Ivánt a reggel szürkülete még íróasztalának lámpája előtt találta. Mikor a hajnalfény és a lámpa már kettős árnyékot kezdtek vetni papírjára, eloltá a lámpát.
Hazatért magához.
Lelkében ki volt egészítve a terv, amit végrehajtani fog. Tiszta, angyaloktól jóváhagyott terv.
Vasárnap reggel volt.
A szénizzasztók gépei ilyenkor pihennek. A nagy vízmedence, mely a gőzszivattyúkat táplálja, vasárnap reggel a munkásoknak van átadva, hogy abban a hetes szennyet magukról lemossák.
Hat órától hétig a női munkásoknak van átadva a medence langyos hulláma a fürdésre; azután fél nyolctól kilencig a férfiaknak.
E nagy medence szivattyúgépéhez vezető kulcsot szombat este Ivánnak szokta átadni a gépmester. Kíváncsi, pákosz, alkalmatlan ember ne férhessen oda.
Ivánnak sohasem jutott még eszébe, hogy e kulcsnak hasznát lehetne venni.
A szivattyúgép fülkéjéből egy tükörüveg ablakocska nyílik a medencére. Innen lehet a gépből kitekinteni, ha nincs-e a medence vízállása megzavarva, mikor a szivattyúk működnek.
Pedig ott vasárnap reggel hat órakor olimpi látvány lehet! Evila is ott van!
Iván leakasztá a szegről a kulcsot, és zsebébe dugta.
De nem hat és hét óra közti időben, hanem nyolc óra után. A férfi munkásokat akarta meglesni.
Miért?
Mert tudta azt a szokást a tárna népe között, hogy akinek szeretője vagy jegyese van, az annak a nevét a mezetlen testére szokta tűszúrásokkal kipontozni. Azt az embert akarta megtalálni, aki Evila nevét viseli.
Honnan került tárnamunkásaink közé ez a vad indián gyöngédség? Régi ez már. Más európai népnél is megvan.
A férfiak kedveseik nevét vállaikra, karjaikra tetovírozzák, tűszúrásokkal, miket aztán tetszés szerint cinóberrel vagy berlini kékkel bedörzsölnek. Az ilyen írás aztán ott öröklik. Többnyire egy páros szív, nyíllal átlőve vagy két galamb, vagy a bányászjelvények: kalapács és csákány vannak a név fölé pontozva.
Nők közül csak azok utánozzák ezt a divatot, akik nem mennek férjhez. Ők nem a karjaikra pontozzák ki a nevet és jelvényeket.
Néha aztán úgy jön, hogy az örökre odaírt nevet jól esnék letörölni az albumról. Az is egyszerű dolog; hólyaghúzó flastromot ragasztanak az egész névre, s az aztán leveszi az írást a pergamennel együtt. Nő helyébe új bőr, s új nevet lehet rátetovírozni. Valóságos palimpszeszt.
Némelyik azonban nem olyan skrupulózus. Alája pontozza az új nevet a réginek, s hagyja nőni a lajstromot, míg minden üres tér megtelik vele.
Ivánnak nem nagy fáradságába került megtalálni azt, amit keresett. Amint a koromlepte alakok lemosták vállaikról a szennyet, mindjárt megtalálta az egyiken Evila nevét. A név betűi kékek voltak, a kettős szív fölötte piros.
Az egyike volt a legértelmesebb, legszorgalmasabb munkásoknak. Igazi neve Szaffrán Peti, gúnyneve társai közt „az emberevő”.
Iván előtt rég feltűnt ez az ember sajátszerű magaviselete által.
Hallgatag volt, sohasem szokott senkivel feleselni. Ha gúnyolták, ha ingerkedtek vele, hallatlanná tette, látott dolga után. Nem panaszkodott semmi bajáról, s nem járt a többiekkel sem templomba, sem korcsmába.
És különös ellenszenve volt a gyermekek iránt. Amint egy közelébe akadt, azt űzte, kergette, fogakat vicsorított rá s megdobálta, amíg érte. Féltek is tőle valamennyien. Gyermekes asszonyok dugták előle porontyaikat, mikor már jött.
Pedig különben igen jól ki lehetett vele jönni mindenkinek. Iván megtudta, amit keresett, s azzal hazament, és kapujába kiállva várta, míg a tárnamunkások egész csoporttal megindulnak a közeli faluba, a déli misére. Látta Evilát is köztük.
Hidegvérrel vizsgálta már, tudományosan meghatározva magában, hogy az egész különösség, amiért ez az arc oly feltűnő, onnan ered, hogy az több faj sajátságainak keverékét egyesíti magában. Ilyen külön emberfaj-típus Cuvier szerint van három, Blumenbach szerint öt, Prichard szerint hét és Desmoulin szerint tizenhat.
Az előttünk álló alak valami vegyülete az urál-altajinak az arameivel, némi vonatkozással az ausztro-kaukázihoz. A kicsiny kéz, láb, a karcsú termet, a keskeny, gömbölyű homlok, az emelt finom orr, a finom fekete haj: azok az ind típusra mutatnak; hanem a felvetett felső ajk, a kígyóvonalú szemöldök a szláv-szkíta eredetről tanúskodik; az égő nagy szemek az aramei rassz tulajdona; az áll, az arcszín a maláji faj sajátsága, melyen azonban uralkodik a kaukázi faj kizárólagos kiváltsága: az elpirulhatás. Csak a kaukázi fajnak adatott meg, hogy el tudjon pirulni, s ennek saját magyarázata van a sejtszövet alakulásában.
Ezt magyarázta meg magának Iván, mikor Evilát ismét meglátta maga előtt elhaladni.
„Hát a vőlegénye miért nem kíséri a leányt a templomba?”
Az leült a tárna légtisztító kemencéje elé, s két tenyerébe támasztva állát, bámult a világba.
Iván odament hozzá.
– Jó reggelt, Peti!
– Jó reggelt.
– Hát te mit csinálsz itt?
– Hallgatom a szelet, ami a föld alól jön.
– Hát te miért nem mégy a templomba?
A munkás felnézett az úrra, s azzal felelt neki, hogy:
– Hát ön miért nem megy a templomba?
– Én kálvinista vagyok, s nekünk itt nincs templomunk.
– Eszerint ön el fog kárhozni.
– Mikor egyedül vagyok, imádkozom.
– Én pedig sohasem imádkozom.
– Miért nem?
– Mert nem vétek senkinek, nem lopok el semmit, s ha van Isten, az jobban tudja, hogy nekem mi jó, mint én magam.
– Nincs igazad, Péter! Ebben a dologban különbség van a tanult ember és a természet fia között. Éngem minden bajomban, minden kételyemben megnyugtat a tudás, a bölcselkedés; minden kísértetben megóv a tapasztalt ész, a következmények előrelátása; de a magad sorsú ember nem úgy van; ki nem bír egyéb tudással, mint amit kézi munkája körül gyűjtött, annak szüksége van hitre, reményre, vigasztalásra, bűnbocsánatra.
– Azt a pap nekem mind nem tud adni – szólt a munkás mogorván, s térdeire fektetett két karjára tette féloldalt arcát, s úgy tekinte vadul Ivánra.
Iván leült melléje a gerendára s vállára tette kezét.
– Neked valami nagy bajod van, Péter.
– Az van.
– Valami nyomja lelkedet?
– Lelkemet, testemet, mindenemet.
– Titok?
– Nem titok. Ha meg akarja ön hallani, elmondom.
– Gyilkosság?
– Több annál.
– Nem veszélyes rád nézve, ha velem közlöd.
– Akár a piac közepén kibeszélhetem; emberi hatalom nem bánt engem azért. Tudják felőlem elegen! Ha nem restell ön vele vesződni.
– Mondd el.
– Rövid történet az. Mikor húszéves suhanc voltam, elmentem szerencsét keresni a tengerre; beálltam egy trieszti gőzösre fűtőlegénynek. Brazíliába mentünk lisztteherrel. Utunk odáig szerencsés volt; visszajövet megrakodtunk kávéval, gyapottal. Az egyenlítőn innen útba kapott bennünket egy tornádó, gépünket tönkretette, árbocainkat letördelte, a hajót egy zátonyra verte, s ott elsüllyeszté. Egy része az utazóknak a dereglyén menekült odább; nem messze mentek, midőn a dereglye elsüllyedt, s mind belefúlt a vízbe. A másik rész a tört hajó roncsából tákolt össze egy tutajt, s annak a hátán bízta magát a tengerre. Ezen a tutajon voltam én is. Harminckilencen voltunk együtt; köztünk a hajóskapitány, a kormányos, azután egy Rio de Janeiró-i fiatal kereskedő, feleségével és egy kis háromesztendős fiával. Több asszony és gyermek nem is volt velünk; mert a többiek a dereglyébe furakodtak, vesztükre. Ah! Dehogy vesztükre! Boldogságukra! Hamar végezték. A harminckilenc közül kilencedmagammal szabadultam meg. Bár ne szabadultam volna!
Nyolc napig hányódtunk a tutajjal a tengeren. Hajók mentek el mellettünk a láthatáron, amik nem vettek bennünket észre. Akkor szélcsend állt be, s mi mozdulatlanul oda voltunk szegezve a sík tengerhez egy csepp ivóvíz, egy harapásnyi eledel nélkül.
Már akkor két nap óta nem evett senki semmit. Tízen már meghaltak éhen, ragályban.
A kilencedik nap sem hozott menekülést; a nap égetőn sütött felülről és a tengerből vissza, s felforralta agyvelőinket.
Este elhatároztuk, hogy egyet magunk közül feláldozunk; akit a többiek meg fognak enni. Kalapba dobtuk neveinket, az ártatlanságra, a gyermekre bíztuk, hogy húzza ki a nevet.
A saját nevét húzta ki.
Engedje el, uram, az ezután következtek elmondását. Sokszor, mikor végigálmodom azt, egész odáig, ahol a szerencsétlen anya megátkozott valamennyiünket, hogy soha ne legyen nyugalmunk e rettentő vendégség után, kiugrom ágyamból, s nekifutok az erdőnek és várom, hogy mikor változom át farkassá. Az jó volna nekem.
Csak kilencen maradtunk élve ez átkozott lakoma részvevőiből.
Ez nyom, ez éget, ez él bennem mindig.
A saját véremen kívül még egy idegen embernek a vére jár bennem.
Rettenetes gondolatok üldöznek. A végítélet napján hogy fog egy csontváz sorba járni, és elrabolt testét huszonhét embertől visszakövetelni!
Aztán az iszonyatos! A megevett emberhúsdarab odabenn éhezik!
Én értem a kannibálok gyönyörűségét! Nem láthatok meg egy pirospozsgás gyermeket anélkül, hogy eszembe ne jutna: hejh, milyen harapás esnék ennek a kövér vállába. Ha pedig egy nyávadt, beteges kölyket látok, éppen elfog a düh: Hát ennek miért kell élni? Nem lehetne ezt mindjárt…
A beszélőt itt elhagyta az emberi szó, csak ajkainak felnyitása, fogainak összeharapása s fejének marcangoló megrázása mutatá, hogy mit akart mondani, fenevadi mordulás mellett.
Azután összeborzadt és felállt; keblébe dugta mind a két kezét.
Kisvártatva nagyot sóhajtott s így szólt:
– Már most mondja meg ön, uram, hol van ennek a bajnak a számára templom, hol patika, pap, aki megbocsássa, doktor, aki meggyógyítsa. Elmondtam a papnak, az meghagyott vele, hogy böjtöljek, vezekeljek; elmondtam a doktornak, az azt mondta, ne igyam pálinkát, s vegyek köppölyt. Nem ér az semmit, az még rosszabbá teszi a dolgom.
– Én tanácsolok neked valamit! – szólt Iván. – Házasodjál meg!
Szaffrán meglepetve nézett urára, s gyönge villanata a mosolynak jelent meg arcán.
– Magam is gondoltam arra. Talán ha saját gyermekeim lennének, elmúlnék előlem az iszonyat a gyermekek irányában.
– Hát miért nem teszed azt?
– Hja! „Szegény ember szándokát boldog Isten bírja.” Mikor két koldusból egy pár lesz, akkor kétszeres koldus mind a kettő. Elébb a betevő falatról kell gondoskodni.
– Az is megjön. Te szorgalmas, értelmes munkás vagy. Én tégedet már régen akartalak előmozdítani tárnalegénnyé; csak arra vártam, hogy megnősülj. Nálam elv, hogy nagyobb fizetésekre csak nősülteket alkalmazok. Tapasztaltam, hogy ha nőtlen legényt juttattam jobb fizetésbe, az rendesen a fölösleg által elkorhelyedett, iszákos lett. A nős munkásban pedig jobban lehet bízni. Nem is olyan könnyen hagyja el a helyét. Hát gondold meg a dolgot. Amely vasárnap bejelented nálam, hogy ma fognak kihirdetni a templomban a mátkáddal, az arra következő hétfőn mint tárnalegény fogsz működni a tárnában, s külön házat kapsz lakásul.
A munkás arcán egyszerre végigcsordult a könny. Leesett térdre Iván lábaihoz, s annak térdeit átkarolva, zokogott s érthetetlen hangokat fuldoklott közötte.
– Nos? Hát? – szólt Iván egy jótékony buzdítással. – Ma is egy vasárnap. Nem gondoltál semmit?
A munkás felszökött térdeiről, s megtörlé szemeit, mintha látni akarná gondolatait, miket agyában eligazítani nem bír. Iván segített rajta.
– Még nem kezdődött az isteni tisztelet, még útban vannak a templom felé, ha nagyon sietnél, a templomajtó előtt beszélhetnél a mátkáddal és a pappal is.
A munkás nem szólt semmit, csak egyszerre nekiindult a futásnak; nem is az úton, hanem a torony irányában. A kalapját is ottfeledte; még azt is Ivánnak kellett hazavinni, hogy el ne vesszen.
Iván utána nézett a szaladónak, míg a völgy rekettyéi el nem fedték szeme elől.
„Milyen bolond ez!”
Azután lakába tért. Beírta üzleti könyvébe, hogy Szaffrán Péter, eddigi tárnamunkás, jövő héttől kezdve tárnalegényi fizetésbe kerül, s helyébe egy tárnamunkás fogadandó.
„Nos, hát meg vagy-e velem elégedve? – kérdezé tőle a szíve. – Te kegyetlen, parancs osztogató nagy úr?”
Iván pedig gyanakodó volt, s azt mondta a szívének:
– Nem hiszek én neked. Amióta már egyszer jégre akartál vinni. Ezentúl vigyázni fogok az utaidra. Hátha arra gondolsz most, hogy az a leány mint menyecske is elég szép fog lenni, s akkor nem lesz olyan drága s hozzájárulhatlan. De bevágom az utadat. Engem nem csalsz meg többé. Megállj csak!
És azután ismét tanácsot kért Iván üzleti könyvétől, s úgy találta, hogy az idei bruttóbevétel emelkedése megengedi azt a fényűzést, hogy egy tárnafelügyelő szereztessék az üzletihez ezerötszáz forint fizetéssel.
Az az iránti felszólítást rögtön megírta, s felküldte néhány külföldi német és francia hírlapba hirdetményképpen.
Így nem fog többé mindennap közvetlenül érintkezni munkásaival.