Van egy borzasztó gondolat, amit az emberek olyan könnyeden mondanak ki, mint a legközönyösebb hírmondást, amit egymásnak el szokás beszélni.

Gyakran hallhatni, sőt mi több, olvashatni lapokban: ez vagy amaz ismerősünk, akit okos, nevezetes embernek tanultunk ismerni, tán egy közhitelű tudós vagy egy széplelkű költő, hírhedett művésznő, valami tiszteletben álló család érdekelt tagja, azon a sötét úton kezd járni, melynek megőrülés a neve.

Irtózatos!

Kimondani valakire, hogy ez meg fog tébolyodni; hogy már homlokára van írva, hogy meg kell őrülnie, szemeiből, arcvonásaiból minden ember olvashatja azt, érezheti azt az aggasztó nyomást szívén, ha vele beszél, ha messziről meglátja.

Még most csak útban van feléje; még nem tépi öltözeteit, még nem keresi az öngyilkolás módjait, még nem tombol, nem ordít; – de már hallgat, már figyelmez az emberekre; sejti, hogy néha nem szokott rendesen beszélni, s tartózkodik azt észrevétetni másokkal, hogy lelkében minő visszás érzések tombolnak egymáson; még most csendesen megül a templomban, tisztes öreg emberek mellett, de már nem mer rájuk tekinteni, mert érzi, hogy valaki más, nem ő maga, aki lelkén belül lakik, úgy ösztönzi, úgy nógatja, hogy kacagjon fel a legájtatosabb szónoklat közepett, s azt a tisztes agg embert ott maga mellett ragadja torkon azzal a kézzel, melynek ereje ellenállhatatlan.

És mindez már a homlokra van írva.

Hiába rejti, hunyja le szemeit, hogy ne lássanak beléjük; hiába hallgat, hogy szavaiból ki ne vehessék; az emberek tudják, megismerték, beszélnek róla, lapokba kinyomtatják, világhírré lesz, hogy ő meg fog őrülni, elveszti az eszét.

Valami gonosz, átkozott szellem ez a megőrülés, mely eleinte csak mint az árnyék követi áldozata lépteit, megjelen előtte, mint parányi szörny, akit még el lehet tapodni; apró tusákra ingerli ellenfelét, le hagyja magát verni és újra megnő, és körmeit a lélekbe vájja, és karját a szív körül fonja, hogy nem lehet tőle szabadulni, és űz és kerget; és amidőn azt hiszi martaléka, hogy elfutott, megmenekült előle, már akkor ismét ott ül mellette, és szemébe vigyorog, és újra meg újra elmondja előtte azt az eszmét, azon szókat, amiket a lélek úgy szeretne nem hallani, elfeledni, soha, soha nem tudottá tenni.

Az egyiknek azt susogja, hogy káromolja magában az Istent.

A másiknak azt, hogy számláljon tizenháromig, és rettenjen meg, ha éppen a tizenhármasnál megszólítják.

A megcsalt menyasszonynak egyre azon szavakat suttogja fülébe, miket hűtlen vőlegénye mondott neki; aggódó családapának a szűk napokat, a kikerülhetlen éhhalált, a költőnek hanyatló erejét, vágyai bukását; búvárkodó tudósnak a megtörhetlen paradoxont…

És látják őket az emberek fokról fokra hanyatlani, látják zavart arcokkal járni az utcán, ismerőseik mellett félénken elsuhanni; magas ablakokból mély vizekbe vágyó tekintettel aláleskelődni, szép sima késekkel, töltött fegyverekkel mosolyogva játszani. Látják, mint beszélgetnek magukban, mint borzadnak össze minden ok nélkül, és mondják róluk: „Ez meg fog őrülni, ez nemsokára tébolyodott lesz.” És nem gondolnak rá, hogy ez mily irtóztató mondás volt!

E csodálatos átokvonások sohasem voltak még szebb homlokra írva, mint szegény, letört Cynthiáéra.

Ez a rút démon is nagyobb gyönyörrel üldözi azt, ami szép, ami erős, ami vele dacol.

Cynthia gyermekkorától fogva sokat szenvedett. Voltak pillanatai, amikor környezői azt állították róla, hogy úgy viseli magát, mint egy tébolyodott.

Anyjának kedélyállapotja, ki sokat és rendkívüli szenvedéseket állt ki, midőn őt szíve alatt hordozá, sokat tehetett a leány idegzetére.

A sokévi feszült aggodalom, mely testvére és kedvese haláltusáiból eredt, valami hihetlen hidegséget kölcsönzött külsejének, mely már magában hasonlatos volt valami józan őrültséghez, mely hallgat akkor, midőn más nevet, s örömtől, nyájasságtól meg nem indítható.

A Maróton töltött éj határozatai csak egy alapjából kiforgatott lélek kétségbeesett tusája lehettek.

Rejtegetett titkának felfedezése s István gróf kegyetlen fellépte leánya ellenében még jobban megrendíték egész kedélyét, s ha ama rákövetkezett irtózatos vád rögtön ki nem oltá lelkében az ész lankatag világát, ez csak azon lelki erőről tesz tanúságot, melyet a természet pazar kézzel ruháza rá.

Sokáig járt azután azon a keskeny úton, mely vezet az örvény szélén, messze elvezet, néha egész a csendes sírig. E keskeny ösvény a búskomolyság. Csak egy érintés, csak egy botlás kell a járónak még, és azután leszédül; mindig lejjebb, mindig lejjebb; végre azután lebukik…

Mikor Róbert és Illés találkoztak ott szemei előtt… ez volt a lejtő a keskeny útról!

Ez esemény minden következmény nélkül maradt ez időre; de valahányszor eszébe jutott az, mindig érzékeny lázt kapott, és semmi sem tudta azt lelkéből elverni.

A törvényszék előtt kiállt irtózatokat alig bírta ellensúlyozni bátyjának szokatlan, testvéri részvéte, s hogy azokból ép ésszel tudott megtérni, egyedül környezetének köszönheti. A kedves, jólelkű Irén napfényes kedélye, Fenyéry nyílt, hatékony lelke nagy befolyással voltak Cynthiára.

Odahaza e tárgyat sohasem említék meg előtte, s emiatt Fenyéry még ősszel sem vitte be családját a városba, hogy ismerős látogatók gondatlansága meg ne zavarja e figyelmet.

Hanem a legutolsó kihallgatás után, melyben Cynthia már szinte úgy viselte magát, mint aki már félig meg van tébolyodva, ő maga hozta elő e tárgyat minduntalan. Szeretett felőle vitatkozni.

Ő abból a különös szempontból vette fel a dolgot, hogy a bíráknak egyáltalában nincs igazuk, amidőn Krénfyt ítélik halálra Brenóczy István gróf meggyilkolásáért, mert hiszen nem Krénfy, hanem ő adta a mérget tulajdon kezével a grófnak; tehát egyedül ő gyilkos.

Haj, sok álmatlan éjszakán át sugdosta neki ezt a szózatot füleibe amaz elűzhetlen démon, amidőn e gondolat rémes szívdobogást és hideg verítéket szült nála; amidőn szeretett volna az elől futni, mennyire világ van és kést verni saját szívébe! …Most már örömest, sőt gyakran hevesen beszélt e tárgyról; kétségbeejté vele a szelíd Irént, s vitatkozott felőle Fenyéryvel, mint valami férfi.

Egy napon valami városi ismerős látogatta meg Fenyéryéket odakinn, valami nyájas, öreg asszonyság, ki ott látva Cynthiát, kötelességének tartá őt szívéből üdvözölni, amiért e gonosz Krénfy irtóztató rágalmaiból kiszabadult, s vigasztalásul hitte elmondani, hogy a hatalmas gonosztevő minden bizonnyal elveendi bűneinek díját, mert oltalmazói már Bécset is megjárták anélkül, hogy számára valami orvoslatot hoztak volna haza. A magas kancellária nemcsak hogy meg nem rótta Lippayt és a törvényszéket azon vakmerő tettéért, hogy egy felsőbb törvényhatóság parancsát félreveték, sőt különösen megdicsérte őket példás szigorúságukért, s az ítéletet megerősíté, mely nemsokára végre fog hajtatni.

A közlékeny asszonyság még azt is elmondá bizalmasan, hogy az ítélet megsemmisítéséért még maga Dobokyné is felfáradott Bécsbe, s ott eljárta az eljárandókat, azt adva okul, hogy nem bír megmaradni azzal a gondolattal, miszerint egy férfi, kit ő oly nagyon szeret, embertársának törvényes gyilkosává legyen. Dobokyné még tán most is azt hiszi, hogy semmit sem tudnak a szép ajándékok felől, mikkel nála Krénfy védői áldoztak. Mikor azután látta, hogy semmit sem segíthet, ellenkezőleg, az alispán e szigorúsága által még újabb dicsőséget szerzett magának, s odafenn is magasztalják, akkor Dobokyné megbánta a dolgot s nagylelkű akart lenni. Elküldte Náci bácsit Lippayhoz egy levéllel, melybe visszakért jegygyűrűje volt zárva; Lippay fel sem akarta azt bontani. Náci bácsi, ki egy betűig tudott mindent, mi a levélben volt írva (mert az a posta díja, hogy elébb ő olvassa el a levelet), hüledezve kérte az alispánt, hogy de bizony olvassa el, mert abban Dobokyné azt írja, hogy ő kész feledni a történteket, s nagylelkű megbocsátani azon férfinak, ki menyasszonyának első kérelmét meg tudta tagadni, s majd ő imádkozik az éghez, hogy amit Lippay vétett az emberiség ellen, azt neki bocsássa meg. Lippay nagyon megköszönte a szívességet, s a levél hátuljára azt írta „trop tard”. Náci bácsi nem ismerős e históriai szavakkal, különben nem vitte volna vissza a levelet Dobokynénak, aki rögtön, amint e szavakat megpillantá, ott szeme láttára elájult.

Az alispán nem házasodik. Ahelyett eggyel több adomával bír kifogyhatlan emlékében.

Cynthia akkor egy szót sem szólt a mendemondákhoz; hanem, amint a beszédes asszonyság eltávozott, azt súgta Irénnek, hogy ő okvetlenül akar az alispánnal beszélni még ma.

Kérelmét tudatták Lippayval, s az elég udvarias volt az erdei lakban megjelenni délután.

Az elmúlt viharnak semmi nyoma sem látszott a derék úr arcán, ismét jókedvű, örök adomákban kifogyhatlan tréfás úr volt ő, akivel senki sem ereszkedhetik komoly értekezésbe.

Cynthia legelső szava az volt hozzá, hogy mi fog történni Krénfyvel.

– Bizony, kedves grófné, azzal olyasmi történik, amire a cigány azt mondta, hogy ezt ő soha ki nem állja.

– Meg fogják ölni? – kérdé Cynthia.

– Csak egy kicsinyt – vigasztalá Lippay.

Cynthia visszahátrált. A háborgó kedélyeket semmi sem téríti meg oly könnyen, mint ha valaki élceket mond nekik, s szofizmáiknak még furcsább szofizmákat tud ellenükbe állítani.

– De uram, nem Krénfy a gyilkos, hanem én vagyok az, egyedül én. Tulajdon magam adtam atyámnak a mérget.

Lippay jól tudta olvasni azt, ami a homlokra volt írva.

Meg nem zavart nyugalommal viszonzá:

– Ha szigorúan vesszük a dolgot, legközelebb áll a bűntényhez a kalán, mely a mérget nyújtotta; az pedig éppoly eldöntetlen kérdés marad, mint csata előtt az újoncé, aki vén káplárjától azt kérdezte: „Melyik már a rosszabb, a puska-e, vagy a golyóbis?”

Cynthia elnevette magát e furcsa válaszra; első nevetés volt ez ajkain már hónapok óta. Maga is csodálkozni látszott rajta.

Az alispán csupa tréfa és kedély volt ellenében; nem hagyta vitatkozásra kerülni a kérdést, szüntelen adomázott, és végül egészen felderíté a hölgy búskomorságát; azt hitetve el vele, hogy még a kérdéses per sokáig el fog húzódni, addig sokat lehet e tárgyról vitatkozniuk; számtalan prókátor meg fog abban őszülni és kopaszodni.

Midőn Lippay eltávozott a háztól, Irén a kerten keresztül kísérte őt.

– Köszönöm, nagyon köszönöm önnek, hogy eljött; önnek kedélye valódi balzsam Cynthia lelkületére.

– Tudok én még nálamnál jobb orvost is – szólt az alispán.

Irén kérte, hogy nevezze meg azt.

– Hozassa ide kegyed Leonorát. Kegyed kértére bizonyosan elhagyja ő egy időre pesti állomását. Ez a derék hölgy két hét alatt úgy helyre disputálja Cynthia eszét, mintha soha semmi baja sem lett volna neki. Jótállok érte.

Irén nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék ez ötletre. Azonban, amint az alispán eltávozott, rögtön leült és írt Leonorának, ki akkor Pesten egy nőnevelő intézetet vezényelt nagy életbölcsességgel és tudománnyal.