Ki volna elégedettebb, ki büszkébb, mint a fiatal ember, aki a világba lép.
Egy kedves lelkész ismerősömtől hallottam ez anekdotát elmondatni, mely ővele magával történt.
Éppen akadémiákról érkezett haza, s tanári állomásra volt kandidálva, mely vágyainak netovábbját képezé, s a legtisztesb álláspont volt nagyravágyása előtt.
Időközben meglátogatá Füredet, s alig hihette volna el, hogy ott most nálanál nevezetesebb ember is lehessen, ki az akadémiákról jött, s professzori székre hivatalos.
Egyszer reggel kimegy a vendéglő elé, hol többen is reggeliztek, s meglátva egy igénytelen öregurat egy szögletben üldögélni, odaül mellé ifjúkori önbizalommal, s nagyvilágban jártas hangon kiált a pincérre, hogy hozzon neki kávét.
Az öreg úr szép lassan jelenti a pincérnek, hogy neki is hozzon egy pohár tejet.
Hát öreguracskám, tejecskét? szólt belekötve az ifjú szerény szomszédjába.
Igenis, tejet iszom.
Nekem a sors kávét rendelt szól az ifjú tökéletes megelégedés hangján.
Kit legyek szerencsés tisztelni? kérdi alázatosan az öreg úr tőle.
Én N. N. vagyok, doctor philosophiae, jelenleg theologiae candidatus; ha Isten segít, még idővel több is lehetek. Hát maga uracskám, kicsoda-micsoda?
Én gróf **y vagyok válaszol szerényen az öreg úr , jelenleg Magyarország főkancellárja.
Az ifjú ember nem hagyta megzavarni magát, nyugodt ábrázattal viszonza:
No, az is ér valamit.