Egykor történt az az eset Debrecenben, hogy egy szegény asszony kimenvén a piacra, két kis gyermekét azalatt otthon magokra hagyta. Az egyik gyermek még csecsemő volt, a másik lehetett hároméves. Az asszony férje hentes volt, s a nagyobbik fiú, sokszor látva, mint öldösi apja az ürüket, azt gondolta ki, hogy kis öccsével ő is mészárost fog játszani, s fogta az öreg kést, s azt a gyermek nyakába döfte. Csak akkor ijedt meg aztán, mikor látta, hogy megölte kis öccsét, s féltében elbújt a kemencében, melyet anyja telerakott szalmával, sütéshez készülve. Az asszony megjött, s legelső dolga lévén a kemencét befűteni, a kisfiú, ki odabújt, a lángok közt összeégett, ekkor az asszony ki akarta vonni a parazsat a szénvonóval, akkor látta meg, hogy gyermeke iszonyúan odaégett. Kétségbeesve rohan erre a szobába, s amint ott a másik gyermekét vérében fekve találja, fog egy kötelet, s a mestergerendára felakasztja magát. Néhány perc múlva érkezik maga a gazda, s amint első tekintetre családja mindhárom tagját oly irtózatosan kimúlva látja, a fájdalomtól egyszerre megszakad a szíve, s holtan rogyik össze.
Az eset nagy zajt csinált a városban, a részvét általános volt. A közönség sírkövet akart emeltetni a szerencsétlenül kimúlt családnak, mely ily rendkívüli fátum által érte végét, s Hatvani jutalmat tett fel diákjai között annak, ki a legrövidebb és legjobban kifejező sírverset fog készíteni ez esetre.
Volt a togátusok között egy Bóta nevű rendkívül együgyű ember, kit az egész kollégium minden gúny tárgyának tartott, kinek ostobaságánál csak a restsége volt nagyobb, ki ha leckét mondott, azt a tíz körmére írta s onnan olvasta le, s verset ha kellett írni, mindig a szomszédját kérte meg, hogy firkantson neki egyet. Most azonban jutalom és kitüntetés lévén a megoldott feladathoz kötve, senki sem akart neki verset írni; amice Bóta tehát sok tollat összerágott anélkül, hogy egy gondolatnak urává tudott volna lenni, s mikor Debrecen városában nem talált gondolatot többé, kiment a Nagyerdőre, hogy majd ott keres egyet.
Hítta-e az ördögöt vagy sem, azt már nem mondhatom, meglehet, hogy biz ő emlegetett olyasformát, hogy miért nem tud az ördög most őneki valami kész verssel előállani; elég az hozzá, hogy amint így töprenkednék magában, íme szemközt jő rá egy különös viseletű úriember, rendkívül furcsa színű ábrázattal, kancsal szemekkel és igen-igen görbe orral, ha jól emlékezem reá, még egy kicsinyt sántított is. Ez megszólítja amice Bótát, hogy mit töprenkedik? Verset kell írnom erről meg amarról, felel bosszúsan emez, aztán nem akaródzik kijönni. Ha csak ez a baj, szól az idegen úr, majd írok én amicének egyet, hanem hogy el ne felejtsem a nevét, s majd otthon meglátogathassam, kérem, írja fel egy darabka papírra, három csepp vérével. Amice Bóta ráállt az ajánlatra, akár eret is kész lett volna vágatni magán egy versért, s miután megkarcolt kezének három csepp vérével nevét leírta egy papírra, az idegen úriember átadta neki a kívánt verset, mely e következő két sorból állott:
Infans ut vervex puerulus nupta maritus,
Cultello flamma fune dolore cadunt.
Amice Bóta beadta a verset, s íme azt egyhangúlag legjobbnak találták valamennyi között.
Mindenki csudálkozott rajta; mind professzorai, mind tanulótársai jobban ismerték Bótát, mint hogy tőle várhatták volna a legkitűnőbbet.
Hatvani négy szem közé fogta az amicét: Hallja kend, ezt a verset nem kend írta!
A diák akadozott, tagadta is, nem is. Hatvani megszagolta a papirost, melyre a vers volt írva, s miután megérzé rajta a nagy puskapor szagot, felkiálta: Ennek a papirosnak olyan szaga van, mintha az ördög ködmene zsebében állott volna!
A diák erre úgy megijedt, hogy mindent elbeszélt neki, ami közte és az idegen között történt, még azt is, hogy nevét saját vérével íratta fel. Az az ördög volt mondá Hatvani. A diák viszont elmondá, hogy még meg is akarja látogatni.
No ez már baj mondá Hatvani , hanem tegye kend azt, hogy egy hétig ki ne menjen a szobájából s az ajtójára rajzoljon egy boszorkánylábat s a fölé írja ezt a szót cras! Arra aztán meglássuk, mit felel az ördög.
A diák úgy tett, s mikor másnap eljött az ördög, s meglátta az ajtóra felírt szót, szépen visszasompolygott és eltűnt.
Másnap ismét vissszajött, s így eljárt egész hétig a diák ajtajára, s miután még akkor sem kaphatta őt el, nagy mérgesen egyet rúgott a lábával az ajtóra, s ezt a verset írta fel rá vörös krétával: Per multum cras! cras! cito dilabitur aetas.
Ez órától fogva nem háborgatta sem ő, sem más egyéb szellem a jámbor diákot, ki holta napjáig boldog maradt és ostoba.