Eljött a tárnaégés eloltásának az évfordulója.
A vén Pál felkereste Ivánt, ki mióta a részvénytárna igazgatója lett, ott lakott a főtelepen. Nem volt már ideje elzárkózni remetelakába. Az igazgatói állás a világgal folytonos érintkezést követel.
Már útban volt e napon a tárna felé, s fölvette szekerére a vén munkást.
– Ma egy éve annak a nevezetes napnak – monda Pál.
– Tudom, Pálom. Az erényjutalmat ma fogjuk kiadni. Odaítélte valakinek az esküdtszék?
– Egyhangúlag egy hajadonnak, aki kevéssel ma egy éve előtt állt be a tárnába.
– S érdemesnek találtátok?
– Minden tekintetben. A leány szorgalmas. Mindennap legelső, aki a munkánál megjelen, s legutolsó, aki azt elhagyja. S munka közben nem látszik meg rajta a munka elleni panasz, mint sok asszonyfélén, akinek a képe együtt nyikorog a talyigakerékkel. Ez úgy veszi a munkát, mintha gyönyörűség volna. Mikor talyigáját tetézik, még ő biztatja a lapátolót: „No, még eggyel rája!” S aztán fut vele jókedvvel, s mikor visszajön, dalol, mintha mulatságból jönne. A pihenőóra végén ő sürgeti a többit, hogy „Fogjunk újra hozzá!”
– Nem hivalkodó?
– Nem, uram. Az az ünneplő ruhája van most is, amiben egy év előtt idejött, s az most is olyan tiszta, mint akkor volt. Csak egy sor klárist sem visel a nyakán, s a hajában csak egy vékony szalagot, mely éppen összetartja. Éjjel maga mossa ki fehér ruháit a zúgó alatt. Az az egy furcsaság van nála, hogy mindennap tiszta fehér ruhát szeret venni. De hát maga mossa ki. Az ő fáradsága.
– Takarékos-e?
– Segélypénztárunkban neki van legtöbb megtakarított forintja betéve. Még több is lehetne; de vasárnaponkint legalább egy napi keresményét kiosztogatja a templom körül ácsorgó koldusoknak. Pedig azok el vannak látva községünk részéről; de a pap azt tartja, hogy megkívántatik az istentiszteletre, hogy aki sánta, meg béna, ott üljön a templom küszöbén vasárnap, hogy a nép gyakorolhassa rajtuk az alamizsnaosztás erényét.
– Szorgalmasan jár templomba?
– Minden vasárnap eljön velünk; de ami különös, nem ül be a többi leányok közé a padba, hanem letérdel félre egy szögletbe a mellékoltár elé, s ott marad arcát eltakarva egész mise alatt.
– Jó kedélye van-e?
– Sohasem bánt meg senkit, s sohanem haragszik meg semmiért. Egyszer egyik asszony valami sértő szót mondott neki. Az ilyenért mi szigorúan szoktunk büntetni. A többiek feladták. És ő eltagadta, hogy bántották volna. Nemsokára az az asszony megbetegedett. Nem volt senkije, mert özvegy, s ez a leány virrasztott mellette éjszakánkint, s este munka után ment be a gyógyszertárba elhozni számára az orvosságot.
– Nem tettető? Nem alattomos?
– Sőt, inkább víg kedélyű és örökké tréfás. Tudja ön uram, a mi fajtánk beszéd közben pajkos, nem válogatja a szót. Jaj volna annak mi köztünk, aki nyers beszéd hallatára drágalátoskodnék. A parasztleánynak nem szabad ríva fakadni, ha durván enyelegnek vele, hanem vissza kell tromfolni az ostoba tréfálkozót, s jót kell húzni a kezére, ha a keze is jár hozzá. Ez nálunk a virtus. – A ríva fakadó leány megsértené a mi paraszt együgyűségünket; de ha pofont ád, azt mondjuk: derék leány! Inkább hirtelenkezű legyen, mint hirtelensíró „mécses cserép”. Csak olyankor látom őt könnyezni, mikor vasárnap délutánonkint az epreskert udvarán karikába ül a fiatalság, s ki tudja hányadszor, elmondatják velem azt a történetet, amikor ön uram, leszállt a tömlőt levinni a beomlott tárnába egyes-egyedül, s már azt hittük, ott vesz. Asszonyok, gyermekek visszatartott lélegzettel hallgatják elbeszélésemet, pedig tudják már a végét. Egyik sóhajt, másik csudálkozik. Némelyik előre örül a képével, hogy már jön az a történet, ahol az eltemetettek sírjaikból kihozatnak; másik összeborzong, mikor a tárnaégés fölfedezése jön; csak ez az egy könnyezik eleitől végig két tenyerébe temetve arcát.
– És jó erkölcsű-e?
– Erre nézve összehívattuk az asszonyokat, hogy mondják el, mit tudnak felőle. És, uram – nagy szó van vele, mondva – egy mákszemnyi rosszat sem tudott egyik is felőle mondani. Azután sorba vettük a fiatalokat. Nem jár-e valamelyik az ablaka alá? Mind kitagadta belőle magát. Pedig hát mit tagadnának rajta, ha úgy volna? Parasztleány parasztlegénynek való. Aki megszereti, majd elveheti.
– Jól van, Pálom.
Ezalatt megérkeztek az őstárnához. Kiszálltak a szekérből, s felmentek az őrlakba, mely az összekötő szárnyvasút mellett épült. (Volt már szárnyvasút is a hajdan tilalmazott téreken keresztül az őstárnáig.)
Ott már összegyűlve találta a munkások egy részét Iván, s intézkedett, hogy a többieket is hívják elő, a munkát szüntessék meg mára.
Asszonyok, férfiak lassankint összeszedekeztek, csak még egy csoport leány maradozott el a tárnában; fogadásuk tartá, hogy addig nem hagyják abba a munkát, míg egy, a tárnából most érkezett szekér tartalmát mind fel nem talicskázzák arra a roppant nagy szénhalomra, mely a vasút oldalán tovaszállításra vár, s bár mindig hordják, mégsem fogy el soha.
A halom eltakarta a tárna nyílását az őrháztól, ahol Iván állt.
Csak a leányok vidám viháncolása hallatszott a halmon túl, amint egymást tüzelték a gyorsított dologra.
Egy hang elkezdett valami népdalt énekelni.
A dallam olyan búsongó, melankolikus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva készítették volna.
S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli. Szövege egyszerű:
„Mikor fésültelek,
Ugye nem téptelek?
Mikor mosdattalak,
Ugye nem szidtalak?”
Iván komor tekintetet váltott.
Minek éneklik még ezt a nótát? Minek veszi más is a szájára ezt a dalt? Hogy nem hagyják ezt is elmúlni, elfeledtetni?
– Most jön az a leány, uram – mondá a vén Pál. – Hallom a nótáját. Most jön fel a szénhalom tetejére.
Egy perc múlva megjelent a leány a fekete domb hegyén. Futvást hajtotta fel terhes talyigáját, s odaérve ruganyos gyorsasággal üríté ki annak tartalmát. Az öreg szénhantok gurultak alá.
Egy fiatal, kifejlett hajadon alak volt az; kék mellénye, kurta piros rokolyája.
De az a piros rokolya nem volt feltűzve az övébe; csak karcsú bokáit, domború lábfejeit engedé láttatni.
Fejéről lecsúszott a tarka kendő, s fénylő fekete hajtekercsét feje körül csavartan engedé láttatni.
Arca poros volt a széntől, s ragyogó a jókedvtől. Földi szenny és túlföldi glória.
S amit nem takarhatott el a szénpor: az a két nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes sötétség.
A leány egy percig mozdulatlanul állt a szénhalom tetején, bámultan tekintve le az összegyűlt sokaságra.
A másik percben ott állt mellette Iván.
Az öröm őrjöngő rémületével szökött át a vasútmélyedésen az őrház küszöbéről, s felrohant a szénhalomra.
– Evelina! – kiálta megragadva a leány kezét.
A leány ránézett, s azután csendesen ingatva fejét viszonzá:
– Nem! – Evila.
– Te itt vagy! Ide jöttél!
A leány szelíden válaszolt:
– Itt dolgozom, uram, az ön tárnájában egy év óta… S ha megengedi ön: itt fogok dolgozni ezután is.
– Óh, nem! Te nőm fogsz lenni! – kiálta hevesen Iván, s keblére vonta a leány kezét.
Láthatta, hallhatta mindenki, aki ott körül állt.
A leány lehajtá fejét Ivánnak kezére, mit ajkához emelt.
– Nem! Nem, uram! Engedje, hogy cselédje legyek: szolgáló a házánál. Nejének szolgálója. Én ott is boldog leszek! Nem akarok én többet.
– De akarom én! Hozzám jöttél, hogy enyim légy. Hogy lehettél oly kegyetlen, egy évig ily közel lenni és nem szólni nekem?
– Óh, uram! Ön nem emelhet föl engem magához! – szólt a leány fájdalomtelt arccal, kínos vonakodással. – Ön nem bocsáthat meg nekem. Ön nem tudja, hogy én ki voltam.
– Mindent tudok! És mindent megbocsátok.
Ezzel a megbocsátó szóval tanúsítá Iván, hogy semmit sem tud. Mert ha mindent tudna, akkor nem ennek a leánynak kellene az ő lábánál térdepelni, hanem őneki a leány lába előtt, és csókolni annak a kezeit, melyeket meg nem fertőzött az utálatos pézsma, s megbecsült a szénpor!
Iván keblére szorítá a leányt.
Az pedig rebegve mondá:
– Ön megbocsát nekem; de azt önnek nem bocsátja meg a világ soha!
– Világ! – kiálta Iván, úrtagadó büszkeséggel emelve föl fejét.
– Az én világom itt van! – szólt mellére ütve. – A világ? Nézz szét e dombról. Aki e völgyben él, mind énnekem adósom halála órájáig! Minden fűszál nekem köszönheti, hogy tovább zöldülhet itt! Hegy, völgy tudja, hogy Isten után én tartottam meg őt! Egymilliót szereztem! És anélkül, hogy valakit megfosztottam volna tőle. Ahány fillért, annyi „Isten áldjon”-t kaptam hozzá. – A hercegi palotáktól az özvegyasszony kunyhójáig én szárítottam fel a kétségbeesés könnyeit. Kiástam ellenségeimet a sírból, s árváikról, özvegyeikről elvettem az árva és özvegy nevet. Magasztalva kürtölte híremet ország-világ, s én a föld alá bújtam, hogy ne halljam. A nők legszebbikét láttam rám mosolyogni, s e mosolyban volt az egész világ! S én csak koporsója kulcsát tartottam meg annak, akitől a világ olyan szép volt. Az én világom itt van belül. És abban sohasem lakott senki, és sohasem fog lakni senki, egyedül te. Szólj! Fogsz-e szeretni engem?
A leány szemei homályosultak. A mennyországot érzé fejére szakadni. Zeusz fénylő arca volt az, melyből egy pillantás Semelét megölte.
– Óh, uram – rebegé –, ha most meg nem halok,… akkor szeretni fogom önt örökké; de én tudom,… hogy most meg kell halnom…
Azzal Iván karjaiba rogyott élettelenül. Arca néhány perc előtt még olyan piros, sárga lett, mint a viasz; szemei, az imént oly ragyogók, merevek lettek, mint a kő; termete, a múlt pillanatban ruganyos, mint a fakadó rózsa, lankadt lett, mint lehullt rózsalevél.
Iván ott tartá ölében a leányt, akiért annyit küzdött, annyit szenvedett, s aki azt mondá neki, „ha most meg nem halok, szeretni fogom önt örökké”, aléltan, élettelen, szívdobbanatlan. „De én tudom, hogy most meg kell halnom!…”
De nem halt meg…