Egy nagy bohó öreg úr volt ismeretes tréfás magaviseletéről az aligmúlt hajdanban, ki különösen a vele érintkezésbe jövő fiatal nemzedékkel sok tréfát szokott elkövetni. Az öreg úr alispán volt, s mint azon időben dicséretes szokás vala az iskolából kimenekült fiatalságot úri házakhoz adni patvariára és jurateriára, ahol megtanulhatta a törvényes joggyakorlaton kívül a trancsírozás és az asszonyi nem mulattatásának nemes mesterségeit, őhozzá is a legreményteljesebb ifjakat szokták a legényesztendők eltöltése végett küldeni, kiket ő aztán sok kívánt és kevésbé óhajtott ismeretekben részesíte.
Egyszer végtére azonban ő is emberére akadt.
Újonc jurátus jutott körme közé; az ilyenekkel legjobban szeretett evődni.
– Audiat! (ez volt a patvaristák és jurátusok címe) tud-e diktálás után írni?
– Szolgálatjára, domine spectabilis.
– No, hát üljön le, és vegyen papirost maga elé és írjon. Tud-e vakarni?
– Mit? Lovat?
– Lurkó! hibát az írásban.
– Úgy hiszem, hogy tudok, de még nem próbáltam, mint az oláh a hegedülést.
– No, hát tanulja meg, hogy qui non est bonus vakarista, non est bonus patvarista.
A fentebbi kérdésre egyenlő baj volt igent vagy nemet mondani, mert ha azt mondá, hogy nem tud, azért szidta meg, hogy miért nem tud; ha pedig azt felelé, hogy tud, azért szidta meg, hogy miért ejt hibát. Az új jurátus azonban kétértelmű feleletet adott, azt is mondá, hogy tud, azt is, hogy nem tud.
Ezzel a principális elkezd fütyörészni, s járkált vagy fél óráig fütyörészve a szobában. Fél óra múlva kérdi a jurátustól:
– Audiat! Leírta-e, amit diktáltam?
– Leírtam.
– No, hát olvassa fel!
A furfangos fiú felvette a papirost, s szépen elfütyölte róla azokat a nótákat, miket a principálisa előtte elfütyörészett.
Az alispán kezdé észrevenni, hogy Antalnak – ez volt az audiat neve – kinőttek már a farkasfogai, s ezentúl még több tréfát szeretett vele elkövetni.
Kezébe ad egy idéző levelet Pesten, hogy törvényes minőségben idézze meg vele nemzetes Kis János uramat.
– Hol lakik ez az úr? instálom alássan – kérdi a jurátus.
– Budán, a várban – volt rá a felelet.
(A várban pedig vagyon ezerháromszáz épület.)
Antal megköszönte az útbaigazítást, elment, egy óra múlva már vissza is jött.
Az alispán csodálkozva kérdé, hogy már azóta meg is járta az utat, és mindent elvégzett?
– Annak rendi-módja szerint.
– Kis János uramat is megtalálta?
– Őtet magát nem találtam, hanem az idéző levelet kiszegeztem a kapura.
– Miféle kapura?
– Hát a várkapura.
Az alispánnak az a rossz szokása volt, hogy rendesen éjszaka utazott, s a jurátusnak, akit ilyenkor magával vitt, még csak aludni sem volt szabad a hintóban, ami pedig, tudhatjuk tapasztalásból, hogy vajmi nehéz mesterség. S ha mégis el talált valamelyik szenderülni, a principális kihajítá a hintóból a kardját, s akkor felébreszté.
– Audiat! vegye fel a kardját.
A jámbor fiúnak azután fel kellett tápászkodni, leszállani a kocsiból, s visszafutni az elejtett kardért. S ez mindannyiszor megtörtént, ahányszor az álom elnyomta.
Antal ismeré már ezt a tempót, pedig aludni is szeretett; ő tehát a kocsiba üléskor megcserélé a kardokat, a magáét tette az alispán mellé, az alispánét tartá maga mellett.
Nemsokára aludt, mint a juhászbunda.
Az alispán alig vette észre, hogy a fiú alszik, kiveté a mellette lévő kardot. Az pedig a magáé volt.
– Audiat, vegye fel a kardját.
Antal azzal felelt rá, hogy elkezdett hortyogni.
Hiába döfte, ráncigálta a principális, nem akart ébredni, utoljára pláne rádűlt, és ott aludt.
– No, csak aludjál! – szólt a principális magában. – Majd a stációdról fogsz visszagyalogolni a kardodért.
Amint azután megállottak, leszállt mindkettő; Antal szépen felköté a maga kardját, mely jó biztosságban volt a principális mellett.
– Nini, hát audiat, magának megvan a kardja?
– Meg bizony, uti figura docet.
– No, akkor hát az enyim nincs meg.
Azonban került a sor, hogy a jurátus szerezzen tréfákat a principálisának.
A francia háború ideje volt éppen, valami morva élelmezési biztos bejött vágómarhákat vásárlani a hadsereg számára.
Az alispánnak gulyái voltak az Alföldön, eladatott belőlük néhány száz darab tulkot az érdemes biztosnak, kinek azelőtt éppen nem volt mestersége a marhakereskedés.
Antal megtudja ezt, s nagy titokban félrehívja a biztost, s fontos felfedezéseket tesz neki.
– Lássa az úr, minő gonosz csalárd ez az én principálisom, hogy nem átallja az urat is megcsalni. Íme olyan vén marhákat adott el az úrnak, hogy egynek sincsen már felső foga.
A biztos rögtön szalad a csordához, nézi a fogait a megvett barmoknak, s szörnyűködve rohan az alispánra, látva, hogy a jurátus igazat mondott.
Ott azután majd megverték egymást, míg az érdemes biztossal meg lehetett értetni, hogy a kérődző barmoknak nem szokott foguk lenni felül.
Máskor X. consiliarius szállott az alispán házához, midőn ő maga nem, csak a jurátus volt otthon. A tanácsos úr ismerte már Antalt mulatságos híréből, s beszédbe elegyedett vele, többek között kérdezősködött a principális egészségi állapotjáról, ki neki fiatalkori barátja volt, s kit már tíz esztendő óta nem látott.
– Nincs neki semmi baja – felelt Antal –, jó egészségben van, csakhogy biz az nagyothall szegény.
– Nagyothall? – sajnálkozék a consiliarius.
– Mégpedig igen nagyot. Ugyancsak kell kiabálni, ha az ember azt akarja, hogy megértse a szavát.
A tanácsos nem tudott hová lenni a nagy sajnálkozásban, Antal pedig sietett principálisát hazahívni.
Az úton ez is tudakozódott tőle régi jó barátja kinézése felől.
– Jó színben van – felele Antal –, csakhogy nagy mértékben süket. Ugyancsak kell ordítani, hogy valamit meghalljon, s csak akkor érti a beszédet, ha az ember odatartja füléhez a két tenyerét, s úgy kiált bele; és aztán amellett maga is olyan nagyon kiabál.
– Ejnye, ejnye – sopánkodék az alispán, Antal azonban kotródott a találkozás elől.
A consiliarius már a tornácból kurjantott az érkező elé.
– Alásszolgája, domine spectabilis!
Ugyancsak nagy szóhoz van szokva, gondolá az alispán, s odatartá a száját a tanácsos füléhez, belekurjantván emberül.
– Azt mondom, hogy hozta Isten a nagyságos urat.
A tanácsos ijedten kapta félre a fejét, s markát az alispán fülére illesztve, odaordított neki:
– Nem vagyok én süket, barátom uram.
– De biz én se vagyok az – felelt aztán csendes hangon az alispán.
Ekkor vették észre, hogy mind a kettőjüket rászedte az impertinens nebuló.
Következett azonban a leggonoszabb tréfa, melyet principálisával játszott a jurátus. Vala a jó öreg úrnak szép fiatal felesége; de amilyen szép és fiatal, épp olyan hamis volt a menyecske. Az öreg úr kezdé észrevenni, hogy jurátusa olyan kötelességekbe is avatkozik, mikkel nem tartozik a principálisának.
– Audiat! – szól neki – egy kétes jogkérdésben szeretném, ha tanácsot tudna adni.
Nekem van egy malmom, meg egy kedves kutyám. Egy idő óta kezdem észrevenni, hogy a kutyám lopva a malomba jár, s megeszi a lisztet; már most adjon választ, hogy mitevő legyek? A malmomtól váljak-e meg, vagy a kutyámat lőjem agyon?
Antal fráter elneveté magát nagy vidoran.
– Hát sem a malomtól ne váljon meg, sem a kutyáját ne lője agyon, hanem a molnárra csapasson huszonötöt, miért nem viseli gondját a malomnak?
Az öreg úr érzé, hogy meg van neki felelve, s megnyugodott a világ folyásán.