Ivánnak ezen éjszakán nem volt szerencséje, tudományos kísérleteivel. Számvetéseiben egyre csalatkozott, s félórai munka után jött rá, hogy az alaptételekben hibázott el egyetlen betűcskét. Az a betű azután az egész számláncolatot összezavarta. Vegytani kísérletei sem sikerültek. Ügyetlenkedett. A tenyerét is megégette, mert az elszigetelő üvegnyél helyett a forró csíptetőt fogta meg. El nem tudta gondolni, mi lelte ma.
Mindig az a melankolikus parasztnóta járt a fülében, amit az este hallott. A németek úgy hívják az ilyen fülből kimenni nem akaró vendéget, hogy „singedl”; mi nevezzük „dudolkának”.
Beköszönt az a legpedánsabb tudósnál is. Meghall egy nótát, s egész nap ki nem megy a füléből, ott hangzik minden tanulmányán keresztül, vele alszik el, vele ébred; s azon veszi észre magát, hogy minden szillogizmusát annak a dallamára fogalmazza. Szeretne tőle menekülni, de nem lehet. Ahhoz veri az ütenyt a percinga, azt fújja az alkohollámpa, azt fütyöli a gőzgép szellentyűje, arra megy ki minden sor, amit olvas.
„Mikor fésültelek,
Ugye nem téptelek?
Mikor mosdattalak,
Ugye nem szidtalak?”
A dallam maga oly egyszerű, tán a hangban kellett valami sajátságosnak lenni. Olyan búsongó, méla és mégis meleg hang volt az, ami ezt énekelte. Valami parasztleány lehetett.
Mindenesetre alkalmatlan. Zavarja az embert.
Holnap este meg fogja tudni, hogy melyik énekel a nők közül – s azt mindjárt lerendeli a szénizzasztóhoz. Onnan nem hallik ide a nóta; ha ugyan addig ki nem megy a fejéből.
Pedig nem ment ki.
Másnap a tárnába sietett korán reggel Iván; a légváltó kemence derekasan működött, már csak egy tizedrész könlég volt vegyülve a tárnák levegőjéhez, s a szelelő kapukat félig be lehetett csukni. Iván ráért a tárnán kívül tölteni az időt.
Mikor a délharang jelt adott a munkásoknak a szakma félbenhagyására, megint felhangzott az a boszorkányos nóta. Az ebédre siető pórnők között énekelt valaki.
Gyönyörű, tiszta csengő hang volt, mint az erdei rigóé, akit még nem tanítottak kintornára énekelni, csak a maga vad dalait csattogtatja.
A leányok közül, akik csoportban haladtak el előtte, könnyen kiveheté az énekest.
Egy fiatal leány volt az, legfeljebb tizenhat éves. A kék mellényke a legtökéletesebb szűzi formákat tünteté ki minden szorongató vállfűző nélkül, s amint kurta, piros szoknyájának egyik szeglete munka közben övébe fel volt tűzve, a még kurtább ing térden felül engedé láttatni lábait. Azoknál tökéletesebbet Hébének nem faragtak. Karcsú, szűk bokák, domború lábfejek és egyöntetű szépségvonalak. A leány feje tarka kendővel volt körülkötve, s minden haja az alá szorítva. Arca kormos volt a szénportól, mint a többieké, hanem e szénporon keresztül is meg lehetett becsülni szépségét, mint a műértő megbecsüli a rozsdán keresztül az antikot. Sajátszerű bűbáj volt e vonásokban, szelídség és dévajság, szabályosság és kivétel, sűrű, fekete, kígyózó szemöldök és szelíd, mosolygó, piros ajkak; földi szenny és túlföldi glória.
S volt valami ez arcon, amit nem takarhatott el a szénpor: az a két nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes sötétség!
Mikor azokkal a szemekkel odavillantott Iván szemeibe, úgy érzé a tudós, mintha ezek a gyémántok valamit odakarcoltak volna arra az üvegfiolára, amiben szívét tartogatja, jól konzerváltan, érintetlenül. Azt az üveget még át is fúrja az a két fekete gyémánt.
A pórleány üdvözlé gazdáját, s a jó nap kívánását mosollyal adta, s mosolygó ajkai közül a legszebb fogsor gyöngye világlott elő.
Iván úgy érzé, hogy meg van igézve. Elfeledé, hogy miért jött ide, s mit akart mondani. Megállt egy helyben, s utána nézett a távozó nőknek. Várta, hogy visszatekint még egyszer a leány. Az visszavette volna az igézetet. Mert jegyezze meg magának minden leány, hogy az első nyíl hegyét, amit első tekintetével a férfi szívében hagyott, ha visszanéz rá, ismét kivonja abból. A férfi azt fogja rá mondani: „Közönséges nő!” – s elvesz a varázslat.
Hanem a leány nem tekintett rá vissza, pedig egyik társnője, ki háta mögött ment, nevén is kiáltá: „Evila!” Arra sem fordítá vissza fejét. A társnő csintalan dolgokat suttoghatott fülébe, a leány csak vállat vont azokra. Azután társnőivel együtt letelepedett a hosszú, nyitott színbe, s ott leült a földre, és előkereste tarisznyáját, kivett abból egy darab fekete kenyeret meg egy fűzfa-almát, és ebédelt.
Iván ámolyogva tért haza. Először életében jutott eszébe, hogy milyen üres ez a ház. A csillagrendszer nem érdekelte most. Maga is olyan pályakörében megháborított bolygódformán érezte magát.
Mindenről jegyzéket szokott vezetni. Volt egy könyve, melyben minden munkásának kiléte be volt jegyezve. Ezt is praktikus indokból kezelé. Tudta, hogy a jó erkölcsű, becsületes munkás drágább bér mellett nagyobb haszon, mint a korhely és gyanús olcsó díjjal. Azért minden egyes munkásáról fel szokta jegyezni, ami annak magaviselete felől megtudható volt.
E név után: „Evila” ez a jegyzet állt: „Fiatal árva; keresményéből tartja nyomorék öccsét, aki mankón jár s fulladva beszél. Városba nem jár.”
Bizonyosan látta ő már azt a leányt másszor is, de nem ügyelt rá. Hisz minden szombaton maga szokta kifizetni munkásainak a bért, olyankor a számoktól nem látja az ember a szemeket. De hát most hogyan látta meg e szemeket?
Jegyzőkönyvében ezúttal nem szaporodtak a vegytani és csillagászi tanulmányok. Hiszen több ága is van még a tudománynak. Például az archeológiai miszticizmus.
Egy geológra és antropológra nézve az is nagyon érdekes, hogyan rajzolták a teremtés munkáját a régi bölcsek. Mit képzeltek ők az özönvíz előtti időkről?
Mamutokról és szauruszokról ők nem tudtak még semmit. De tudtak az angyalokról és ördögökről, az óriásokról és Isten fiairól. A miszticizmus az „elesett angyalok”-at nevezi „Isten fiai”-nak. Egy régi iratban Egregores a neve azon angyaloknak, kik elhagyták az eget a földért, s lejöttek édessé tenni a bűnt. Ha férfi angyal volt, nő nem tudott neki ellenállani, ha nő angyal volt, minden férfi meghódolt neki, s sietett vele elkárhozni. Járed idejében jöttek le az égből, a Haemon hegyéről szállva alá. Kétszázan voltak. A halandók és bukott angyalok ölelkezéséből származtak az Eliudok, Nephitimek és óriások. Az óriások emberevők voltak. Az elpártolt angyalok közt legbűnösebb volt Azáel, a legcsábítóbb Szemiázáz; mind a kettő megkötözve fekszik a Dudáel-puszta közepett, eltemetve nehéz kövek alá Rafael és Michael angyalok által. S ott fognak feküdni hatszáztíz emberöltő időn keresztül, s akkor megítéltetnek az Úr által. Kainán fiai voltak a legelsők, kik a lángruhákba öltözött női angyaloktól el hagyták magukat csábíttatni, s azontúl égett a föld lábuk alatt, bárhova léptek.
Milyen együgyű mesék, miket a hajdankor tudósai olyan komolyan adtak elő.
Hisz a dilúvium előtt még ember nem is élt. A Nephitim és Eliud lábszárcsontjai nem mások, mint az ősszarvorrú maradványai, s ha az Egregores vezérükkel, Szemiázázzal hatszáztíz emberöltő időre voltak fogságra ítélve, az az idő ugyan régen eltelt, s most már kellene látnunk őket.
De hát nem látjuk-e őket? Nem járnak-e közöttünk? Ki tudja azt? Ez az arc olyan, mint azoké lehetett.
Ilyennek adhatja a képzelet az ördögök arcát, amikor még angyalok voltak!
Mennyei fény és pokoli árny, mely egyesülni akar a földi létben.
Az egész Nephitim és Eliud tradíció mese, abszurdum, kiméra! Hanem ezt az egyetlenegy arcot semmi geológia, archeológia el nem bírja disputálni innen! Ez a Nephitim leánya!
De hát mi ez egy komoly, egy tudományosan képzett embernek az agyában? Ez a minden rendszeren keresztül-kasul száguldó fenomén. Mi a neve ennek az új vegytani szüleménynek, ami a számításon túl eredményül?
Szerelem? Az nem lehet. Az a bölcsek definíciója szerint két ellentétnek rokonszenve, a mikrokozmosz középponti napja, mely életre melegít stb. Tulajdonképpen a bölcsek maguk sem tudják, hogy micsoda. De ahhoz két lélek találkozása kell, hogy szerelem legyen.
Tehát állati ösztön? Akkor ki venné figyelembe? A bölcs parancsol ösztöneinek, nem azok őneki.
Kiokoskodta végre. Egészen szabályos és neutrális érzelem az, minden kábító szublimátum, s minden korrozív praecipitatum nélkül. A szánalom érzete az. Szánalom egy szegény, fiatal gyermek iránt, ki apa, anya nélkül maradt, s kinek még amellett egy szegény nyomorék testvért is kell tartani, akit nem enged házról házra koldulni, hanem hazahordja neki falatja felét; drága orvosságot vesz neki a patikában, s maga száraz kenyeret s fűzfa-almát ebédel mellette; és mégis jó kedve van, és erkölcsös, becsületes; még hátra sem tekinget. Óh, bizonyára Iván egészen megnyugtatta magát afelől, hogy mikor e szénlepte nájász-arcot meglátta, a szánalom mozdult meg szívében, s mikor e térden felül felleplezett nimfai lábszárakra tekintett, nem jutott eszébe más, mint az, hogy milyen kár e gyönge lábaknak a durva szénporondot járni.
Feltette magában, hogy ez egészen emberbaráti érzelmet nem fogja magától elutasítani, sőt azt engedi következetességre fejlődni.
A metafizika szerint a jótékonyság, a szánalom és a hála: rokonérzelem a szerelemmel és a gyönyörrel; de éppen azért, mert rokon, vele nem azonos, valamint nem azonos a testvérek közti szeretet a hitvesek közti szeretettel.
Valóban egészen más dolog szegény árva parasztleányokkal jót tenni, mint beléjük szeretni.
A következő szombaton este, mikor a munkások eljöttek hetibérüket kivenni a gazdától, ki maga volt a pénztárnok is, Evila legutolsónak maradt. Úgy illett, mert ő volt a legfiatalabb.
A kis lakháznak volt egy nyitott folyosója, arra volt kitéve egy festetlen asztal, amelyre Iván le szokta számlálni a munkások bérét, beírva egy nagy vonalzott könyvbe, ki mennyit dolgozott, s mi jár neki érte.
Evila is odalépett az asztalhoz. Egypár társnője, kivel együtt szokott hazamenni, ott várt rá a kapuban.
A leány most is úgy volt öltözve, mint egész héten; csupán a piros szoknya nem volt feltűrve a végzett munka után. Arca most is poros volt a széntől.
Mikor odaállt a leány az asztalhoz, Iván a jótékony nagylelkűség filozófi nyugalmával mondá neki:
– Gyermekem! Én elhatároztam magamban, hogy neked ezentúl kétszeres napibért fogok adni.
– Miért? – kérdezé a leány, s azokat a nagy fellegbontó szemeket bámulva emelte fel rá.
– Azért, mert hallom, hogy egy nyomorék testvéred is van, akit te napi keresményedből tartasz; alig marad, amiből ruházkodjál. Tudom, hogy becsületes, jó erkölcsű leány vagy. Én azokat szeretem megjutalmazni, akik jól viselik magukat. Mától fogva kétszeres napibért kapsz.
– De én nem veszem azt el! – felelé rá a leány.
Most Ivánon volt a bámulás sora.
– Miért nem?
– Azért, mert ha ön énnekem több bért ád, mint társnőimnek, minden ember azt fogja mondani, hogy én önnek szeretője vagyok, s akkor én meg nem maradhatok a telepen társnőimnek bosszantásaitól.
Iván egészen meg volt zavarva e naiv, természetes, egyszerű és merész felelet által.
Semmi mondanivaló sem jutott eszébe tovább.
Kifizette a leánynak a rendes heti járandóságát. Az egész közönyösen összehajtotta a forintos bankjegyeket, s ott az ő szeme láttára, legkisebb sejtelme nélkül a kacérságnak, kétfelé nyitá keblén a ruháját, s oda bedugta a pénzt az inge alá.
Azután jó éjszakát kívánt, bókot csinált és elment. Iván szédelegve tért vissza szobájába.
Ezt a kedélyállapotot még nem ismerte. Sokat olvasott, a világban is járt eleget, asszonyt is látott sokat, de azt, amibe most jutott, nem bírta magának megmagyarázni.
Nem szeretné, ha azt hinnék felőle, hogy szeretőm! Fél, hogy akkor nem maradhatna meg a telepen. Tehát fogalma sincs még róla, hogy egy „úrnak” a szeretője nem hord többé talicskán kőszenet a telepre. Azt sem tudja, hogy mi az a „szeretőnek” lenni. Hanem azt tudja, hogy attól őrizkedni kell. Mily komolyan beszélt, és hogy mosolygott hozzá! Sem arról nem volt tudomása, hogy mosolyog, sem arról, hogy komolyan beszél. Egy vadember – az angyal stádiumában.
Azt már tudja, hogy szép; de azt még nem tudja, hogy ez a szépség mit ér. Beszél olyan dologról, amit sejteni erény, de már tudni bűn.
Mennyivel különböző a többi némberektől! Selyemben és mezítláb járóktól egyformán.
És amellett valóságos mintaképe a bibliai Évának. Nem amilyennek azt az archeologok összerakják, hanem ahogy azt a költők legnagyobbika, Mózes, képzelmében megteremté. Az az Éva, aki még nem tudja, hogy a mezítelenségért pirulni kell, a szépség típusa vadon, őseredetiségében, mosdatlanul. Aki még hajába nem rak szalagot, nyakára kagylót. Aki még a paradicsomban gyanútlanul jár-kel, s a kígyóval játszik. Aki tökéletes asszony egy férfiúval szemben, de még egészen gyermek önmaga előtt, s máris anyai szeretetre fejlődött egy nyomorék testvér irányában. Termete plasztikai minta, arca tele lélekkel, szemei varázslók, hangja érzelemgazdag, és kezében a targonca nyele, lelkében a mindennapi kenyérkereset gondja: arcán a munka fekete rozsdája, és dalaiban útféli ostobaságok.
Milyen kár érte!
És azután azt is utána gondolá:
Milyen kár másnak!
Iván egészen ki volt forgatva régi kedélyhangulatából.
A megszokott, magas földöntúli szellemek elhagyták, s meglepték helyette, akiket eddig nem ismert. A démonok, akik szent Antalt kísértették a pusztában. Az álmatlan lidércek, a forró vér koboldai, kiket az aszkéták szeges cingulumokkal űztek ki elfoglalt lakhelyeikből, kiknek ellenharcosául a testkínzó remeték maró hangyákkal rakták tele öltönyüket.
Mindenütt az a csábító alak állt közötte és a hideg tudomány eszközei között. Ha vegytani kísérleteihez fogott, ha az olvasztókemence alá fekete szenet rakott, s e szén elkezdett izzóba átmenni, abban is azokat a fekete szemeket látta, amik izzanak és égetnek. Ha az összeköttetéseikből szabaduló gázok sistergése elsüketíté füleit, úgy tetszék neki, mintha azon keresztül is az ő szavait hallaná, s midőn kezébe vette a tollat, hogy természetrajzi képleteket rajzoljon vele tanulmányai szélére, egyszer csak azon vette észre magát, hogy azt az arcot körvonalazta oda, és jól találta vonásait.
Akármit vett elő, az visszavezette e gondolathoz.
A penészszagú könyv, mit szórakozására elővett, hírhedett férfiakról beszélt neki, kik őrjöngtek nem rangjukhoz született asszonyokért. Douglas lord egy juhásznéba szeretett, s minthogy az nem akart őérte hercegnővé lenni, a mylord lett annak a kedvéért juhásszá, s őrizte vele együtt a juhokat. Pelletiér gr. egy cigányleányt vett nőül, s elment vele együtt utcai zenésznek. Bernadotte, svéd király, egy libapásztort kért nőül, s csak azon múlt, hogy az nem ment hozzá. Habsburg-Lotharingi János, császári herceg, egy falusi postamester leányát vette nőül, egy másik osztrák császári herceg egy provinciális színésznőt. Nagy Péter cár neje egy falusi pap leánya volt. Egy Napoleonida egy mosónőt vett el, ki előbb szeretője volt.
És hát miért ne? Nincs-e darócban is szépség, kellem, hűség, igaz szív, mint a selyemben?
Ellenkezőleg! Nincsenek-e amott a magas vétkek?
Zoraia Albohacennel saját gyermekeit öleti meg; pedig királyleány volt. Faustina a lupanárt látogatta, s bért szedett szeretőitől, pedig apja császár és férje divus (isteni) volt. Astorgas márkinő férjének, mikor alszik, egy hosszú hajtűt szúr a szívén keresztül. Semiramis temetőt alkot megölt férjeinek síremlékeiből. Ottó királyt a neje egy kesztyűvel mérgezi meg. Nápolyi Johanna maga fonja meg a zsineget, mellyel királyi férjét megöleti; Jeanne, la folle pedig halálra kínozza hitvesét. Katalin cárnő megcsalja s megöleti uralkodóját és urát. Hát a Borgiák, a Tudorok, a Cilleyek, akiknek asszonyai mind arról nevezetesek, hogy Aphrodité övét koronájuk körül csavarva viselték? S nincsenek-e magas erények ide alant?
Gaussin, a komédiásnő, ki gazdag imádó charta biancajára a milliók helyett ezt írja: „örökre szeret!” Quintilie, a másik komédiásnő, ki elharapja nyelvét, hogy összeesküvő kedvesét el ne árulhassa a kínpadon. Alice, ki férje helyett párbajt fogad el és elesik. Az abelérák, kik kedveseikért mákonnyal ölik el magukat, és mindazok, akik ide alant tűrnek, szenvednek, hallgatnak és szeretnek!
Még a filozófia és a história is Iván nyugalma ellen szövetkezett.
Hát még az álmok!
Az álom az a tündéri tükör, amelyben az ember olyannak látja magát, amilyen volna, ha saját vérére bízták volna, hogy alkossa meg magát. A kopasznak álmában haja van!
Az imádott alak, kit el nem bírt érni ébren, azt kényszeríti megjelenni álmában, és úgy jelenni meg, ahogy neki tetszik. Az álom a leggonoszabb kerítő.
A következett hét vége felé azt kezdte észrevenni Iván, hogy tökéletesen elvesztette jó, ép eszének a használatát.
Mentül jobban erőltette lelkét az absztrakt elméletekhez visszatérésre, annál jobban fellázadtak ellene démonai.
Utoljára egy este az történt vele, hogy mikor éppen egy chlorgáz kísérleten fáradozott, úgy aláfűtött a görebnek, hogy az szétpattant, s úgy teleszórta üvegcserepekkel és parázzsal másfelé mélázó arcát, hogy nem győzte a támadt sebhelyeket teleraggatni angol flastrommal. Arra persze nem is gondolt, hogy azáltal egy cseppet sem lett szebb az arca, hogy az orrán keresztbe egy fekete flastromszeletet ragasztott.
Már ezért komolyan megbosszankodott magára.
Hisz az egy eszeveszett ember, akivel neki dolga van; ennek végét kell vetni. Vagy így, vagy úgy.
„No hát, bolondulj meg! Ha szerelmes vagy, hát azon majd segítünk. Vedd el a leányt! Bánom is én! Magam vagyok az egész famíliám! Nem parancsol senki. Vedd el, aztán lássunk egyéb dologhoz. Ez így nem mehet tovább.
Mésalliance!?
Hat mértföldnyi kerületben nincs ember, aki ezt a szót érti. Aztán, ha volna is?
Jöjjön utánam a föld alá, mikor odalenn járok s koromtól fekete a pofám, aztán nézze meg, hogy pirulok-e miatta nagyon.”
A következő szombatig nem látta Iván a leányt.
Akkor, mint rendesen, ismét megjelent az szokott találkozási helyükön, a nyitott folyosón, a fizető asztal előtt.
Ezúttal Iván, midőn leszámlálta Evila kezébe a hetibért, egyúttal fogva tartá az eléje nyújtott kezet. A leány mosolygott. Tán az Iván arcán keresztül-kasul raggatott fekete flastromokon.
– Hallod-e, Evila, még egyet akarok neked mondani.
A leány ránézett és hallgatott.
– Én téged feleségül akarlak venni.
A leány tagadólag ingatta fejét.
– Micsoda? – szólt Iván kétkedőleg.
– Az nem lehet! – felelt a leány.
– Nem lehet? Miért nem?
– Mert énnekem már van vőlegényem, akinek el vagyok jegyezve.
Iván elereszté a leány kezét.
– Kicsoda az?
– Nem mondom meg! – szólt a leány gyanakvó tekintettel. – Mert ha megmondanám, ön bizonyosan elkergetné innen vagy nem adna neki előmozdítást. Pedig hamarább nem vehet el, mint amikor tárnalegénnyé lesz.
– Tehát egy köznapszámos?
– Az ám!
– S te azt többre becsülöd, mint engem, aki úr vagyok?
A leány vállat vont, fejét félrehajtá, szemszögleteiből egy kétkedő pillantást vetett Ivánra, mely azt még bódultabbá tette, s azután egész merészen rendbeszedte magát, és megfelelt a kérdésre.
– El vagyok ígérve régen, még az anyámtól, s azt meg kell tartani.
– Ördög vigye apádat, anyádat! – tört ki haraggal Iván – mit bánom én, mit ígértek ők egy bivalynak. Én tőled kérdezem, akarod-e velem elcserélni a vőlegényedet.
Evila ismét tagadólag ingatta fejét.
– Nem lehet az! Az én mátkám dühös, vad ember. Képes volna engemet megölni, s önnek a tárnáját felgyújtani, mikor legjobban zúg a viheder. Jó éjszakát.
Azzal hirtelen elfutott a folyosóról, s a kapu előtt ácsorgó társnői közé vegyült.
Iván úgy vágta az asztalhoz jegyzőkönyvét, hogy annak minden sarka kiment a helyéből.
Egy pórleány, egy targoncatoló nőstény fenevad! Visszautasítja kezét és szívét!
És kiért?
Egy másik szurtos, rongyos, nyomorult, föld alatt furkáló parasztért! Egy vakondokért!
Iván nagy küzdelemre talált, midőn az éj magányában egyedül maradt.
Várt rá Asmodái és Leviatán.
Amaz azoknak az ördöge, akik szerelemből megőrülnek; emez azoké, kik őrültségből gyilkolnak.
Fellobogott benne az aszkéta elfojtott szenvedélye.
Óh, őrizkedjetek a hideg, márványarcú szenttől, a nyugodt, szelíd, becsületes embertől, ki az asszonyi arctól félrefordul, ki az idegen bájak előtt lesüti szemeit, ki nem óhajtja azt, ami a másé; mert ha annál egyszer kitör a lefojtott láng, az bosszút áll, az kárpótlást vesz magának az eddig tűrt rabszolgaságért. A csélcsap szerelme kis kutya, hanem a remete szenvedélye oroszlán!
Ezzel az elszabadult oroszlánnal szívében járt-kelt egész éjjel szűk lakában alá s fel a tudás embere, le-ledobta magát nyugágyára, de nem pihenhetett meg; bőszült démonai tovább üldözték.
Eszébe jutott mindaz, amit ritka inkunábulákból olvasott, a rémtörténetek szentnek híresztelt emberekről, kiket egész környék tisztelt, becsült, s kik egyszerre egy pár fekete szem miatt megbolondultak, s sorba mentek a hét főbűnön, s csináltak belőle hetvenhetet; az őrjöngőkről, kik Isten tiltó kezén keresztül törtek szenvedélyük tárgya után. Eszébe jutott a Cenci történet, átkozott vérrel lemosott átkozottabb csókok. Ninon fia, ki megölte magát, mert anyját szépnek találta; Ödipusz és Myrrha, Salomé, szent János fejével egy tánc jutalmául; Thamár, Absolontól széttépett ruháival; Dinah, egy kiirtott város férfihulláinak halmán; Iréne szultána mosolygó feje, leütve szerető férje által… De minek a szent mesék? Hisz itt van Pitaval! A rettenetes lélektani talányok, ahol rögtöni az átmenet a szentből az ördögibe.
Iván tudta érteni, tudta érzeni annak a lelkésznek szívháborgásait, aki megszeretett egy szép parasztnőt, gyónás ürügye alatt magához csalta, egy csókért megölte, s azután nem tudta hova elrejteni a hullát. Széttépte darabokra, ahányat, annyifelé dugta. Egyet vízbe dobott, mást elásott, harmadikat elégette.
Óh, ő ezt mind meg tudná tenni. És ügyesebben, mint az a pap.
Vannak édes mérgek, rejtélyes varázsitalok, mik a vérbe tüzet gyújtanak, s a szemérmetességet eloltják. Ő ismeri azokat. Nemcsak Bánk bán feleségét ronták meg azzal. Hanem az, akit ily méreggel Astarte misztériumainak megáldoztak, megőrül, elszárad, elvész utána.
De az nem jönne napvilágra soha.
Hát ha elvész, meghal, megölve ott marad? A hulla, akitől már nincs kérni semmit! Akkor igen jó csendes hely van a számára.
Mikor az a tó a kőszénbarlangban visszavonul, a rejtélyes odú labirintjában nem egy olyan hely van, ahova egy megölt leány holttestét el lehet rejteni. Ott nem sejtheti, nem keresheti senki. Ez a víz nem árulkodik, ez a sír nem veti fel halottait. Csak késő századok múlva, mikor már ezeket a sziklákat is feltépik, fognak majd ráakadni egy emberi holttestre, mely kristállyal van bevonva, s maga is kővé vált, s hogy fognak az akkori idők tudósai teleírni fóliánsokat afelől, hogyan került az eocén korszakán alul, a kőszén- és por alakulások közé egy emberi alak. Hahaha!
Nevetett. Odáig jutott.
Vagy pedig úgy tenni vele, hogy vegytani úton kivonni az egész testből azt, ami érc, kohóban, olvasztókemencében, lombikban egy maradék salakot higgasztani le belőle, s abból azután egy karperecet készíteni, s viselni a kéz csuklóján az egész leányt örökké.
Ez volna még a kézfogó; ez volna a házasság!
Mit?! Ha szabad volt ezer meg ezer csillagnak fellázadni az Isten ellen, a nap ellen, kirúgni a pályakörből, s egy őrült parabolával kirohanni az állócsillagok közé, hát egy embernek ne volna-e szabad?
Iván úgy érzé szívében, mintha ő volna az az üstökös, kit önlángja a végtelenbe visz. Úgy dobogott, úgy hullámzott e szív, mint mikor egy rabszolga elszabadul, s saját urát lába alá taposva; annak parancsolatokat ad.
Jaj annak, akit útban talál!
Iván az ágyon feküdt, őrült szívdobogása felkölté onnan.
Hát „ki” az a szív?
Én vagyok-e „ő”, vagy ő az „én”?
Iván felmagasult, s nehéz öklével – pedig jó férfiököl volt! – úgy ütött egyet a szívére, mintha gonosz ellenségnek lett volna szánva az ütés.
Hallgatsz?!
Ki itt az úr? Te-e vagy én?
Végezd a dolgodat, szolga! Én vagyok a te urad és királyod! A te dolgod pedig semmi egyéb, mint a kék érből felszivattyúzni a carbonicumot, átkergetni a tüdőre, a tejmirigyből átszívni a chylust, vért alkotni belőle, az artériákat ébren tartani, a vénák zsilipeit kinyitni! Bajodat atrófiának, hipertrófiának hívják, de úr nem vagy itt! Mert az úr az akarat!
És midőn szívét oly kegyetlenül megütötte e férfi, úgy tetszett, mintha saját magát, mint egy bűvtükör alakját látná megjelenni maga előtt, s e másodalakjával saját énjének kelne küzdelemre.
Mintha az a bűnszomjas arc szemei előtt állna idegen emberként, ki saját vonásait rabolta el.
S midőn öklét fenyegetőleg maga elé taszítá a levegőbe, mintha az előtte lebegő tüneménynek adna ütést, lezúzót, megsemmisítőt, s mintha mondaná neki: „Többé ily arcodat ne lássam magam előtt.”
És azzal, mint a mágus a meghódított démont, kényszeríté szívét, hogy leüljön vele az íróasztalhoz csendesen, és figyeljen nyugodtan a prózai számadások tételeire, és kísérje elvont figyelemmel a hideg kétszerkettő örök igazságait, míg körüle a vérben és rózsafényben úszó légkör lassan áttisztul és átlátszó lesz, mint a világéter, melyen keresztülvonulva hallatják a planéták a nem emberi hallműszereknek szóló szférák zenéjét.