XIII. RÉGI SZERELEM, RÉGI JELLEM

A megyei székvárosban sohasem volt olyan jó szüretje a mendemondának, mint ezekben a napokban. Egyik meglepő esemény még ki sem fejlett egészen, már a másik támadt helyette. A tea-körök, kávé-estélyek, capári kompániák, kaszinók, tánc-reuniók, bodzalekvár-szoarék, s minden más néven nevezhető társas gyülekezetek hétről hétre úgy el voltak látva a legérdekesebb hírhallással, hogy néha három is jutott egy napra.

A Krénfy-per mindennemű fordulatai képezték természetesen a főtárgyat, amiből azután sok egyebet lehetett szőni, fonni, hozzáadni, illusztrálni és dekorálni.

Beszélik, hogy Krénfy, kinek elfogatását harminc különböző variációban lehet meghallani, folyamodott, hogy engedtessék meg neki magát szabadlábon védelmezni. Kezességül százezer forintot tesz le.

Ah, ez jó is volna. Maradna neki még másik háromszázezer, amellyel odábbállhatna, s kinevetné a törvény bosszúját. Lenczné bezzeg megbánta most, hogy Krénfy ellen vallott.

Akkor azt hitte, hogy Krénfy megszökött, de most már fűt-fát megmozdít, hogy a bírákat kegyelmességre hangolja. Vajon sikerül-e neki?

Pénzzel sokat ki lehet vinni a világon.

Ne tessék hinni, a mi bíráink megvesztegethetlenek. Ki volna olyan vakmerő, hogy Lippay alispánnak pénzt merjen kínálni, azért, hogy ítéletét megmásítsa?

Ah, az ő szívének is vannak kulcsai.

Beszélik, hogy Lenczné nemrég két szép almásszürke lovat vett kétezer forinton, s azok most Dobokyné hintaja elé vannak fogva. Hát azt a szép opál mell-éket ki nem látta rajta a legutóbbi kaszinóbálban? Azt beszélik, hogy azt is Lenczné hozta Pestről.

Dobokyné egy idő óta nagyon pártolja Krénfyt.

Talán csak azért, hogy Fenyéryékre irigykedik.

Van is oka rájuk irigykedni, mert Illés gróf visszaadja Fenyéry elfoglalt uradalmát, Irén pedig a hamis váltók miatt elvesztett Tarnócfalvát kapja vissza. Most már ők is hintót és nyerges lovat fognak tarthatni.

Sőt még azt is beszélik, hogy Illés gróf most már azt is megengedi Cynthiának, hogy Tarnóczy Róberthez menjen nőül. Akkor beszélnének még csak Fenyéryék lóhátról Dobokynéval. Akkor fogna még csak rájuk epekedni.

Mit búsulna rajta? Hisz ő meg alispánné lesz!

Valóban? Csakugyan elveszi őt Lippay?

Ez már bizonyos. Jegyet is váltottak. Két hét múlva megesküsznek.

Hiába. Régi szerelem nem rozsdásodik.

Ez kedvező körülmény Krénfyre nézve. Ha egyenes úton nem lehet az alispánra hatni, Dobokyné által sokkal biztosabb a siker. Még egy pár olyan szép paripa, néhány drága nyakék. Az alispán egészen bele van bolondulva az asszonyba. Azt pedig tudják, hogy mennyire tudja ujjain forgatni a férfiakat. Amit ez az erős férfi meg nem tesz százezer forintért, majd meglássák, hogy megteszi egypár csókért.

…Így szólnak a mendemondák, amikből mi annyit megtanulunk, amennyit éppen tudnunk kell. Mármost térjünk a magunk dolgára.

Lippay most nagyon boldog. Azt hiszi, hogy Dobokyné most még szebb, mint ezelőtt tizennyolc évvel, amidőn neki kosarat adott.

Lippay még némi önfeláldozást is talál abban Dobokyné részéről, hogy e delnő őt férjül elfogadja, oly szép, oly elmés, sokaktól imádott, független nő. Lippay nem akarja elhinni, hogy őbenne magában valami olyan volna, amiért őt egy nő szeretheti, ha csak igen-igen példás nagylelkűséget nem akar elkövetni.

Csaknem mindennapos a szép özvegynél. A delnő igen tudja kedvét keresni. Az alispán meg van győződve felőle, hogy meglelte azt, aki által boldoggá fog lenni.

Napról napra jobban észrevehető a hatás Lippayn, amit rá Dobokyné gyakorol. Soha életében sem viselt kesztyűt, most azzal jár az utcán. Adomáit gyérebben hallatja, s inkább komoly, mint jókedvű, a kávéról és dohányról lemondott, mert azok főfájást okoznak, holott ezelőtt mind nem sokat törődött a főfájással.

De ki is állhatna ellent e delnőnek, ha csábító szemeinek kereszttüzébe jut, ha szép gömbölyű karját bámulója vállára téve, hozzá beszél, hogy minden szó, melyet ajkán kiejt, inkább hasonlít csókhoz, mint beszédhez. Volna-e valaki elég eszes ez égető, perzselő tekintet alatt egyetlen titkot is megtartani szívében, vagy megtagadni valamit, amit e rózsaszégyenítő ajkak kérnek.

Ah, Sámson és Delila regéje csak allegória; a világ rende ez, a mindennapi élet, ami minden éghajlat alatt egyenlő.

Dobokynét nagyon érdekli ez a Krénfy-féle per. Valahányszor Lippayval egyedül maradhat, mindig ráviszi a beszédet. Az alispán nem örömest beszél hivatalos állapotokról a törvényszéken kívül, legkevésbé pedig szép hölggyeli találkozón, ami igen természetes dolog. – Ő tehát a Krénfy-pert viszont ismét mindig visszavezeti gyöngédebb tárgyalásokra, s legfeljebb egy vidám anekdotával elégíti ki a szép hölgy kíváncsiságát.

Az alispán hallott imitt-amott fülheggyel olyasmit beszélni, hogy Lenczné sok reményt helyez abba, miszerint Dobokyné őnála nagy tiszteletben részesül. Ezt ő hallotta és nem törődött vele. Akit szeretünk, azt minden gyöngeségen felül emelkedettnek akarjuk hinni. – Ezért minden idevonatkozó beszédet szándékosan kerülni akart Lippay.

Dobokyné pedig néhányszor az unszolásig vitte e tárgybani részvétét.

– De édesem – szólt az alispán szelíden –, mit érdekelheti ez a rút tárgy kegyedet? Ez az ember lopott, csalt és gyilkolt. A nemezis keze végre utolérte. Biztosítom, hogy igen költői vége lesz ez esetnek.

– Óh, én csak a szegény nőt sajnálom – szólt affektált borzalommal Dobokyné. – Milyen álmai lehetnek annak, ha arra gondol, hogy ő árulta el férjét?

– A szegény nő köszönje meg, hogy saját fejét kihúzhatja a hurokból. A bűntudat egy része őt is terheli.

– De megbocsásson ön, az mégis a legnagyobb kínzások egyike, hogy ezóta még csak beszélni sem hagyták őt férjével.

– Sőt beszélhetett vele minden szembesítés alkalmával.

– Ah, milyen prózaian veszi ön fel a dolgot – szólt Dobokyné duzmadtan, s neheztelve könyökölt a pamlag túlsó karjára. Az alispán ezúttal elmulasztotta őt megengesztelni, s miután öt percig hiába várta, hogy Dobokyné új tárgyra vigye a beszélgetést, vette a kalapját, búcsút vett és elment.

Néhány napig azután nem hozta neki elő Dobokyné a Krénfy-pert.

Az alispán házassága már csakugyan komoly dolog. Most már nemcsak a mendemonda-körökben beszélnek róla, sőt ki is hirdették templomszerte.

Tapasztalt ember ezen az ünnepélyes formaságon meg fog kissé ütközni. Az előleges kihirdetés csak közrendű emberek számára létez, urakat föl szoktak az alól menteni… Vannak okok, amikor az urakat sem mentik fel, hacsak szépen nem tudnak kérni. Lippay inkább a hosszabb úthoz folyamodott.

Pedig a háromszori hirdetés időközeiben egy örökkévalóság fekszik. Annyi minden ellenséges baleset tolakodhatik közbe, amit boldog szerelmesek nem is gyaníthatnak.

És a boldog szerelmesek rendesen oly türelmetlenek. Kivált akiknek oly forró szív, oly szeretetben gazdag kebel jutott osztályrészül, mint ennek a jó táblabírónak, és aki e szerelmet tizennyolc évig hordozta elzárt lelkében, anélkül, hogy egy árva versecskével is könnyített volna fájdalmain.

Ez a kérges külsejű, szilárd férfi tudott olvadékony és gyöngéd lenni annak irányában, aki szívét bírta, tudott türelmes lenni a nő gyöngesége iránt, s elfogadta őt azon hibákkal, amiket jól ismert. És ez a valódi gyöngédség. Az ábrándos ifjonc angyalnak nevezi kedvesét, s a mesevilág erényeibe öltözteti alakját, s ígér magának mennyországot, s mikor benne van, kárhozatot és csalódást emleget. Aki igazán szeret, nem ámítja az magát, nem kíván választottjától lehetetlent, „hibáidat tűrni fogom, szeszélyeidhez szokni fogok, te gyöngébb vagy, én erősebb, az élet nehezebb részét büszkeségem lesz viselni; nem kívánom, hogy angyal légy, légy nekem nő – és szeress.”

Lippay tudta jól, hogy Dobokyné hiú, hogy szenvelgő, hogy szeret nagyobb urat játszani, mint mennyire képes, de azt hivé, hogy jószívű és őt igazán szereti, s ez egyért sokat megbocsátunk; mindent, mindent – szerelemből – szerelemért.

A kihirdetés közötti napok oly hosszúk voltak!

Hogy rövidíthette volna meg azokat célszerűbben, mint szép menyasszonya közelében?

Mindenki azt állítja, hogy Dobokyné szebb alak most, mint leánykorában. A nők menyasszony korukban mindig legérdekesebbek. Valami áldott varázs alakítja át ekkor egész lényüket. Az ismeretlen szeme is kiválaszthatja őket a többi nők közül. Lippayt irigylésre méltó embernek is lehete nevezni…

A csigalábú idő lejárta lassan a maga mérföldeit, csak egy nap volt még hátra a mennyegző kitűzött határideje előtt. Vasárnap volt az utolsó kihirdetés, hétfőn kezdődött az új törvényfolyam; szombat este meglátogatta szép menyasszonyát az alispán.

Éppen jókor jött; Dobokyné menyasszonyi köntösét akkor hozta meg a szabó; a szép delnő a felpróbálás nagy életkérdésével foglalkozott; Lippaynak szabad volt őt megnézni.

Ilyen látás bizonyosan bárki másra nézve veszélyes volna, mint a vőlegényre. E tekintet gerjedelmét csak a bírhatás reménye engesztelheti ki.

– Szép leszek-e? – kérdé Dobokyné a legigézőbb mosollyal gyönyörittas vőlegényét.

– Kegyed minden alakban szép – felelt az gyöngéden.

Dobokyné tréfás kacérsággal simult oda hozzá, s most jutott eszébe kérdezni:

– Hogy mert ön most idejönni? Nem tudja, hogy még ma a magam asszonya vagyok.

Lippay mosolyogva csókolá meg a nő kezét, s tréfásan monda:

– Ma a maga asszonya, holnap pedig az én úrnőm, nemde?

– Ah, ah. Ti férfiak úgy tesztek velünk. Azt mondjátok rólunk, hogy uralkodunk rajtatok. Aztán pedig nem igaz. Aki legjobban bevallja magáról, hogy papucs alatt van, annak legkevésbé hiszek. Én tudom bizonyosan, hogy ön azzal a mosolygó, nyájas képpel a legkönyörtelenebb zsarnok.

És azzal nagyot sóhajtva tekintett a tükörbe, mint aki arra gondol, hogy minő áldozat az egy nőtől, egy ilyen könyörtelen zsarnok martalékául vetni magát.

Az alispán olyan gyöngéd volt, hogy tréfás anekdotákkal nem védte magát Dobokyné ellen. Ahelyett meglehetős prózai, de komoly utat választott gyöngédsége bebizonyítására.

– Kedvesem. Én most azért jöttem ide kegyedhez, hogy ami a kegyed jövőjére nézve nagyon lényeges, azt előlegesen elvégezzük. Elhoztam házassági szerződésünket, hogy mutassa azt meg násznagyának, ha helyben hagyja-e.

Dobokyné könnyelmű mosollyal tekinte a neki nyújtott iratra.

– Mi szükség erre? Mit kívánok én öntől, vagyonát vagy szívét?

Lippay gyöngéden voná maga mellé menyasszonyát a kerevetre, s komolyan iparkodott vele megértetni ez ügyet.

– Tudom, kedvesem, hogy a házasság csupán szívek dolga, s a vagyon kérdése mellékes ügy, de a becsületes ember, mikor nősül, óhajtja annak jövendőjét biztosítani, akit elvesz. Én bármikor meghalhatok, s nem akarok kegyednek pert és zavart hagyni hátra.

Dobokyné egészen felindult e szavakra.

– Semmit, semmit, barátom! Nekem nem kell vagyonod, nem magas állásod, nem jóléted, nekem csak te kellesz egyedül; s ha azt mondanád: nincs egyebem, mint amit rajtam látsz, akkor szeretnélek legjobban, akkor neveznélek leginkább az enyémnek, mert akkor hinnéd legigazabban, hogy nem vettél meg, de ingyen szerelemből kaptál.

És azzal átölelte a férfi vállát a csábító hölgy, és forró arcát annak arcához szorítá, hogy a komoly férfi szemeibe az örömkönny gyémántjai jöttek fel ragyogni.

– Én nem kívánok öntől semmit – szólt Dobokyné, könnyeit letörölve. – Engem megbántana ön a legcsekélyebb menyasszonyi ajándékkal… Csupán egyet kérek öntől. Egyet, amit mindig ez ünnepélyes pillanatra hagytam, ami öntől legmagasztosabb, nekem legkedvesebb ajándék, aminek adása s vevése úgy fog illeni azon pillanathoz, amidőn Isten áldását hívjuk alá két együvé kötött életpályára… Egy veszendő nyomorult ember életét kérem öntől.

Az alispán arca egyszerre elborult. Csak lassan kezde ismét mosolyra derülni.

– Kedvesem. Én nem vagyok orvos, hogy valakinek az életét megmenthessem.

Dobokyné durcásan fordítá félre arcát.

– Ah, ön most is tréfál, ön gúnyt űz azt én érzelmeimből.

– Nem akartam azt. Szóljon kegyed világosabban.

– Ah… hiszen ért ön engemet jól…

– Nem merem kegyed szavait magyarázni. Az én kezembe Isten életet nem adott, hogy azt osztogassam.

– De adott halált…

– Mint büntetést… Ha kegyed Krénfyre gondol…

– A név mindegy. Én csak egy embert látok magam előtt, ki börtöne rostélyán halálfélelemmel várja ítéletét. Ah, barátom, ön irtóztató próbát tenne szívéről, hogyha ez ember irgalomesdő szavára siket maradna akkor, midőn egy nőnek szerelmet esküszik.

Az alispán nagyon elszomorodék.

– Ez az ember gyilkolt és csalt…

– Jól tudom.

– Ez az ember ezer meg ezer jó lakóját e hazának ördögi számítással juttatá koldusbotra, korai sírba… Egész nemzedékeket ölt ki…

– Mind igaz.

– Ez az ember halálra vádolt egy ártatlan nőt oly bűnnel, melyet saját maga követett el…

– Azt én mind tudom. Legyen megbüntetve érte, keményen, szigorúan. Csak ne halállal, ne ezzel a soha meg nem javítható ítélettel. Én nem Krénfy bűnhődése, én a halálbüntetés ellen beszélek. Olvasta ön a hírlapokban, mily szívreható vezérszózatokat írtak mások is e tárgy ellen; hogyne mondhatná hát azt egy nő, aki érzékeny szívvel van megverve, leendő férjének: „Ne tedd ezt, ne fertőztesd be ezt a kezet az ember vérével, ezt a szép fehér kezet, melyen minden csepp vér úgy meg fog látszani.”

És ezt mondva, odaszorítá a delnő ajkaihoz és meleg lihegő kebléhez vőlegénye kezét, csókjaival és szíve hő dobogásával hevítve azt át, és gyöngéden simogatva kezeivel azt a kedves, azt az imádott kezet…

Az alispán gyöngéden visszavonta kezét, összefonta karjait, és szólt:

– Kedvesem. Ha egy éhhalál üldözte nyomorult néhány garasért megölt valakit az úton, azt is elítélem, de a földi legmagasabb kegyelmet fölhívom számára, mert bűnét menti az éhség. De ezen ember gazdag és hatalmas. Megyénkben majd minden úr lekötelezettje: mióta el van fogva, mindenünnen ismerős és ismeretlen emberek jöttek elő, hogy őt kimentsék, megmozgattak minden rugót kiszabadítására, vállvetve dolgoztak, hogy rám és nálamnál hatalmasabb emberekre befolyást gyakoroljanak; ezt az embert – ezt el fogom ítélni és ki fogom végeztetni.

Dobokyné felsikoltott és görcsöket kapott e szavakra. Szemei fehéreikkel fordultak felfelé, s keble oly sebesen hullámzott, koronkénti görcsös fuldoklásoktól elszorítva…

Az alispán odahajolt hozzá; a delnő eltaszítá őt magától.

– Menjen ön. Menjen ön – lihegé. – Én irtózom öntől. Ne öljön meg. Ne érintsen kezével.

Lippay néhány pillanatig mereven állt előtte, mint akinek lelke nem bírja végig gondolattal azt, amit szemei látnak.

Egy nagy, megrendítő sóhaj hagyta el erős keblét.

Még egyszer gyöngéden szólt menyasszonyához, ki görcsös vonaglásaiban a pamlagról leesőfélben volt.

– Kedvesem…

– Távozzék ön! – rebegé a delnő, visszautasítva vőlegénye segítő karját, s festői alakzatban rogyott le a szőnyegre. Lippay szót fogadott, kiment a szobából, felöltötte, télikabátját és eltávozott. Még csak azt a fáradságot sem vette magának, hogy a szobalányt tudósítsa róla, miszerint úrnője odabenn fekszik a padlaton elájulva.

Gondolta, majd felkel onnan, ha megunja.

     

„Régi szerelmen nem fog a rozsda…?”

…De a régi jellemen sem!…


VisszaKezdőlapElőre