Illés gróf másnap még egyszer elment Fenyéryhez. Most már nem mondta azt, hogy tudni sem akar a perről, most érdekelte azt minden részleteiben megismerni. Nem tartá reménytelennek, hogy ő is találjon valami mentő körülményt Cynthia számára, hogy tán valami új világot fedezhet föl, ami Fenyéry figyelmét elkerülte.

Meg volt lepetve a mély lélektani igazságok által, mikkel az ügyvéd a vádlók minden terhelő szavát megcáfolni igyekezett. De utoljára is ezek még nem tények. Hihetlenné teszik a bűnt, de nem törlik el; védik az áldozatot a törvény pallosától, de nem mutatják meg, hogy hova csapjon le hát.

– Az is be fog következni – monda Fenyéry, miután az iratokat végignézette a gróffal. – Én csak egy embert találok a gyilkosságban bűnösnek, és azt nem bocsátom ki kezemből, bármint tegyem szerét, az el fog bukni, az meg fog lakolni.

– És ki az?

– Az Krénfy.

– Hogyan? Maga a vádló?

– Okaim vannak hinni, hogy az üvegcsék tartalmát ő cserélte el, s úgy küldte vissza a megboldogult grófnak. A körülmények összeütnek. A gróf azért jött Brenócra, hogy őt egy rég óhajtott szerzeménytől megfossza. – Azon esti beszélgetéskor Krénfy nemcsak ellent nem mondott a grófnak, de szokatlanul alázatos volt iránta, s minden kívánatát ráhagyta, csupán azt kérte, hogy törvényes lépéseket ne tegyen a gróf. Tudta jól, hogy a gróf mily képzelődő, s számtalan esetet ismerhetett, amidőn a cholerint puszta megijedésre megkapják nagyon fogékony idegzetű emberek, erre bizton számíthatott. Gondolhatta, hogy ekkor a gróf szokott gyógyszereit okvetlenül beveszi, s minthogy azok még erősebb jelenségeit fogják előidézni a betegségnek, az adagokat ismételni fogja, míg azok bevégzik munkájukat. Ez mind így történt, most ha egyéb szándéka nem lett volna, mint a grófot megölni, engedhette, hogy azt eltemessék békével, halálát a megfoghatlan járványnak számították volna be, s senki sem tudakozódott volna a síroktól többet. De egy másik gondolatja is volt neki. Ő engesztelhetlen gyűlölettel viseltetik a grófnő iránt. Cynthia grófnő mindent elmondott nekem. Én ügyvédje vagyok, védelmezője, előttem fel kellett tárnia minden titkát. Ez a férfi őbelé őrülten szerelmes. Még most is az, különben nem bánnék ily irtózatosan vele. A grófné egy ízben kegyetlenül bánt ez emberrel, engedte őt a legőrültebb remény tetőpontjáig hevülni, s akkor egyszerre eltűnt előle. Ezt sohasem fogja az neki megbocsátani. Ő nem a grófnéba, nem a fényes összeköttetésbe szerelmes, egyedül a bűbájos hölgyért őrjöng. Cynthiának csak egy szavába kerül, hogy ő elárulja magát. De nekem ennél még több kell, én a tényt, a fényes világos tényt akarom bemutatni a világ előtt, úgy, ahogy én azt magam előtt látom, ahogy pillanatról pillanatra le tudnám rajzolni a jelenetet, a tanúk összesúgásait, a bizonyságtevő eszközöket, és megesküdném rá, hogy így történt az, nem másképpen. Hanem erre csak egy mód van. Szétválasztani a tanúkat és a vádlót, meggátolni az érintkezést közöttük, ellentmondásba hozni őket egymással. Itt a nehézség. Ha nyíltan lépek föl, óvatosak lesznek, és elkészülnek előre. Hatósági erőt nem hívhatok föl ellenük, mert Krénfy gazdag és tekintélyes birtokos, akit a törvény kímélni tartozik. De azért mégis fején tartom a kezemet, és fogadom önnek, hogy nem veszem el azt addig, amíg e fej a kezemben nem marad.

Illés meghatva hallgatá az ügyvéd szavait, s arcának viaszába új inkarnát kezdett vegyülni.

A két hölgy kinn ült azalatt a nyári lak félig üveggel borított előtermében. A déli nap szépen sütött, erdő, mező még egyszer álmodozni kezdett a múló nyárról, a nyíló virágokról, eper illatáról, bohó ibolyák, szamócák meg hagyták magukat csalni, s másodszor kezdtek virágozni, pedig a fehér ökörnyál selyme szállong már a levegőben, mintha valami rokonszenvű tündér eregetné orsójáról e szálakat. Honnan jönnek, miből lesznek? Másik tündér összeszedi e szálakat, szövi, fonja szemfedőnek a szép természet számára, napsugáros osztovátán. Olyan szomorú mindenki, aki azt látja!

Őszi virág hasadása, őszi napnak ragyogása, elkésett bimbó a fákon, társaitól elmaradt vándormadárka, oly jól illenek a szívhez, akinek most öröme van, de már tudja, sejti, érzi, hogy az csak egy percig tartó, hogy azután már a tél jön, az el nem kerülhető tél és mindennek vége, hamva, ami most úgy mosolyog.

Cynthiának régóta volt oly öröme, mint most. Bátyja őt védelmezni jött. Ez mondhatlan békét hozott szívére.

Midőn a hideg férfinak választania kellett a gyűlölet és a szeretet között, nem bírta tovább megtagadni szívét. Ez vigasztaló tudat volt. E vád, e gonosz per kimenetele csak mint egy sötét végpont látszott előtte, mely néha fenyegető, óriás alakká szörnyed föl, majd végtelen kínzó távolba tűnik el. És ami túl van rajta, az ott a tél, a hideg, vigasztalan tél, egyetlen sugára nélkül a meleg reménynek, egyetlen gondolat nélkül, mely vigasztalást ád.

Miért is védik az ő életét oly nagyon? Mit adhat az élet őneki ezentúl? Mi van ott a távolban? A hét napjai sorban, csak annyiban különbözők egymástól, hogy az egyiket így hívják, a másikat amúgy. Ami más embert érdekel, az őrá nézve mind nem létez. A szív verése csak arra való, hogy az időt percekre ossza, ezt egy jó óra is megteszi; van-e valami még, ami azt sebesebb lüktetésre kényszerítse?

Talán egyetlen boldogságérzet nála még a napsugár melege, mely halvány arcára süt, ezt is csak az emberi test növényéletének csodálatos organizmusa érzi, az hat öntudatlanul a rab lélekre vissza…

…Az udvaron férfiléptek hangzanak végig, s a nyitott verandában, a Cynthia arcára sütő napsugár előtt egy alak jelen meg – egy férfi –, egy álomrém…

A két hölgy ijedten tekint reá, a hang elhal ajkaikon, szemeik, mint az álomjáróké, merednek reá, és visszarettenve hanyatlik hátra mind a kettő.

Valami rémalak ez talán?

Nem: egy deli, szép ifjú férfi, kinek gyönyörű arcvonásaihoz oly rosszul illik a bánatos szomorúság. Fedetlen feje Antinousénál tökéletesebb, a nagy szenvedély, nagy szenvedés csak meglátszani tud, de nem rontani szép arcán.

Levette kalapját, és odalépett a két hölgyhöz, akik nem merték neki azt mondani: hozott Isten. Megfogta az egyik kezét, és azután a másikét, ajkaihoz emelte mind a kettőt egymás után.

És azután szemeit mondhatatlan fájdalommal függeszté az egyik hölgy arcára – és az Cynthia volt, és azután bánatosan nézett a másikra. Szemeinek bánata könnyeket csalt Irén szemeibe, és szemeinek bűbája reszketni kényszeríté Cynthiát és önmagából kikelni, mint mindig, amidőn e szemek szemeibe néztek.

Azután ott összeroskadt előttük a férfi, mint a halálsebét hazavivő vad, s a két hölgy kezeit összefonva arca előtt, reáborult és sírt.

– Mennyit… mennyit vétettem ellenetek…

– Róbert! – szólt elfojtott, erőszakosan letört sikoltással Irén, a jövevény nyakába borulva, mintha el akarná őt testével takarni emberek szemei elől.

– Róbert! – susogja, alig merve hangot adni Cynthia, s félve húzódik el tőle, mintha rettegne elhinni, hogy őt maga előtt látja.

Az ifjú most felnéz reá, s szemeinek bátor tekintetével kényszeríti a hölgyet, hogy szűnjék meg remegni és nézzen reá.

– Hívtál. Én megjöttem. Jókor érkeztem meg?

„Óh, nem jókor!” szerette volna neki mondani mind a kettő, „a leggonoszabb pillanatban vagy itt”, és egyik sem mert hozzá hangosan beszélni, hiszen Illés itt van a mellékszobában, csak két ajtó választja el őket egymástól.

Milyen keveset tud az ember beszélni akkor, mikor legtöbb mondanivalója van! Milyen furcsa színdarabok jönnének akkor létre, ha a költők úgy akarnák felléptetni az embereket, ahogy vannak: ott, ahol legszomorúbb a tragédia, csak nézne egyik ember a másik szemébe, csak elfordulna egymástól, anélkül, hogy egy jóravaló szót el tudna mondani, anélkül, hogy egy plasztikai mozdulatot tudna tenni.

Hanem ha azt a némaságot, azt az elsápadást tudná kifejezni valaki, az volna ám a művész, s ha azt le tudná írni valaki, ami azon belül van, az volna ám a költő.

Egy fiatalember, aki könnyelmű gondatlansággal, ami bűnnek alig volt tán nagyobb, mint egy nyíló virág leszakítása, szerencsétlenné tette magát és azt a két lényt, akit egyedül szeretett a világon: testvérét és kedvesét – és most visszajött messze, messze földről, hogy igazságot szolgáltasson nekik, valahogy, akárhogy; hogy bebizonyítsa előttük, mennyire szerette őket mégis; ha másképp nem, úgy, hogy megölje magát előttük, ami azután megint milyen szép vigasztalás lenne azokra nézve; mit mondhatna azon pillanatban nekik, midőn őket együtt találja; midőn látja kedvesét maga előtt, oly halaványan, és minden csepp vér szívében azt dobogja, hogy ez arcáról ő lopta el a rózsákat.

Irénnek legtöbb esze van mindnyájuk között. Ő nyeri vissza gondolatjait legelébb.

– Róbert, ne térdelj itt. Kelj föl és jer szobánkba. Pihenj meg.

– Majd Tarnócon – felelt fonákul az ifjú.

Irén átérté ez önvádló feleletet, s biztatólag monda testvérének:

– Ne gondolj arra most, Róbert. Engem megáldott az Isten. Derék, jó férjem van. Boldogságban, bőségben élünk.

– Óh, azt is tudom. Mindent kikérdeztem már. Férjed derék ember. Téged szeret, Cynthiát védi; egyetlen ember, aki előtt elpirulok, aki előtt reszketek. Lesznek majd mások, akik előttem fognak reszketni… Itthon van-e Fenyéry?

– Mit akarsz? – kérdezé Irén, rettentő erőszakkal kényszerítve arcát, hogy az iszonyatot, mit szíve érez, el ne árulja. – Férjem most nem szólhat veled, majd később, egy óra múlva. Jer addig mihozzánk, beszéld el nekünk, mint érkeztél haza. Annyi minden mondanivalónk lehet nekünk is, neked is. Hagyd férjemet dolgozni most.

A kedves hölgy olyan nyájasan kérte, hogy a jövevény semmit sem gyaníthatott e kérelem alatt mást, mint szíves testvéri enyelgést.

– De kedvesem, amiért én jöttem, annál sürgősebb dolog sem rám, sem rád, sem rá nézve nincs (e szónál Cynthiára nézett). Nyolc napja nem alszom, éjjel-nappal úton vagyok. Ezt nem azért tettem, hogy itt előttetek sírjak.

Azzal belépett az előterembe, kezét elvonva testvére kezéből, s az onnan nyíló ajtók közül kiválasztva azt, mely fölé nagy betűkkel volt az „iroda” szó jegyezve, egyenesen annak indult.

Cynthia e percig meg nem mozdult helyéből, hanem amint Róbertet e végzetes küszöbhöz látta közelítni, mint aki egyszerre fölébred, felszökött ültéből, s Róbert elé rohanva, átkarolta azt és visszaerőszakolta onnan, mialatt szemei oly vadul forogtak, hogy az ifjú megrettent tőlük.

A leány azon állapotban volt, amidőn egy sikoltás, egy őrült mentségkiáltás úgy megkönnyítené a szívet, de annak nem szabad hallatszani, mert akkor el vannak árulva.

– Mi ez? Miért akartok gátolni, hogy ide bemenjek?

– Szerencsétlen – suttogá Cynthia a kétségbeesés félig zokogó, félig lihegő hangján –, testvérem van odabenn, Illés…

Róbert elmosolyodott, aztán lebontá Cynthia karját nyakáról, s szomorú nyugalommal monda a két hölgynek:

– Bohó gyermekek, ti. Ez most a legkisebb baj, ami rám nézve létez.

Azzal odalépett az ajtóhoz, s bekocogtatott rajta.

Két hang kiálta belülről egyszerre:

– Szabad…

És azzal felnyílt az ajtó.

Valaki nyitotta belülről, ugyanakkor, amidőn Róbert kívülről fordítá el a kilincset.

Az Illés gróf volt.

Az ajtónyílásnál egyszerre szemközt találkoztak mind a ketten.

Cynthia mint egy élettelen szobor állt mögöttük, Irén vállán tartva kezét, nagy szemei egészen kerekre felnyílva világítának e jelenetre, mint a bűvlámpa fénylencséje a falon támadó képre, mely ön-ábravilágából lépett elő. Azt sem tudta már: egyéb-e az, mint egy jelenet a bűvlámpából, egy álomkép, egy hallucináció… Csak egy mécs elfúvása, egy felébresztő szó, és – nincs ott semmi…

– Ah, mi ismét találkozunk! – mondta Illés gróf, amint meglátta Tarnóczyt, kordialiter nyújtá eléje kezét.

– Hamarább, mint reméltük – viszonza Tarnóczy, és elfogadta az eléje nyújtott kezet, és nyájasan, bizalmasan megrázták egymás kezét mint két jó ismerős, akiknél elvégzett dolog, hogy mikor egymást meglátták, örüljenek.

Cynthia bámulva néze rájuk. Ez nem lehet alakoskodás, ez nem lehet összebeszélés, nem egyetértés mások csalására. Oly véletlenül találkoztak, hogy egymás rögtöni láttára lehetlen volt igazi érzelmeiket bár csak egy pillanatra is el nem árulniuk. Évek óta keresték egymást halálra, és most, midőn a véletlen összehozta őket, mosolyognak, és kezet nyújtanak egymásnak…

Az ajtó becsukódott a két férfi mögött, s az egész talányos jelenet eltűnt, mint az álom, mint a képzelet, mint a bűvlámpa ködképe.

De Cynthia még azután is ott maradt állva, és nézett maga elé, és képzelte látni az eltűnt alakokat, iparkodott megérteni őket, és arca olyan volt, mint a márvány.

Irén megdöbbent, amint reá tekinte.

– Cynthia! Cynthia! – suttogá, és odavonta magához, és megcsókolá hideg arcát.

A leány ekkor rettent fel. Körültekinte szótlanul. Kezével, mozgó ujjaival ábrándosan ellejtett homloka előtt. Még egypárszor ismételte ezt a sejtelmes mozdulatot kezével, és azután hosszút és nagyot sóhajtott.

Csak akkor tért egészen magához.

De ettől a pillanattól kezdve el látszott veszteni valamit lelkéből, ami azontúl mindig távolabb, távolabb tűnt el tőle…

Irén sietett őt kivinni a kertbe; a virágok legjobb védelmezők a lélek zűrzavara ellen, hisz az ő beszédük éppoly titokteljes, miként a lelkeké.

Mintegy fél óra múlva a verandából a három férfit látták maguk felé közelíteni. Illés gróf kezét Róbert karjába akasztva bicegett előre. Fenyéry hátuk mögött jött.

A két hölgy csak Fenyéry arcát nézte. Ez a másik kettő nem bírt hitellel előttük. Azonban Fenyéry arcán sem volt semmi megdöbbentő, semmi baljóslat. Ellenkezőleg, valami félreismerhetlen elégültség árulá el magát vonásaiban.

Illés gróf udvariasan lépett a hölgyek elé, s valami kevés hajlamot mutatott az enyelgésre is.

– Tisztelt úrnőim, itt hozom önöknek a tékozló fiút, fogadják szívesen. Ezt a másik kedves emberüket magammal viszem, akibe, köztünk mondva, hogy ő meg ne hallja, nemcsak önök ketten, de én magam is szerelmes vagyok, dacára annak, hogy tegnap egy egészséges pofont tartott számomra készen letéteményképpen. Azonban itt hagyom helyette ezt az elveszett Józsefet, aki önöket az ideig mulattatni fogja. Cynthia grófnő, önt felmentem minden aggodalom alól, mi Tarnóczyval régebben találkoztunk már, s elvégeztük a miránk tartozó ügyeket; most pedig az önökre tartozókban járunk…

– Ne beszéljen ki mindent – figyelmezteté Fenyéry a háta mögül.

Illés gróf szájára ütött.

– No, lássák tisztelt hölgyeim, én udvarias akartam lenni, hogy néhány titkot elmondjak, ami bennünket érdekel, de Fenyéry úr megtiltja. Fenyéry úr pedig most mindnyájunknak parancsol. Tehát még egyszer bocsánat velünk, áldás önökkel.

Illés és Fenyéry a gróf előrobogó hintajához siettek; Róbert mintegy önkéntelen odáig akarta őket kísérni, hanem Irén karjába fűzte karját, és ott marasztá náluk.

Illés elérté ezt, s gyöngéden intve kalapjával, monda Irénnek:

– Önre bízom az őrködést Róbert felett, tisztelt úrnő. Ne féljen ön, nem fog utánam jönni, itt marad önöknél, ha kiverik, sem megy innen tova.

Azzal felült a kocsiba, s még onnan is üdvözlé a nőket, kik méla bámulattal néztek utána.

Cynthia ismét azt a mozdulatot tevé kezével homloka előtt, mint aki felhőket űz lelke elől.