XI. Sange Moarte

A cirkáló és kísérője fél napnál tovább haladt már a batrinai rengetegben Marisel falva felé; Kelemen diák fűtől-fától kérdezősködött, hogy itt lesz-e már a falu, s szüntelen azon választ kapta, hogy még jó messze van.

Majd egy-egy oláh paraszt jött reájok szembe; hosszú szekerébe bivalyok voltak fogva; az ember szüntelen kiabált az állatokra, s ijesztgető kézmozdulatokkal iparkodott azokat sebesebb menésre serkenteni; majd egy-egy patakon kellett átgázolniok, hol félmeztelen, de rongyaiban is tarka cigánynép mosott a fövényből sáraranyat, a kérdezősködő idegenre bámészkodva vadállat módjára; itt-ott az útfélen mohos fa odvába egy-egy szentkép volt felállítva, melynek elavult festéséből csak a halvány aranyozás látszott még meg; a pudvás fülkébe le volt téve a pomana, egy korsó tiszta forrásvíz, melyet fiatal oláh leány állított oda hagyományos kegyes szokásból a szomjú utazóknak.

Az út majd a mélybe, majd a magasba vitt, az utazók többet vezették lovaikat gyalog, mintsem rajtok ültek. Körös-körül változékony rengeteg; magas, egyenes bükkfák, terebélyes tölgyek, néhol sötétzöld fenyves.

Egy helyen kétfelé látszott válni az út; egyik ága ment végig a völgyön, másik felvonult oldalt a meredeknek, egy kopasz hegy tetejére, melyről egy kiálló szikla oly meredeken függött alá, mintha minden percben alá készülne rohanni.

– No, most merre menjünk? – kérdé tétovázva Kelemen. – Ennyire sohasem jártam.

– Hát csak menjünk a járt úton – felelt Zülfikár –, ki bolond menne fel ide a meredekre? Ez bizonyosan valami hámorba vezet.

Kelemen diák kételkedve tekinte széjjel, s íme megpillanta egy embert ott azon sziklán ülni, mely meredeken az út felett függött.

Fiatal oláh legény volt, sápadt arccal, hosszan lelógó göndör hajfürtökkel, bőrködmene szét volt nyílva mellén; süvege mellette hevert; ott ült gunnyasztva a százlábnyi magas szikla szélén, lábait a mélységbe lógatva, s fagyos arcát két tenyerébe fektetve, mialatt szemei mereven látszottak a távolba bámulni.

– Héj! hopp, frátye! – kiálta fel rá Kelemen diák, keverve magyarral és latinnal az oláh szót. – Ungye méra ista via?

Az oláh hallani sem látszott a kiáltást; azon helyzetben maradt, bámulva és könyökölve.

– Ez süket vagy meghalt – szólt Zülfikár, miután hiába kiabáltak fel rá mind a ketten. – Legjobb lesz, ha megyünk odább a tört úton. – S azzal ügettek előre.

Az oláh utánok sem nézett.

Már az est is elközelgett, s a mariseli útnak még mindig nem szakadt vége, egyik völgyből a másikba ment az át, anélkül, hogy valahol emberi hajlék mellett vitt volna el, az útban heverő kövek s a keresztülszivárgó vadvíz csaknem járhatlanná tevék.

Végre valahol az erdőben tüzet láttak fellobogni magok előtt, s énekhangos rikoltozás üté meg füleiket.

Közelebb jutva a helyhez, egész faderekakból rakott máglyát láttak égni egy fáktól beárnyazott téren, melyeknek lombjait veresre perzselé a koronájukon túlcsapkodó láng.

A máglyától nem messze egy csoport oláh táncolt, szilaj tagjártatásokkal; hosszú botjaikat leütötték a földre, s nagyokat vetettek magukon vele, lábaik rángatózásai jegyeket látszottak írni a földre, s kezeikkel vadul hadarászva, átkozódó verseket mondtak közbe, mintha valami bosszantó szellemhez beszélnének.

A férfiak körül fiatal lánykoszorú táncolt, egymás kezét fogva, amazokat körülvevék, s jobbra-balra körülkeringék; szép, fiatal, nyájas arcaik, gyöngyökkel és szalagokkal átfűzött fekete hajtekercseik, virágokkal hímzett öltözetük, ráncos patyolat ingeik, széles csíkos katrincáik, gömbölyű nyakukon csengő-bongó arany, ezüst pénzfüzéreik, sarkas piros csizmácskáik oly kellemesen ellentétezve férfiaik vad, marcona képeivel, a bozontos hajgubancra felnyomott magas csalmákkal, a vörösre égett mezetlen nyakkal, a zsíros bőrködmönökkel, a széles rézcsatos tüszőkkel s a szíjas bocskorokkal. Még a tánc és ének is oly különböző volt; a hölgyek összefogózva lebegék körül a férfiakat, s valami panaszos andalgó danát énekeltek azalatt, míg a férfiak vad rugdalózásokkal tapodták a földet, rikoltozó kurjantással szólva közbe. A mellettük lobogó tűz vörös fényt és sötét árnyat vetett a vad csoportozatra.

Végül egy fatörzsön ült egy vén dudás, kiáltozó kecskebőrét nyeggetve hóna alatt, melynek egyforma cifrázatai szilaj diszharmóniával keveredtek az énekbe.

Midőn a máglya már egészen parázzsá égett, hirtelen szétváltak a táncolók, s előhozva egy szalmából kitömött s rongyokkal felöltöztetett nőalakot, fölfekteték két nagy rúdra, s vadul kiáltozva: „Marce Záre! Marce Záre!”, a tűzhöz vivék azt, s ott felkiáltva mindannyian háromszor: „Égj meg, átkozott kedden esti[1] boszorkány!”, belehajíták a tűzbe, s azzal az összefogózott nők körültáncolák örömdanával a máglyát, míg a báb el nem égett; azután pedig a férfiak ugráltak keresztül a tűzön vad örömriogással.

– Hát ki kik vagytok, s mit csináltok itten? – kiálta rájok Kelemen diák, kit egész odáig senki sem vett észre.

– Mariseli lakosok vagyunk, Marce Zárét égettük meg – felelék azok egyhangúan és komoly képpel, mint kik valami bölcs dolgot végeztek.

– No, hát csak végezzétek hamar, azután jertek a faluba, mert törvényt kérdeni jöttem ide, az én uram, a fejedelem parancsából.

– Én pedig az új adót beszedni – folytatá a szót Zülfikár –, az én uram, a hatalmas nagyváradi Ali basa parancsából.

Az oláhok szótlanul néztek a cirkáló után, míg szemeik elől eltűnt, akkor ökleikkel fenyegetőzve kiáltának utána:

– Vigyen el a Marce Záre!

Azután elöl bocsátva a dudást, s hosszú sorban összekapaszkodva, nagy énekszóval vonultak be a nem messze eső faluba.

*

Hosszadalmas oláh helység volt, melybe a cirkálók jutottak. Egyik ház olyan, mint a másik, magas tetejű sárkalyibák, kiálló szarufáikkal, sövénnyel körülfonva, az ajtók alacsonyak, aki belép rajtok, fejét alá kell hajtania. A ház egyetlen szobából áll, abban lakik az egész család, gyermekek, vének és tyúkok és kecskék. A falu elején áll egy óriási diadalív, roppant márványdarabokból összehordva, a portále tetején egy Minerva fő nélkül, a homlokzaton csaták alakjai domborművezetben, alattuk nagy betűkkel, római nyelven: „e várost építteté a győzhetetlen Traján diadalai emlékére”. – Túl rajta rongyos, sárral tapasztott kalyibák.

Egy halottas ház előtt ül ledőlt korinthi oszlop kapitáléján a legvénebb vénasszony, a prefika, megfizetett jajgatással siratva a benn holtan fekvő fiatal hajadont.

Fűvel benőtt domboldalban látszik valami gömbölyű kőépület; hajdan tán egy római hős emlékére épült fánum lehetett az, most az oláhság elfoglalta azt templomnak, hegyes tetőt épített rá, s belsejét bemázolta szörnyű festésekkel.

A cirkáló más nyilvános hely hiányában a templomba gyűjté össze a népet. A sokaság körül állt, az öregek mankóikra támaszkodva. Az alkony vereslő sugára keresztülsütött a gömbölyű ablakokon, sajátszerű világítást adva az ódon épület belsejének, mely földig tele volt festve idomtalan szentek képeivel, miket paraszt művészek szörnyeteg fantáziája felöltöztetett piros palástokba, sarkantyús csizmákba. A sok csodakép közől nem hiányzott azon szokott allegóriai kép, mely a halált ábrázolja, karjai közt egy királyt, egy koldust és egy papot ragadva magával, s az ájtatos szentképek között ott terpeszkedtek a nyelvöltögető ördögök, elkárhozott bűnösök üstökébe kapaszkodva. Egy-egy alak akkora, mint egy óriás, a másik, mint amannak az ökle.

Az ikonosztáz mögött állt a pópa és a cirkáló, aranyos képek s szentelt koszorúk özönében: amidőn a cirkáló fölolvasva a nép előtt szokott megbízó levelét, a korláthoz szólítja a bírót, egy magas, nagyfogú férfit, s e következő kérdéseket intézi hozzá:

– Vannak-e közöttetek bűbájosak és varázslók, kik az ördögöt segítségül hívják?

A sokaság félelmes suttogással fogadta a kérdést, s hosszú szünet után a pópa felelt:

– Egy volt a múlt évben, nagy jó uram; egy istentelen gonosz, kinek májfoltok voltak nyakán és testén, melyek, mint az ördög által az emberi testbe foltozott darabok, ha tüzes vassal süttetének, sem fájtak neki. Ezt még tavaly fölküldtük a szinedriumnak Fehérvárra, aholott nem állva ki a vízpróbát, csakugyan meg is égettetett.

– Vannak-e közöttetek boszorkányok, lidércek, mások gyermekeinek megrontói, kik az emberek belein csomót kötnek, a levegőben járnak, a tejet véressé teszik, s kígyótojásokat költenek ki, vagy zárnyitó füvet keresnek, avagy magokat láthatatlanná teszik?

E kérdésre egyszerre száz felelet szólalt föl. Mindenki iparkodott a kérdezőt saját tudomásával megismertetni, kivált a fiatal menyecskék dühösen tolongtak a cirkáló körül.

– Csak egy beszéljen egyszerre! – parancsolá a hadnagy tekintéllyel. – Szóljon a bíró, mit tud.

– Igenis, volt egy vén boszorkány a faluban, nagy jó uram – szólt sunnyogóan a bíró –, nálunk Dainicának hítták. Régen rontotta már az embereket, mert veresek voltak a szemei. Ha akarta, olyan zivatart hozott a falura, hogy a házak tetejeit szedte le a szél. Egyszer szinte oda volt jégesőért, s a faluban három helyen ütött le az istennyila. Erre az asszonyok felbőszültek, megragadták, s beleveték a patakba. Az asszony még ott is azt kiáltotta: megálljatok, visszakérnétek még tőlem azt a vizet, amit most megitattatok velem. Az asszonyok erre kifogták alább, ahogy a köveknél fönnakadt, karót vertek szívén keresztül, s elásva a völgyben, egy nagy követ hengerítettek rá. De az idén csakugyan beteljesült rajtunk a boszorkány átka. Egész nyáron egy csepp eső nem esett a határon! Elszáradt mindenünk, barmaink vészben hullottak el. Az esőt és harmatot mind a Dainica itta meg. Erre mi is lementünk sírjához, nagy lyukat fúrtunk belé mélyen, s azon keresztül addig töltöttük bele a vizet, míg csak bevette, ezt kiáltozva: igyál, lakjál jól, átkozott lidérc, ne idd meg tőlünk az esőt és harmatot. Így fordult el tőlünk a nagy szárazság végtére.

A pópa bizonyítá, hogy az előadás hiteles, Kelemen diák följegyzé azt buzgón a pergamenre.

Jött a harmadik kérdés.

– Van-e közöttetek, aki dohányt mer színi? Leveleit pipába vágva, avagy tűzre téve, s úgy belehelve.

– Nincs, uram – felele a bíró –, nem ismerjük azt az eledelt.

– Meg se is próbáljátok ismerni, mert aki rajtakapatik, ország határozatánál fogva a pipaszár orrán keresztül szúratik, s a bűnös úgy vezettetik végig a vásártéren.

Negyedik kérdés az volt:

– Nem visel-e a parasztok között valaki posztóruhát, avagy nyestkalpagot, vagy pedig szattyáncsizmákat?

– Dehogy viselünk, uram – tiltakozék a bíró –, bárcsak ködmenre és bocskorra teljék szegénységünktől, nemhogy festett posztóra és szattyánra vágyódjunk.

– Ezt tennetek nem is volna szabad, mert az ország rendei megtiltották a parasztoknak úrias ruhába öltözködni.

Ötödik kérdés:

– Kik voltak, akik ellene szegültek az ország azon határozatának, hogy a parasztok irtsák ki a verebeket, kicsúfolván azon embereket, kik a verébfejek beszedésével valának megbízva?

A bíró alázatosan közeledett a cirkálóhoz.

– Higgye meg kegyelmed, nagy jó uram. A szárazság, a rossz esztendő miatt még a verebek is elpusztultak a határból; – mondja meg kegyelmed a fejedelemnek, hogy egyet sem foghattunk az egész nyáron.

– De hisz ez hazugság! – förmedt föl Kelemen diák.

– Bizony mondom, úgy van – állítá a bíró, megfogva Kelemen kezét, s nagy ügyesen két ezüst máriást csúsztatva markába.

– Az bizony nem lehetetlen – szólt a cirkáló megengesztelődve.

– Végtére, feleljetek azon kérdésre: nem látott-e valaki közületek külföldi állatokat, avagy idegen fenevadakat itt a környékben kóborolni?

– De biz uram, láttunk mi eleget.

– S mely állátok voltak azok? – kérde Kelemen diák örvendetes kíváncsisággal.

– Hát – kutyafejű tatárok.

– Bolond! Nem olyat kérdeztem. Valami idegen négylábú vad, holmi pettyegetett bőrű állat nem jött-e szemeitek elé, mikor erre-arra jártatok az erdőben? Hisz ti minden barlangot fölkutattok, mert még most is keresitek Decebál elrejtett kincseit.

A bíró fejét csóválta nagy hitetlenül, s szétnézve népein, vállat vonítva viszonza:

– Mi nem láttunk semmi ilyes csodát, uram, hacsak talán a Sange Moarte nem látott, mert az szüntelen az erdőket és barlangokat járja bolondképpen.

– Hát hol az a Sange Moarte? Ide kell híni.

– Hjaj, uram, bajos azt megkapni. Ritkán jön a faluba. De itt lesz tán az anyja.

– Itt van, itt van! – kiáltozák többen, egy vén, beesett képű asszonyt tuszkolva előre, kinek feje összevissza volt burkolva fehér kendőjével.

– Hát kend micsoda bolond nevet adott a fiának? – riadt rá a cirkáló. – Ki hallotta azt: valakit „holt vérnek” nevezni el? – Nem én adtam neki e nevet, uram – szólt tört hangon az oláhnő –, a falu népe nevezte őt annak, mivelhogy sohasem látta őt nevetni senki, sem senkihez nem szólt soha, s ha megszólíták, nem felelt rá; apját sem siratta meg, mikor meghalt, sem a lyányokhoz nem járt el a fonóba; csak az erdőket járta szüntelen.

– Jól van, öreg; erre nekem semmi gondom.

– Tudom, uram, hogy ezzel neked semmi bajod; de mégis meg kell azt tudnod, hogy a falu legszebb leánya, a szép Florica, az én fiamba volt szerelmes. Nem volt annál szebb hajadon egész Havaselig sehol. Olyan fekete szemeket, olyan sarkig érő hajtekercset, piros orcát, karcsú termetet hetedhét országon nem találnál többet. S hozzá milyen szorgalmas volt, és fiamat hogy szerette! Tizenhat hímzett inge volt festett ládájában, miket maga kezével font és szövött, s nyakában kétszáz ezüst és húsz arany pénzből viselt füzért. – Sange Moarte soha rá sem nézett a leányra. Florica hiába kötött bokrétát, ő nem tűzte azt süvege mellé, hiába adott neki kendőt, nem kötötte gomblyukába; énekelhetett a leány a tűzhely mellett, mikor ő azon ment, akármilyen szép nótákat, Sange Moarte meg sem állott a küszöbnél; pedig úgy szerette a leány! Sokszor mondta neki, ha az utcán találkoztak: „felém sem jössz, még tán akkor sem néznél meg, ha meghalnék”. – Sange Moarte azt felelte: „Akkor mégis megnéznélek.” – „Meg is halok én hát nemsokára” – szólt búsan a leány. – „Akkor majd meglátogatlak” – szólt Sange Moarte, s odább ment. – Unod magadat, jó uram? A mesének vége van már. A szép Florica halva fekszik. Szíve megszakadt bújában. Ott fekszik a ravatalon, a ház előtt ki van tűzve a gyászfenyős armindenu; majd ha meglátja Sange Moarte, s megtudja róla, hogy Florica halva fekszik, előjön ismét az erdőkből, holt szerelmesét megnézni, amint annak megígérte, mert ő meg szokta tartani szavát. Akkor beszélhetsz vele.

– Jól van, jól, öreg – szólt Kelemen diák elkomorodva, s mintegy bosszonkodva azon, hogy a parasztembereknek is van költészete, kik Horatius ars poeticáját sem olvasták. – Rá kell lesni a fiúra, mikor odajön, s hírül adni.

– Jobb lesz uram, ha magad jössz oda – szólt az öreg –, mert másnak alig hiszem, hogy feleletet adjon akármi kérdésre.

– Legyen hát; vezessetek oda – szólt hivatalos buzgósággal a cirkáló, s az egész összegyűlt csapat megindult a falu túlsó végén levő halottas ház felé.

A mariseli falu túlsó vége annyira van a templomtól, hogy mire a gyülekezet odaért, egészen beestveledék.

A hold följött a hegyek mögül; a házak mellé fenyők voltak ültetve, azoknak sötét lombozatán keresztülsütött halaványan az éjszakai világ; – a távolban valami pásztorsíp búbánatos dúdolása hallik; – kis fehér ház előtt sírdogál a fizetett vénasszony; – a szellő lengeti az armindenu gyászpántlikáit; – a kis házban fekszik holtan a szép fiatal leány, várva elbujdosott kedvesét; – a holdvilág rásüt halavány arcára.

*

A nép körülfogta a halottas házat, tipegve, susogva belopózkodtak az udvaron, benéztek az ablakon; suttogták: „itt van, itt van!” A cirkáló, a pópa, a bíró és Sange Moarte anyja beléptek a szobába.

A küszöbön keresztülfeküdt holtrészegen a leány apja, ki a nagy gyász miatt még tegnap úgy leitta magát, hogy holnapig föl nem ébred. A szoba közepén volt a fenyőfa koporsó, tarka rózsákkal bemázolva mezei művészek ecsetétől; benne feküdt az alig tizenhat éves leány, szép homloka halotti koszorúval átfonva, egyik kezébe volt adva egy viaszgyertya, a másikba egy kis ezüstpénz; fejtől két cifra viaszgyertya égett mellette, egy-egy mézes lepénnyel fedett csuporba dugva, lábánál magas hátú festett széken ült összegörnyedve s merev szemeit le nem véve a leány arcáról – Sange Moarte.

A pópa és a bíró babonás kegyelettel álltak meg az ajtóban; Kelemen odalépett a legényhez, s amint rátekinte, megismeré benne ugyanazt, ki nem akarta neki megmondani az utat.

– Héj, fiú! Te vagy az, ki nem szoktál az embernek feleletet adni?

A megszólított azzal igazolá e kérdést, hogy nem felelt rá.

– Hallod-e, most idehallgass, és felelj arra, amit kérdek, én vagyok a cirkáló hadnagy.

Sange Moarte némán, elmélázva tekinte Floricára, s oly mozdulatlan maradt, mint maga a halott, még lélegzetvevését sem lehete észrevenni. Anyja, a jó öregasszony, hízelgőleg fogta meg kezét, s igazi nevén szólongatá:

– Fiam, Jóva! Felelj ezen úrnak, nézz reám, én vagyok az édesanyád.

– Az én uram, a fejedelem nevében fölszólítalak téged a feleletadásra! – kiálta rá mindig növekedő súllyal a cirkáló.

Az oláh hallgatott.

– Kérdem tőled: vajon erre-arra az erdőben kóboroltodban, nem láttál-e külföldi állatokat? Nevezetesen egy foltos, sárgapettyes bőrű fenevadat, melyet párducnak neveznek a tudósok?

Sange Moarte összerezzenni látszott; mintha álmából költötték volna föl: merev szemei egyszerre ragyogva tekintének a kérdezőre, arcán valami lázas hevület ütötte ki magát, s csaknem reszketve hebegé:

– Láttam, láttam, láttam.

S azzal eltakarta szemeit, hogy ne lásson a halottra.

– Hol láttad azt? – kérdé a cirkáló.

– Messze, messze! – sóhajta az oláh, s azzal ismét elnémult, homlokát tenyerébe temetve.

– Nevezd meg a helyet: hol?

Az oláh félve tekinte szét, s mintha hideg borzadály futná át, összerázkódék, s félelmetes szemforgással súgá a cirkálónak:

– A Gregyina Drakuluj[2] mellett.

A pópa és bíró háromszor vetett magára keresztet, s ez utóbbi nagy áhítattal pillanta egy a falon függő szent Péterre, mintha oltalomra hívná ez alkalommal.

– Te bátor legénynek látszol, hogy az ördög kertjéhez közel mertél menni – szólt a cirkáló –, elvezetnél-e engemet oda? Az oláh örvendő arckifejezéssel jelenté, hogy elvezeti.

– Szent Miklós és minden arkangyalok nevére kérlek, uram – kiálta közbe a pópa –, ne menj oda. Még aki csak azon helyre tévedt, sohasem került többet vissza. Jó lélek sosem megy annak tájára sem, ezt is csak a bűne vitte oda.

– Magam sem jókedvemből megyek oda – szólt fejvakarva Kelemen –, nem azért, mintha a táj nevétől félnék, hanem mivel nem szeretek a hegyeken mászkálni, de hivatalom parancsolja, s annak eleget kell tennem.

– Legalább hát tűzzön kegyelmed egy szentelt barkát a süvegje mellé – sürgeté őt a gondoskodó lelkipásztor –, vagy vigyen el magával egy Mihály angyalt, hogy az ördögök közel ne érhessék.

– Köszönöm, atyafiak; jobb lesz, ha egy pár bocskorról gondoskodtok, mert ezekben a sarkantyús csizmákban nem járhatom a hegyeket; ellenszereiteknek úgysem vehetném hasznát, mert én unitárius vagyok.

A pópa szinte keresztet vetett magára, s fölsóhajtva mondá:

– Azt hivém, igazhitű vagy, hogy oly buzgón kérdezősködtél a boszorkányok felől.

– Az csak hivatalos dolgom, de nem hitem. Küldjétek be a törököt.

A pópa kifordulva mormogá félhangosan:

– Összeilletek! Két pogány.

– Atyámfia, Zülfikár – monda Kelemen diák a belépő töröknek, mialatt az átvett bocskorokat kötözé lábaira. – Most már ám lássad, merre indulsz, mert nekem egy kis félreugrást kell tennem a hegyek közé.

– Ha te ugrol, én is ugrom – felelt a gyanakodó renegát –, megyek, amerre te mégy.

– Jó barátom, nincs ott mit zsebre raknod, ahova én most megyek, hacsak az ördögöket nem, mert ott ember sohasem jár.

– Mit tudom én, hol lakik itt ember a ti görbe országtokban? Nekem az a rendeletem, hogy veled menjek, mindaddig, míg oda vissza nem érek, ahonnan elindultam.

– Annál jobb, többen leszünk, hanem legalább segítsd kihúzni a kardomat, ha valami baj talál lenni, legalább védhessem magamat.

– Hát te olyan kardot tartasz, amit csak két ember húzhat ki a tokjából? No, add ide.

S azzal nekiveté egymásnak a lábát a két férfi, s két kézzel kapaszkodva a kardba, egy darabig húzták-vonták egymást annál fogva. Végre kiszaladt a kard hüvelyéből, Kelemen diák szinte hanyatt esett vele.

Azután pedig fogá Kelemen az egyik mézes ibriket, s mézzel végigkenve a kard rozsdás pengéjét, úgy dugta vissza hüvelyébe.

– Induljunk, öcsém – monda az oláhnak. Az sebtében fölvevé a földről süvegét, baltáját, s hátra sem nézett a halottra, ment elöl.

Anyja megfogta kezét:

– Holt szeretődet nem csókolod-e meg?

Sange Moarte oda sem tekinte, kihúzta kezét anyjáéból, s ment a két idegen férfival az elsötétült erdők felé.

*

Egész éjjel haladtak a vállalkozók egy hosszú, mély völgyben, melynek fenekéből csak a minden oldalról emelkedő óriás bérceket láthaták, legfölül csillogott csak egy foltja a csillagzatos égnek.

Reggelre a havasok közepén találták magokat.

Ragyogó látvány! A távolban kristály bércek gyémántos ormokkal, hóval borított fehér mezők, mik közt borúsan vonul végig egy-egy sötétzöld fenyőerdő; oldalt egy bazaltszikla, toronymagasságú szegletes oszlopok egymás mellé állítva, mint egy óriási orgona sípjai, tetejükön gömbölyű fákkal koszorúzva, előtte fehér felhő vonul keresztül, a roppant bazaltszikla alapja és teteje kilátszik belőle; néha egy-egy villám lobban ki a felhőből, a visszavert mennydörgési visszhangot nagy későre hallatja omlatag akkordokban a felséges sziklaorgona.

Amott egy sziklahasadék tűnik föl, két átelleni darabja minden töréseivel egymásba látszik illeni, több öles nyílásán keresztül a hideg Szamos egyik eltévedt ága rohan elő, ismét elveszve a partjait ellepő sűrű tölgyek között.

Egy helyütt lépcsőzetet képeznek a sziklák, de azok nem emberi léptek számára vannak alkotva, minden fok egy torony magasságával bír; másutt egymásra vannak döntögetve a bércek, egyik a másik hátán fekszik, oly alakban, hogy ha a legalsót megmozdítanák, az egész bérctömeg ismét más csoportozattá omlana.

Minden azt hirdeti, hogy itt vége van a földnek, az ember uralmának, a szédítő magasságból nem látni egy emberi hajlékot, még növényzetnek is gyéren van adva hely, mezetlen sziklák, tátongó örvények látszanak mindenütt, mikben tombolva fut végig a hegyi zuhatag; csak a vad zerge szökell egyik kőszálról a másikra.

– Merre megyünk itt? – kérdé Kelemen a vezetőtől, aggodalmas tekintetet vetve a környékre; melyben legnagyobb lehetség volt örökre eltévedni.

– Csak bízd magadat rám – viszonza Sange Moarte, s vezette embereit biztos helyismerettel a laktalan vidéken. Ahol alig látszott valami lehetőség a szakadékos ormokon áthatolhatni, ő ismeré ez utat, emlékezék minden gyökérre, mely a szikláról lemászónak hágcsóul szolgál, az örvényeken keresztülfekvő faderekakra, a keskeny sziklapárkányokra, miken csak félrehajolt derékkal s a repedéseken fogózva lehet körülhaladni, s a legbiztosabb tájékozással látszék magát kiismerni a tömkelegben.

– Közel vagyunk! – szólt egyszerre, amint egy meredek sziklafalra fölkapaszkodva széttekintett, s kezét nyújtva az utána kapaszkodóknak, fölsegíté őket maga mellé.

Ismét új látvány mutatkozék.

A sziklahát, melyre fölkapaszkodának, túlsó oldalán fényesre volt simítva, s félkörben körülfutva a vidéket, egy medencét látszott képezni, melynek száz ölnél mélyebb fenekén egy gömbölyű tengerszem sötétlett barnazöld vizével, s bár körül csöndes volt a lég, háborogva hullámzott; tán a tenger dagályát érzé.

A sziklamedence átelleni oldalát egy óriási havas bérctömeg képezte, csupán legalól benőve fenyőfákkal, s amint a két bérc egymáshoz ért, a völgycsatornából egy kis patak csergedezett a tengerszem öblébe, a völgyre omlott jéghegyek kristályboltozatot képeztek fölötte.

– Hová megyünk ide? – kérdé elszörnyedve Kelemen.

– Azon csermely forrásaig! – mutatá Sange Moarte. – Az a jég között barlangot vájt magának, s mi e nyomon a keresett helyre jutunk.

– De hogy megyünk odáig? Hisz ez a szirtlap olyan, mint a tükör, ha az ember megcsúszik rajta, meg sem áll, míg a tóba nem bukott.

– Vigyáznotok kell: hanyatt fekve oldalvást csuszamlunk. Néhol egy-egy bokor fülrózsa látszik, ott meg lehet fogózni; egyébiránt mezítláb nem lehet tartani a megsikamlástól; tegyétek azt, amit én.

Hajborzasztó mulatság. Az emberek csizmáikat levetve, talpaikkal és tenyereikkel tartózkodának a sima kőlapon, melynek meredek lejtője alatt a feneketlen tengerszem sötétlett föl reájok.

Már feleútján lehettek a lejtőnek, midőn az átelleni szikláról egy rejtelmes moraj kezde alázúgni. A szirtet remegni érzék magok alatt a rajta fekvők.

– Hah! Maradjatok ott – kiálta Sange Moarte az utána jövőkre. – Egy hófuvatag közelít az átelleni hegyről.

S már a másik pillanatban lehete látni a fehér gombolyagot, mely a véghetlen távol magasságokból meglódulva, veszett sebességgel hömpölygött a meredeken alá, egész sziklákat és kitördelt fenyőket szedve föl útjában, s minden pillanatban iszonyúbbra nőve, s vad iramodtában megrázva a hegyet, melynek lejtőjén ötven öles ugrásokkal szakadt a völgy felé.

– Jézus! – kiálta fel Kelemen, félkezével vezetője után kapva rémültében, másikkal a sziklába fogózva. – Ez eljön idáig, és mindnyájunkat itt csap agyon.

– Maradjatok veszteg! – kiálta rájuk Sange Moarte, látva, hogy felfelé akarnak kapaszkodni, az elcsúszás veszélyének téve ki magokat. – A lavina ott ama sziklaköbnek fog nekimenni, mely útjában áll, s ott vagy összetöri magát, vagy fennakad.

És valóban lehete látni, hogy az óriásivá nőtt görgeteg mint vágtat a völgy homorulatán egy kiálló sziklacsúcs felé, mely oly törpének látszott hozzá képest. A lavina mennydörgésitől nem lehete többé hallani semmi hangot.

Most egyszerre az útjában levő szikla mögött megugrik a hógömb, s egy iszonyú szökéssel egyenesen annak élére esik, oly ütést adva az egész hegynek, hogy megrendült alatta.

Egy percre az egész vidék egy gőzsebességgel szétszórt hófelhőtől lőn ellepve, s a végső csattanás után megszűnt a dörgés. Arra ismét irtóztató ropogással újra kezdődék az; a görgeteg letörte súlyával az útjában álló sziklát, s vele együtt iszonyú forgással zúdulva le a meredeken, egyenesen belezuhant az alatta fekvő tóba.

A felháborított tengerszem szétcsapott kétfelől, iszonyú hullámával egész odáig feltorlódva, ahol ötven ölnyi magasban a kalandorok kapaszkodtak a meztelen sziklába. S azzal ismét visszacsaptak hullámai, néhány pillanatra középett egy óriási átlátszó zöld szoborrá egyesülve, azután még egyszer meglódult az, s ismét visszahullott, s nagy lassan végre elcsendesült.

Kelemen diák inkább halott volt, mint élő; míg Sange Moarte első tekintetével a csermely barlangját kereste, ha nem özönlé-e el a tán túláradt víz?

De a tengerszem egy lábnyira sem áradt meg a belezuhant hótömegtől. Elnyelte azt a véghetlen mélység; a tengerszem sohasem nő, sem nem fogy.

– Most folytassuk az utat – szólt hidegen Sange Moarte –, a szikla megnedvesült, annál könnyebb lesz rajta kapaszkodni.

Félóra múlva a csermely torkolatánál voltak a kalandorok.

Egy csodálatos folyosó állt előttök.

A csermely egy meleg forrás kifolyásából ered, mely a völgyek vágányaiban végigfutva, minden évben jéghegyek és hógörgetegek által szokott eltemettetni. A meleg víz azonban folyosót vájt magának a jég között, s meleg gőzével szüntelen olvasztva a körüle levő jégtömeget, annak csak külső, legkeményebb rétege maradt meg, mely kívülről szüntelen fagylalva a küllevegőtől, belül szüntelen olvadva a forrás hevétől, mint egy átlátszó kristály alagút boltozódik vastagon lefüggő ragyogó jégcsapjaival a patak fölött.

E jég alatti folyosóba vezette Sange Moarte kísérőit.

Kelemen nem állhatá meg, hogy a mesebeli tündérpalotákra ne emlékezzék vissza hol az átlátszó vizeken át látják az elbűvölt halandók a napvilágot.

Mindenütt a víz folyásán haladva, egy helyen elkezde sötétülni az alagút világa, az átlátszó boltozatot mindig homályosabb tömegek válták fel, a vastagabb jég mindig sötétebb kékbe kezde átmenni, végre egészen elfeketült, csak a csergedező víz mormogása vezeté még a tapogatózó férfiakat.

Azok térdig felgyürkőzve jártak a meleg patakban, s a sötétebb helyre jutva, mindig forróbbnak kezdék találni a patakot, míg egyszerre sziszegő zuhogást hallva, megpillanták ismét a napvilágot azon sziklahasadékon keresztül, melyen át a patak föld alatti barlangjába lerohant.

Itt néhány lelógó gyökérbe kapaszkodva kikerülék a forró víz rohamát, s rövid fáradság után a hegy túlsó oldalán találták magokat, egy mély kút alakú völgyben.

Itt van a Gregyina Drakuluj.

Egy kerekded völgy, melyet minden oldalról száz meg száz ölnyi magas, falmeredek bércek vesznek körül, mint egy mély kutat. Aki fölülről akar belenézni, hasra fekve közeledik a sziklapárkányhoz, s még akkor is jó feje legyen, ha el nem szédül. Lenn a völgy fenekén örökké nyílnak a virágok. Mikor köröskörül legjobban esik a hó, szikrázik a jég, a csikorgó tél derekán lehet látni itt azon széles, csipkés levelű sötétzöld virágokat, azokat az apró gömbölyű levelű fákat, minőkhöz hasonlót a környéken sehol sem találni, sőt a bőrlevelű nymphaea sárgafehér tulipánjai éppen akkor nyílnak ottan, s a pázsit télen-nyáron a legbujább zöld, s a vadborostyán felkapaszkodik magasra a sziklák repedésein, piros bogyóit hullatva a völgybe, mikor körös-körül holt és hideg az egész természet.

Egész télen tele van e völgy a legritkább virágokkal.

Ezért hívja e helyet az oláh az „ördög kertjének”, s fél hozzá közelíteni.

Pedig az egész csoda igen természetes okból ered.

A völgy mélyén egy barlangban forró érces patak buzog, mely sehol sem törve ki a fölszínre, átmelegíti a fölötte levő földréteget, s miután a meleg vizeknek is megvan saját növényzetük, ez ismeretlen bokrok és virágok örökké ott virulnak éltető elemük közelében. Az egész egy a szabad ég alatt, viharok és jéghegyek és hófuvatok között díszlő orangeria!

Sange Moarte némán inté kísérőit maga után, egész lényegén valami lázas nyugtalanság volt észrevehető, amint néhány lépést téve a barlangban, reszkető kézzel egy sötét mélyedésre mutatott, melyen egy vasajtó látszott meg.

– Mi ez! – kiálta fel Kelemen, kardjához kapva. – Itt lakik valaki?

– Igen – monda Sange Moarte, kinek vére e pillanatban lángolni látszott, erei szinte kiszakíták halántékait. – Amott szokott ő förödni azon vízmedencében: naponkint meglestem őt, de nem volt bátorságom hozzá közelíteni – hebegé alig hallható suttogással, de forróan, szenvedélyesen.

– Kicsoda az? – kérdé idegenül a hadnagy.

– Oh, a tündér – rebegé reszkető ajakkal az ifjú oláh, s forró fejét kezei közé szorítá.

– Miféle tündér? – kérdé Zülfikárhoz fordulva Kelemen. – Én egy párducot keserek.

– Csitt, a vasajtóban kulcs nyikorog! – kiálta Zülfikár. – El a barlang sötétjébe.

Sange Moartét erővel kellett a két férfinak elragadni az ajtótól.

A vasajtó halkan megnyílt, s rajta egy hölgyalak lépett ki, kezével arany örvénél fogva egy nyúlánk párducot vezetve magával.

Sange Moarténak volt oka őt tündérnek nevezni. Ragyogó szépségű hölgy, keleties pongyolában; a fürteire szorított piros fez hosszú aranybojtja fehér turbántekercsén keresztül halavány arcára csüng le, a hölgymenyétprémes kaftánkából előfehérlenek elefántcsont-sima vállai, szemei világlani látszanak a sötétben, karcsú termetének mozgása oly hullámzatos, oly varázsló, oly lélekpusztító.

A három férfi visszafojtá lélegzetét, míg előttük a nő észrevétlenül elhaladt.

– Hah! Ez ő! – suttogá meglepetten Zülfikár, midőn eltávozott.

– Kicsoda? Te ismered? – kérdé Kelemen.

– Ez ő. Azraële; Korzár bég egykori kedvence. Micsoda hely ez itt?

– Csitt, hallgassunk, észre ne vegyen.

A hölgy ezalatt a medencéhez ért, hova a föld alatti víz összegyülekezett, s ott egy kőpadra leülve, elkezdé turbánját leoldani. Hosszú jáspisfekete hajfürtei leomlottak vállaira.

Sange Moarte forró lihegése hangzott a sötétben.

A párduc nyugodtan feküdt úrnője lábainál, okos fejét két első lábára nyugtatva.

Azraële most tarka perzsa sálját oldá le karcsú derekáról, s ezáltal szétnyílt kaftánkáját készült levetni. Ezalatt kettőt lépve, egy kiálló sziklafal elfedé őt a férfiak szemei elől.

Sange Moarte oda akart rohanni.

Alig sikerült őt a két férfinak visszatartaniok.

– Megvesztél! – dörmögé fülébe Zülfikár. – El akarsz árulni bennünket kíváncsiságoddal?

– Ez a fiú szerelmes azon asszonyba! – suttogá Kelemen.

E pillanatban hallatszék a víz locsogása, mintha valaki belelépett volna, s a habokat hányná magára.

Sange Moarte eszeveszetten ragadta ki magát kísérői kezei közől, s őrjöngő ordítással rohant a medence felé.

Ez ordításra egyszerre kiugrék Azraële a víztükörből, tündéri szépsége észrontó bűbájában, s villámló szemekkel tekintve a vakmerőre, felkiálta dühös, reszkető szóval:

– Oglán! Rajta!

A párduc egész ekkorig mozdulatlanul feküdt ott; azon pillanatban, midőn úrnője csatára kiáltá, ordítva szökött fel, s megragadva éles körmeivel az oláh ifjút, egy rántással leteperte a földre.

Sange Moarte még ekkor sem magát védte a fenevad ellen, hanem könyörögve nyújtá kezeit a bűbájos hölgy felé, szomjú szemeivel annak szépségeit akarva elnyelni, s közelebb vonszolva magát hozzá, s nyögve, sírva terült el annak lábai előtt, míg Azraële vad szemekkel tekintve reá, hirtelen előkapott leplébe burkoltan nézte, mint tépi szét kedvenc párduca az ifjút, ki senkit sem szeretett éltében, hogy őt szerethesse halálosan.

– Én segítségére megyek – monda Kelemen diák, kihúzva kardját, s az iszonyat által dühössé téve.

– Csöndesen. Ne tedd azt a bolondot – monda Zülfikár. – Okosabb dolog áll előttünk. A vasajtó nyitva maradt, míg a nő el van foglalva, suhanjunk be, s tudjuk ki, mi van itt; urainkat nagyon fogja érdekelni. Ha a tiedet nem, az enyimet bizonyosan.

Ezzel a két férfi észrevétlenül belopózék a vasajtón, s végigtapogatózva a szűk folyosón, mely a sziklába látszott vágva, egy a középen álló lámpa világánál több apróbb ajtót pillanta meg jobbról-balról. Azokba benyitva, csupa kijárástalan üres szobákat találtak; végre megpillanták egy ablakon keresztül a külvilág derűjét. Arra sietve, egy újabb vasajtóra találtak, melyen kilépve, egy tágas udvaron lelék magokat, mely magas bástyával volt körítve. A bástyára fölhágva, a hideg Szamos völgye terült szemeik előtt. Nemsokára egy gyalogösvényt is megsejtének, mely a bástyáról az alant terülő erdőbe levezetett. Addig lélegzetet sem vettek, míg oda le nem jutottak.

A két férfi csak ekkor nézett még egymás szemei közé. Kelemen még most is vélte hallani a démoni hölgy vad, csengő szavát, a párduc ordítását s az oláh ifjú halálkiáltásait.

– Jó volt erre jönnünk – monda Zülfikár. – Mert azon az úton, amerre jöttünk, vezető nélkül vissza nem találtunk volna; innen legalább valahogy csak kiigazodunk.

Csakugyan akadtak is nemsokára egypár favágóra, kik tutajokat kötöztek a vízparton.

– Micsoda vár ez itten, atyafiak? – kérdé Kelemen tőlük. Azok bámulva tekintének rá:

– Hol van az a vár? – kérdezék.

Kelemen hátranézett, hogy majd megmutatja nekik, s íme – sehol sem látott olyasmit, ami egy várhoz hasonlítana, egyik szikla olyan volt, mint a másik.

Az oláhok nevetni kezdének.

– Jobb, ha nem szólunk nekik – monda Zülfikár –, úgy látszik, magok sem tudják, hogy mi van itt közelükben! Hanem ahelyett jegyezzük meg. Kívülről csakugyan nem látszik egyébnek egy darab faragatlan sziklánál, a bokrok eltakarják a nyílást, amelyen kijöttünk.

Azzal útba igazíttatva magukat, a kalandorok szerencsésen visszaértek Mariselbe, aholott meg sem várva, hogy Sange Moarte hollétét számon kérjék tőlük, fölültek lovaikra, és mentek odább.

Zülfikár még azt kívánta volna, hogy Kelemen diák Bánfihunyadra is elkísérje őt, de megértve, hogy az Bánfi Dénes fennhatósága alatt áll, egyedül indult meg az adót fölvenni; bár Kelemen diák előre biztatá, hogy ott ez egyszer hamarább kaphat ütleget.

*

Kelemen diák, elmondván a látottakat Csáky Lászlónak, jutalmul száz aranyat kapott fölfödözésiért, a zöld csizmákat nem is említve.

Sokkal különben járt még Zülfikár. Megérkezve Váradra, ott az adót átadta Ali basának, s egyszersmind elmondá neki, amit Azraëléről megtudott.

E hölgyet még tizenhárom éves korában Ali basától szöktette el Korzár bég. Ali volt az első tulajdonos, ki azóta kétszáz arany jutalmat hirdete annak, ki kedvhölgye lakhelyét kitudja.

Zülfikár kétszáz arannyal terhelt erszényt hozott ki markában, a basától kilépve. Ezt megtudta az aga, akinek Zülfikár alattvalója volt, ürügyet talált beleköthetni a renegátba, s száz botot ítélt a talpára, ha minden ütleget egy arannyal meg nem akar váltani.

– Azt nem cselekszem – monda Zülfikár –, hanem átadom azon ajándékot, melyet Bánfi Dénes uram küldött Ali basának, midőn nevében fölszólítám, hogy az adót fizesse le. Adjad ezt át te a basának, s fogadom, hogy úgy megjutalmaz, hogy egész életedre elég lesz.

Az aga kapott az ajánlaton, s átvéve a gondosan lepecsételt szekrénykét, melyet szinte Zülfikárnak kellett volna a basához vinni, átnyújtá azt annak, hódolatteljes hangon mondva:

– Íme, kegyelmes basa, itt vagyon azon fejedelmi ajándék, melyet Bánfi Dénes uram adó fejében küld tenéked.

Ali basa átvevé a szekrényt, s amint annak zsinegeit szétmetélve s pecsétjeit feltördelve, levenné annak tetejét, íme, egy rútul összekunkorodott sertésfark hullott ki belőle kaftánjára. A legirtózatosabb megbántás és csúfság, amit török emberen el lehet követni.

Ali basa csaknem a padlásig ugrott föl dühében, s földhöz verve turbánját, rögtön parancsolá, hogy a bámulatában megmerevült agát, ki a szekrényt átadta, kapuja előtt vonják karóba.

Zülfikár pedig a kétszáz arannyal szépen odább sétált.


[1] Marce Záre annyit jelent, mint „kedden este”; akkor van a babonahit szerint a boszorkánynak hatalma.

[2] Ördög kertje.


VisszaKezdőlapElőre