szép nyereség egy esztendő alatt hatvanezer forint semmiért.
Azután meg – valljuk meg az igazat – elég nagy szívszorongatás egy esztendeig ellenni valakinek anélkül, hogy az alatta levő pince tele legyen vert arannyal és ezüsttel. Próbálja meg ezt a kínt valaki. Aludni azzal a tudattal, hogy nem hál tallérokon!
De már rászánta magát, hogy akármit beszél Spitzhase uram, itt az idő, amidőn jó lesz a részvényeit apránként beadogatni a börzén a beteg embereknek. Hadd gyógyuljanak meg szegények tőle.
Egy idő óta már úgyis nagyon megállapodott az áruk. Egészen megszokta már a börzeárfolyamban ott látni a sztereotip számot:
„Bondavár 60 parin fölül.”
Egy szép reggelen tehát, mikor Csanta uram éppen azzal a szándékkal kelt föl, hogy küldi a részvényeit Bécsbe, felvetődik a kávéházba, s kezébe veszi a legelső lapot, melyet éppen nem foglalt le más, s természetesen kezdi a hátulján olvasni, ott, ahol a tőzsdei táviratok vannak öreg betűkkel közölve.
Ott a legelső, amit meglát, ez a kompakt betűs sor:
„Bondavár: 60 parin alól.”
„Óh, ez sajtóhiba, de öreg! Részeg volt az újságíró, az akasztófa, mikor ezt ide nyomatta. Be kell csukatni a semmirekellőt! Ha van még policáj Bécsben és igazság a monarchiában, az ilyen gonosztettért bizonyosan vasra fogják verni, aki így megijeszti a becsületes embereket! Mert ez már, ha valami, hát „közcsendháborítás”.
De azután sorba nézte a többi lapokat is. S úgy találta, hogy ezen a napon valamennyi újságíró csodálatos módon összebeszélt, hogy úgy leigyák magukat, hogy a „parin fölül” és „parin alól” között különbséget ne tudjanak tenni.
Pedig április elseje sincs, hogy azt valami juxból tennék. Elvégezte magában, hogy itt valami óriási félreértésnek kell lenni, s rögtön táviratozott Spitzhasénak: „Mi baj van?”
Spitzhase távirata keresztezte az övét; az még előbb táviratozott neki.
„Nagy baj… Bondavári tárna ég… Pánik nagy… Részvények 60 parin alól… Eladni mind!…”
„Hűh! Aki áldotta! – káromkodék Csanta uram. – Eladni mind! Hatvannal parin alól! Hatvanezer forint veszteséggel! Most már igazán, hol a harangkötél, hol a folyosóvas? Hadd akasztom fel magamat! Hat hordó ezüst oda! Embert ölök! Embert eszem! Megyek Bécsbe! Szétrúgom Bécs városát, mint a hangyavackot, ha az én ezüstömet vissza nem adja! Nem azért vittem én fel az ezüstömet, hogy az ott maradjon!”
És dúlt-fúlt, mint a veszett bivaly, és kihányta ládájából mind a részvényeket, és a hasukra taposott a sarkával.
„Ti cudarok! Ti gyalázatosak! Ti piszkos papiros koldusok! Hát ti akarjátok nekem megenni hatvanezer forintomat ezüstben? Kigyúrom a béleteket! Kihasítom a hátatokból az ezüstömet! Agyonverlek! Eltaposlak!”
Hát a nagy hányás-vetés közben valami akad a kezébe. Egy írás.
„De nini! Hát mit dühösködöm én itt, mint egy félbolond a ketrecben? Hát van énnekem valami bajom? Nincs énnekem annyi bajom sem, mint a máknyi mag! Sz itt van az öcsémuramnak a levele, ni! De jó, hogy ezt vissza nem adtam neki! Amelyben kötelezi magát, hogy ezer darab bondavári részvényt tartozik tőlem átvenni al pari, bármikor. Ej, de emberséges ember voltam érte, hogy pipára nem gyújtottam egyszer ezzel az írással. Megcsókolhatnám magamat érte, hogy ilyen okos ember voltam! Óh, én édes eszem! Óh, én előrevigyázó orrom! Most ebbe az írásba beletakarózom egészen. Eshetik tőlem a jeges zegernye zápor; engemet ettől egy cseppje sem érhet!”
Azzal szépen visszatette tűzmentes fiókjába a részvényeket is, meg a drága levelet is, s egészen meg volt vigasztalva. Mindjárt leült levelet írni az ő kedves uraöccsének Párizsba, kinek fel volt nála jegyezve az üzleti irodája; felszólította egész emberséggel, hogy minekutána így meg így állanak a dolgok, tessék valakit ideküldeni a részvényeiért, aki azokat átvegye; vagy akár azt a barátságot is megteszi még a kedvéért, hogy maga helyébe viszi, csak mondja meg, hogy hová, és hogy ki fizeti ki. A közbeeső kamatok iránt majd kiegyeznek.
Erre a levelére pedig egy hétig nem kapott választ. Hanem hiszen Párizs nem is bolhaugrás X.-hez.
Annak a hétnek pedig minden napján kapott reggel is, délben is táviratot Spitzhasétól, melyben az sürgetve unszolja, hogy adjon túl a részvényein, mert nagyon rohannak lefelé. Mindennap tíz forinttal buknak lejjebb. A hét utolsó napján már csak 80 forint értéket jegyeznek utánuk: az is „lanyha kereslet!” A kontremin borzasztóan felülkerült.
Csanta uram a füle gombját sem billentette mindezen táviratokra.
„Beszélj, beszélj! Csak te koptasd a körmödet a sok táviratozásban. Bánom is én, ha már most lefelé kezdenek is nőni a részvényeitek, mint a sárgarépa, s a jövő héten annak adnak száz forintot, aki egyet örökbe fogad közülök keresztyéni barátságból. Nekem nem részvényeim. Kell is nekem a ti papirostok! Tietek! Vigyétek el! Nekem az ezüstöm kell vissza! Én fogom a fületeket.”
És amellett mindennap eljárt a kávéházba, és mutatta, hogy nincs rossz kedve. Egy csepp rossz kedve sincsen. Ami másnak fáj, annak jajgasson más!
Hanem azután a nyolcadik napon, mikor egy reggeli lapban azt a párizsi táviratot olvasta, hogy a Kaulman-cég főnöke, Félix úr megszökött, hátrahagyva rémítő mennyiségű fedezetlen kötelezettségeket, s utána mindjárt a calais-i táviratot, hogy a futamodó Kaulman az üldöző rendőrség elől a gyorsvonatról leugorván, nyakát szegte; akkor közel volt hozzá, hogy a guta megsimítsa.
Rögtön táviratozott Spitzhasénak, hogy adja el minden részvényét azonnal, ha veszik, 80 forintért; ha nem veszik, azon alul; akármi áron, csak adja el.
Spitzhase azután visszafelelt neki, hogy:
„Jókor már! Hetvenen áll az árfolyam. Az is csak névleges jegyzés. Csak kínálók vannak, vevő senki. Oda a tárna, oda a vasút! Oda minden! Mért nem adta egy hét előtt, ahogy üzent neki. Most már befűthet vele, s süthet rajta makkot!”
„Meg vagyok lőve!”
Ez volt a szava Csanta uramnak.
„Hazamegyek. Lefekszem. Meghalok. Nem lehet tovább élnem. Tiszta abszurdum, hogy még három napig éljek.” Elbúcsúzott minden ismerősétől. Ne féljenek semmit! Nem öli ő meg magát. Meghal szépen magától, csak úgy bújában, mint ahogy meg szokott halni az ember betegségben.
Hisz ha meg lehet halni az embernek egy hideg szélfuvallattól, egy lenyelt rossz falattól, egy ragályos lehelettől, hogy ne lehetne meghalni egy ilyen veszteség fájdalmától?
Kétszázezer forint oda!
Szépen rendberakott, hordóba eltett, tallérokra felváltott kétszázezer igazi forint!
Nem olyan képzeleti forint, olyan papirosra festett forint: ma veres forint, holnap zöld forint! Valóságos, igazi csengő-pengő, ezüstből kivert forint. Ami ezer esztendő múlva is pénz!
Oda!
Csanta uram hazavezetteté magát irgalmas lelkek által a lakóházába. Magától világért haza nem talált volna soha. Az egész utca minden házát végig bekopogtatta volna, azt tudakolva, hogy nem lakik-e ő itten.
Az emberek azt hitték volna, hogy valahol nagy mulatságban volt, s nagyon sokat bevett a jóból.
Hazaérve, még egyszer levezetteté magát a pincéjébe, ami oda a patak alá volt építve, hogy még egyszer lássa élő szemeivel: csakugyan valóban nincsenek-e ott az ő ezüsttelt hordói?
Nincsenek! Egy sincs ott! Az utolsóig kicsalogatta valamennyit az a furfangos bécsi rabló.
Óh, hogy miért tört ki neki a nyaka? Miért nincs neki annyi nyaka, ahány hordót kihengerítettek innen a kívánatára! Milyen szépen feküdtek itt egymás mellett! Osztályozva. Ez itt húszas. Ez forintos. Ez birodalmi tallér. Ez koronás tallér! Milyen szép pénz az az ezüst! Milyen igazi pénz! Bukhatnak a királyok, bukhatnak forradalmak, ő megmarad. Hirdetheti a törvényt német potentát, magyar potentát: ezeknek nem parancsol!
S ezt a szép pénzt, ezt az igazi pénzt engedte ő kicsalogatni a pincéjéből! Abból a biztos pincéből, amibe rablónak sem lehetett betörni, mert egy nyomással a víz alatt volt minden!
– Eresszétek bele a vizet a pincébe! – hörgé magánkívül a tőzsér. – Hadd teljék meg a pince! Fulladjon oda, aki belemegy! Késő már az!
Hamarább kellett volna azt a vizet ráereszteni a pincére! Mikor még a hordók mind ott voltak, hogy ne nyúlhatott volna hozzájuk maga a gazdájuk sem. Akkor most is ott volnának! Szépen megzöldülve a húszasok, tiszta fehérre mosva a tallérok. Most pedig béka kuruttyol a vízben, s azt mondja: „Vak, vak, vak!”
Csanta uram levetköztetteté magát, s lefeküdt az ágyba.
Hívatta a papot, meggyónt, s felvette a szentséget.
Azután hívatta a magisztrátuális perszónákat, és testamentumot tett.
Rendelkezett világi vagyonáról.
Sok birtoka volt még. De mit ér az, ha oda az alap, oda a győzelem trófeuma, oda az ezüst?
Házait, az egész utcasort eltestálta annak az üres templomnak, amibe most már nem fog járni senki többé, aminek a küszöbén most már ki fog nőni a kövek közül a fű, s körülzöldelli az egész falat; s az udvarán pullus diákok fognak labdázni minden csütörtök délután.
Azért legyen annak a templomnak papja, egyházfia, harangozója.
A pap tartsa a misét, a harangozó húzza meg a harangokat, az egyházfi nyissa ki az ajtót mindennap, mint amikor még százan meg százan mentek be a kinyitott templomajtón, szép ezüstgombos férfiak s hosszú selyemuszályos asszonyok, akiknek ivadéka nem maradt a földön.
Az a templom hirdesse, hogy ők „voltak!”
A szomszéd ház pedig bocsáttassék vissza annak az özvegyasszonynak a tulajdonába, aki utolsó leánya az utolsó görögnek a városban, akitől ő vette azt el egykor kótyavetyén.
S minthogy ezzel az asszonnyal maradt fenn még régibb időkből valami vitája, amiben Isten a bíró: papirosról volt szó, ami ma sokat ért, holnap semmit sem ért; tehát neki hagyományozza még és az ő fiának azt a kárba veszett, azt az elátkozott papiroshalmazt is, aminek „bondavári részvények” a neve, amik őt most megölik. Legyen az övék. Ha elvész, vesszen el nekik; ha megmarad, nyerjenek ők vele.
Ekként rendbe hagyva világi vagyonát szépen, megpecsételé a végrendeletet, aláírta saját kezével; kiosztotta utolsó ezüst-, aranypénzét az ismerősök, a cselédek között; a harangozónak megmondta, hogy húzza meg rögtön a harangokat, és minden két órában húzzon három verset, s ha kérdik, kinek szól, mondja azt, hogy a vén Csanta meghalt!
Azzal kiküldött mindenkit magától.
És másnap reggelre meg volt halva.
Nem érte semmi erőszak.
Csak a bánat ölte meg. Mint ahogy meg tud halni az öreg ember, mikor az öreg felesége meghal, akivel együtt megvénült, mint ahogy meg tud halni az olyan ember, akinek erős akarata van, s ha kimondta, hogy nem marad itt többé, hát el tud menni!