Két hétre azután, hogy Iván hirdetményét a külföldi lapokba iktatá, éppen egy szombati nap reggelén, jön hozzá Péter és jelenti, hogy két idegen úr érkezett ide, akik a tárnát meg akarnák nézni. Külföldiek lehetnek, mert egymás közt franciául beszélnek. Péter a franciához is sejtett valamit, hajdani matrózéletéből.
– Mindjárt szolgálatjukra leszek – szólt Iván, ki éppen akkor valami zöldes nedvet csepegtetett le hegyes nemezsüvegen.
– Csak addig öltöztessétek fel őket a szokott bányászgúnyákba. A tárna nem divat-toaletthez való.
– Már az megtörtént, csak önre várnak.
– Megyek. Hát a te dolgod mennyiben van már? – kérdé Iván, midőn útnak indultak.
– A házassággal? Egészen rendben van. Holnap hirdetnek ki bennünket a templomban harmadszor.
– S mikor esküsztök?
– Hát most éppen ádvent van. Azalatt tiltja a pap a lakodalmaskodást, hanem vízkereszt után az első vasárnap átesünk rajta. Magamnak is jólesik az a kis haladék, mert hát egy kis pénzt is csak kell azalatt gyűjteni. Ha az ember házasodik, faedény, cserépedény, egy kis télire való zsiradék csak kell a házhoz.
– Hát te sohasem takarítottál meg eddig a keresményedből semmit?
– De igen, uram! Már egyszer volt százötven forintom egy rakáson. A szájamtól fogtam el. A dohányt tagadtam meg magamtól, hogy tízest tízesre rakva, összegyűjtsek ennyit. Akkor idehozta az ördög az újoncozó bizottmányt, s én az egész százötven forintomat a vizsgáló felcser markába nyomtam azért, hogy adjon róla bizonyítványt, hogy fegyverképtelen vagyok, mert kancsalítok. Tudniillik, hogy tetszésem szerint tudok szemeimmel néhány percig erőszakosan kancsalítani. Ezért felmentettek az asszentálás alól. Ide ment a százötven forintom. Még az esküvés alatt is folyvást kancsalítnom kell; mert a pap csak úgy esket meg mint fegyverképtelent. Ezt a rendeletet így adta ki az Isten a Hórebhegyen.
– Jól van, Péter. Majd egy kis pénzzel én is segíthetek rajtad.
– Köszönöm! De előlegezni nem szeretek; az olyan, mint mikor az ember délben megeszi a vacsoráravalót.
Eközben eljutottak odáig, ahol a két idegen úr várt rájok.
– Ah! Félix, te vagy az! – kiáltá Iván, az egyik úrban régi ismerősére találva, s szívélyesen megrázta kezét.
A régi ismerős, kit Iván Félixnek szólított, vele egykorú férfi lehetett; finom arcszíne, fekete bajusza, művészien felkunkorítva, franciás kecskeszakálla, villogó tűzteli sötétkék szemei még az elegáns öltözet fölé öltött bányászgúnyában is elárulák a világfit; az egész szurtos burokzatból puszta fejtartásával kivált messziről az „úr!”. Mikor megszólalt, meglepte az embert az, hogy csaknem gyermekhangja volt, oly lágy, mint egy asszonyé, s oly csengő, mint a vatikáni énekeseké.
Félix sietett régi barátjának segítségére jönni az első találkozás legnehezebb pontjában.
– Megbocsátasz, hogy nem szállottam hozzád. Te a munka embere vagy, én pedig üzlet embere. Te nem tartózkodol itt uraskodásból, én pedig nem utazom itt mulatságból. Aztán teleped vendéglője igen tisztességes. Íme, bemutatom neked útitársamat, Rauné Gusztáv bányamérnök urat.
Iván ugyan lekötelezve érezte magát e mellőzése általa vendégszeretet igénybevételének. Volt ugyan házában régi időkből fennhagyott ágynemű elég, amikben évek óta nem hált senki; talán némelyik kályhát a soha nem lakott szobákban be is lehetett volna fűteni; de mégis egész életrendszerét összezavarta volna, ha egyszer egypár vendéget kellett volna ellátnia saját házánál. Erre a megeshető szerencsétlenségre nem is gondolt.
– Igaz – szólt egész nyíltsággal –, hogy biz az én házam nincs vendéglátásra berendezve, hanem a telep vendéglője is az enyim: legyek szerencsés benneteket ott is vendégeimül fogadhatni.
– Elfogadjuk az ajánlatot – szólt Félix könnyeden –, annyival inkább, minthogy úgyszólván saját érdekedben, saját hívásodra jöttünk ide! A napokban olvastam a zsurnálok hirdetményei közt egy felhívásodat, melyben tárnafelügyelőt keressz.
– Igen! – mondá Iván, s kétkedve tekinte az egyik úrról a másikra.
– No, én nem vállalkozom rá, mert nem értek hozzá – szólt Félix nevetve. – Hanem útitársam, Rauné úr, hajlandó volna veled megegyezni; ha vállalatodat tehetségeihez mértnek találandja. Rauné úr régi ismerősöm; a creuzot-i tárna növendéke, igen alaposan képzett férfi.
Rauné úr kevés szavú ember volt, amire ezúttal annál több indoka lehetett, mivel hogy a két másik úr olyan nyelven társalgott, amit ő sohasem hallott életében. Alacsony, szikár alak, földszínű arccal, hegyes arcéllel, és ijesztő hosszúságra meghagyott kecskeszakállal.
– Én pedig igen köszönöm baráti érdekeltségedet irányomban – szólt Iván, s azután Rauné úrhoz fordult, s a legfolyékonyabb franciául adá tudtára, hogy örülni fog, ha tárnatelepe minden részleteit személyesen megmutogathatja neki.
Azzal lementek a tárnába együtt. Késő délig odalenn jártak. Két szakember tartott egymás fölött kölcsönös érettségi vizsgát. Rauné úr Iván fölött, s Iván Rauné úr fölött. Mind a kettő meggyőződött felőle, hogy a másik a maga tudományát alaposan érti. Némely intézkedésekre nézve különbségek támadtak a két férfi véleményei közt s azokon elvitatkoztak sokáig, a régibb és újabb módszer előnyeit hasonlítgatva, hanem arról mind a kettő meggyőződött, hogy a másiknak e téren semmi újat nem mondhat.
Rauné úr tudományos képességéről leginkább tanúskodott az, hogy mielőtt Iván tárnájának átmetszeti térképét látta volna, hozzávetőleg meg bírta becsülni a réteg alakulásáról, mennyi köbtartalmat ígér ez a tárna, és meddig terjedhet ez a kőszéntelep, még az Iván tulajdonát képező birtokon túl. E tekintetben hozzávetései csaknem az aprólékokig találkoztak Iván kiszámításával.
Minőségre nézve pedig a kőszenet a jobbak közé sorozandónak találta.
Délre átmentek a vendéglőbe ebédelni, rövid időközt engedve egymásnak a kimosakodásra és átöltözködésre. A kőszénbányai séta nemigen tiszta mulatság.
Ebéd utánra volt halasztva a kőszénizzasztók meglátogatása s estére a vashámoré.
Mikor a vashámorból visszajöttek, a kocsi Iván háza előtt állt meg; Félix bekísérte őt lakába, míg Rauné úr felment a vendéglőbe.
Iván csodálatos rendetlenségű dolgozószobájába vezette régi ismerősét, s ott leülteté egy valahonnan nagy könyvcsomagok alól kiszabadított székre, s biztatta, hogy gyújtson szivarra egy kémiai csodalámpánál.
– Te nagy tudománybúvár voltál teljes életedben Iván, az iskolában első voltál közöttünk, míg én csak dilettánskodtam melletted; már most hát mondd meg nekem őszintén, annyi tanulmány, szorgalom és fizikai fáradság mellett mi tiszta jövedelmet hozhat neked ez az egész telep?
– Évenkint tízezer forintot.
– Más szóval: a telep maga semmit. Magad vagy az igazgató, a felügyelő, a pénztárnok, a bányamérnök, a titkár, a könyvvezető és a speditőr. Tehát csak azt kapod, szűken, amit ezeknek fizetnél, ha magad nem volnál mindez egy személyben. Más szóval, a munkádat, a talentumodat, a tanulmányodat, a buzgalmadat megfizeti neked a saját tárnád úgy, mint ahogy a legzsugoribb idegen birtokos megfizetné; de mint realitás, mint százezreket képviselő érték neked ez a tárna nem vet egy vörös batkát sem.
– Annak sem a tárna nem oka, sem magam. Hanem egyedül az a körülmény, hogy a „consumo” korlátoltsága mellett a produkciót nem lehet oktalanul kiterjeszteni.
– Én majd rávezetlek, hogy hol a hiba. Mai világban minden erő a konglomeráció után törekszik. A politikai világban nem létezhetnek többé az apró államok, kénytelenek nagyobb tömegekké olvadni össze, mert kis államgazdaságot kormányozni nem lehet. Az iparvilágban szintén nem létezhetnek többé az apró iparvállalatok, mert az újabb igények szerint a kisebbnek is olyan nagy a rezsije, mint a nagyobbnak. Egy száz lóerejű gőzgéphez éppen csak annyi felügyelet kell, mint egy négy lóerejűhöz, s a kis vállalatnak éppen annyi strazzával van dolga, annyi kontókönyvet kell ellátni, mint egy nagynak; s a leglukratívuszabb vállalkozásoknál a kis vállalatokat leszorítja az „üzleti tőke” hiánya miatt az azzal rendelkező nagyobb vállalat.
– Azért viszont a kis vállalatok nem veszélyeztetik olyan nagyon a csendes életben maradást.
– Dehogynem. A te tárnádnak például nem kell egyéb, mint hogy egy szép napon a bécsi kereskedelmi miniszter írja alá egy angol vastermelőnek a folyamodványát a nyersvasbehozatal végett, s másnap kiolthatja katlanait a szomszéd hámor; te meg aztán elmehetsz a szenedet kosárszámra árulni a cigánykovácsoknak.
– Ezen is estem már át egyszer. A nyersvasunk kiállta a külföldivel a versenyt, s nem kellett kioltanunk a hámor katlanait, s nem kellett betemetnünk a tárnáinkat. Vasunk, szenünk kivívta magának azt a helyet, ahonnan nem lehetett azt elűzni.
– Eggyel több ok azon eszme foganatosítására, amely engem idehozott. Mert azt talán csak nem gondolod, hogy Rauné urat idekísérni jöttem csupán a Bonda-völgybe, hogy ő meg ne únja magát az úton. Idetalált volna ő magában is. Nekem egy nagyszerű tervem van veled. Én téged gazdag emberré akarlak tenni. Amiből természetesen magam is hasznot akarok húzni.
– Nos?
– Nem tudom, micsoda adomás könyvben olvastam a nemzetek különböző kifejezéseit a pénzszerzésre nézve. A magyar pénzt „keres”, a német pénzt „érdemel” (Geld verdienen), a francia pénzt „nyer” (gagner d’argent), az amerikai pénzt „csinál” (to make money). Tökéletesen jellemző kifejezések. A szegény magyart mintha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg; a jámbor németet, ahogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot; a könnyűvérű franciát, ahogy kockáztat és nyer, ha akad egy másikra, aki veszít; míg a nehézvérű jenki ül egy helyben, s a körmét faragva csinálja a pénzt. Mert sok millió pénz hever még, ami csak csinálásra vár. Hol hever? Életrevaló, de élni nem tudó vállalatokban. Egy helyen a föld rejtett kincseiben, miknek kiaknázásához nincsen forgalmi tőke, más helyen halomra gyűlt tőkében, aminek felhasználásához nincs biztos vállalat; új találmányokban; az ipar és kereskedelem számára még meg nem hódított területekben; a közlekedési eszközök kiterjedésében; az emelkedő luxusban, az emberek bolondságaiban s a tudomány vívmányaiban és főleg a pénzféltő kis tőkepénzesek ládáiban. Mindezeket a heverő kincseket felszínre hozni, a stagnáló kapitálisnak gyors forgalmú csatornákat nyitni, a sok apró tőkét egy naggyá egyesíteni, az iparnak piacot, a piacnak árkeletet szerezni, a hitel által minden tényleges forintot két-három helyen szerepeltetni: ez az, amit mai nap pénzcsinálásnak nevezünk. Szép tudomány! Tisztességes tudomány. S úgy látszik, hogy eltartja az emberét.
Félix ez értekezés után azon önteltséggel dugá mellényzsebeibe két kezének ujja hegyeit, mely szerint bizonyos lehete afelől, hogy Iván barátja nagyon is jól foga ismerni a Félix Kaulman firmát, mely dolgozik bankárügyekben Bécsben és Párizsban. Jó hangzású név, ha akarom francia, ha akarom német.
Iván ismerte azt. Félix hajdani iskolatársa volt: bankár fia. Apja üzletét örökölte. Sokat lehetett a nevet olvasni újabb vállalatok, üzletkötések alatt.
– De hát hogy akarsz az én bányámból sok pénzt csinálni?
– Nagyszerű tervem van vele.
– De hisz maga az egész tárna sem nagyszerű.
– Mert nem látod olyan magasról, mint én. Rajta taposol a gyémántokon, s mikor aranyat kérhetnél a földtől, megköszönöd, ha vasat ád. Ez a tárna teneked, mint mondád, tízezer forint hasznot hajt. Ez 200 ezer frtnyi tőkének a kamatja. Én tehát alakítok egy konzorciumot, mely ezt a te egész telepedet, ahogy áll, megveszi kétszázezer forintért.
– De nem válok meg semmi pénzért a tárnámtól. Ez nekem elementumom, mint a csíknak az iszap.
– Hiszen nem is válsz meg tőle. Dehogy válsz meg. Azután leszesz még csak hozzáláncolva egész kedved szerint. Ha futni akarnál, sem eresztenélek. A konzorcium egyelőre négymillió tőkével fog megalakulni, s nagyszerű établissement-t rendez be, mely egyfelől a poroszországi szén konkurenciáját megöli, másfelől az angol vasúti síneket és gépvasat leszorítja az osztrák piacról. Te ez établissement-nak főigazgatója maradsz 10.000 forint évi fizetéssel, két percent tantième-et kapsz a tiszta haszonból, s szabadságodban álland a neked vételárban adandó összeg egy részét részvényekben al pari magadnak tartanod, s miután e vállalat biztos húsz percentet fog jövedelmezni, biztosítva vagy róla, hogy a mostani tízezer forint jövedelmed helyett 30 ezer forint évi biztos jövedelmed van, s a tőkéd ötven százalékkal megnövekedik. Dolgod pedig éppen egy hatodrésznyi lesz, mint most.
Iván félbeszakítás nélkül hallgatta mindezt végig. Azután egész csendes vérrel azt felelé rá, hogy:
– Kedves Félix, ha én egy konzorciumnak, melynek négymilliója van, azt mondanám: add ide a pénzedet; én csinálok neked olyan iparágból, mely nekem csak tízezer forintot jövedelmezett, jövőre nyolcszázezer forint évi jövedelmet, akkor én legfeljebb semmirekellő volnék; hanem ha még ezenfelül azt is megtenném, hogy ennek a társulatnak a részvényeibe a magam pénzét is beleverjem, már akkor éppen azzal kellene magamnak hízelkednem, hogy bolond vagyok.
Félix nagyot kacagott e szóra. Tréfás mondat volt az nagyon. Azután hajlós sétapálcáját nyaka mögé téve, s két kezét annak két végére felakasztva, magas fensőbbségi tudattal beszélt le Ivánhoz.
– Mert még nem hallgattad végig, amit mondani akarok. Hiszen nem csupán a te telepedről van itten szó. Tudod jól, hogy a te tárnád csak egy kis kiszögellése a Bonda-völgyi óriási szénrakványnak, s az mértföldnyi területben halad odább, folyvást erősebb rétegben messze el Bondavár alatt, egészen a szomszéd völgyteknőig. Én ezt az egész kőszénmedencét akarom megvétetni, aminek most még bagatell az ára, s amin milliókat lehet nyerni, tisztességes, okos raisonabilis úton, anélkül, hogy valakitől lopnók a pénzt, anélkül, hogy valakit megcsalnánk érte. Egy heverő kincset akarok felvenni a földből, ami itt van, megvan, kínálkozik; csak éppen a kincs súlyának megfelelő erőt követel.
– Ez más. Így értem a tervedet. S nem tagadom meg tőle, hogy az így jogosultan nagyszerű. De éppen azért, mert nagyszerű a terved, annak a hibái is óriásiak. Az igaz, hogy a kincs, amit az egész Bonda-völgy rejt magában, valami óriási. Legalább százmillió. Ki sem lehet számítani mennyi. Hanem ahhoz nem lehet hozzányúlni, először, mert ez az egész bondavári uradalom, így ahogy áll, nem eladó.
– Ah, dehogy!
– Elmondom, miért nem. Először is a birtok az öreg herceg Bondaváryé, ki jelenleg leggazdagabb úr az országban.
– Milyen gazdag úr valaki, azt mi jobban tudjuk.
– De legbüszkébb úr, annyi bizonyos, aki előtt nem mernék azzal az ajánlattal megjelenni, hogy családja ősi fészkét, nevének predikátumát képező birtokát adja el kőszénbányának.
– Óh, hó! Láttunk már büszkébb urakat is hasonló elhatározásokra jutni. Az olasz király koronás úr, mégis túladott Savoyán, ami nemzetségének előneve, s keresztjét címerében viseli.
– Én pedig ellenkezőleg láttam egy magyar családot, melynek hajdan oly kiterjedett birtoka volt, hogy a Dunától a Tiszáig folyvást saját jószágán utazhatott, s mely később mindezen birtokát elveszté, elpazarlá, de egyetlenegy folt földet, egy kerek nyárfaerdőt Bánkházán, semmi áron és semmi nyomorban nem bírtak megvenni tőlük, mert az képezte predikátumukat.
– No, ezen én fognék segíteni.
– Azután. Ha az öreg herceg hajlandó lenne is birtokát áruba bocsátani, nem tehetné azt, amíg leánytestvére, Bondaváry Theudelinda grófkisasszony él. Mivelhogy atyjuk e várat és uradalmat vitalitiumképp hagyományozta leányának, aki jelenleg valami ötvennyolc esztendős lehet, s még szándékozik valami harmincig elélni. Az pedig hozzá van nőve a várához, még soha egy napra tudtomra ki nem jött belőle. Az egész világot gyűlöli. Azt ugyan rá nem veszi semmi emberi hatalom, hogy Bondavárát átengedje akármi világboldogító konzorciumnak, ha mindjárt arról lenne is szó, hogy őalatta van az utolsó kőszén, s ha azt ide nem adja, megfagy a világ.
Félix nevetett rajta.
– Énnél nehezebben bevehető erősségeket is kapitulációra bírtam én már. Asszonyszíveken különösen nincs Bramah-závár.
– Jól van – szólt Iván. – Tehát tegyük fel, hogy sikerülend a herceget is, meg a grófot is rábírni, hogy a birtokot eladják; még akkor mindig nincsen nagyszerű établissement-od. Következnek a technikai akadályok. Mi a legfőbb szükséglet ily vállalatnál?
– A készpénz.
– Nem az. A kész ember.
– Ahol pénz van, van ember.
– Ember és ember között nagy a különbség. Ez azon árucikk, amelyben a legnagyobbszerű csalódások lehetők. Nálunk először is hiányzik a közmunkás.
– Hozatunk Belgiumból, Franciaországból.
– Csakhogy amely munkás Belgiumban, Franciaországban vállalkozik arra, hogy hozzánk eljöjjön, először is nem azért jön, hogy kevesebb bért kapjon nálunk, mint ott, hanem megfordítva. Tehát ily forszírozva támasztott iparvállalatnál a legelső hiány az, hogy néhány percenttel többe kerül nála a munka, mint a fennállóknál. Szerintem minden iparvállalatnak a maga természetes útján kell kifejlődni. Erőnkhöz és a piachoz mérten kezdeni, a munkásokat magunknak nevelni, hozzánk édesgetni, összetanítani, lassan, de biztosan terjeszkedni, kicsinyben experimentálni, a készre alkudni, s inkább szívósan kitartani, mint rohammal megindulni. Ez az én regulám.
– Múlt századbeli nézetek. Ily elvek mellett Amerika sohasem hagyta volna el Európát.
– A másik baj a külföldi munkásokkal az, hogy aki onnan hozzánk átjön, az többnyire a nyugtalan, helyhez nem kötött rész; a titkos társulatok szövetségese, mely amint beteszi ide a lábát, azonnal elrontja a mostani jószellemű munkásainkat is, s meghonosítja a grève-et.
– Nálatok soha sincs grève?
– Soha.
– Hogyan előzöd meg?
– Az az én titkom. Hosszú volna elmondani. Annyit bizonyosnak tartok, hogy egy erőszakolt gyártelep nálunk legelőször is a kézmunka drágaságával fog első akadályul találkozni. Második akadály egy hozzáértő technikai vezető hiánya.
– Azt biztosan kapunk külföldön.
– Meglehet. Én, magános ember, ha van mire és miből, bizton hiszem, hogy kapok; mert utánajárok, s kikeresem, megválasztom a legjobbat, s ha megkaptam a legjobbat, megfizetem úgy, ahogy én értem, hogy megérdemli. Ez nem úgy megy nyerészkedésre alakult konzorciumoknál; ott először is szerepel a protekció. Az igazgató tanács tagjai a legtöbb részvénnyel bíró alapítók. Azok rendesen annyit értenek ahhoz az üzletághoz, amelynek kormányzatát viszik, mint a hajdú a harangöntéshez. Többnyire az elnök, az igazgató imponál. Azoknak van valami protezséjük, akinek alkalmazás kell. Az talán bádogos volt, annálfogva kell értenie a vasöntöde vezetéséhez. A legjobb esetben takarékossági szempontból indulnak ki, s tíz ajánlkozó közül kiválasztják a legjutányosabbat. Az első év azután magán viseli az experimentáció jellegeit. A feldolgozott nyersanyagnak fele kárba vész. Kisül, hogy senki sem ért ahhoz a munkához, amit magára vállalt. Rosszul teljesített kötelezettségek miatt kárpótlási pörök zúdulnak a jogfelügyelő gallérjába özönnel. Vége felé rájön az igazgató bizottmány, hogy ünnepnapokon, mikor a gépek pihennek, sokkal kevesebb a veszteség, mint munkanapokon, mikor dolgoznak. Végre nagy későre észreveszik, hogy a vállalatnak nagyobb a teste, mint az ereje, s nem bír mozogni., Van sok épület, gép, anyag, készlet, de nincs elég üzleti tőke. Új befizetés rendeltetik. Nem fizetnek. Vetik ezerével a részvényeket a piacra. Következik egy prioritási kölcsön a társulat ingatlanaira. Ez egy percre megállítja a bukást. Akad uzsorás, ki a százforintos prioritási papírért ád 60-at. Akkor az igazgató bizottmány iparkodik a saját csizmáit kimenteni a sárból, s ha szabadulhatott, nyakra-főre leköszön, magára hagyva a felügyelőt, hogy tegye, amit akar. Az azután amíg a készletben tart, szórja potom árért, ami eladható, okosnak, bolondnak, hogy a munkásait fizethesse, hogy maga élhessen. Végre az is megszökik, s az üresen maradt nagyszerű établissement előtt megüti a címeres ember a dobot: „Ki vesz téglát?” Ez a története az én tudtomra minden erőltetett nagyszerű iparvállalatnak, ami nem a maga természetes kifejlődési stádiumain keresztül a korkívánalom és közszükséglet mellett nőtt naggyá. Félix sokat nevetett Iván elbeszélése alatt.
– Igaz! Valóságosan így van! Mintha nyomtatásból olvasnád! Hanem hát éppen ezen baj elkerülése végett akarok e vállalat igazgatására egy olyan embert megnyerni, aki az egész üzletet az „F”-ből érti, tégedet.
– No, ez a legveszedelmesebb csalódás. Én értem és ismerem a magam iparvállalata szűk feladatait ebben a kis keretben; de nem ismerem sem a nagy világpiacot, sem a magasabb üzleti követelményeket. Sok embert tett már az a káprázat tönkre, hogy jó kisgyáros, kiskereskedő létére nagygyárosnak, nagykereskedőnek hitte magát fölemelhetni; holott az két „ellentétes” talentum és tanulmány. Az egyiknek minden apró nyereséget meg kell ragadni, a másiknak észre sem szabad azokat venni. Az egyiknek csak bizonyosra szabad dolgozni, a másiknak feladata mindig nagyokat kockáztatni. Az egyiknek alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz, a másiknak a kerek világra spekulálni, hogy ha egy helyről kiszorult, más helyütt szorítson magának tért. Ehhez nekem nincs elég tanulmányom, ismeretem, hivatásom.
– Túl szerény vagy. Majd meggyőzlek az ellenkezőről.
– No, de hát tegyük fel, hogy minden megterem úgy, ahogy képzeletedben létezik. A nagyszerű gyártelep itt áll, működik, jó anyagot szolgáltat, olcsón, eleget; most következik a legfőbb baj: a topográfiai akadályok. A Bonda-völgyi széntelep húsz mértföldnyire esik a legközelebbi vasútállomáshoz, huszonöt mértföldnyire a legközelebbi hajózható folyamhoz. Amíg idejöttél, láthattad, milyen utak vannak idáig. Van négy hónapja az esztendőnek, amikor éppen nem lehet semmi szállítmányt küldeni távolabb helyre, de a legkedvezőbb szakában is az esztendőnek, mire a nálunk előállított szén és vas tengelyen azt a pontot eléri, ahol a legelső piacot megtalálja, már akkor a magas fuvarbér által úgy megdrágult, hogy azzal a vassal, azzal a szénnel, amit Liverpoolból vagy Poroszországból hoztak, nem versenyezhet.
– Azt én mind tudom – szólt Félix, pálcikája klárisfaragványával egyengetve fodorított bajuszát. – Hanem azon könnyen segít egy szárnyvasút a Bonda-völgyből a főempóriumig.
– Egy Bonda-völgyi vasút! – kiálta fel Iván elbámulva. – Tán csak nem gondolod, hogy a négymillió tőkével még húsz mértföldnyi vasutat is ki lehet építeni.
– Óh, éppen nem! Az megint más vállalat feladata lenne.
– S te hiszed azt, hogy tisztán pusztán a Bonda-völgyi gyártelep kedvéért akad tőkepénzes, aki egy semmi kereskedelmi forgalommal nem biztató vas zsákútnak a kiépítésére vállalkozik. – Hogyne vállalkoznék! – szólt Félix, pálcája klárisfejét szája elé téve, mintha kétfelé akarná vele osztani a szót. – Ha az állam megadja az útvonalra nézve az alkotmányos kamatbiztosítást. (Azon időben a Reichsrath volt az alkotmány.)
Iván most még jobban felnyitá szemeit, s minden szót külön megnyomott.
– Az állam – adjon – ennek a – vasútvonalnak – kamatbiztosítást! De hisz az a legvilágosabb megrövidítése volna az államnak. Én nem képzelem annak a lehetőségét!
Félix meggondoltan felelt.
– Vannak kulcsok, melyek a magas urak hivatalszobáinak ajtaját megnyitják előttünk.
Többet nem engedett magának elmondani, sétabotja korallbunkójával mintegy visszatömve szájába a további felvilágosításokat. Iván erre a szóra kihúzta asztalfiókját, s kivett belőle egy darab fekete kenyeret.
– Látod ezt? Akik ilyen fekete kenyérrel élnek, azok nem fognak az excellenciás urak előszobáiban alkalmatlankodni.
Félix kolerikus nevetéssel vetette hátra fejét, s szélmalmot csinált ujjai között pálcájával.
– No, hát n’en parlons plus! Majd ráérsz későbben is hozzánk csatlakozni. Mert én, amit egyszer feltettem magamban, azt ki is viszem. Fogadom neked, hogy kihúzom a Bonda-völgyi uradalmat a herceg lába s a kegyes grófnő imazsámolya alól, hogy felépítem rajta a legnagyobbszerű gyártelepet, ami a birodalomban lehet, s hogy odatolom azt a világpiac közepébe mindenestől, amilyen igaz, hogy Kaulman Félix a nevem.
– No, sok szerencsét az expedícióhoz, hanem én itthon maradok.
Rauné úr megérkezése megszakítá a beszélgetést.
A francia elmondá, hogy megismerte feladatát, Iván föltételeit elfogadja, s azonnal beállhat hivatásába.
Iván kezet nyújtott az alkura, a szerződést aláírták, s azután rögtön átadta neki a kézipénztárt s a munkások jegyzékét, kérve őt, hogy a ma esti bérfizetést végezze a vendéglő csarnokában, ahol állandó lakás lesz számára rendelve.
A vendéglő átellenben volt Iván lakával.
A munkáscsoportok szombat este ott gyülekeztek össze a két ház közötti téren. Iván az ablakhoz ment utánanézni, hogy milyen renddel fog menni az új felügyelő alatt a fizetés sora. Félix is odaállt mellé, s óraláncán csüggő kis miniatűr lornyonján keresztül szemügyre kezdé venni a munkásokat.
– Ah, ça! – szólt egyszer, nyelvével csettentve – az a kis Cendrillon abban a piros rokolyában nem volna rossz bronzfigura! Ettől meg kell tanulnom, hogy hívják tótul azt, hogy „szeretsz-e engem?”
– Vigyázz vele – szólt Iván féltréfásan – mert vőlegénye van, akinek a mellékneve „emberevő”.
A kifizetés rendén ment. Szaffrán Péter kihozta a vendéglőből Evila hetibérét is, s azt át akarta neki adni. Evila visszaadta neki. S aztán jókedvvel haladtak hazafelé. A leány elkezdett dalolni, s Péter vállára tette kezét.
– Teringettét! Milyen hang! – kiálta fel a bankár. – Ha Párizsban volna, levágná vele Theresát!
Iván szivarra gyújtott, leült egy szegletbe és hallgatott.