Apoteózis

El volt már érve a küzdelem díja: vagyon, hírnév, közbecsülés.

A háladatos hír isteníté az embert.

S nem volt-e méltán?

Aki megmentett egy roppant kincset, mely ezreké, egy országé, az iparé, az egész emberiségé volt;

aki megállított egy pusztító vészt, mely új plútói alakítással fenyegetett egy egész vidéket;

aki ezernyi ezer koldusbotra jutott embernek visszaadta elejtett kenyerét, aki árvák és özvegyek könnyeit letörülte, nem érezheti-e magában az Istent?

Van abban valami! Hogy ez a mákszemnyi földgömb parányi lakója azt a hitet alkotta magának, hogy az egész ég, napok, tejutak, csillagködfoltok mind az ő láthatlan csillaga körül forognak.

Ha vannak lakói a szomszéd csillagoknak – s én hiszem, hogy vannak – s ha bírnak azok eszközökkel a földnek nevezett csillagot közelből láthatni – s én hiszem, hogy bírnak – csodálattól eltelve jegyezheti fel annak változatait.

Mióta az utolsó átalakulás a zöld szigeteket a kék tengeralapból letörlé, s tarka világrészeket meríte fel újra az óceánból, mennyi új teremtés, melynek alkotója – Ember.

Kéklő mocsárfoltok eltűnnek a föld színéről, s helyeiket felváltja sárga kalászos mező.

Azokat ember szárítá ki.

Fénylő sivatagok közepett zöld pontok támadnak egyenes vonalban.

Azok artézi kutak, miket ember fúrt, s virányt erőszakolt ki a sívó homokból körülöttük.

Kígyózó folyamok idomulnak át mértani vonalakká, azoknak emberkéz adott új medreket.

Két tengert elválaszt egy földszoros, egyszer a két tenger összeér, a találkozást emberkéz szerezte.

A tengeren vitorlás kolosszok haladnak minden irányban; azok sem istenkéz szörnyei, hanem ember alkotta úszó óriások. Sötétzöld rengetegek helyén tarka szőnyeg támad.

Ott emberkéz irtotta ki a vadont, s kihímezte helyét sárgával, kékkel, pirossal virágzó növények tábláival.

Hosszú, egyenes vonalak cikáznak egyik tengerparttól a másikig, s azokon tömör alakú kígyók vonulnak mértföldekről is látható sebességgel végig.

Azok a vasutak és gőzvonatok, miket emberész létesített.

És éjjel (vagy hiszen mi a szomszéd csillagnak a föld éjjele?), tehát mikor a föld közelbe jő feléjök, s mint a félhold, világítat lan oldalát fordítja a csillagok felé, ott ragyognak rajta az elszórt fénylő pontok.

Mik azok? Városok, miket a látni szerető ember éjente fényesen kivilágít.

Hát nem szebb világ-e ez, mint a mamutok világa volt?!

Nem büszkén járhat-e a törpe faj az óriások csontjai felett?

Ha látják ezt a szomszéd csillagok, tanúságot tehetnek róla.

De bizonnyal látja az, aki teremté!

Aki egy kezével letörölt a földről egy olyan szép világot, amelyben a kőszén mint szálfa zöldült, s az őselefánt mint király uralgott, s más kezével új táblát takart rá, s megnépesíté azt egy meztelen született fajjal, melynek nem adott semmit, csak e parancsszót:

„Eddig teremtettem én, most teremts te tovább!”

S az ember folytatja az Istent!

Ez a jutalma.

S amellett megmarad embernek.

Ez a vigasztalása.

Mert Istennek lenni: hideg gondolat.

Szeretni és a vér melegét nem érezni hozzá.

Tudták ezt már a klasszikus kor istenei is, s amikor tehették, lejöttek az Olimpról érezni emberi szívvel.

Az ótestamentom Istene is felvette az újtestamentomban az emberi érző alakot.

Semmi Istent nem tud képzelni az ész emberi arc, emberi indulatok nélkül. Még a napimádók is kezet-lábat festenek a napnak, úgy járatják az égen.

Az istenek keresik az antropomorfózist, hát az emberek miért keresik akkor az apoteózist?

Mi van nekik abban?

Mikor valakinek azt mondják:

„Te csak szeresd az egész világot, de ne legyen benne senkid, akit egyedül szeress!”

„Te csak tégy jót ezerekkel, te csak teljél be dicsőséggel, te csak hallgasd, hogy magasztal minden ember, te arasd a koszorúkat, mikkel diadalszekered elhalmozzák, te légy gazdag!”

„De ne legyen egy mosolygó arc, mely veled asztalhoz üljön, ne hallj egy csevegő gyermekhangot, mely kér és köszön, ne legyen egy violaszál gomblyukadban, mit egyesével kaptál.”

„Koszorút, amennyiben elfúlsz, de egy szál virágot senkitől!”

„Csókot hintsenek feléd ezeren, de egy ajk ne adjon azt soha!”

„Járj az aranyesőben, mely reád hull, s ne tudja senki hogy epedsz – az alamizsna után!”

„A szeretet alamizsnája után.”

„Ami megvan a porban járó embernek, de neked nincs; a porban járó ember, aki megy haza az ünnepi mulatságból gyalog, elálmosodott kis porontyát ölében cipelve, mikor te hintódon elrobogsz mellette. Köszöntök egymásnak, mert te nagy ember vagy, ő meg kicsiny ember – és te – irigyled őtet; ő pedig nem irigyel téged!”

     

Ivánra minden oldalról hullott a bámulatos siker után a kitüntetés.

Kapott a kormánytól örök szabadalmat tűzoltó vegyfolyadékának titkára. A részvénytársulattól jutalmat. Az igazgatói állást monstre küldöttségek erőszakolták rá, kül- és belföldi tudóstársulatok választák meg tagjuknak innen és túl az óceánon. Minden képes lapja a hírlapvilágnak közölte arcképét, életleírását. Minden falujában a Bonda-völgynek imádságaikba foglalák őt az egyszerű emberek, s mikor a legelső gőzvonat végigrobogott az új életre emelt bondavári vasúton, az első gőzmozdony „Berend” nevet viselt.

Csak az Isten őrzötte, hogy valami érdemrendet is nem kapott.


VisszaKezdőlapElőre