A következő nap délelőttje csupa unalmas foglalkozásban telt le; a küldöttek sorba kérdezték a nyomorult nép beszédesebbjeit. A szegény ember, ha nyomorúságról kell beszélni, könnyen ékesen szólóvá lesz; elmondja apró bajait, csekély élettörténetét, garasos veszteségeit, amiket más fel sem venne, de amik nála élet-halál kérdések.

A jó urak ezt a sok, regénybe nem illő hitványságot mind írásba tették, aláírták, megpecsételték, komolyan, türelmesen hallgatták ki beszédeiket, nem mondták a panaszlónak: ezt már hallottam egyszer – ez nem énrám tartozik – ezt add be hivatalosan – menj vele a szolgabíróhoz, majd az elküld a főügyészhez, az visszaküld az adószedőhöz; hanem sorról-sorra vettek minden embert és ők kérdezték: mi bajt tud még?

Óh, ezen apró-cseprő hangya-bajok tömegének rettentő alakja volt egy összefoglalt képben. Két hét alatt csupán egy megyei járásban hétszáz telek maradt üresen! Hétszáz szorgalmatos család pusztult el; elvándorolt talán, vagy elhalt, halálban? Micsoda halálban, azt senki sem tudja. Járvány akkor nem volt sehol. Az emberek csak úgy vesztek el maguktól.

… – Ah, mily unalmas, rendkívüli emberek ezek a mi uraink! – sóhajta fel a szép Dobokyné, midőn talált valamely helytálló személyre a háznál, akivel beszédbe eredhessen. – Az öreg úr már rekedtté beszélte magát, a hangját sem hallani; Lippay sem az, aki hajdanában volt! Ah, hajdanában! Az idők persze nagyon megváltoztatják az embert: az idők meg a szenvedések. És ő, szegény, jól tudom, sokat szenvedett. (Dobokyné néma szemrehányást tett magának, hogy e szenvedéseket ő okozta.) Ami pedig ezt a fiatal ügyészt illeti: ilyet éppen soha híréből sem hallottam. Első találkozásunkkor hölgyek társaságában elalszik, azután meg csak úgy viseli magát, mintha a vármegye házában találkoznánk egymással, egy jó reggellel elvégzi a dolgot, s minden felelete „igen” vagy „nem”, ha már hosszabb: „Nem tudom, nem szolgálhatok vele.” Meglehet, hogy jó hivatalnok, de felesége nem szeretnék lenni. Pedig elég csinos alak, arca sem rút, de semmi szellem benne, mint a németek mondják: „Ein Bild ohne Knall”.

– Quanta species! – Aesop rókájaként erősíté Leonora, kit szintén nagyon izgatott az, hogy ennél a háznál tanácskoznak és őtet nem híják oda.

– Ah, Lippay ily idős korában mennyivel más ember volt! – sóhajta Dobokyné, s ezt elmondá kétszer, háromszor is. Azonban ma Lippay is osztani látszott társai rosszkedvét. Az a lelketlenség, amivel a nagybirtokosok egészen a középosztály vállaira engedék nehezülni a közínség enyhítése súlyát, őt is nagyon leveré.

Ezen a kis Tarnócon, mely egyike a legszerényebb uradalmaknak, legalább nyolc közeli és távoli uradalomból összesereglett éhenhalók csoportja élősködött, kiket a végső ínség kényszeríte elhagyni telkeiket, házaikat és menni koldulni.

A brenóci nagy uradalom minden faluja képviselve volt e nagy éhenhalók konventjén, kiket hetek óta ápol, élelmez egyetlen földi tündérke, kinek földi birtokát hasonló áldozat rövid idő alatt teljesen fel fogja emészteni, s akkor azután visszamehet az égbe, mert birtok nélkül a tündérekre sem igen sokat adnak ezen a világon.

A jó táblabírák ezt megfontolták szépen s határozatot hoztak, hogy minden ember térjen vissza a megyei járásába, ott maradjanak együtt a szolgabírók által lakott helységben, kik utasítva lesznek, hogy a szegénység számára addig lakhelyről gondoskodjanak. Útieleséget a ház úrnőjétől kap mindenki hazáig, mit a megye fog annak megtéríteni. Odaérve majd gondoskodni fognak a megye tisztviselői és nemes urai, hogy a szegény jobbágyság rögtöni segély által végveszedelméből kiszabaduljon.

Irén utoljára maga is megneheztelt ezért a határozatért. Hát csak azért jöttek ide a táblabíró urak, hogy őt ettől a gyönyörűségtől megfosszák? Mi szükség ezeket a szegény embereket innen kimozdítani, mikor itt már olyan jól helyben vannak? Kinek van arra gondja, ha ő a vetőmagot is kiosztja közöttük, mikor ő abban örömét találja.

Az alispán nagy nehezen bírta megengesztelni azzal, hogy a beteg százéves öreget, a kis Marinával együtt, nála hagyta. Ezen valahogy mégis kibékült.

A táblabírák azután előfogatokat hajhásztak össze, kisbíró, öregbíró, esküdtek segítettek a csoportokat rendezni, s délután öt órára útban voltak a megvigasztalt csoportok, ki-ki a megyei járása felé.

A kis tündérkének el kellett akkor rejteni magát, mert az emberek egyenként mind kezet akartak neki csókolni, s akkor ő megint nem állhatta volna meg, hogy egyenként ismét vissza ne híja őket.

Csak miután minden el volt rendezve és útbaigazítva, ülhettek le a vendég urak az ebédhez, mely alkalommal Fenyéry ismét elkésett a jegyzőkönyvírással, s akkor jött, amikor már minden étel el volt hűlve; nem is ért rá senkivel beszélni, csak hirtelen elvégzé, ami dolga volt a késével és villájával, s nem várva be a csemegéket és sülteket, az ebéd derekán felkelt az asztaltól, bocsánatot kért és nem várta be, hogy megadják; kocsija már be van fogva, neki sietve kell a székvárosba menni.

Leonora tartóztatni akarta, de a két táblabíró úr helyeslé a sietést, csak hadd menjen, fontos végzendői vannak még.

Óh, ezek az unalmas, fontos férfiak! Mintha nem volna a hölgyek kedve mindennél fontosabb ügy a nap alatt.

Fenyéry bizony aligha vette magának azt a figyelmes fáradságot, hogy külön elbúcsúzott volna a jelen volt hölgyektől; azon időben szokás volt a házi hölgyeknek kezet is csókolni, bizony ez sem jutott eszébe. Úgy futott el, mint akit kergetnek.

Dobokyné csípős élccel „jó éjt” kívánt a távozónak, mit az vagy nem hallott, vagy nem vett figyelembe, mert el sem mosolyodott rá.

A másik két úr az ebédet végezve, kissé nagyobb körülményességgel, de szintoly maraszthatatlanul sietett az eltávozással. Lippay még arra sem felelt Dobokynénak egyenesen, hogy mikor fognak ismét találkozni.

A hátramaradt hölgyek pedig egyedül levén, kölcsönösen megegyeztek abban, hogy soha unalmasabb, fásabb, ridegebb emberekkel még nem találkoztak, mint ez a három táblabíró; de akik között e tekintetben még az elsőség Fenyéryt illeti, aki az udvariatlanságnak és ízetlenségnek kvintesszenciája.

És az azután legjobb alkalom volt előhozhatni Csejti Gazsi érdemeit.

A kis tündérke hallgatott mindent, és ha mondott is valamit, abból nem lehetett kitudni a véleményét; ennek ellenkezőjét teljesíté Cenci kisasszony, aki bár egy szót sem szólt, de arc-, szem-, száj- és kézmozdulatokkal a legcsodálatosabb gunyoros megjegyzésekkel halmozá a tollfaragó, ásítozó, jegyzőkönyvíró, senkire sem ügyelő fiatalembert, akit, ha még egyszer idejönne, szeretne kicsukni az ajtón. Ah, a Csejti Gazsi! Ez már egészen más ember, ez kedves, mulatságos ember. (Csejti Gazsi volt őnála az, mikor a két kezével mutatta, hogy a bajusza felfelé van pödörve, s a szemeit szokatlanul felnyitotta hozzá, s a szájával nagyot fútt.)

Irén asztala tele volt hírlapokkal. A lapszerkesztők akkor is ismerték már azt a frázist, miszerint az „irodalom pártolása a legnemesebb hazafiúi kötelesség!”, és eszerint a jó hazafiak és honleányok neveinek legteljesebb és leghitelesebb lajstroma ott volt található az előfizetési könyvekben, mint hajdan feljegyeztettek az égben.

Azonfelül Irén mint kifáraszthatlan előfizetésgyűjtő is volt ismeretes, akinél minden megtisztelő ív stereotip tizenkét aláírás nevével tért vissza. Ezek az aláírók ugyan empirice nem léteztek, csupán elméletileg, mert azokat Irén csak úgy gondolomra írogatta oda maga, hogy a boldog szerző azt gondolja, miszerint tizenkét különböző egyént hódított meg munkáival.

(Képzelem: e sorok olvasása után mennyien fogják keresni Fényes földirati szótárában: merre esik Tarnócfalva.)

Az asztalon hevert egy csomag Budapesti Híradó. Ennek a borítékját sem volt szokás felszakítani. Átellenben a Pesti Hírlap, melyet legelőször átolvasni Leonora kiváltságai közé tartozott, ki éppen e pillanatban nagyon el van merülve valamely velős vezércikk élvezetében, s arckifejezésével iparkodik kimutatni: mennyire helyesli annak eszméit; ő is éppen így írta volna azt.

A szép Dobokyné a pamlagon heverve forgatja a divatlapokat, ez az ő szakmája. Bálleírások, divatcikkek őt nagyon szokták érdekelni. Aztán a novellákat is elolvassa. Neki mindegy: akár Jósika írta azokat, akár Holdas Péter; – mindegyik szép. A legújabb lapokat különös érdekkel tépegeti fel. Restelli a papírvágó zománcos késecskét keresni, csak úgy az ujjaival szeldeli fel a lapokat, amitől azok aztán úgy néznek ki, mint a szebasztopoli redán. A derék Csejti Gazsi verseket írt Irénhez: azon bizonyos kaszinóbál után megígérte, hogy valamelyik lapban ki fogja azokat adni. Ez a legcélszerűbb út szerelmes nyilatkozatokat kézhez szolgáltatni. Dobokyné keresi azokat az Életképekben, Divatlapban, Honderűben a versek között. Semmi sincs. Holmi Vörösmarty, Petőfi, Tompa s egyéb érdektelen emberek munkáival töltik meg ezek a szerkesztők a lapjaikat; Csejti Gazsi nincs közöttük. Talán a szerkesztői mondanivalók között lesz. Valóban, a Honderű galambpostája hoz egy levelet Cs. G. úrnak. „Irénehez stb. versek nem közölhetők!” A Honderű mintegy véletlenül az asztal alá esik. Ez nem ért hozzá, bizonyosan el sem olvasta. A Divatlap bizonyosan jobb érzelmű. Ahá! Ez is beszél Cs. G. úrnak: „Ugyan az Istenért, hogy írhat ön Irénéről ilyet: ,Szemeidnek éjkoránya bíbortengert gyöngyösít?’” A Divatlap határozottan az asztal alá dobatik. Nem érdemes, hogy az ember kezébe vegye. Hol az Életképek? Ez meg azt írja a borítékon Cs. G. úrnak: „A pezsgőt megittuk, a hozzá mellékelt vers visszavehető.”

– Óh, milyen szemtelenek, durvák, póriasak ezek a magyar divatlapok! – fakad ki Dobokyné. – Mívelt hölgy igazán kezébe sem veheti azokat elpirulás nélkül.

Irén felkel a hímzőráma mellől, s szépen felszedi az elszórt lapokat, gyöngéden lesimogatva összegyűrt borítékjaikat s visszateszi az asztalra.

Leonora egyszerre érdekelten kiált fel a Pesti Hírlapból.

– Halljuk, uraim, halljuk!

Az „uraim”, úgymint Dobokyné és Irén, kérdezék, mi van ott.

– A székvárosi nagygyűlés! A dicső szónoklatok! Az ellenzék diadala!

– Kérjük, olvassa fel! – sipegett Dobokyné, míg Irén nem várhatta, odafutott hozzá, s vállain keresztül iparkodott a tudósítás sorait szemeivel kísérhetni.

Leonora nagy szónoki lelkesüléssel s minden zöldasztalhoz beillő svádával olvasá a leírtakat, mint nyitá meg az ülést a főispán, mint olvasá fel a főjegyző a küldöttség tudósítását a megyében tett körút felől, ami után felállt Fenyéry…

– Ah, nem aludt el ott is? – szólt közbe gúnyosan Dobokyné.

Leonora kezével intett csendet a hírlap magas bástyáin keresztül.

És olvasá elragadtatással azt a lelkesítő beszédet, melyben az ifjú szónok annyi tűzzel, annyi érzelemmel rajzolá a köznép nyomorú helyzetét, az ínség megragadó képeit, a szívrendítő csapást, mely alatt ezrek feküsznek meggörnyedve; – és elmondá azt a szent kötelességet, mely ez Istentől látogatott napokban az ország vezetőin fekszik; az óriási munkát, melyhez elég erőt csak az ég kölcsönöz, s csak nemes szíveknek; – és midőn fel kell szólítani a nép nemeseit önfeledt áldozatokra, mily nemesen ajánlá fel mindenét, mivel bír, földön és szívében, eszének, kezének munkáival együtt, oda ragadva magával együtt minden igaz lelket az áldozat oltára elé, s egy templommá varázsolva a tanácskozás termét, melyben a lelkesülés kitörő zajában egy szívvel, egy lélekkel mondák ki a megye nemesi rendei, hogy minden tehetségeikből meg fogják menteni végpusztulásából a szegény föld népét…

– Csak az a kár – jegyzé meg mindezekre Dobokyné –, hogy ezek a nagy szónokok társaságban mind oly ügyetlenek.

Leonora nem hallgatott rá, de minthogy már benne volt az olvasásban, folytatá azt, mint lelkesültek fel a karok és rendek Fenyéry szónoklatára; hogy gyűlt össze egy óra alatt százezer forintra menő önkéntes adakozás; minő erős határozatok hozattak az ínség gyökeres megorvoslására; kemény rendszabályok a gabonaüzérek, elővásárlók ellen; mint adatott teljhatalom a küldöttségnek, hogy a megyében bárkinél található fölösleges élelmiszereket összeírja, a megállapított piaci áron kifizesse és ahol szükségét látandja, kiossza a nép között.

Jámbor, jámbor táblabírák, milyen bajt csinálnak maguknak olyan dologból, ami az ő bőrüket bizony nem égeté. Fáradtak is, költöttek is, vitatkoztak, heveskedtek, fejüket törték – és most szépen kinevetjük őket érte.

Mert lehet-e annál nagyobb balgaság, mint ha valaki a más bajával törődik: ha valaki azt veszi a fejébe, hogy ő ennyi meg ennyi ezer ember boldogságán munkálódik, ahelyett, hogy hagyná a maguk útján folyni az időket, s megnyugodnék a bölcsek azon arany mondásán, hogy „akinek lova nincsen, járjon gyalog”.

A szép Dobokyné már akkor mondta azt, amiből kitűnik, hogy a szép lelkek gyakran évtizedekkel megelőzik a kort, melyben születtek.

Előtte igen nagy hitványság volt ez az egész izgalom, miután a furcsa határozatok miatt a pünkösdre indítványozott urak bálja is elmarad, az illetők az összes kiállítás költségeit a közcélra szentelvén.

Azonfelül a koldulási ívet bizonyosan őhozzá is el fogják vinni. Bárcsak addig hoznák, amíg Irénnél van; ez majd írna akkor helyette is alá.

Irén majd szintén adósságokba veri magát, kénytelen lesz háztartását összébb húzni, amit ismét rokonai keserülnek meg. És mindezt csupán azért, hogy néhány rongyos istenadta tótnak a bőre megmaradjon.

Óh, ezek a könnyelmű táblabírák!

Irén csendesen, szótlanul hímzett tovább rámája mellett, egy sírkő volt az, virágokkal, amit hímzett; valami tárcába való kép. Ah, ha azt valaki tudná, miket gondol azalatt a hölgy, míg így gyöngyöt gyöngy után rak, ezek az egymást követő öltések apró keresztjei mennyi gondot, mennyi reményt, mennyi ábrándot zárnak le. Ha azokat a sorokat úgy végig tudná olvasni valaki, az volna még a regény!

Hanem ezek az öltések titoktartók. Ez az egyedüli titkos írás, aminek kulcsát csak egy ember találja meg. És néha az az egy ember nem támad elő soha.

Ha a bölcsek, ha a tudósok el tudnák olvasni a hímzetek apró keresztjeit!

Kallósfalván, a nagykéményű ház előtt szokatlan népcsoportozást lehete látni. Egész sor szekerek álltak az utca hosszában, sovány lovacskákkal, kifáradt ökrökkel befogva. Az emberek nyugtalanul látszottak az országútra vigyázni, s kétségesen tekintettek a nagy zárt kapura, a vörös téglafalakra, s a füstokádó kéményre.

Egy szögletkövön ott ült a vén csavargó a körüle csoportosuló néptömeg közepett, mely szavait hallgatá.

– Óh, ti marhák, óh, ti bolondok, ti ostoba szénaevő állatok ti! Hát ti azt hiszitek, hogy csakugyan segít rajtatok valaki, még ma? Most mindjárt? Óh, ti ökrök! Még szekerekkel jönnek ide, mint valami készre! Még zsákot hoznak a hátukon. No, rajtatok ugyan beteljesedik, hogy ha nincs mit enned, hát táncolj! … Azt mondjátok, a vármegye elhatározta, hogy eleséget osszon ki közöttetek, már pénz is van rá elég. Jól van biz az; hát meg lehet enni a pénzt? Ha én nektek egy marok kövecset adok, vagy egy marok ezüstöt, nem mindegy? Annyi százezer embernek ki adhat kenyeret… Azt mondja valaki a hátam mögött, hogy van itt abban a házban elég, kitelik innen százezer emberre is. Ejnye, de bölcs fiú vagy öcsém, de kár, hogy nagyobbra nem nőttél; majd ha a kallósfalvi tornyot bádoggal befedik, megmondom, hogy az ócska zsindellyel a te fejedet zsindelyezzék be. Elébb meg kell azt fogni, amit meg akarsz enni. A nyúlnak is jó húsa van, de nem adja oda, míg meg nem nyúzzák. Azt gondolod, hogy azért hozatta ez a lakatszájú azt a pesti fiskálist extrapostán, hogy boltot nyisson a háza oldalán s beleállítsa péknek? Egy szem búzát nem fogtok onnan kapni! Ezt a bozontos fejemet adom oda, ha színét is látjátok e gabonasárkány takarmányának, amin úgy ül, mint a pokolbeli szörnyeteg az elásott kincsen, s négy árát kívánja, aki venni akar belőle. Hallom, hallom, hogy mit mondasz: a vármegye csak nagyobb úr, mint ez a csutorafejű. Látszik, hogy szamár vagy, paraszt vagy. Tenálad persze hogy nagyobb úr a hajdú is, ha szót nem fogadsz, kihúznak a házadból, végigvernek; de tudnád csak, hogy mit tesz az a két szó azon az éhség-vár kapuján: Salva Guardia. Az azt teszi, hogy annak a birtokosa egy pálcikát a kezébe vesz, nem nagyobbat, mint ez a te kurta ostornyeled, és azt mondja: takarodjatok innen! Hát az a kis pálcika erősebb ám az ő kezében, mint az egész vármegye, ha mind talpig fegyverben állna is. Igaz, nagyon igaz, hogy ezért azután majd pör támad ellene, azt bizonyosan el is veszti, megbüntetik kétszáz forintra – majd két esztendő múlva. Hiszen két esztendeig könnyű lesz tinektek itt elvárakozni szekerestől, zsákostól. Ha, ha, ha.

A vén csavargó kacagott erősen, és vasas botjával döfölte a földet. Igen tetszett neki, hogy az emberek arcai úgy meghosszabbodtak gonosz biztatásai után.

Az öreg Popák jött a többi falvak elöljáróival, jelentve, hogy a tekintetes küldöttség hintói már az országúton vannak; ők maguk is mindjárt itt lesznek. A nép tartsa fenn a jó rendet egymás között. A vén Mártonnak szinte meghagyatott, hogy csak akkor szóljon, amikor kérdezik.

A népség parancsszó szerint, illő távolban helyet foglalt szekerei mellett, ott találta őket szép rendben a megyei küldöttség, mely a közgyűlés határozatait foganatosítni határról határra jött.

Az alispán, a főjegyző és a tiszti ügyész a bírák kíséretében a salva guardia ajtajához léptek, s azon illendően bekopogtattak. Az első koccanásra felnyílt az ajtó, s a három úr belépett. Vártak reájuk.

A nyitva maradt ajtón kíváncsian bekacsingatók előtt kitűnt, hogy az első kapun kívül a bejárat túlsó felén egy másik kapuval van elzárva az udvar.

E két kapu közötti téren várta a küldöttséget Krénfy úr és egy magas, vékony, minden percben kettétöréssel fenyegető alak, akiről azt mondták, hogy pesti fiskális.

Az obligát üdvözlések után előadá az elnök küldetésük célját, hogy a megye határozatából felhatalmazásuk van minden fölösleges élelmi készletet az éhhalállal küzdő néptömegek számára átvenni, azoknak folyó árát készpénzzel kifizetvén. Reménylik, hogy Krénfy úr az emberbaráti és hazafias szándékot méltánylani fogja, és nagy mennyiségű gabonakészleteit a közjóra átengedi, annyival inkább, minthogy azokért becsületes árt fognak fizetni.

Krénfy úr egy szót sem válaszolt, hanem helyette az a hosszú férfiú lépett a küldöttek elé; a lehető legszárazabb hivatalos hangon felelve, melyben még az a rendkívüliség is volt, hogy a beszélő szertelenül hebegett, s mikor egy-egy betűt nem tudott kimondani, akkor ezerféle ráncba húzta arcát és homlokát.

– S – s – s – s – sajnálattal vagyunk kénytelenek kifejezni abbeli határozatunkat, miszerint a brenóci uradalomnak egészen más szándékai vannak gabonakészleteivel, mint hogy azokat most áruba bocsáthassa; minélfogva a tekintetes vármegye felszólítást kénytelen teljesítetlenül mellőzni.

Lippay megemelinté kalapját a beszélő előtt.

– Kihez legyen szerencsém?

– Én Kompolthy vagyok, a nagyságos brenóci uradalom birtokosának jogigazgatója.

– A gróf Maróthoknak?

– Nem a gróf Maróthoknak, hanem Krénfy Adolf őnagyságának, ki a jelen zálogeladási levél szerint jelenleg a brenóci uradalmak törvényes és valóságos birtokosa.

Az ügyvéd átnyújtá az alispánnak a záloglevél hiteles másolatát.

Lippay rendkívül meg volt lepetve. A záloglevél keletéről látszott, hogy ez azalatt támadt, míg a küldöttség körútját végezé. Krénfy ezúttal nagy előnnyel bírt, ő törvényes birtokosa volt ez uradalomnak.

Az alispán sóhajtva tekinte a szegény ügyefogyott nép elöljáróira, kik áhítatos arccal álltak a kapun kívül, kalapjaikat levéve, s bízva uraik jóvoltában.

Még egy kísérletet kívánt tenni.

– Ha talán önöket az látszik akadályozni, miszerint mi a folyó piaci árt ajánlottuk az átadandó készletekért, ez ne legyen ok a tartózkodásra; mi készek vagyunk azokat bármi áron megszerezni, csakhogy rögtön megnyerhessük, mert itt minden elmulasztott nap száz meg száz ember életébe kerül. Elhisszük, hogy nagyságos Krénfy úr később még magasabb árt remél termékeiért. Nyilatkozzék, mit tartand legmagasabbnak, s mi fizetni fogunk aszerint.

A fiskális védencére tekintett. Krénfy végigsimítá ujjait lakatállán, s fejével inte némán tagadólag.

– A nagyságos úrnak okai vannak nem állani rá.

Az alispán ajkaiba harapott, kezei reszketni látszottak. Nem tudott mit mondani e hideg válaszra. Félrefordítá arcát.

Az ősz főjegyző lépett akkor Krénfy elé, s kalapját levette alázatosan, és szólt reszketeg könyörgő hangon:

– Uram! Ha van önben emberi szeretet, emberi szív, hallgasson meg bennünket. Nem parancsolni, nem végrehajtani: könyörögni jövünk most önhöz. Ím lássa ön ezt az ősz fejemet alázatosan meghajolva ön előtt, ki soha magam földi javáért még Istennek sem alkalmatlankodtam könyörgéssel, de most az ínség látása, e nyomorult nép elveszésének sóhajtásai kényszerítenek, hogy ön előtt kalaplevéve, fejemet meghajtva álljak és könyörögjek, kolduljak: hogy ne hagyja ön a legirtózatosb lassú halállal elveszni ennyi embertársát, akik önnek hű szolgái, jobbágyai voltak eddig, Isten előtt tanúbizonyságai lesznek ezután. Fogadja el az általunk ajánlott összeget; ha kevés az, mi megsokszorozzuk, de nyújtson segélyt rögtön, mert ön teheti azt.

A jámbor falusi bírák, midőn látták, hogy e nagy úr oly alázatosan könyörög ama kőszívű ember előtt, nem állhatták tovább a hallgatást, hanem ők is odaborultak le térdre, ez ember lábaihoz és kezeit, ruháit csókolták, hogy – adja vissza jó pénzért azt, amit tőlük féláron, uzsorában elharácsolt.

Krénfy csak az utolsó szavakra felelt, a többit keresztülbocsátá fülein.

– Igaz, hogy én tehetném, ha akarnám. De nem akarom. Nyíltan kimondom, hogy nem akarom. Magtáraim teli vannak, de azokból én egy szemet sem adhatok, mert nekem szerződéseim vannak gabonaszállítás iránt, amiket meg kell tartanom. Ezen az én hitelem áll. És a hitel nekem drágább, mint minden a világon.

– Hát a másvilágon! – kiálta egy hang a nép közül. Krénfy nem látszott róla tudomást venni, hanem folytatá:

– Én nem áldozhatom fel hitelemet tekintetes uraságtok kívánatának. Hogy a nép most ilyen ínségben van, az nem az én hibám. Miért nem iparkodott a munkája idején szerezni? Sajnálom, hogy nem segíthetek, de kimondom, hogy lattal sem mérhetek ki számukra gabonát.

Azzal az ajtó felé fordulni látszott.

– S elnézheti „az úr” – kiálta rá indulatosan Lippay –, hogy itt ajtaja előtt haljanak meg az emberek éhen ezerszámra?

Krénfy, kiben a megvető „az úr” megszólítás felkavarta a pórgőg epéjét, egyszerre hevesen kifakadva felelt:

– Mit gondolok én életükkel és halálukkal? Semmi gondom reájuk, miattam elveszhet az egész nyomorult, piszkos, haszontalan faj, melynek apraja, nagyja meg van rohadva, mint az a krumpli, amitől felnőtt, mely csak részegségre, tunyaságra való, mely mindenütt rontja, pusztítja urait, hátam mögött szid, átkoz, szemben letérdepel és kunyerál, valódi örökben kapott ellenség! Ha csapás van rajta, megérdemelte azt, s ha egy jó szóval megmenthetném, azt a szót sem mondanám ki érte. Történjék vele, ami történni akar. Ha kivész a földről, nekem majd lesz gondom rá, hogy falvaim üresen ne maradjanak.

– Halljátok azt! – ordított kívülről rikácsoló hangon a csavargó. – Hallottátok ezt, emberek? Hát van itt miért isteneskedni többé? Hát könyörögni akartok-e még, csúszni, mászni kutyamódra? Adjatok egy fejszét a kezembe és én magam leütöm őt, mint egy veszett kutyát! Tüzet a nyelvére, tüzet a házára.

És valóban a vén csavargó kapott valahol egy fejszét, s a felbőszült éhdühös néppel odarohant a kapuhoz. A többiek is vasvillák, dorongok után futottak, s elhagyták szekereiket.

Krénfy ijedten hátrált vissza.

– Uraim! Ezért önök felelősek! E lázadást önök idézték elő.

– Legyen ön nyugodtan – szólt az alispán, s azzal a három férfi kilépett a kapu elé.

– Megálljatok! – kiálta dörgő hangon Lippay a zendülőkre, s végighordozá hatalmas uralkodó tekintetét a néptömegen, mely láttára meglepetve húzódott vissza.

– Ki merészel e dologba avatkozni?

– Én, én merészelek! – kiálta a csavargó fejszéjét rázva öklében. – Menjenek az urak e helyről, az urak nem tudnak semmire menni; majd elvégezzük mi magunk, amit végezni kell. Én leszek a vezér, én leszek a legelső. Az én életem annyit ér, mint egy kutyáé. Nosza, azt az olcsó életet elég jó árért adom most oda.

– Figyelmeztetek mindenkit – kiálta Krénfy reszkető hangon –, hogy cselédeim fel vannak fegyverezve és lőni fognak.

– Takarodjatok innen! – dörgött haragos szóval az alispán az újra felzajduló néptömegre, s teljes lélekjelenléttel lépett egy nyommal még előre.

– Ej, félre az útból, uraim! – kiálta a csavargó, megforgatva feje fölött a fejszét, s vakon előre rohant; utána a többi.

E pillanatban, mint az oroszlán, szökött előre Fenyéry, s egy kezével mellbe ragadva a csavargót, a másikkal egy perc alatt kifacsarta kezéből a fejszét, s azzal úgy hajítá őt a hajdúk közé, hogy az ember térdre bukott.

– Vasra kell verni! – kiálta rámutatva a hajdúknak és végigtekintve kigyulladt orcával a lázadókon, szilárd hangon monda nekik:

– Aki közel mer lépni, azt egy perc alatt leütöm!

A zúgolódó nép meghunyászkodva húzódott el onnan, míg a csavargó békével engedé kezére lakatoltatni a könnyű bilincseket, miket az egyik hajdú készen hozott magával.

A táblabírák azután ismét visszatértek a kapu alá Krénfy úrhoz, kit e pillanatban a legirtózatosabb haláltól mentettek meg.

– Beszéljünk komolyan, uram – szólt az alispán Krénfyhez –, önnek más gondolatokra kell jönnie.

– Talán az iménti jelenet miatt? – kérdé Krénfy gúnyosan. – Újabb okom van, ugyebár, e népet megszeretni? Vagy talán azért, mivel megrettenék e jelenettől? Óh nem, uraim. Én jól tudom, hogy önök engemet védelmezni kénytelenek minden zendüléstől, mert önök a vármegye urai, s mert önök rendelték ezt a népet ide; tehát önök tartoznak is azt innen elrendelni. Én semmit sem félek; önök jobban félhetnek attól, hogy e nép kicsapongásokat követ el, mint én magam, mert önök annak vezetői. Önök azzal hívták ide a csőcseléket, hogy kenyeret adnak neki; most ám magyarázzák meg neki az ellenkezőt.

– Uram, mi a megye képviselői vagyunk – szólt szilárd hangon az alispán –, kiknek jogunk van parancsolni és nem kérni s minden eszközt elővenni, ami ez országos csapás elfordítására jónak látszik.

– Minden eszközt? – szólt gúnyos hangon Krénfy, s hátrafordult, hol Boros ispán állt kezében tartott kétcsövű puskával. Az ispán azt hitte: a puskára van szükség. Nem, csak a vessző kell.

És azzal felemelve a puskavesszőt, odaállt Krénfy az ajtó elé:

– Én a törvények által adott jogomnál fogva minden hozott határozat végrehajtásának ünnepélyesen ellenállok.

Azzal kihívó tekintettel nézett végig az urakon.

– És most csak egy eszköz van önök előtt határozatukat végrehajtani.

– Igen – szólt Fenyéry és előrelépett, a csavargótól elvett fejszét kezében tartva. – Ez az eszköz az ön ellenállását figyelembe nem venni és a kaput erővel betörni.

Fenyéry arca szokatlan lánggal égett e pillanatban.

– Uram! – kiálta közbe Krénfy ügyvéde, hosszú kezét felemelve bot gyanánt. – Ön tudja, hogy az gonosz következésű merénylet fog lenni, mely miatt ön egész vagyonát, jövőjét, becsületét elvesztheti: ez crimen majoris potentiae!…

– Tudom – szólt Fenyéry, s még közelebb lépett a kapuhoz.

– Uram, én figyelmeztetem önt a leggonoszabb következésekre! – rikácsolá éles hangon az ügyvéd, míg az ispán a lőfegyvert az ifjú szívének tartá.

Ez pedig nem ügyelt sem fegyverrel, sem tiltakozással.

– Bocsássák őt! Bocsássák! – kiáltá Krénfy. – Engedjék neki tenni, amit akar. Tegye kend le azt a puskát! Ha Fenyéry úr fel akarja magát áldozni a haza javáért, az alkalom előtte áll. Csak egy fejszecsapás, uram, és ön lesz a haza megszabadítója, neve dicsőíttetni fog, és vagyonait elveszti és hivatalából kicsapatik, és fog ülni a börtönben a gonosztevők között. Csak egy ütésbe kerül mind ez a dicsőség erre a címeres ajtóra, Fenyéry uram! Hozzá ne nyúljon senki egy ujjal is.

Fenyéry egy percig tétovázni látszott; mialatt Krénfy ördögi gúnnyal rikácsolá:

– Nem tetszik, ugye, a dicsőségnek ez az útja-módja? Könnyebb, háládatosabb a zöldasztal mellett dikciókat tartani a nép boldogítására, mint elveszni a kedvéért. Ezt mindjárt gondoltam.

Fenyéry arca egy pillanatra elsápadt – azután hirtelen felemelte a fejszét, s olyat csapott vele a címeres ajtóra, hogy az recsegve hajolt meg sarkaiban, s ütközőjéből kipattanva, egyszerre feltárult…

– Hah! Crimen majoris!… – kiálták egyszerre Krénfy, az ügyvéd és az ispán.

– Crimen majoris… – ismétlé a düh vigyorgásával Krénfy, Fenyéry mellé lépve.

És a két táblabíró úr is szomorúan hajtogatva fejeiket, suttogák:

– Valóban, ez crimen majoris.

Csak a vén csavargó volt megelégedve e fordulattal; tapsolva verte össze bilincses kezeit:

– Ez már ütés volt. Ennek van keze. Nem hiába bánt olyan könnyen velem. Olyat ütött, mint az istennyila!

Lippay szomorúan nyúlt az ifjú keze után.

Fenyéry hirtelen visszavonta kezét.

– Maradjon ön tőlem távol. Nekem semmi közöm önökkel többé.

Az alispán súgva monda neki:

– Ön gonosz bajba hozott bennünket; hanem már most ússzunk együtt.

Fenyéry meghajtá magát az alispán előtt mélyen:

– Uram, ne feledje ön, hogy ön nekem e percben bírám.

Az alispán rögtön átértette Fenyéry gondolatját, mert hátralépett tőle, s a főjegyző karját megfogva, anélkül, hogy egy szót szólna, elhagyá a házat.

De Krénfy esze is járt annyira. Óh, Krénfy úr finom ember.

– Valóban, Fenyéry úrnak helyén van az esze. Eltávolítja az alispánt, nehogy bűnrészese legyen az, kiben kegyelmes bíráját foga látni. Hanem hiszen feljebb is van még világ.

– Ne töltsük az időt hasztalan beszéddel, uraim – vágott közbe Fenyéry. – Amit tettem, az magántényem, s azért magam vagyok felelős. Én bezúztam önnek kapuját, hogy felhalmozott élelmiszereihez hozzájussak. Meg van ön elégedve ennyi hatalmaskodással?

– Hogy érti ön ezt? Az ördögbe lehetek én megelégedve a hatalmaskodással?

– Azt akarom tudni, ha átengedi-e már most élelmiszereit?

– Semmi esetre sem, uram. Engemet a pokol nyeljen el, ha engedem.

– Hidegvérrel beszéljünk, uram. Én már betörtem önnek egy ajtaját, be fogom törni a többit is, míg azt meg nem lelem, mely magtáraihoz vezet.

– Akkor ön mint rabló tör házamra.

– Az meglehet.

– És énnekem jogom van önt akkor főbe lőni, mint egy betörő zsiványt.

– Az rám nézve még legjobb lesz, de önre legrosszabb, mert akkor az az éhes nép utánam rohan és önt agyonveri. Láthatja ön, hogy önt senki sem mentheti meg más, mint én.

Krénfy kénytelen volt kínjában kacagni, olyan jó volt Fenyérynek ez az elméncsége.

– Én tökéletesen tisztában vagyok azzal, amit tennem kell – szólt Fenyéry rendületlen nyugalommal. – Amit elkezdtem, azt bevégzem. Vagyonomat, szabadságomat már kockára tettem; ha kell, életemet is odavethetem. Még most csak hatalmaskodást követtem el az ön kapuján, még most megtorolhatja ön rajtam, ami sérelmet ejték nemesi jogain. Ha még egy lépést akar tovább, én arra is el vagyok határozva. Csak azt kell mondanom, hogy vegyék le a láncot arról a csavargóról s engedjék beszélni, és egy óra múlva – uram – akkor én is, ön is – halva lehetünk.

Fenyérynek e szavai oly határozottan voltak mondva, hogy Krénfy elsápadt bele.

Az ügyvédhez és az ispánhoz fordulva, fogvacogó hangon monda:

– Önök tanúim, urak, hogy énrajtam a leggaládabb, a legerőszakosabb, a legtörvénytelenebb hatalmaskodás követteték el, s hogy én az ellen ünnepélyesen tiltakoztam, és csak a halálos fenyegetéseknek engedék. … És most nyitva az ajtó, uram!