A hó még a szokottnál is korábban lehullt ez évben a kallósfalvi mezőkön. Kis-Amszterdám romladozó gunyhóiba már október elején belátogattak a tél énekesei: a hollók, a farkasok.

A zúzmara, mely a hollót kiriasztja fészkéből; a förmeteg, mely a farkast berkéből kiszólongatja, s beszorítja emberek lakásai közelébe, egy más fenevad lakóját az erdőknek is előhítta rejtekéből, egy vészkárogó, őszült hollót, egy magányában megdühödött farkast, egy öreg kóbor gyilkost, aki havak óta járt egyik erdőről a másikra, farkasokkal, hollókkal osztva szomorú tanyáját.

Ott lakott velük egy berekben. Tűrte a hideget, éhséget, mint ezek a vadállatok. És talán még valami rosszabbat is, mint az éhség; amit a farkas nem érez, ha véres száját megnyalja, a vér nehéz emlékét a jóllakás után.

Két rossz ellenség: zivatar és az éh az országútra kergetik a vadállatot, éhség és zivatar – és a lélek nehéz gondolatjai űzték a csavargót emberi lak felé.

Éjszakánként csak úgy kerülgette néha az ismerős falut – mint a farkas; el-elsompolygott a legutolsó házig; onnan megint visszabotorkázott.

A nagy vörös ház udvarán messziről vonítottak rá az ebek, ha közelgett; éreznek azok valamit. Sohasem mert egészen közel menni hozzá. Pedig úgy szerette volna tudni, miért nem füstöl annak kéménye most soha, miért nincsenek ablakai kivilágítva, mint máskor.

Ezen a télen nem mert a faluba bejönni. Egészen megkerülte a helységet, hogy a túlsó oldalra jusson.

Ott álltak a régi kallósfalviak elszórt sárkunyhói. Kiismerte közülük, melyik az öreg Sztropkó Mihályé. Odalopózott hozzá; belesett az ablakán, s látta, hogy a vénember most is ott ül a tűz mellett és kosarakat fon. Bizony, száz és egynéhány esztendős korában ritka ember fon kosarat.

Háromszor is a kilincsre tette kezét, mindannyiszor visszalépett; végre nekiszánta magát, s benyitott a kis lak ajtaján.

Csak maga volt az öreg Sztropkó Mihály, ő is erőtlen aggastyán, nem volt tőle mit remegni.

Amint a tűz világánál megismerte a csavargót, meg sem látszott tőle ijedni, jó estét kívánt neki és kínálta, hogy üljön le a tűzhely mellé.

A gyilkos tétova szemmel tekinte szét a szobában, s azután leült a tűz mellé egy alacsony fazsámolyra, s elkezdte kezeit melegítni.

– Honnan, honnan, Márton öcsém? – kérdé tőle a vénember, csendesen folytatva munkáját.

– Az erdőből, a berekből – válaszolt ez rekedt hangon.

A vénember fejét csóválta.

– „Azóta” mindig ott kinn vagy?

– „Azóta” mindig.

– Éhes vagy, ugye?

– Azt hiszem, hogy éhes vagyok. Régóta nem ettem semmit.

– Nesze, kenyér.

A csavargó elvette azt, és evett mohón. Kis idő múlva újra megszólal:

– De szép fehér kenyered van.

– Kisunokám hordja azt a fiskális úrtól, aki a jó kisasszonyt Tarnócfalván elvette; azok tartanak engem. Oda is vettek volna magukhoz, de én már csak jobb szeretek itthon lenni, ameddig még el kell élnem.

A vén gyilkos szinte pironkodva merészlé a kérdést:

– Hát a fiskális meg a felesége, az a jó kisasszony, hogyan vannak?

– Jó dolguk van, Márton öcsém. Megint visszakapták a tarnóci és fenyéri jószágaikat a fekete szájú úr halála után.

– Micsoda? – riadt fel a csavargó, szemeit felmeresztve. – Krénfy meghalt?

– Meghalt-e? Hát még azt sem tudod? Meg bizony, mégpedig nagyon kedve ellen.

– Kedve ellen?

– Nagyon sokat nem tudsz te hát Márton öcsém, ami a világban történt; mármost elhiszem, hogy mindig az erdőben laktál, mert ezt minden gyerek tudja a környékben.

– Mondd el.

– Jaj, Márton. Rossz ember volt az. Nemcsak minket bántott, de az urak tálába is belekanalászott. Hamis leveleket írt, mérget kevert, s megölte az öreg Brenóczy István grófot méreg által.

A csavargó bámulatában nagyot ütött botjával a földre.

– Hát aztán? Hát aztán mi lett belőle? – sürgeté türelmetlenül.

– Mi lett belőle? Kitudták a dolgot; elküldtek a drága úrért hat fegyveres pandúrt, vasra verték szörnyen, úgy vitték a vármegyeházára.

– Vasra verték! – kiálta Márton és szemei szikráztak. – Vasra verték, mint valami közönséges gonosztevőt!

– Ezerszer ezer forintot ígért a gazdag úr az ítélőbíráknak, ha megkegyelmeznek neki; tudod mi az, Márton? Ezer forint, és ezerszer annyi! Hanem az alispán úr azt mondta rá: meghalsz! És nem kellett senkinek az ezerszer ezer forint.

– És meghalt? Meghalt? Megöletett?

– Ott voltam a halálán én is. Tenger volt a nép, aki messze földről összesereglett erre a hírre, erre a látványra. Ott voltam, ott álltam közel hozzá.

– Ott voltál? Láttad tulajdon szemeiddel? Nem álmodtad azt?

– Tulajdon szemeimmel néztem végig, amint odahozták, amint levették félig ájultan a szekérről, amint beköték szemeit, s leültették egy alacsony kartalan székre, amint a hóhér odajött és leveté kabátját, s kivette egy hosszú tokból azt a kétélű kardot, s amint a vér három ágban szökellt fel a magasba egy pillanat múlva, s a fej elgurult három lépésnyire, s amint megállt, még kétszer felnyitotta a szemeit, mintha a körülálló népet akarta volna ijeszteni.

A gyilkos kimeredt szemekkel bámult a beszélő öregre, ki a véres jelenet emlékét oly undorító elevenen tudta előtte elmondani.

– És bizonyos vagy felőle, hogy ő maga volt az? Krénfy, a gazdag úr, akit lefejeztek, nem valaki más, valami elítélt zsivány, gyújtogató, akinek olcsó az élete, akit felöltöztettek az ő ruháiba, hogy a népet elbolondítsák vele? Mi?

– Bizony maga volt az Krénfy, Márton öcsém. Olyan igaz, mint hogy te nem voltál. Elítélték, kivégezték. Sehol sem kapott kegyelmet.

A vén gyilkos dörmögve kelt föl helyéből.

– Hm, hm, Mihály, ez nagy dolog, ez nehéz dolog. Ez már más, ez már egészen más. Nem hallottad, kerestek-e engemet nagyon?

– Nálam nem keresett senki, Márton.

– Ugyebár? Mit gondolsz? Ha megfognának, nem ítélnének fogságra, hanem egyenesen kivégeznének?

– Bizony, Márton, aligha azt nem hiszem.

– Mihály. Nem hallottad, van-e az én fejemre valami díj téve?

– Micsoda? – szólt az öreg, mint aki nem akarja a kérdést érteni.

– No, ahogy szoktak díjt tenni a hollókra, farkasokra, amik kárt tesznek, aki ennyit meg ennyit behoz, kap egy forintot, két forintot. Mit kap, aki engemet elfog? Tíz – húsz forintot – tán ötvenet is? Mi?

– Meglehet biz az…

– Mihály! – szólt kevés vártatva a gyilkos. – Fogj el engemet.

– Én, öcsém? Bár magam tudjak a lábamon állni, ha nem fog valaki. Mit beszélsz te nekem?

– Tudod, Mihály, ez az eset nagyon megzavart engem. Ha egy ily nagy urat utolért az igazság keze, hát akkor egy ilyen szegény gazdátlan kutya, mint én, mit bújja az erdőket, mi? Az gyilkolt: megölték; én gyilkoltam: nem az-e a rend, hogy engem is megöljenek?

Mihály gazda nem felelt, csak fejével bólintott a kérdésre.

A vén csavargó lassú hangon kérdezé.

– Sok ember összegyűl olyankor, ugye? A bírák urak elmondják a népnek, hogy kit miért büntetnek meg, szép beszédet tartanak, okosat, tanúságost? Ugyebár: pap is jön oda, jámbor tiszteletes úr, s beszél a másvilágról, az Úr Istenről és annak az irgalmáról? Annak megmondhatja az elítélt, mit vétett életében és megkönnyebbül aztán bele, és azután mondják azt is ugye, hogy: „Isten legyen irgalmas, kegyelmes szegény nyomorult lelkének!”, s imádkoznak, mikor ő haldokol, ugye?

– Igen, igen – hagyá helyben az öreg.

– Mihály, Mihály – szólt a gyilkos szorongó kebellel. – Tedd meg azt nekem. Régi jó ismeretségből, régi barátságból; nem azért az ötven forintért, amit kapnál; hanem az énhozzám való jóindulatból; vezess be engemet a városba, vezess be most mindjárt; el bírsz te odáig jönni; majd énrám támaszkodol az úton. Én magam is elmehetnék, de látod, nincsen bátorságom. Ha betévedek az erdőkbe egyedül, megint nem merek belőlük kijönni. De te majd biztatni fogsz az úton, elvezetsz egész a vármegyeházáig; Mihály, jó öreg Mihály.

A vénember csak a fejét csóválta, s nem felelt rá semmit; hanem annyit mondott, hogy késő már az idő, az utak hóval befúva, eltévedhetnének valahol. Inkább háljon az éjjel a csavargó az ő házában; reggel majd beszélhetnek arról.

– S nem félsz te velem egy házban aludni éjjel? – kérdé Márton, ki szinte kérkedett azzal, ami félelmetes volt rajta.

– Száz és öt év óta hajtom le minden éjjel fejemet az Isten kezébe; ő tudja, mikor nem kell felvirradnom többet – szólt az öreg nyugodt lélekkel, s mohából puha fekhelyt csinált csodálatos vendége számára, s azzal lefeküdtek mind a ketten.

A hamvadozó tűz világa derengeté meg egy ideig a kis lak sötétjét; az altató homálynál még sokáig elbeszélgetett egymással a két öreg. A gyilkos elmondatta magának hosszasan, körülményesen mindazon jeleneteket, amik egy szegény, veszendő lélek átmenetét képezik e világról a másikra.

A gyilkos sokáig is el talált aludni a jó puha mohaágyon.

Ilyen kényelemhez nem volt az ő teste szokva; zörgő haraszt ébresztése, rekedt holló károgása, széltől csikorgó száraz fa, archoz tapadó maró dér szokták őt felköltögetni. Már a nap is besütött a kis ház ablakán, midőn felnyitá szemeit.

Gazdája étellel, itallal kínálta, amint felkászálódott; mi sem kellett neki, csak egy kis vizet kért, hogy megmosdjék.

Ez is régen történt vele.

– Mármost menjünk – szólt Mihályhoz, midőn készen volt a rövid öltözéssel.

– Tehát csakugyan fel akarod magadat adni?

– Nem jól cselekszem-e? Ugye, hogy igen?… Legalább vége lesz már egyszer.

Mihály felölté szűrét, vette botját, s kikísérve zord vendégét, ment vele a havas úton végig. A csavargó biztatta, hogy csak támaszkodjék az ő vállára, ha elfárad.

Amint a szálerdőn keresztülment a két öreg, valami ijedelmes sikoltozás állítá meg egyszerre lépteiket. Az útfélről egy pórnő rohant elő, ki annyira meg volt ijedve s féltében úgy futott, hogy meg sem látta a két férfit, amíg az öreg Sztropkó meg nem szólította.

Akkor meg odarohant hozzájuk és térdre esve előttük, beszélt őrjöngő hadarással összevissza értetlen dolgokat, amiből csak azt a szót lehetett megérteni: „A farkas, a veszett farkas.”

Egy veszett farkas rémítette már hetek óta a környéket, berontott a falvakba fényes nappal, s a templomból jövő embereket összemarta, és ismét elfutott. Azok elhaltak irtózatos halállal. Sehogy sem bírták elölni, hasztalan rendeztek ellene hajtóvadászatot; magát a fegyveres vadászt is összetépte. A megyétől nagy jutalom volt kitűzve a bőrére, aki azt behozná!

A megrémült nő nagy nehezen bírta kimagyarázni, annyira eszén kívül volt a rémülettől, hogy reggel fát keresni kiment az erdőre, nem messze a háztól. Itt van az a szénégető tanya mellett, a férje szenet vitt a városba, ő egyedül volt, midőn hirtelen kisgyermekét hallja sikoltozni a házban; erre visszasietett, s amint be akart lépni a nyitva hagyott ajtón, akkor látja, hogy egy irtóztató nagy farkas van a szobában, véres szemekkel, tajtékot túró szájal; ő ijedtében hirtelen becsapta az ajtót és elfutott. Azután jutott csak eszébe, hogy a kisgyermek ott maradt a szobában, felkötve egy lepedőben, szokás szerint, a gerendára.

A szegény némber e szóknál kétségbeesve veté magát a férfiak lábaihoz; a gyermeke ott van a farkas torka előtt!

A vén csavargó szemei úgy villogtak e szavakra! Egy percig sem gondolkozott; megfogta az öreg Sztropkó kezét.

– Mihály! Mármost hagyj el és térj vissza. Én megyek.

– Hová? – kérdezé az öreg kalauz aggódva.

A gyilkos csodálatos arccal tekinte fel az égre és kezét szívére nyomva, monda:

– Az én bírám elé!

Azzal izmos markába kapta görcsös botját, azt az emlékezetes botot, s megcsóválva azt a levegőben, monda a némbernek: – Asszony, most jerünk a törvényszékre.

A jámbor nő nem értette bár, mit beszél e vad tekintetű ember bíróról és törvényszékről neki; de amint látta, hogy az sebesen megindul a mutatott táj felé, ő is utána szaladt, gyermekét védeni. A vén Sztropkó is elővont egy hosszú evőkést saruja szárából, s erejétől telhetőleg ügetett utánuk, elszántan odaadni Istennek ezt az ő százados életét, ha úgy kell.

A csavargó hamarább odaért a szénégető házához, mint a némber és az agg.

Kis alacsony viskó volt az a lak, melynek tetejét kétfelől a föld tartá; a közepébe rótt ajtó tetején volt egy kis elrácsolt nyílás, mely ablak gyanánt szolgált neki. E kis ablakon betekinte Márton a lak belsejébe.

A közép szalufára, mely a két tetőt összetartá, volt felakasztva két végénél fogva egy daróclepedő, abban hintálózott egy kis ölbeli csecsemő, aki egyre sírt, szepegett, hogy miért hintázzák olyan nagyon; nem tudott még egyebet mondani, mint a minden gyermek első tudományát: „Mama.”

Volt kinek mondania azt, hogy „mama”; épp roppant ordas fenevad keringett alá s fel a szobában, fújtatva dühösen szétnyílt orrlyukain keresztül; lompos, csuhasz szőre szétborzadva meredt nyakán és görbe hátán végig: hosszú, vastag farkát hasa alá csapta, füleit előre hegyezte, a véres tajték habzott lihegő száján; így járt alá s fel bőszülten a szűk házban, fejét a földnek szegezve, s ha olykor valami gúnyába, vánkosba botlott, azt dühödten marcangolta széjjel, a foszlányokat maga körül hányva. Majd megint szilajan föltekintett a síró gyermek felé, s vérben forgó szemei zöld szikrákat hánytak a düh és éhség miatt, s azzal roppant szökésekkel ugrált fel utána. A daróclepedőből alácsüggő rongyok tanúsíták, hogy fogaival mindig elérte azt, nem sok kell már hozzá, hogy az egészet lerántsa.

Amint a fenevad a csavargó közellétét megérezte, hirtelen otthagyta a gyermeket, s lábait előrefeszítve és torkát kinyújtva, elkezde bőszülten üvölteni, hogy az undok hang hallatára a gyermek anyja megrémülve állt meg és nem mert közelebb menni házához.

A csavargó megdöngette öklével az ajtót:

– Énvelem beszélj, vén gonosztevő, énvelem! – kiálta a vadállatra, görcsös botját kétszer-háromszor markolva, míg jó fogást talált rajta; s akkor felrántá a tolózárt és betaszítá maga előtt az ajtót.

– Akarsz-e velem beszélni, vén sátán, akarsz-e most? – kiálta a farkasra, és arca dühödtebb volt, mint amazé, és fején éppen úgy borzadtak az ősz fürtök, mint a fenevad szőrei.

Az lesüté sunda fejét, véres szemeivel leráncolt homloka alól ellenségére nézett, néhányszor megmutatá neki csattogó, sárga fogait, s azt az elfojtott kurrogást hallatá, melyben a megszorított fenevad a félelem és düh indulatát fejezi ki, azzal egyszerre egy tompa röffenéssel nekiugrott ellenének.

A súlyos bot nagyot süvöltött a levegőben, s tompa zuhanással csapott le. Ah, ez volt a csapás! Ez még az ispánnak adottnál is rettenetesebb volt. A fenevad visszaesett tőle háromlépésnyire. Ha a fejét éri, meg sem mozdult volna többet. Egy hang nélkül lefeküdt a lak közepére, úgy látszott, hogy nincs már ereje sem állani, sem elfutni, oldalai erősen fújtattak, s a nyaka görcsösen rángatózott.

Márton be akarta végezni munkáját, s közelebb lépett hozzá, feje fölé emelve botját, hogy a lankadó vadállatot egy második csapással agyonüsse. Azon pillanatban a legyőzöttnek hitt fenevad mint a villám szökött fel halálos fektéből, s ellenfele nyakába ugorva, annak mellébe és vállába meríté fogait.

A csavargó egy irtóztató ordítást hallatott, s elvetve magától a botot, hirtelen torkon ragadta a vadállatot, mely minden erejével azon volt, hogy ellenfele arcát marhassa össze. A csavargó elkapta végre a dühödt vad sötétkék nyelvét, mely dagadtan vonaglott elő eltátott torkából s annál fogva legyűrte azt maga alá a földre.

Ott néhány pillanatig egymáson hánykódva küzdöttek, végre a csavargó nekifeszíté izmos térdét a vadállat szügyének, hogy csontjai ropogtak bele, s így tartá ott a földre szorítva.

A vén Sztropkó azon pillanatban érkezett oda.

– Már ez be van végezve – suttogá a csavargó. – Mihály, ez fogas prókátor volt.

Mihály látta, hogy Márton karjából és melléből csorog a vér, s azt akarta bekötözni.

– Ne törődjél már énvelem; hanem vedd le azt a gyermeket és vidd az anyjához. Hídd közelebb. Hadd lássak rá, mikor azt a gyermeket átöleli. Jól van. Ez jól van. Ez bizony már meg sem mozdul. Mi ketten elbántunk egymással.

A farkas utolsót vonaglott térdei alatt.

– Mihály, jó Mihály – szólt most a csavargó –, nem kell nekem most már veled a városba mennem. Nem lesz nekem több bíróval dolgom itt ezen a földön. Légy hozzám azzal a jóval, híjj nekem ide egy papot. De siess vele, mert azután majd késő talál lenni. Tedd meg azt, jó Mihály.

Az öreg azonnal sietett Tarnócfalvára, mely közelebb esett. Csak az anya maradt ott gyermekével.

– Jó asszony – monda neki a csavargó –, te most zárd rám ezt a házat. Jól bereteszeld az ajtót, feszíts eléje egypár erős karót, hogy belülről ki ne lehessen törni. És azután hét napig feléje se jöjj ennek a háznak. Megmondd a falubelieknek is, hogy bárminő ordítozást, jajgatást hallanak idebenn, tájékára se jöjjenek. Csak azután, ha minden elcsendesült, jöhetnek ide, három-négy nappal utána. Akkor se jöjjenek be, hanem gyújtsanak jó sok kénkövet, amilyennel a méheket füstölik, hányják be az ablakon, s várják meg, míg elég, elpárolog. Mikor azután kinyitják a házat, ti minden vakolatot tisztára leverjetek innen, a faneműt hamus lúggal lemossátok, a szoba földjét pedig egy ásónyomnyira kihányjátok innen. És azután, ha ráértek, azt a két hullát, amit itt találtok, ássátok el valahova, valami félreeső helyre jó mélyen; … de ne egymás mellé. Ne egymás mellé. Igaz ugyan, hogy életükben sem sokat különböztek egymástól, de azért mégis… ne egymás mellé. Így, fiam; mármost zárd be az ajtódat és hagyj magamra. Ne félj. Nem lopok én el innen semmit.

A némber szót fogadott; eltorlaszolta az ajtót, s az istállóba vonult gyermekével, míg férje és a szomszéd falu hites emberei Mihály hívására megérkeztek. A jó tisztelendő úr is eljött, ki midőn be akart menni a kunyhóba, a csavargó kiszólt, hogy már nem lehet bemenni, ő maga is bekötözte az ajtót belülről.

Csak a kis ajtónyíláson át beszélgethettek egymással.

A vén gyilkosnak oly sok mondanivalója volt; a hit embere alig talált számára elég vigasztalást.

A csavargó végre megnyugasztalódott.

Véghetetlen, határtalan az Úrnak kegyelme! Jó azt megtudni szegény bűnös embernek.

– Fognak-e énértem imádkozni? – kérdé reszkető hangon a csavargó, mint aki nem mer kérdésére igent remélni.

A pap megígérte azt neki.

– A csengettyűt is meg fogják-e húzni, mikor meghalok?

A lelkész ezzel is biztatta.

– És nem temetnek el a…

Ezt nem mondta el tovább. Az akasztófát értette. Minek volna oly sokat kérni egyszerre? Az ember ne legyen oly telhetetlen.

A lelkész szemeit törülgette a könnyektől, midőn eltávozott. Hisz a bűnös halála is csak szomorú.

A falubeliek még akartak beszélni Mártonnal, hanem ő nyers hangon kiszólt hozzájuk, hogy ővele többet ne szóljon senki, hanem engedjék meghalni magában.

Lassanként elszállingóztak az emberek, magukkal vivén a kunyhó családját is; csak a vén Sztropkó Mihály várt még ott a nyílásnál. Márton kiszólt hozzá:

– Mihály, öreg Mihály. Eredj fel most már a vármegyére és mondd meg az uraknak, hogy az a két dühödt farkas, akire díjt tűztek ki: itt van együtt mind a kettő.

Kevés vártatva tompa hangon megint megszólalt:

– És ahhoz a grófkisasszonyhoz is menj fel, akivel annyi sok szerencsétlenség történt és mondd meg neki… magam sem tudom már, hogy mit. Áldjon meg az Isten téged.

– Mit mondjak meg? – beszélj, Márton.

– Azt – súgá a csavargó –, hogy én nem árultam el őtet, ne higgye ám azt énrólam.

Őrjöng ez már, gondolá magában Mihály, és ott várt még késő estig; hanem hogy többször szólt be az ajtón, s választ sohasem kapott rá, azt hitte, hogy már meg is halt a csavargó, s hazament a hírével.

Nem is hallották neki semmi neszét többé. Illetlen volna az, hogy mikor valaki oly irtóztató kínnal hal meg, még ijesztő ordításával is háborítsa a csendes világot.