Délután hét óra volt, a brenóci vártoronyban ebédre harangoztak.

A kis falusi egyház tornyában pedig éppen akkor harangoztak az éjszakai imára.

Hej, sok ember nem mondhatá el azon este amaz imát, mely ekképp kezdődik: „Aki ételt, italt adott…” Étlen, szomjan be sokan feküdtek le aludni, akiknek nem kellene felébredni többet.

A léha csőcselék! A renyhe, iszákos pórhad! Ugyan ki búsulna miattuk? Ember volt is, lesz is több a kelleténél; nem kell félteni, hogy kivesszen a faj. Ugyan ki ügyelne arra, amit ők beszélnek? Nincs mit enni? Nincs egy falat kenyér a háznál, sőt vannak házak, ahol a kenyeret hírből sem ismerik? Sőt még azt is mondják, hogy vannak családok, amiknek nincs fogalmuk arról, hogy milyen lehet a meleg étel? Ugyan ki hinne el ilyen badar beszédeket? Tessék, méltóságos uraim! Rakva az asztal. A négy világrész ínyletes étkei mosolyognak előttünk. Ami a szemnek és ínynek kedves, ezüsttálcákon, aranyozott edényben, télszaki virágok között. A szakácsmesterség művészetté, tudománnyá emelve mutatja be remekeit. Nagyobb pompát nem hiszem, hogy a Maison Dorée-ban, vagy Frères Provenceaux-nál találhassatok; magános úri bankettekről nem is szólok, azok ismeretesek már. És ezt a pompát, ezt a dúskálódást a ti szerény helyettestek, a ti jószágaitok haszonbérlője szerezte. Óh, itt valóban láthatjátok, hogy jó világ van, tejben, vajban úszik az ország!

Krénfy úr a legelegánsabb szalonöltözékben jelenék meg méltóságos vendégei előtt; csupa fehér és fekete.

A hivatalos iratok már készen vannak, aláírva, meg is pecsételve, az összegek megszámlálva, kifizetve, a kastély termei mind hosszában nyitva és fényesen kivilágítva; amint Krénfy úr a hosszú sor ajtókon végigtekint, büszkén gondolhat rá, hogy ő itt most már korlátlan úr Brenócon – hat évig – s ki tudja: tán még azután is?

Ez a gondolat nagy önbizalmat önt szívébe úri vendégeivel szemben. Többé nem érzi olyan pakfongízűnek István gróf mosolygását, mely mindig ideges izgatottságba hozta, nem fullad el Illés gróf viasztekintetétől, mely gondolatait meg szokta akasztani. Otthon érzi magát.

Sőt, úgyszólván nem is igen iparkodik a két grófnak udvarolni. Óh, ezúttal sokkal érdekesebb tárgya van jelen az udvarlásnak, ki a hódolat adóját magához vonzza: egy szép, egy rendkívüli bájakkal adományozott hölgy, egy tündérnő a tüneményes századokból.

Egymás között úgy szoktuk őt nevezni, hogy „Cynthia grófnő”.

És ha ez a nyolc egymásba nyíló terem mind úgy tele volna ragyogó szépségekkel, mint tele van ragyogó lámpákkal, még akkor is ő volna ott a legszebb, és ha Krénfy úron kívül még annyi férfi volna jelen, ahánynál ő magát e percben különb embernek érzi, az mind valamennyi Cynthia felé volna fordulva, mint fordulnak a széles képű napraforgók a magasan járó nap felé, mely annyit törődik velük, mint a többi zöldségekkel.

Valódi vénuszi szépség. Bájosan telt idomok, miknek arányát a legízletesebb öltözék emeli, s miken bizonyos kéjes hanyagság ömlik el, kezei a legvakítóbb fehérek, minőkről valaha európai költő álmodott; Krénfy úr szemei majd átégetik azt a könnyű csipke ujjacskát, melynek finom hímzetein át még folytatása látható a szép kezeknek. Arca szebb, mint a paphoszi istennőé, mert a szerelem istenasszonyának kicsiny szemeket adott a költészet, minőké az édes epedések; míg Cynthia szemei a legnagyobb két drágakő azok között, amiket a gyémántnál is nagyobbra becsülnek.

Szerencse a világra, a boldogtalan fiatalságra és különösen Krénfy úrra nézve, hogy e szemek rendesen le vannak sütve, hogy a hosszú, fekete szempillák szinte árnyékot vetnek az alabástrom arcra. Óh, ég, ha ezek a szemek még villámokat is lövellnek, ha ez arc még pirul is, ha ez ajkak még megszólalnak, ki véd meg halandó embert ellenük?

Az egész alak feltűnő küljelleme bizonyos nyugodt hanyagság, mely mondhatlan lágyságot kölcsönöz minden idomnak, minden vonásnak, de ez nem az erőtlenség kifejezése, hanem a fejedelmi oroszláni erő és szépség nyugalmáé, mely bizonyos ellenállhatlanságáról, mely tudja, hogy szava, tekintete mindenható, és nem akar azzal minden csekély tárgy ellenében visszaélni. Az oroszlánnőt nem ingerli fel a játszó egérke.

Óh, pedig Krénfy mennyire szerette játszani az egeret! Csupa kézzé és lábbá lett, hogy bájos vendégének kényelmére, mulattatására mindent elkövessen, amit hódolata találékonyságában megsejt.

Cynthia mindezen apró kedveskedést igen szívesen fogadja. Krénfy úr sohasem tudhatja meg az ő arcáról, hogy nem követett-e el valami ügyetlenséget, nem dicsekedett-e ostobaságokkal, nem kínálkozott-e helytelenül? Óh, ezek a magas delnők nagyon különbözők a táblabíró-világ hölgyeitől. Itt a legelső ügyetlenség után szemedbe kacagnak, ízetlenkedéseidre orrt fintorítanak, udvarlásod ha nem tetszik, hátat fordítanak érte. Ám a finom körökben ily kellemetlenség mind nem érhet. Ott meg nem bántanak hibáid felfedezésével; ha ügyetlenséget követsz el, alkalmat szolgáltatnak rá, hogy kövess el még többet; végighallgatják unalmas adomáidat, érdektelen magánügyeidet a legőszintébb csodálkozással; ha szerelmes vagy, nem kacagnak ki érte; ha nagy bolond vagy, hagynak még egyszer akkorára nőni.

Krénfy úr büszkesége semmiben sem talált annyi elégtételt, mint midőn méltóságos vendégeit feldíszített termeiben végigvezetheté. István gróf nem győzte eléggé magasztalni azt az ízlést, azt a finom elrendezési tapintatot, amit Krénfy úr e kastély feldíszítésében tanúsított. Krénfy úr rá hagyta magát venni, hogy minden kútforrást megnevezzen, amiből ezt a tudományt tanulta. István gróf tudakozódott a szőnyegek, függönyök ára után. Krénfy úr mindent megmondott és esküdött rá, hogy igazat mond. Cynthia grófnő meg is tapintá a selymet, s fejével bólinta, hogy az igen finom.

Krénfy úr egészen meg volt őrülve örömében, s tökéletesen elhitte, hogy ő most a legelegánsabb ember a szárazföldön. Hogy fognak majd terajtad mulatni egymás között a brenóci grófok. Minden szó, amit kimondasz, elmés, csípős anekdotonná van öntve. Nem mondanál-e még többet is?

– Minden pompás, minden díszes! – szólt István gróf, finom taglejtéssel hozzá. – Csupán csak egy hiányzik még, csak egyet nélkülöz minden tárgy, és ez: találja ki nagysád…

Krénfy úr olyan lett, mint a rák, mert kitalálta, de nem merte ráfogni.

– És ez egy elegáns, mívelt, kedves nő, ami hiányzik e kastélyból.

Krénfy úr a világ minden kincseiért fel nem merte volna e percben a szemeit emelni, mert ha történetesen Cynthia grófnő szemeivel találkoznék, rögtön elájulna.

– No de majd az is megkerül, az is megjön – biztatá őt nyájasan a derék gróf és barátságos leereszkedéssel veregetett vállára.

Cynthia grófnő légvonatról panaszkodott. Krénfy úr észrevette, hogy a sált ő viszi karján, s törte magát a többieken keresztül azt a grófnő vállaira feladni.

Óh, ez valóban kegyetlenség volt a grófnőtől, hogy a szegény embernek ennyi szabadságot engedett.

Krénfy úr dolgozószobájába is elvezette vendégeit. Ott állt íróasztala felett egy embertelen nagyságú arckép, melyet valami vándor művész mázolhatott koszt, kvártély árában, s aminek Krénfy urat kellett volna ábrázolni, ki, hogy jobban ráismerjenek, odafestette arany óraláncát, ezüstgombú sétabotját, kesztyűjét, kalapját, s szokatlan félrenéző állásban állt ott a falon, egyik kezét mellényébe dugva, de úgy, hogy a gyűrűs ujja kívül maradjon. A kóbor Apelles kedveskedésből még egy nagy smaragd inggombot is festett neki, mellyel akkor nem bírt.

Az arcképet természetesen mindenki igen sikerültnek találta; csupán annyit jegyzett meg István gróf, hogy a festő mégis nemigen tudott hízelkedni, mert Krénfy úr sokkal fiatalabb a valóságban, mint a képen.

Illés gróf pedig a legnagyobb komolysággal mondá, hogy ennek a képnek nem itt kellene állani a dolgozószobában, hanem egyenesen az elfogadási teremben, ahol a brenóci ősök képei állanak, akik éppen úgy tulajdonosai voltak a várnak, mint Krénfy úr, s ennélfogva az ő arcképét is ugyanazon hely illeti.

A jámbor bohó elhitte, amit beszéltek, s rögtön inasok után kiáltott, szeget veretett a főterem falába, s odaakasztatá arcképét a sok páncélos, prémes és aranysujtásos ős dalia közé. A sok rámába festett kísértet csak úgy nézett reá azon nagy haragos szemöldökök alól; kinek kard, kinek buzogány volt a kezében: mit akar ez itt azzal a kis nádpálcával?

A méltóságos vendégek igen meg voltak elégedve ezzel a tréfával. Azután továbbmentek bámulni Krénfy úr komfortját. Cynthia grófnő elmaradt az erkélyszobában, mely a palota egyik szögletét képezé, s a nyitott ablakhoz lépve, bámulni látszott az éppen feljövő holdat, mely sápadt rószaszínnel utánozza a hajnalt.

Krénfy úr egy lépéssel hátramaradt a grófoktól, hogy Cynthia grófnőnek gyöngéden megjegyezhesse, miszerint nem jó a nyitott ablaknál állni, mert az ember könnyen náthát kap.

A grófnő elfogult, ábrándos hangon szólt:

– Ez volt az én legkedvesebb helyem, mikor Brenócon laktunk. Itt ültem gyakran egész éjfél utánig, s megvártam, míg az esti csillagból újra hajnali csillag lesz.

És amint hosszú szempilláit megrezzenté, Krénfy úrnak úgy tetszék, mintha a hold fényénél két teljes könnycsepp ragyogna azok alatt. Hajlandó volt azoknak saját magyarázatot adni.

Cynthia grófnő azután a túlsó ajtóhoz lépdelt, s mintha ott jutna hirtelen valami eszébe, visszafordult s az átelleni üres falra mutatott azzal a szép fehér kezével.

– Ott állt az én arcképem.

Cynthia grófnő azzal ismét odább barangolt, szép hattyúnyakát hanyagul félrehajtva, mintha még az a kedves fejecske is nehéz hajzatával terhére volna, hosszú sáljával a földet seperte végig, csak a két végét tartva karjain. Krénfy úr kétszer is feladta azt vállaira, de egy perc múlva megint a földön volt; míg az úrnőjét kísérő komorna meg nem rántá Krénfy úr kabátját, fülébe súgva:

– Sohse bántsa a nagyságos úr; a grófnő szeret mindig valamit húzni maga után. Néha csupa szenvedélyből lebontatja a haját, s kétlépésnyire húzza azt maga után a földön, úgy jár fel s alá órahosszat a szobában.

Krénfy úr szívében megállt a verés: kétlépésnyire úszik utána ez a hajhullám, mint valami fekete hegyi patak, mely a sziklákról aláomlik. Ezt a gondolatot nehéz elviselni.

Az utolért grófok el nem tudták gondolni, Krénfy urat mi lelte? Olyan alázatos, olyan pirulékony lett, mint egy ünnepi legátus diák. Előhozta, hogy mégis jobban meggondolá és azt sehogy sem tartja helyeselhetőnek, hogy az ő arcképe ott függjön annyi méltóságos és excellenciás úré között, s ezerszer engedelmet kér, hogy egy percig is annyira el hagyta magát önhittsége által ragadtatni. Hiszen az ő arcképének e kastély bármelyik zugában lehetni is nagy megtiszteltetés. Azért ő azt menten le fogja onnan vétetni.

A két gróf egymás szeme közé nézett. Ez a Krénfy, úgy látszik, mégis kezd eszéhez térni.

Pedig csak akkor kezdett még az eszétől eltérni.

Egyik ott ácsorgó inasának néhány szót súgott fülébe. Valamit erősen magyarázni látszott, azután végigvezeté méltóságos vendégeit díszes termein, egész a télikertig: ott letépett egy csomó cifra virágot Cynthia grófnő számára, s a világot érzé forogni maga körül, midőn Cynthia az egyik bíborpiros kaktuszrózsát minden gond és számítás nélkül odatűzte féloldalt hajába. Minden oly tébolyító szépen illik neki!

Innen ismét vissza kellett fordulni, s ugyanazon termeken végighaladni az ebédlőig.

Amint a két gróf elöl ment, szótlanul, változatlan arccal és amint abba az erkélyterembe beléptek, hol Cynthia az elébb ábrándozni hátramaradt, egyszerre megállt mind a kettő, s mind a két arcon a kacagáshoz készülő vidámság derűje jelent meg egy pillanatra, Illés gróf egy hahotai hangot is adott, de melyet rögtön félbeszakított, s István gróf zsebkendőjét rántá elő, abba takarta arcát.

Krénfy úr arcképe már akkor ott volt az erkélyszoba falán. Átellenben azon hellyel, melyet Cynthia mutatott neki mint az ő arcképe hajdani helyét.

Hajdan, mikor még itt laktak a brenóci grófok, mikor még Illés gróf és Cynthia grófnő gyermekek voltak (rossz, makacs gyermek volt mind a kettő), azt az erkélyszobát tartották bűnhődőszobának, ide küldték a kis grófot vagy grófnőt, ha leckéjét meg nem tanulta, ha makacskodott, ha tiszteletlen volt nevelői iránt, s egyéb ily dolgokért, amikért szegény ember fiát jól megverik, s azzal átestek a dolgon. Az ő büntetésük pedig az volt, hogy a bűnhődőteremben kellett órákat tölteniük egyedül, játék és mulatság nélkül, néha ozsonna nélkül is. Azért a kis gróf és kis grófnő ezt az erkélyszobát gyermekkorukban elnevezték „csúnya szobának”. Mikor azután már nagyobbak lettek, Illés gróf már kártyázott és párbajokat vítt, Cynthia grófnő bálba járt és hódolatokat fogadott el, akkor megtörtént néha, hogy egyik-másik rokonukra megharagudtak, kinek arcképe a családi képtárban függött, s akkor azt büntetésül betették a „csúnya szobába”. Elégszer megtörtént, hogy Cynthia grófnő Illés gróf képét, emez pedig húgáét száműzte a csúnya szobába, amiből aztán sok érdekes, tréfával kezdett, haraggal végzett jelenet támadt elő; Cynthia egyszer majd meggyújtotta a házat miatta, hogy bezárt arcképéhez nem juthatott; akkor István gróf levetette az ajtót a szobáról sarkaival együtt. Cynthia arcképe azonban eltűnt, és ő semmi kérésre, semmi fenyegetésre meg nem mondta, hogy az hová lett.

Ebben a csúnya szobában akasztatta fel becses képmását Krénfy úr, szembe azzal a hellyel, amit Cynthia mutatott neki. És a két gróf ezt megpillantotta, minden mesterséges és természetes komolysága dacára is alig bírta visszafojtani azt a bőszült vágyat, mely a nevetést erőszakolja, s mely minden indulatrohamok között a legnehezebben leküzdhető.

Vajon hogy jöhetett Krénfy úr arra a gondolatra, hogy magát a csúnya szobába akassza fel?

Cynthia grófnő, mintha semmiről sem tudna, sétált nagy lanyhán Krénfy úr mellett, hosszú selyem pilláit sötét szemeire eresztve, s telt, piros ajkát ábrándosan lepittyesztve, míg István gróf arcát kendőjébe rejté, Illés gróf pedig nagyokat rándult, egyszer-egyszer félbeszakasztott „ha!” kiáltásokat hallatva.

– Valami bajuk van a méltóságos uraknak? – aggódék Krénfy úr szorgalmasan.

– Óh, semmi – felelt Cynthia grófnő. – István grófnak náthája van, Illés gróf pedig köhög.

Hm. Ezeknek a grófoknak még a tüsszögésük és köhögésük is egészen másféle, mint a közönséges embereké.

Ebéd előtt még annyi időnek kellett telni, amíg a brenóci grófok Krénfy úr előtt a kastélynak eddig zárva tartott osztályát felnyittaták.

Mindössze három szoba volt abban, mely említést érdemel. Az egyikben régi, ódivatú bútorok voltak, a másikban ócska zászlók, öltözetek, a harmadikban mindenféle régi fegyvernemű. A brenóci grófok hajdan nagy becsben tartották ezeket az ócskaságokat, maga István gróf is emlékszik olyan időkre, amikor e történeti ereklyékre nagyon büszke volt.

Ez a büszkesége föléledni látszott, amidőn e rég zárva tartott terem ajtaja fölnyílt előtte s ő ismét belépett rajta, s ez apáról fiúra hagyott, minden divat és használaton kívüli fényes ékszereket megpillantá.

Krénfy úr vigyorogva állt meg ugyanazon tárgyak előtt, mik a brenóci grófokat egy fejjel nagyobbakká látszottak tenni; s gondolta magában: „Ejnye, ejnye, miért nem adják el a méltóságos urak ezt a sok furcsaságot? Szép pénzt bekaphatnának belőlük!”, s ezzel a gondolattal vizsgálgatá a szép drágaköves kardok, emailos függórák s vésett tálak gyűjteményét.

István gróf különös büszkeséggel mutatott fel egy buzogányt, mely barna volt már egészen az időtől, csak a gerézdjein látszottak ki az apró arany arabeszkek. Krénfy úrnak is különösen látszott az tetszeni.

István gróf látta, hogy a nagyságos úrnak is van régiséggyűjteménye s nagylelkű akart lenni, meg akará ajándékozni e buzogánnyal.

Evégett elmondá annak históriai sorsát, mint viselte azt IV. Béla idejében egy Maróthi bán, hogy látszik meg a horpadás gerezdjén, mellyel Athlamos tatár vezér sisakját, koponyáját betörte. Sisak és koponya is ott áll mellette. Ugyanez a buzogány volt az később, mely Róbert Károly szerencsétlen havasalföldi hadjárata alkalmával Bazarád vajda kezébe került, az ajándékozta azt később Blaku bojárjának, ki Báthory István idejében mint lengyel követ azzal kedveskedett a király legkedvesebb emberének, Zornyrszkynak, míg végre ennek a leányát, a szép Zornyrszka Stefániát egy brenóci Maróth gróf Bécsben megismerve, nőül vevé, s a lengyel családi tárban megismeré e buzogányt, és akkor minden egyéb menyasszonyi hozományról lemondva, csupán ezt kérte magának. Így került vissza a nevezetes műdarab Brenócra.

Krénfy úr e beszéd alatt jobbra-balra forgatta a kezébe vett buzogányt, nézegeté, s mikor István gróf elmondta a histórikumokat, azt kérdezé tőle:

– Ezüstből van ez?

A nemes úr egy végtelenül hideg tekintetet vetett rá e kérdésre.

– Nem. Vasból van.

Azzal kivette a kezéből a buzogányt, mely pedig valóban tömör ezüst volt, s odaállítá vissza helyére. Többet azután nem is beszélt neki ereklyéi felől, hanem csak arra kérte, hogy rakassa azokat mind ládákba és küldje fel utána postán. A címezetre írja azt, hogy értékük százezer pengő.

(Hm. Talán mégis ezüstből vannak ezek a furcsaságok?...)

„Messieurs et mesdames, le diner est servi!”

A kölcsönvett pitvarnok e hivatalos szalonnyelven tett hirdetése adott új lendületet a társalgásnak, a kölcsönvett inasok siettek a szárnyajtókat szétcsapni s az ebédlő előfüggönyeit félrevonni.

Krénfy úr merész vállalatot kísérle meg. Bátorkodott, mint háziúr, karjával kínálni meg Cynthia grófnőt.

A delnő elfogadta karját, ami Krénfy urat a büszkeség tetőpontjára helyezé.

Amint így diadallal vezeti elegáns vendégeit szőnyeges termein át, egyszer csak előtte terem Miska kocsis, azon szurtosan és borzosan, ahogy máskor szokott lenni, s egy fél csizmát hoz a kezében, mégpedig úgy, hogy a lyukas talpát tartotta kifelé, s mint a vak légy, mely senkit sem néz, csak elkezdi Krénfy úrnak az úri vendégek előtt:

– Köszönteti a csizmadia nagyuramat, nem foltozza meg a csizmát nyolc garason alul, azt is előre akarja látni.

Krénfy urat majd a guta ütötte meg, közel volt hozzá, hogy otthagyva Cynthia grófnőt, ott mindjárt felpofozza Miskát. Szerencséjére a kölcsönvett komornyiknak volt annyi találékonysága, hogy nyakon ragadta a kocsist s kituszkolta a szobából, odakinn rátámadva, hogy miért jön ilyen részegen a kastélyba, midőn a nagyságos urat meg nem tudja különböztetni az ispántól.

Krénfy úrnak pedig minden íze reszketett a düh és szégyen miatt. Ha kacagni találnának rajta! Nem tették azt. A két gróf utazási tervekről beszélt, s észre sem látszott venni a kitaszigált cselédet, Cynthia grófnő pedig arról beszélt, hogy milyen nagyon szereti ő a fenyőfák illatát; mikor itt lakott, volt egy nyugágya, mely mindig friss fenyőlevéllel volt töltve, s amitől más elájul, a fehér szurok szagát többre becsüli bármi illatszernél, s ennélfogva milyen boldogoknak tartja azokat az embereket, akik a vastag terpentint főzik.

Ez a bizarr beszéd kiverte Krénfy úr fejéből a csizma okozta kudarcot; azt hitte, senki sem is vette észre zavarát, hisz az előkelő uraknak nem szokásuk észrevenni a parasztot.

Azután asztalhoz kelle ülni, ami Krénfy urat ismét újabb zavarba hozta, mert nem tudta, hogy kit illet az asztalfőhöz ültetés, István grófot-e, vagy őt magát mint háziurat. A grófot kínálta elébb, s mint meg volt lepetve, midőn ez azt mondá, hogy az a hely Cynthia grófnőt illeti.

Óh, hisz ezt magától is fel kellett volna érnie ésszel! Hiszen hallotta már a gróftól, hogy Cynthia a család zsarnoka, kegyence.

A rossz lelkiismeret sehol nem nyilvánul oly erősen, mint ha felkapott ember ebédel együtt igazi nagy urakkal; Krénfy úr minden percben megzavarta magát azáltal, hogy majd István gróf finom francia modorát akarta utánozni, majd ismét Illés gróf amerikai kényelme tetszett meg neki; ha pedig éppen Cynthia grófnőre talált tekinteni, akkor megállt lelkében a gondolat és kezében a villa; ez nem azon prózai tünemény, melyet hétköznapi nyelven evésnek neveznek, ez költészet, ez plasztika, ez ideál, mint a lepkék mézszívása, mint a galambok szemszedése, mint a mítoszi istennők ambróziaszürcsölése.

Cynthia grófnő semmi húsfélét sem eszik. Az vadítja az embert. Az eszme maga is borzasztó egy nőre nézve. A farkasokkal, rókákkal állani egy koszton. Ha ránéz Krénfy úr, neki ad igazat. Illés gróf ellenben csupán húsfélét eszik, éspedig sokat, és nem látszik rajta, hogy rág valamit. Egyik kezében a kés, másikban a villa, egy perc alatt összevágott, el is takarított mindent, ami előtte volt. És ennek is igaza van. Az evés egy szükséges prózai, unalmas dolog: célszerű azon minél rövidebben általesni.

István gróf csak vizet iszik, s minden evése abból áll, hogy amely étel mellett rizskását talál, azt leszedi, s a mártásokat kenyérszeletekkel felitatja. Csupa merő rendkívüli emberek! Mennyire különbözik evésük is más közönséges emberétől, aki az evés dolgát gyönyörűségnek találja, s egymásnak jó étvágyat kíván.

Illés grófnak ezenfelül még az a rendkívülisége is van, hogy a társaságot azzal mulattassa: ez vagy amaz ételt mivel szokás pácolni, micsoda szerekkel teszik ezt a bort édessé, pezsgővé, nehézzé; mitől lesz ez a sajtnemű olyan sárga; mivel hizlalják ezt a teknősbékát, hogy olyan fehér legyen a húsa, s több efféle ízletes dolgokat, amiknek tudása után kedve volna az embernek mindezeket a dolgokat kihajigálni az ablakon, és nem enni egyebet száraz kenyérnél. Illés gróf azonban mindezt igen jó tréfának tartja. Igazi jenki ötletek. István grófnak elég nagyszerű alkalma van ilyenkor bebizonyíthatni, mennyire tud arcával nemcsak szívén, de gyomrán is uralkodni, ami Krénfy úrnak kevésbé sikerül; ő majd kékül, majd zöldül, amint Illés gróf észrevételei folytán villára szúrt legízesebb falatjait visszateszi a tányérra, s úgy szeretné, hogy gondolatait ő is azon tündéri mezőkre tudná vinni, ahol Cynthia szép lelke jár, s ahová nem hallatszanak Illés gróf rendkívüli kémiai és technológiai ismertetései.

Krénfy úr egy tál császármadár felhozatala alkalmát meg akarta ragadni azon célra, hogy egy régen kigondolt áldomást igyék a brenóci Maróth grófok és Cynthia grófnő egészségére, amidőn az igazi pitvarnok, Jakab, besompolyogva a bérenc inasok között, egy levelet hoz a kezében, s azzal urához iparkodik közelíteni. A bérenc pitvarnok észrevette a fiút, s attól tartva, hogy ez is valami ügyetlenséget jön elkövetni, útját állta, s kérdőre vevé, hogy mit akar.

– Ez a levél nagyon sürgetős, stafétán jött, az van ráírva.

– Nem tudod, te féleszű – suttogá, karjába csípve az ideiglenes pitvarnok –, hogy becsületes pitvarnoknak a levelet, mikor vendégek előtt adja át, tálcára kell tenni.

Jakab megértve ez etikettszabályt, kifordult a konyhába, felfedezett valahol egy nagy huszonnégy személyre való teacsészés tálcát, s arra téve a levelet, úgy hozta azt vissza az ebédlőbe.

– Nagyságos,… méltóságos,… ez a levél – hebegé odatartva az asztalra a tálcát levelestől. A jámbor azt is feledte, hogy kinek hozta azt.

Az asztalnál ülők természetesen mind a levélre tekintettek, melynek borítékcímje oly szép gömbölyű betűkkel volt írva, mint a felfűzött gyöngysorok.

Ezt az írást mind a négyen látszottak ismerni, mert az a rögtöni arcváltozás, amit e sorok látása előidézett, elárulá meglepetésüket.

Legfeltűnőbb volt e hatás Illés gróf arcán. Mintha valami belső tűz a viaszmázt egyszerre leolvasztotta volna róla, minden vonása megelevenült, fellázadt, összerándult; ő volt az egyetlen, aki a levél után nyúlt, aki elvette azt a nagy tálcáról, indulatosan megfordítá mindkét lapjáról előre-hátra, s azután odaadta azt Krénfy úrnak, ki alig merte eléje kinyújtani kezét.

– Ez önnek van írva.

Krénfy úr csak tétovázva merte elfogadni a levelet.

– Tessék. Önnek szól.

– Óh, könyörgöm. Én nem állok ezen úrral semmi összeköttetésben – mentegetőzék az elhalványult férfiú –, én nem tudom, miért írhat ő énnekem.

– Hisz ön még azt sem tudja, hogy ki írja e levelet!

– Óh igen, kérem alássan, ismerem jól ezt a hátrafelé dűlő írást, így nem ír senki sem rajta kívül. Ez a levél bizonyos Tarnóczy úrtól jön.

Amint ez a név ki volt mondva, egyszerre visszanyerték a grófi vendégek előbbi nyugalmukat, s Illés gróf menten elkezdett egy adomát közrebocsátani: hogyan etette ő meg több nagy urak társaságában egy lateinerrel a bogácsfejeket árticsóka helyett, amire Cynthia grófnő azt jegyezte meg, hogy vannak lények, amikre nézve a bogácskóró ideál; István gróf mosolygott a tréfás szóváltásra; csak Krénfy úr reszketett még egy kicsinyt, ha arra a levélre gondolt, melyet olvasatlanul dugott el asztalkendője alá; mígnem arra a gondolatra jött, hogy talán nem is ezek a brenóci grófok azok, akik a Tarnóczyakkal örök viszálykodásban éltek, és nem Cynthia grófnő az, akibe egy vakmerő Tarnóczy szerelmes lenni merészelt és nem ezen Illés gróf az, akinek a tomporába lőtt ugyanazon kalandor ifjú ugyanazon ügy miatt.

Az egész ebéd igen vígan ment azután végbe, a kölcsönös tósztok nem vesztek kárba; Krénfy úr maga olyan jókedvű lett, hogy még zongorázott is ebéd után, egészen Lisztet utánozva feje hajigálásával. Illés gróf komolyan állítá, hogy valami nyilvános hangversenyben kellene hallatnia magát. Elhitte. A zongora is valami fölséges! Azt is elhitte.

– Óh, hát még az, amit Chynthia grófnő szobájába vitettem! – hetvenkedék a derék úr. (Ez a zongora is bérbe volt véve.)

Illés gróf említé, hogy Cynthia grófnő gyönyörűen zongorázik.

Krénfy úr a hetedik égbe készült, ha e bájos ujjaktól néhány akkordot hallhatna.

Cynthia grófnő mosolygott és engedett; átment az egész társasággal a neki szánt vendégi lakosztályba, helyet foglalt a fehér gyökérfa zongora előtti causeuse-ön, s bűbájos ujjait végigfuttatá az ábrándos hangszeren, valami felismerhetlen dallam változatait adva elő.

– Ah, superb! Ah, fameus! – sóhajtozék Krénfy úr, fejével ütve a taktust, mint ahogy affektált ábrándozók szokták, amidőn legnagyobb elragadtatása közepett karja alá nyúl Illés gróf, azzal a száraz, hideg automat kézzel, s azt súgja fülébe, hogy jöjjön csak egy kissé a szomszéd terembe.

István gróf a másik felől fogta meg Krénfy úr karját, s így kivezették szépen három-négy termen keresztül, ahol nem hallhatta az ábrándos zongorahangokat többé, s ott leültették maguk közé, midőn egyedül voltak, s ott azt kérdezé tőle Illés gróf röviden és szárazon:

– Uram, mi volt azon levélbe írva?

Ha Krénfy úr bírt volna azzal a középkori, furcsa tulajdonnal, amit lovagiasságnak neveznek, erre a kérdésre ilyenformát felelt volna:

– Uram, a levélre azért ütnek pecsétet, hogy annak tartalmát csak az tudja meg, akihez címezve van. Az én leveleim tartalma engem illet, és ahhoz önöknek semmi közük nincsen. Ha nem tetszik önöknek ez a válasz, tudok a kertben egy szép kis magányos helyet, ahol valamelyikünk, aki megsértve érzi magát, háborítatlanul elégtételt vehet.

Szerencsére Krénfy úrba ebből az ábrándos szenvből egy cseppnyi sem szorult; Illés gróf sem intézett volna hasonló kérdést más bárkihez. Az érdemes úr szép nyugodtan keblébe nyúlt, kivette a levelet és odaadta Illés grófnak, hogy olvassa el.

Egy negyedóra múlva azután a három úr visszatért ismét azon teremhez, ahol Cynthia grófnőt a zongoránál hagyta. Már nem zongorázott a grófnő, sőt ott sem volt már. Jakab, a pitvarnok értesíté az urakat, hogy a méltsás kisasszony visszament a vendéglőbe, az útiholmikat ide szállítandó, s társalkodónéjának meghagyta, hogy addig zárja be a zongoraterem kertre nyíló ajtaját. A grófnő nagyon szenzitív a nyitott ajtók ellenében.

A gróf urak ezt igen helyesnek találták, s Krénfy úrral nagy hálálkodások közt kezet szorítva, ők is visszamentek a vendéglőbe.

Öt perc múlva jött Illés gróf pitvarnoka, aki Krénfy urat annyiszor felköltötte az éjjel, hozott ötven aranyat, s azokat urai parancsából az úri cselédség között kiosztotta. Egyszersmind tudatá Krénfy úrral urai üdvözletét, kik sajnálják, hogy nem vehetik tovább igénybe vendégszeretetét, miután még ez óranegyedben visszaindulnak Bécsbe.

Krénfy úr annyira nem volt ura indulatainak, mik e rögtöni utazás fölötti sajnálatából eredtek, hogy még a vendégpitvarnoknak is elfelejtett ajándékot adni, amiért ez viszont elfelejtett minden szép üzenetet, amit Krénfy úr a méltóságos urak és Cynthia grófnő számára küldött.

A hintók már készen álltak a vendéglő udvarán, felpakolva bőrládák, kalaptartók, nyeregben az előfogatosok, köpönyegben a hajdúk.

Illés gróf, Cynthia grófnő a fogadó legbelső szobájában voltak együtt. István gróf egy mellékteremben.

Cynthia látta, mint veszi fel Illés gróf útiköpenyét; Illés gróf is látta, mint készül el Cynthia grófnő otthoni piperéjével, egyik sem szólítá meg a másikat.

István gróf egy kis asztalnál ült és pasziánszozott. Azt a nagy Laudon-pasziánszt játszotta két tucat kártyával, ami olyan érdekes és figyelemvonzó, amire őt maga Soult marsall tanította, aki szinte szenvedélyes pasziánszjátszó volt. A nagy emberek mind igen szenvedélyes pasziánszjátszók.

Mikor Illés gróf az utolsó gombot bekapcsolá kamásliján, a postakürt éppen akkor szólalt meg az ablak alatt.

– Készen van ön az útra? – kérdé Cynthiától.

– Én?… nem.

– Úgy jó volna, ha sietne, mert ön miatt késni fogunk.

– Én mit sem tudok az útról.

– De én tudok. Rögtön vissza kell mennünk.

– Miért? Nem értem az okát.

– Kegyed kíváncsi.

– Nem vagyok az. Ön mehet, mikor akar, de én itt maradok.

– Itt? Hol?

– Ebben a vendéglőben.

– Csodálatos! És miért maradna ön itt, ha én és István gróf utazunk?

– Én nem azért jöttem ide, hogy a brenóci uradalmak pusztulását megünnepelni segítsem; nem azért követtem önöket ide, hogy egy bolonddal többet megismerjek, hanem azért, hogy anyám sírját meglátogassam, ahol hat év olta nem voltam.

A grófnő deli arca büszke méltósággal fordult e szavak alatt testvéréhez, s csak az utóbbi szavaknál szemeibe tóduló könny kényszeríté, hogy szempilláit e büszke szemekre lezárja.

Illés gróf hideg gúnnyal tekinte rá.

Cynthia grófnő megbánta, hogy érzékenységet mutatott, s azután hanyag nyugalommal veté hozzá:

– Én nem kívánom öntől, hogy nekem higgyen. Gondolja azt, hogy csak komédiázok, hanem azután gondoljon arra is, hogy igen jól komédiázok.

Illés grófban forrni látszott e szóra az automatokban nem sejtett vér. Közelebb lépett Cynthiához.

– Ön már fenyegetett bennünket egyszer ezzel a szóval.

– Azt újra teszem. Önök énvelem tehetnek, amit akarnak, de akkor én is teszem azt, amit akarok. Önök a brenóci grófi név büszkeségét emlegetik előttem… Büszkeségem nekem is van elég és ahhoz nem szabad közelíteni senkinek. Ha önök engem szabad akaratomra hagynak, ha nem leskelődnek, nem gyanakodnak utánam, fogom tenni azt önként, szabad akaratból, amivel ennek a chimérának, ennek a képzelt brenóci nagy névnek tartozom; ha önök azt mondják: ehhez vagy ahhoz az emberhez ne szóljak, mert az a brenóci névnek kisebbítése, nem fogok szólani; de ha erővel, erőszakkal akarnak kényszeríteni, ha mint gyermeket ma ide, holnap oda akarnak hurcolni, akkor elfeledem azt, amit ígértem, és eszembe fog jutni az, amivel fenyegetőztem.

– Ön azzal fenyegetett bennünket, hogy ha akaratát erőszakoljuk, el fogja hagyni szülői házát és színésznő lesz.

– Igen. Én nagyra becsülöm ezt a társadalmi állást, szemeim előtt semmi megaláztatás sem lenne az; de jól tudom, hogy annál irtózatosabb döfés volna ez a ti büszkeségteken, a brenóci büszke néven; mert ugyanazon Brenóczi Maróth Cynthia grófnő név alatt lépnék oda, amit az anyakönyvben kaptam. Ezt mondtam és hidd el, hogy meg fogom tenni. Mikor először mondtam, kacagtál rajta, mikor most mondom, nem kacagsz. Én jól tudom, hogy szép vagyok, hangom tiszta, csengő, indulataimmal tudok bánni, bizton hiszem, hogy szerencsét fognék csinálni e merész pályán is; de ha ellenkező volna az eset, ha kikacagnának, kicsúfolnának, hallatlanul, az a brenóci névre nézve csak nagyobb baj volna, mert akkor még gúnyt is hoznék reá. Pedig megteszem.

Illés gróf összefont karokkal dűlt a szék karjához, melyen Cynthia hevert s legnagyobb nyugalommal beszélt bátyjához. A gróf szájában kialudt a szivar. Összemorzsolta azt, s nem gyújtott másikra.

– Önnek bizarr eszméi vannak, Cynthia. Kész vagyok elhinni, hogy ön mindenre képes és lemondok minden hatalmaskodásról. Ön, mint mondá, anyja sírjához akar menni.

– Igen, anyáméhoz. (Illés grófnak más anyja volt.)

– Ez a bizonyos hely Felsőmaróton van?

– Igen, Maróton, ahová anyámat méltatlanul száműzék, ahol szenvedett tőlem távol.

– Ezt nem vitatom. Az a hely ide egy óra járásnyira van. Ön hihetőleg kedves dolognak találandja a következő éjszakát azon házban tölteni, ahol anyja meghalt.

– Kétségtelenül.

– Önnek atyja ott fog önnel maradni.

– Ha nem borzad azon szobáktól.

– Óh, nincsenek ily gyöngeségei. Nekem azonban megbocsát ön, ha azalatt utamra megyek; együtt nem maradhatunk.

– Nincs okom tartóztatni.

– Igen jól van. És már most egy okos szót, Cynthia. Ha éppen komédiásné akarsz is lenni, előttem ne játsszál komédiát. Én keresztüllátok rajtad és azt is tudom, amit gondolsz. Te nem azért akarsz Marótra menni vagy itt maradni, hogy ott mezei virágokat keress, s azokat koszorúba fond, hanem: elmondom miért. Te ma az ebéd felett egy levelet láttál átadatni ennek a filkónak odafenn. Az írást megismerted te is, én is. Láttad, hogy a postabélyegre kívül Strasbourg volt nyomva. Tudod jól, hogy ebből mi következik most?

Cynthia kínos hallgatással inte tagadólag.

– Mondtam azt neked – szólt Illés csaknem suttogva és odahajolva hozzá –, hogy ha ezen emberről le nem mondasz, én ezt az embert megölöm!

Cynthia halkan susogva rebegé:

– Azt nem engedi megtörténni Isten.

– Az meg fog történni. Egyszer már találkoztam vele, akkor neki kedvezett a szerencse. Különös szerencséje volt. Ez nem fog másodszor lenni. Te tudod jól, hogy én Strasbourgig egy órai alvás kedvéért sem állapodom meg. Lemondasz-e?

– Nem – felelt Cynthia határozottan, s volt bátorsága sötét szemeinek bátyja félelmes tekintetével találkozni.

– Nem mondasz le, hanem így gondolkozol: bátyám nem járhat sebesebben, mint a postaszekér, elmaradok Maróton, onnan levelet írok Tarnóczynak, hogy menjen Strasbourgból és hova menjen, s bátyám ismét keresheti őt egyik világ végétől a másikig, ugye így van?

– Én felfogadtam – susogá Cynthia –, hogy meg fogom gátolni találkozástokat.

– Jól van. Igazságos akarok lenni irántad. Tudtad, hogy egy másodszori találkozásunkból vagy ő, vagy én nem jön élve vissza, és sem azt nem akarod, hogy én öljem meg őt, sem azt, hogy ő öljön meg engem. Ezt elismerem. Nem szokatlan dolog. Tapasztaltam is több ízben, hogy Tarnóczy csaknem azon órában távozott el valamely városból, amelyben éppen ráakadtam; ez a bujdoklás egy ellenfél elől rá nézve nagyon kínos lehet, mert ő bátor ember. Kár, hogy nem más viszonyba hozta őt a sors velem. Most az egyszer találkozni fogok vele. Igen, igen, most nem fogsz kijátszhatni. Te így okoskodtál, jó leányka: amíg az én bolond bátyám felhányja Strasbourgot, mint egy szénaboglyát, vagy mint egy megyei archívumot, olyan embert keresve, ki álnév alatt él ott, azalatt ez régen megkapta az intő levelet az ismerős betűk alatt, s odábbállhat. Hanem ezúttal nem fog odábbállani.

– Azt nem hiszem.

– Hidd el. Be fog várni, mert kénytelen vele. Adott szava, hűsége ellenére.

– Úgy valami irtóztatónak kellett vele történni.

– Nem történt biz azzal semmi borzasztó, csupán csak becsukták valami ki nem fizetett adósságért, amit úgy hiszem, játékban veszte, s most onnan ír a börtönből ennek a régi vámpírjának, hogy tarnóci birtokaira, illetőleg testvérjeére, küldjön neki bizonyos összeget, hogy ebből a fatális helyzetből kiszabaduljon.

Cynthia arca még fehérebb lett, mint azelőtt volt. Alig látszott rajta, hogy él.

– Ez a pimasz odafenn el hagyta e levelet olvasnom – folytatá Illés gróf –, amiből meggyőződtem, hogy az én emberem előlem nem menekülhet. Te hiába intenéd, mert onnan nem eresztik; pénzt sem küldhetnél neki, mert nem tudod, mennyiért van bezárva. Krénfy természetesen egy batkát sem kockáztat – már csak irántam való szívességből sem. Most én tehát azt teszem, hogy elmegyek Strasbourgba, felkeresem azt a hitelezőt, akinek tartozik, magamhoz váltom kötelezvényét, abból csinálok két töltést két pisztolyba, odaállok a börtön ajtajához, s mikor kilép rajta, engemet fog legelőször meglátni; és azután nem válunk el egymástól többet mint élő emberek.

Cynthia ajkain az iszonyat rebegése tört ki.

– Óh, te iszonyú ember vagy, Illés.

– Nem vagyok az. A legszelídebb, a legnyugalmasabb ember vagyok. Csak egy szavadba kerül, és az egész szomorú tréfának vége van. Mi elnevetjük magunkat és azt mondjuk, hogy csak bohóskodtunk. Csak ezt a rövid szót kell kimondanod: „lemondok”, és én megfordítom rögtön utamat; lemegyek Erdélybe vaddisznóvadászatra, és úgy elfelejtem az egész dolgot, mintha soha meg sem történt volna, s ha valaki elő találja hozni előttem Tarnóczyt, azt mondom, sohasem hallottam hírét. Nekem egy szavad elég. Ha te e szót kimondád, biztosabb vagyok felőled, mintha annak a kolostornak kulcsát hordanám magammal, amelybe be vagy zárva.

Cynthia hallgatott.

Illés gróf útiköpenyét vevé vállára. A postakocsis újra trombitált.

– Kedves Cynthia, az idő siet. Nekem menni kell. Gondolkozzék, hogy valamit válaszoljon, míg el nem indultam, mert azután késő lehet.

Cynthia megfogá Illés kezét, s kérő tekintettel emelte hozzá szemeit.

– Adjon ön egynapi határidőt.

– Sok lesz.

– Csak holnap reggelig…

Illés gróf megnézte óráját.

– Jól van. Nem bánom. Holnap nyolc óráig elvárok a válasz után. Én előremegyek a székvárosba, s ott nyolc óráig bevárom önöket, István gróf és ön Maróton maradhatnak az éjjel, ahol nekem nincs mit keresnem. Az én anyámnak nincs sírhalma, mert az a tengeren halt meg, s a hullámuk közé temették. Ön tökéletes ura eszméinek és tetteinek holnap nyolc óráig; ha négykor fölkelnek, hétre már találkozhatnak velem. Egy órát engedek előre nem látott véletlenségekre. Gondolkozzék komolyan arról, amit mondtam. Adieu!

Illés gróf betekintett még atyjához is, mielőtt eltávozék, megkérdezé: kijött-e a nagy pasziánsz? Fölfedezte, hogy egy alsó az asztal alá esett, azért nem jöhet ki a játék, amiért István gróf véghetlenül le volt kötelezve.

Azután tudtára adá, hogy a hintók már be vannak fogva, Cynthia szólni fog, ha indulni kell és tudni fogja, hol álljanak meg, amire István gróf azt mondta, hogy igen jól van, s nagyon megörült, midőn Illés gróf eltávoztával újra kirakhatta kártyáit, s nagy örömére az ászok mind alsó sorba estek.