A koncertszezon legszebb virágzása közepett kapták meg Belényiék a hivatalos értesítést, hogy Csanta uram meghalt, s végrendeletében visszaadta elkobzott házukat.
Hát ha Beethoven, Mozart és Haydn várták volna Árpádot kvartettre, nem otthagyta volna-e rögtön Párizst, hogy megláthassa az elhagyott ház udvarát újra?
Még Belényiné is elfeledkezett bevételek és belépti díjak mennyiségével vesződni arra a szóra, hogy „Hívnak haza!” „Vajon megvan-e még a szomorúfűz a kút mellett? Mekkorát nőhetett a télizöld repkény a folyosó falain? Vajon ápolta-e valaki a gyümölcsfákat a kertben? Megvannak-e még a gyöngyvirágok a fal mellett? Nem pusztultak-e el a nefelejcsbokrok a patak mentén”?
Ez volt most a nagyobb kérdés!
Dehogy időztek egy napot is tovább. Egyik jobban tüzelt, mint a másik.
Másnap már vasúton voltak. Úgy siettek, mint akik hitelezők elől szöknek.
Sem éjjel, sem nappal nem pihentek sehol. Délután volt, mikor megérkeztek X.-nek városába.
A massaecurator, a szenátor úr már akkor ott preferánszozott a kaszinóban, de biz azt csak kihúzták a kártyaasztal mellől, nem hagyták másnap reggelig a bőrében, hogy a házukat át ne adja. A jó úr kénytelen volt kifizetni a buktit, és menni velük.
Belényiné azon aggódott az egész úton, vajha ne töretett volna boltot Csanta uram az ő szép utcaszobájából. Bárcsak egy kis szoba volna benne felhagyva, ami ne volna bérbe kiadva, hogy ő ott hálhatna meg a maga házában első éjjel.
A szenátor úr tehát nagyon megvigasztalá, midőn tudtára adta, hogy nem lakik a házában senki. Csanta uram nem fogadott lakókat a tőszomszédjában levő házakba. Békében akart élni és szomszédok nélkül. Neki senki se leskelődjék át az udvarába. Neki ne nézegessenek be a pinceablakain. Csak egy mindenest tartott azokban, aki a házakra felügyeljen, hogy a tolvajok fel ne verjék. Annak volt egy szobácskája ottan.
A szenátor úr tehát bevezeté visszakapott házukba Belényiéket; felnyittatá ellőttük a szobákat.
Minden bútor úgy állt azokban, ahogy elhagyták. Még a por sem volt letörülgetve róluk, ki tudja hány esztendő óta. Árpádnak első gondja lett volna a kertbe szaladni, ha a szenátor úr meg nem fogta volna.
Még valami átadnivaló van. Egy nagy vasláda. Azon hármas zár. És abban egy nagy kincs!
A bondavári részvények.
– A patvar vigye el a bondavári részvényeit – nevetett Árpád –, hiszen nyár lesz már, nem kell most fűtenivaló!
– Bizony azok most nagyon alant állnak! – biztosítá őket a szenátor úr. – Jelenleg alig áll az árfolyamuk tíz forinton felül. Mert hogyha úgy nem volna, hát hiszen nem is halt volna akkor meg Csanta uram.
De már csak azért el kellett őket fogadni. Ajándék marhának nem kell nézni az ázsióját.
Belényinének még azután sok beszélni valója volt a jó öreg szenátorral mindenféle ügyes-bajos dolog felől; Árpád nem ártotta magát abba, hanem kiosont a szobából, és le a kertbe.
De bizony megvoltak a gyümölcsfák mind, éppen teljes-tele virágzásban; a kerítés mellett ott piroslott a teljes virágú őszibarackfa, amiről hajdanában halálbüntetés terhe alatt nem lett volna szabad egyetlenegy virágot vakmerő kézzel leszakítani, a nefelejcs is ott kéklett a víz partján, s a fal mellett egész kardalt csilingeltek a gyöngyvirágok csengettyűi. Csak az legyen, aki meghallja.
Minden megvan, minden nagyot nőtt azóta. A két átellenes part fái egészen egymásba hajlottak már.
Árpádnak első gondja volt kibontani a betéglázott pincegégét. Ott van-e még a sodronylánc s a láncra akasztva a bodzafamalom?
Ott volt.
Hát a tilinkó?
Az is ott volt.
Egymásba illenek-e még a rovátkok? Tökéletesen.
A malomból nem hiányzott semmi.
Akkor azután végighasalt a sárga virágos zöld fűben; rátette a bodzafa malmot a vízre, s két tenyerébe fektetve állát nagy megelégedéssel nézte, hogy forog a bodzafa kerék, hogy kelepelnek a lapátok, hogy forog a korong rajta. Nem verik meg érte többé!
Valahára kijátszhatja magát kedvére.
Hír, dicsőség? Mit beszélnek az újságok? Hogy sajnálják hirtelen eltűntét a világvárosból? Szerelmes úri asszonyok? Mi az mindehhez a malomkelepeléshez?
Hát a tilinkó mit beszél?
Nem romlott-e el azóta? Nem némult-e meg? Nem repedezett-e össze, nem porhadt-e el?
Semmi baja. Igen jó helyre volt téve. Szellős, hideg, száraz hely volt az. Csak ki kell játszani egy kicsit. Úgy szól, akárcsak a rigó.
Ezért sem szidják már össze!
Mi van még hátra? A papiroshajók. Azokért sem zsémbel már a szomszéd, nem pirongat meg a mama.
Árpád kihúz a zsebéből egy nagy papirost; az éppen az ő párizsi diadalának emléke: egy színlap a legközelebbi hangversenyéről.
Hol van az már!
Abból csinál egy jó nagy hajót, vitorlával, s hogy terhe is legyen a hajónak, megrakja azt a dupla barack piros virágával – nem vernek már érte a körmére! –, s elereszti azt a vízen; s míg az csendesen úszdogál a víz fölött táncoló szitakötőktől körülforgatva, ő megint végigdűl a nefelejcses zöld fűben, s elkezdi a tilinkóján a „Repülj fecském” nótáját tilinkózni.
S a tilinkószóra lejön a szomszéd átellenes ház kertjéből egy másik gyermek. Egy szőke, tizenöt éves kisleány. Gömbölyű piros mosolygó orcája. Viola szemei. Félénken tesz egy-egy lépést, mint az őz, s bámulva figyel előre. Még elébb jön. Megint megáll. A furulyázó nem veszi őt észre. Nincs egyébre figyelme, mint a tilinkójára, a bodzafa malmára, meg a virágteherrel úszó hajójára.
A másik gyermek egész a partig jött már, mégsem veszi észre. Akkor elneveti magát. Mint a tündércsengettyű csengése, hangzik a vidám gyermek kacagása.
Árpád felriad rá. Feltekint meglepetve.
– Ah maga az, Zsófika? Jaj, de szép leány lett magából, mióta nem láttam! Hajtsa vissza, kérem, a hajómat.
S a másik gyermek nem mondatta azt magának kétszer. Leszökkent a víz mellé. Térde közé szorította a ruháját, hogy a vízbe ne érjen, s még egy csomó fehér virágot vetve a hajóteher piros rózsácskái közé, visszahajtotta egy rekettyeszállal a hajót a túlsó partra.
S azután megint újra kezdték.
Olyan jó mulatság volt ez!
Belényiné a folyosórul nézett le a kertbe. Nem szólt rájuk. Hagyta őket mindaddig, míg lement a nap; hűs kezdett lenni, s valamelyik a kettő közül, amelyik okosabb volt (bizonyosan a leány), nem figyelmezteté a másikat, hogy harmatos kezd lenni a fű, jó lesz már hazamenni.
Akkor azután Árpád szépen kikötötte a malmát, eltette a tilinkóját, s felment az anyjához.
Belényiné nem zsémbelt rá, de nem is csókolgatta meg a fejét, mint máskor.
Megmutogatta neki, hogyan rendezte el a házat, amíg ő odalenn járt a kertben.
Árpád nagyon meg volt vele elégedve.
– Mármost itt fogunk lakni mindig.
Egyszer csak rákezdte azután az anyja.
– Hja, biz én nem is bánnám, ha megházasodnál, fiam! Valami jó asszonyt hoznál a házhoz.
– Én? Anyám! – szólt Árpád nevetve és csodálkozva.
– Hát persze! Nagy gyerek vagy már; én csak nem vigyázhatok rád örökké.
Árpád még jobban nevetett.
– Hát azért, hogy olyan nagy gyerek lettem, hogy az anyám nem bír velem többé, szerezzek magamnak egy másik asszonyt, aki jobban tud rám vigyázni?
– Hát bizony! Annak az a rendje! – erősíté egész komolyan Belényiné.
Mintha az nem is lehetne másképp, mint hogy a gyereket, amíg felnő, az anyja tartja felügyelet alatt, s azután átadja egy másik asszonynak, akinek feleség a neve, ügyeljen az rá. Magára csak nem lehet hagyni a gyereket soha.
– No, hisz azt is megteszem a kedvedért, anyám, elébb-utóbb. Most már megvan a házunk, hanem elébb még egy kis konyháravalót is kell összemuzsikálnom, hogy azután akkor ne járjam a világot, mikor már van valakim. Mert látod, ebben a cigányéletben egyforma baj, akár otthon hagyja az ember a feleségét, mikor Pétervártól Párizsig kóborol, akár megával hordja.
– No iszen, van is valamink. Nem rosszul gazdálkodtam a keresményedből. Azután itt vannak ezek a részvények is. No, ne nevess hát, te bolond fiú! Ha tíz forintot ér is egy, de ezer darab. Ha eladjuk, tízezer forint. Kis városban az egy kapitális. Arra mindjárt megházasodhatol.
– Hjaj, mama. Ne úgy értsd te azt a dolgot! El lehet ám adni egy nap „egy” részvényt tíz forintért, de ha én másnap ugyanarra a helyre visszamegyek, hogy egy másikat is eladjak, fejembe verik a kalapot, s kilöknek. Ha pedig azzal állok elő, hogy ezer bondavári részvényt akarok eladni, megkötöznek, s becsuknak a tébolydába. Csak tedd el te azokat a papirosokat a többi emlékezetes papirosaid mellé, amikről hívő szívvel várod, hogy még egyszer olyan idő lesz, amikor megint annyi forintot fognak érni, amennyi rájuk van nyomtatva.
– No hát, bizony az meg is történhetik. Nem sok nagy dolog megtörtént már? Hitted volna, hogy a házunkat valaha visszakapjuk? Azt is bánom, hogy a többit odaadtam elégetni. Ki tudja, micsoda szerencse érhet bennünket még ezekkel a részvényekkel? Hátha egyszer még al pari állnak, s kétszázezer forintot kapunk értük!
– No, én ilyen szerencsére nem számolok, mama. A legrosszabb kompliment, amit az Úristen tehet egy embernek, ha a sorsjátékon engedi nyerni. Mintha azt mondaná neki: „Látod, te szamár, másképpen nem tudok rajtad segíteni!” De egy embernek, akinek esze van, a lutrin nyerni nem lehet. Annak azt mondja a szerencse: „Elmégy előlem szemtelenkedni! Nem elég, hogy talentumot adtam? A Hauptreffereimet a hülyéimnek tartom!” Ne félj, mama, majd megélünk mi a művészetem után. Csak egy kicsit várjunk! Hisz ráérünk. Annak a kislánynak majd veszek addig egy porcelánfejű babát, játsszék még egy kicsit azzal. Majd csak vigyázol te énrám ezután is.
Erre mégiscsak megcsókolta a fiát az özvegyasszony. Hanem azért este holdvilágnál csak kiült a szomorúfűz alá Árpád úrfi tilinkóján azt a síró nótát elfurulyázni. Megállt vele egyszer-egyszer hallgatózni, a patakon túl a másik ház udvarán hogy énekli azt vele együtt egy ezüstcsengésű, szelíd hang.
Csakhogy, mikor észrevették, hogy ő abbahagyja, ott is abbahagyták; megszégyenlették.
… Mégis szép dolog gyermeknek lenni!
Isten engem!…