Egy föld alatti mély üreg tárul elénk.
S mintha nem volna elég a sötétségre az, hogy a barlang a föld alatt van, még azonfelül a falai is feketék, oldala, boltozatja fekete. Kőszénből van.
A fenekét egy nagy fekete tükör képezi. Valami tó, sima, mint az acél.
E sima tükrön egyetlen úszó fény vet maga körül valami világot, egy Davy-lámpa sodronyhálótól fátyolozott világa. Egy férfi evez egy keskeny csónakon.
E kétes fénynél, amint a lélekvesztő tova sikamlik, magas, tömör száloszlopok látszanak kiemelkedve a tó vizéből egész fel a boltozatig; karcsú oszlopok, mint egy mór palota pillérjei. Azok az oszlopok félig fehérek, félig feketék. Bizonyos magasságig mintha feketére volnának edzve: azon felül világos színük van.
Mik ezek az oszlopok?
Kővé vált pálmák és píniák törzsei; a pikkelyek, a gyűrűk még kivehetők rajtuk.
Hogy kerültek azok ide? A kőszénbányák fölötti rétegekben szoktak e kővé vált óriás sudarak lakni; de hogy szálltak ide alá? Egy egész világ választja el őket egymástól. Hogyan lett belőlük oszlopzat e kőszénüregben?
A kőszénréteg bizonyosan meggyulladhatott egyszer magától, s addig égett, míg a fölötte levő réteg talajából a meszesült burkokból e kővé vált kolosszok lezuhantak belé. Azoknak nem ártott meg a tűz, megmaradtak sziklának.
A kőszénbánya sokszor meggyulladt magától, annak az okát minden újonc tudja; de hogy mi oltotta el? Ez a kérdés.
A keskeny lélekvesztőt alá s fel hajtja az evezőlapáttal a bennülő hajós.
Harminc év körüli férfi, sápadt, ritka szakállú arccal; vékony ajkai rideg komolyságot kölcsönöznek annak, míg összevont, sűrű szemöldei s magas homloka erősen kidomborodó szemcsontokkal a mélyen gondolkozót árulják el. Hajadonfővel van, mert e boltozat alatt fülledt, meleg a lég, s erős, fekete haja sűrű tömegben áll felfelé, s nem tűri a föveget.
Mit keres itt?
Körül-körülhajtja csónakát a fekete tó tükrén, s feltartott lámpásával végigvizsgálja a fekete falakat, mintha betűket keresne rajtuk, titkos írást, amit egy évmilliárd eltett a másik számára.
Talál is ilyen betűket.
Egy-egy ősvilági falevél lenyomata foszlik le a fekete falból. Becses kincs.
Másutt ismeretlen jegecekre akad, miknek a tudomány még nevet sem adott, vagy új, ismeretlen konglomerátumra, sokféle ércből, fémből, kőből, egy új, névtelen gyurmává forrott tűzszülöttre. Az is beszél.
Ezeket az oszlopokat itt a tó vize lassankint valami apró jegecburokkal vonta be. Attól is lehet valamit megtudni. Mert ez a tó maga is oly csodás tünemény. Árad és apad.
Minden huszonnégy órában kétszer egészen eltűnik, s kétszer újra megtölti a medencét. Jön a maga rendes órájában nagy böfögéssel, korgással mély, föld alatti hasadékaiból, s ömlik zuhogva a medencébe; lassankint megtölti azt s emelkedik mindig magasabbra, egész odáig, ahol az oszlopok elkezdenek fehérek lenni, ott azután megáll, és nem mozdul két óráig. Akkor elkezd ismét alábbszállni, s nemsokára ismét egészen elfogy, visszahúzódva rejtélyes odúiba, ahonnan előjött. A hátrahagyott iszapban gyakran találni borostyánkő-darabokat és cápafogakat, erdők és tengerek mélyének tanúit.
A csónakos megvárja, míg a tó egészen leapad, s ő csónakával a medence fenekén marad.
Az utolsó fekete hullám lassankint behúzódik egy kőszén-sziklahasadékba.
A férfi leveti kabátját, csizmáit; nem marad rajta más, csak egy kék festett ing és durva vászon lábravaló. Azután derekára köti bőrtarisznyáját, abba vésüt, kalapácsot tesz; a Davy-lámpát elöl derékszíjára akasztja, azzal bebúvik abba a keskeny, alacsony üregbe.
Utána megy az eltűnt tónak.
A halál palotájának folyosói azok, amiket vakmerően bejár. Acélszív és kőhomlok kell hozzá, hogy ember oda le merjen szállni, és egyedül, senkitől nem vezérelve, fel merje kutatni a titkok titkait, és bekopogtasson az évezredek óta alvó nagy csodáihoz az örök természetnek.
Ez meri azt tenni.
Odabenn van órahosszat. Két-három óráig is néha.
Ha volna azalatt valakije, aki idekinn várná: egy nő, egy gyermek, egy cseléd vagy egy kutya, kétségbe lenne esve elmaradása fölött.
De nem vár rá senki, csak a mélységes éj.
Pedig az eltűnő tó szeszélyes! Nincs bizonyos határideje pihenésének. Egyszer két óráig tart szünetet, másszor háromig, némelykor pedig egy óra múlva visszatér. Jaj a merésznek, ha a titokteljes labirint szűk odúiban kapja!
Hanem a férfi kitanulta már az ő szeszélyeit. Régi ismerősök. Tudja a jeleket, amikből hozzávethet, meddig tart a szünet. Érzi a föld alatti szelet, mely a tó jöttét megelőzi. Ha arra várna, míg a hangját is meghallja, már akkor veszve volna. Az üreg hörgése, böffenése után csak percek vannak hátra a föld alatti dagály megjelenéséig.
A sötétségben valami kísértetes nesz hangzik végig, mint egy hosszú sóhajtás, mint távoli szélfuvallat, mint a Memnon-szobrok sziklazengése.
S arra nemsokára megjelenik a révedező világosság a sziklahasadékban, s néhány perc múlva előlép a föld alatti rejtélyes búvár.
Arca még sápadtabb, mint az előbb volt, s homloka verítéktől izzadt. Oda alant még fülledtebb a lég, vagy tán a mélységek rémnyomása okozza a verítéket arcán.
Tömött táskáját a ladikba veti, s maga is beleül.
S alig lép ki a sziklaodúból, midőn újra hangzik a hegy gyomrából az ökrendező bugyborékolás, s az odú nyílásából nagy buggyanással lövell ki az első fekete hullám, mely rögtön megtölti a medence fenekét. Akkor egy percig szünetet tart.
Azután ismét jön a másik habroham, és azután folytonosan buzog elő a mélységes odúból. A medence sebesen megtelik, a víztükör emelkedik. Egy ideig látszik még sima felszínén a fal mellett feltörekvő forrás dagálya, utóbb egészen elsimul a tükör, s csendesen, észrevétlenül emelkedik fel az oszlopok fekete vonaláig. A csónak a benne ülővel, mint a mesék föld alatti réme lebeg fölötte, alig merülve meg benne egynegyedéig. E víz ércsavakkal van jóllakva, s oly nehéz, mint az érc. Ember és csónak csak leng fölötte.
Hanem a csónakász most nem ügyel sem a víztükörre, sem a falak titkos jegyeire; csupán a légbe néz fel komoly aggodalommal, s sodronylámpáján vizsgálja a zárat, ha nem nyílt-e fel. A lámpa ezúttal nagy gőzudvart mutat maga körül.
A lég valami kékes borulatot vesz fel a föld alatti éjben.
A csónakász tudja, hogy mi az!
A sodronylámpában folyvást sziporkázik a láng, néha nagyokat lobban a mécsbél, s a sodrony izzó kezd lenni, és vörösen világít.
A halál angyalai járnak a föld alatt!
Két rém lakik a kőszénbányák üregeiben; két ádáz szellem, a halál szolgái.
Az egyik a „zuhatar”, a másik a „viheder”.
Nem örömest csinálok új szókat, csak a végső szükség kényszerít rá. Ezúttal kénytelen vagyok vele.
Olyan két hatalmast kell megneveznem, akiket még nem ismert Páriz Pápai és Márton. A tárnák rémei azok.
Németül „das schlagende Wetter” és „das böse Wetter”.
Amahhoz a „zuhan” és a „zivatar”-ból készítettem a nevet; emehhez egy régi tájszót kértem kölcsön, a „vihedert”. A föld fölött úgyis ritkán használjuk, hadd szolgáljon a föld alatt.
Ez a két rém rettenetes ura a kőszéntárnáknak.
A viheder csak suhanva jön, fojtó nehéz párájával elüli a mellet, együtt jár-kel a dolgozókkal, megnémítja nyelveiket; jelen van munkáiknál, kitart velük, gyönyörködik rettegéseikben, s ha jól megtanította őket imádkozni, akkor elül, eltávozik, visszahúzódik odújába.
Hanem a zuhatar rettenetes! Az rohanva jön, lángot robbant, meggyújtja maga körül a tárnát, boltozatot tör, aknát vettet, földet omlaszt, embert pozdorjává tör.
Aki a föld alatt keresi kenyerét, sohasem tudhatja, mikor találkozik velük, egyikkel vagy a másikkal.
A zuhatar titkát nem fürkészte még ki senki. Azt tartják róla, hogy a könlég érintkezéséből támad a szabad lég élenyével. És azután a vihedernek is csak egy szikra kell, hogy zuhatarrá váljék. Csak egy Davy-lámpának könnyelmű kinyitása, mellyel valaki tréfából pipára gyújt. Azzal vulkánt gyújtott maga körül. A magános férfi növekedő aggodalommal látta maga körül a léget egyre opálszínűbbé tömörülni; egész ködöt képezett már az körülötte.
Nem várta be, míg a vízár tetőjét eléri; egy keskeny lejáró volt vágva az üreg falába, amint annak alsó párkányához elért, kiugrott csónakából; azt láncánál fogva maga után húzta, s a felső párkányzaton egy kiálló vashoroghoz kapcsolva, körülfutotta a barlang oldalát. Egy helyütt alacsony gátnafolyosó tárult eléje, az nehéz vasajtóval volt elzárva, azt felnyitá, s ismét gondosan bezárta maga után.
A gátnafolyosó a tárnákba vezetett. Szűk, szabályszerű sikátorok voltak a kőszénrétegbe vágva, miknek oldalfolyosóiban félmeztelenre vetkőzött férfiak kopácsoltak hegyes csákányokkal, a fekete réteget fejtve darabokra.
Nem hangzik semmi más, csak ez az egyhangú kopácsolás. A kőszénbányában nincs dal, nincs enyelgés, még csak a bányászüdvszó sem hallszik: „Szerencse föl!” Itt csak egy szerencse van, a balszerencse.
Minden munkásnak a szája be van kötve sűrű kendővel, azon keresztül vesz lélegzetet.
Némely folyosónak oly sekély a szénrétege, mely két palaréteg közé szorult, hogy a mívelő munkások csak hanyatt fekve vághatják csákányaikkal maguk fölött a szénpadot; úgy hatolnak előre, s a szekérkét, melyre a teher rakatik, hasmánt csúszva tolják ki maguk előtt.
Az üregből jött férfit a munkásoktól semmi sem különbözteti meg, öltözete éppen oly szenes, mint azoké. Kezei éppen oly durvák; ő is kalapáccsal jár s csákánnyal, hanem azért mégis megismerik; s amíg végigmegy a folyosókon, a munkások mindegyike, aki előtt elhalad, egy percre megáll munkájában, s csákányát leeresztve, csak e rövid szót suttogja: „Viheder jár”. „Isten vigyáz!” – rá a felelet.
Minden szemközt jövő, a terhészek, a targoncatolók mind e szomorú mondást ismétlik: „Viheder jár”.
Valóban az jár. És ezek az emberek mind, kik itt nyugodtan járnak-kelnek, kopácsolnak, talicskáznak, olyan bizonyos halál torkában élnek itten, mintha a siralomházban volnának. A lég, mely keblüket elfojtja, melynek szagát érzik, mely lámpáikat egész a sodronyhenger tetejéig szokatlan tűzzel megtölti, a túlvilág lehelete, a halál levegője az; nem kell hozzá, csak egy szabad szikra, és mindazok, kik most itt élnek, halva és temetve vannak, s odafenn száz özvegy és árva sír a fejük felett. A Davy-lámpák mellettük egész színültig fényes lánggal töltve, melyen keresztül az olajmécs-bél, mint vörös széndarab, izzik, az ott a halálvész lángja, mit csupán a sodronyhenger (ez a tűz börtöne) tart fogva; a sodrony is izzó vörös, de azért fogva tartja a tűzszellemet mint Salamon király gyűrűje a démont.
És azért ők nyugodtan jönnek-mennek a halál lelkén keresztül-kasul, s az angyal lábára taposva végzik napi munkájukat, mint más, ki Isten napsugarai alatt az illatos mezőkön friss füvet kaszál.
Az a férfi pedig, ki ott jár közöttük, az a bányatulajdonos maga.
Neve Berend Iván.
Ő maga a felügyelő, az igazgató, a bányamérnök és számtartó egy személyben.
Elég sok dolga van vele.
Hanem hát jó mondás az, hogy: „Ha kell, tedd magad; ha nem kell, bízd másra!”
A munkás lelkének egyik acélozója az, ha azt látja, hogy munkaadója is ott izzad vele.
A bányaúr szájából csak úgy hangzik az üdvözlet a szemközt jövőre: „viheder jár!”, mikor a vészterhes léggel megtelik a bánya, mint amazéból. Látják, hogy annak sem drágább az élete, mint másé.
A tulajdonos nem fut el a vész érzetére. Nyugodtan, hidegvérrel adja ki a rendeleteket, hogy működésbe kell hozni a légszivattyút, időváltozást (Wetterwechsel) kell csinálni a tárnában; a munkásokat hat órai munkatartam helyett három óránként felváltatni parancsolja; beleül a bivalybőr tömlőbe, s az aknakútba leereszteti magát, megvizsgálni, hogy az újabb nyitások nem veszélyesek-e, vasdoronggal átkémli a széntörmeléket, nem fülledt-e át, nem fejlődött-e ki benne kénsav, mely önlobot okoz. Mikor a ventillátor idelenn és a légszivattyúgép odafenn a föld felszínén működni kezdenek, ő maga áll az anemométer elé, ami egy finom kis gép, olyanforma, mint a gyermekek szélpörgettyűi: szárnyai vékony aranyfüst lapok, tengelyei rubinban forognak, s korongja egy százfogú kereket mozgat. E kerék mozgása tudatja, milyen erős a légváltozás a tárnában. Sem erősebbnek, sem gyöngébbnek nem szabad lenni, mint a viheder tolama, ő maga ügyel fel arra, s mikor minden intézkedést megtett, mikor mindenhez maga is hozzányúlt, s bevárta, míg az elrendelt munka be van végezve, akkor ő marad leghátul, kit a tömlőben felvontatnak a napvilágra.
Napvilág? – Hol itt a napvilág?
A Bonda-völgyben nem szokott a nap sütni. Miért nem?
Azért, mert örök füstfelleg árnyéka van fölötte.
Az egy fekete tájkép, mely korommal van festve.
Az utak, melyek hozzávezetnek, feketék a kőszénsalaktól, a házak feketék a lehullott koromtól, erdő, mező fekete a finom kőszénportól, melyet a szél messzire elhord azokból az óriási kőszénhalmokból, miket nyikorgó talicskákon magasra kúpoznak, s onnan ismét teherkocsikra lapátolnak, s az emberek, az asszonyok, akik ott dolgoznak, azok is mind feketék a koromtól. Talán még ha madarai vannak az erdőnek ott körül, azoknak is mind feketéknek kell lenni.
A kőszéntárna egy lejtős domboldalban nyílik, körülrakva ércfényű kőszéntömegekkel; e domb szelíd emelkedéssel egy fennsíkot képez, melynek távolában egy úri várlak tornyai látszanak. Azok már csak az ódonságtól feketék.
A lejtő vége pedig egy völgynek megy alá, melynek fenekét a kőszénizzasztók foglalják el. Terjedelmes épületcsoport, négy magas kéménnyel. Azok a kémények éjjel-nappal okádják a füstöt, hol fehéret, hol feketét. Ott paráholják ki a kőszénből a ként; az ércolvasztáshoz csak így lehet azt használni.
Mert a kőszénbánya egyik fő fogyasztója a szomszéd hegyoldalban dolgozó vashámor. Annak csak öt kéménye gomolygatja a füstöt. Mikor a hámor fehér füstöt fúj, akkor a szénizzasztó feketét, és viszont cserében. A kettő aztán oly álló felleget terjenget a völgyben, melyen keresztül maga a napsugár is megbarnul. A vashámorból egy rozsdavörös patak omlik a hegymeredélyen alá, a szénbányából pedig egy tintafekete. A völgyben egy mederbe összejönnek s tovább futnak. Egy ideig védi magát a rozsdavörös a fekete ellen, utoljára megadja magát, s elvégre a fekete erdőkön, mezőkön keresztül, győztesen száguld végig a fekete patak.
Szomorú tájkép biz ez, azzal a gondolattal nézni végig rajta, hogy egy ember itt töltse végig fiatalsága legszebb éveit, társtalan, örömtelen.
Mikor Berend Iván a föld mélyéből feljutott a föld színére, egy ütéssel sem érzette sebesebben verni szívét, mint oda alant. Ugyan mi különbséget talált volna?
Odalenn a könlég, idefenn a kénfüst. Odalenn a fekete kőszénboltozat, idefenn a sötét égbolt. Ugyanazok az emberek odalenn, akik idefenn.
Késő őszi este volt. A nap lenyugodott már, s amint a távol várkastély mögött az alkonyég felhői kissé megnyíltak, egy hosszú vonalon végig a láthatár és a felhő között aranyvörös fényt sugárzott az ég. Az ódon kastély tornyai még feketébben ütöttek el az alkonyfényű égtől, míg a kőszénizzasztó kéményei, a bércerdők párkányai, a szénhalmok tuskói aranyzománcot kaptak tőle. A fekete tájképre aranyszegélyeket hímzett az égi tündér.
A munkások végezték napi szakmájukat. A talyigázó asszonyok, leányok siettek csoportostól haza. Valamelyik énekelni kezdett közöttük. Egy tót népdalt. Valami románcforma az. Egy anya férjhez adja a leányát, és búcsúzik tőle, leányának gyermekkorát híva vissza emlékébe:
„Mikor fésültelek,
Ugye nem téptelek?
Mikor mosdattalak
Ugye nem szidtalak?”
A dallam olyan búsongó, melankolikus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva készítették volna.
S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli.
Iván azon vette magát észre, hogy megáll egy helyben, s utána hallgat a méla nótának, míg az a házsorok közt el nem enyészik.
S abban a percben úgy tetszett, mintha volna mégis valami különbség a föld alatt és a föld felett!
A dal elhangzott, a felhő elnyomta az alkonyfény vékony szironyát, s most lett már igazán fekete a tájkép. Sem csillag, sem fehér ház rajta.
Csak az átelleni hámor ablakai világítnak az éjbe, mint egy éjéber csoda tűzszemei, s az izzasztó kemencék füstje kóvályog fel a kéményekből, most már sápadt sárga gomolyokat rajzolva az égre.