Megkönnyebbülvén bűneim terhétől én is azt tettem, amit a tékozló fiúk szoktak tenni, hogy a régi adósságaiktól megszabadulva, annál nagyobb igyekezettel látnak utána, hogy újakat csináljanak.
Előre örültem már az estének, amikor a mártírok viselt dolgainak fölolvasására kerül a sor; de nem azért, hogy azokat kövessem, hanem hogy újra eladósítsam magamat a pokolnak.
Ezen az estén a herceg a szokottnál is kegyelmesebb volt hozzám. Tréfálni méltóztatott, s számtalanszor megcserélte velem a poharát, szívtestvéri barátságkötés fejében.
Mikor aztán arra került a sor, hogy a bűbájos Persida elkészítse számára az „életitalt”, a herceg egészen derült arcot öltött. A képe piros lett és gömbölyű, a hasa táncolt a nevetés miatt.
– Nézd, bajtárs – szólt az aranykelyhet fölemelve, amiben a fűszeres, forró, vörösbor párolgott. – Ez aztán a mennyei ital. Mikor ez átjárja a zsigereimet, egyenesen a mennyországba repülök tőle; de nem abba az unalmas mennyországba, amivel a papjaink biztatnak minket, ahol a férfiak mind vének, s az asszonyok mind szentek. Se esznek, se isznak, se nem mulatoznak. Hanem a kijavított Mahomed paradicsomába, ami megint az Alkoránénál annyiban jobb, hogy bort is adnak benne. Ott aztán van öröm meg dáridó! Ahány asszony, annyiféle, s ahány bor, annyiféle. Nem lehet ítéletet hozni, melyiké az elsőbbség. A görög hetéra ciprusival itat, a római bacchánsnő falernumival, a spanyol donna madeirát hoz, a lesbiai szirén nektárral kínál, a perzsa bajadér sirászi bort tölt, az oláh fáta tojakit itat kulacsból, s a néger abeléra granátszín bordeaux-it merít a markával, s abból itat meg, s te nem tudod a végén megmondani, hogy melyik volt a jobb? Azazhogy nem te, hanem én. De hát miért ne tudnád te is? Hát nem vagyunk-e „szívtestvérek”? Nem illik-e, hogyha én egy új paradicsomot fedeztem föl, abba egyszer a szívtestvéremet is beeresszem? – Isten neki! – Foglald el egyszer az én helyemet a Mohamed paradicsomában. Nesze! Átengedem neked ez egyszer ezt a kelyhet. Idd ki helyettem fenékig!
No hiszen, átkozottul meg voltam akasztva.
Köszönöm ezt a nagy gráciát, de éppen nem kívánkoztam utána. Hiszen ha azt a poharat kihörpentem, akkor én alszom el ezen a helyen, s én fogom azt a takácstáncot járni a zsellyeszékben.
Meghökkenten néztem a szép Persida szemébe.
Az asszony a herceg zsellyeszékének a támján ült, nem vehette észre az öreg a szemhunyorítást, amivel nekem felelt, hogy tegyem meg, amivel megkínáltak. Hiszen csak elalszom tőle.
Mit tehettem ez átkozott kehely előtt? Palástul vetettem neki a gyomromat, s lehörpintettem egy hajtókára.
Arra azután rögtön elfogott az a lankadtság, ami egyszerre kiemelt ebből a világból, mintha valami súly nélküli pára volnék, amit elvisz a szél, mintha esném fejjel fölfelé, a felhők közé, amik lassankint kertekké, ligetekké, állatokká, madarakká változnak előttem; gyönyörűséges tájak, amik elvesznek az égbe, beszélő fák és zengő gyümölcsök, bűbájos hangok, amiknek a ragyogó színét lehet látni, és fényőzön, ami utoljára harmonikus zenébe megy át, s a zenehang és színpompa együtt quintesszenciájává lesz az édességnek, ami a fluidumokat felforralja, az idegeket csiklandja és gyötri, a végtelen szomj, ami a végtelen ivás alatt növekszik, míg utoljára egy fogalommá válik, aminek neve „csók”. A megnevezhetetlen gyönyör, mint magában élő elementum, mint a tűz vagy a víz vagy a levegő; láng, hullám, vihar, csókból alakulva. S a csók lassankint alakot teremt magának. A gyönyör csábképei jelennek meg előttem. Mind oda csoportosulnak kőrém: Delila, Bethsabé, Salome, Magdolna a megtérés előtt, Lais, Aspasia, Cleopatra, Semiramis, Circe és az éjszínű szépség, Atalanta. Mind azt akarják, hogy nekem tetsszenek, hogy egyszerre átöleljem mind a tízet. A két kezemnek mind a tíz ujjára karbunkulusoktól és zafíroktól ragyogó gyűrűket húznak, s a gyűrűktől oly nehéz lesz a két kezem, hogy a karomat meg kell feszítenem, mikor egyiket fel akarom emelni. S amikor egy kezemet erőszakosan fölemelem, akkor egyszerre sírni kezd mind az az öt varázsalak, amelyiknek a gyűrűjei az ujjaimat terhelik, olyan csodálatos hangokon, hogy azt nem lehet elviselni, s ha aztán visszaejtem a kezemet, akkor megint mosolyog valamennyi, míg meg nem adom magamat annak a lángnak, hullámnak, orkánnak, aminek neve csók. S mind a tíz ott ül a térdeimen, és mind a tíz átöleli a nyakamat, és szorít erőszakosan a kebléhez, hogy a lélegzetem elfullad, az agyam szétfeszül, belehalok a mámortengerbe, s kiáltani akarok: „Istennők! Kegyelem! Megöltök! Ne csókoljatok!” Csókjaik, mint a tűz, égetik az arcomat, a nyakamat; fogadásból versenyeznek: a fekete királynő marad a győztes; az ő korall ajkai alatt, az ő gyöngysor fogai közt kiserked a vér a nyakamból, s ő ajkaival szívja azt ereimből.
(– Fel fogsz-e már ébredni e pokolbeli álomból? – rivallt a bűnösre a soltész.)
(– De csak hagyja kegyelmed, nagyon jól álmodik – monda a nagyherceg.)
– Igenis, fölébredtem már! – folytatá a kalandor. – A hely, ahol találtam magamat, nem volt a Mahomed paradicsoma, hanem egy föld alatti boltozat, aminek a köveiről csorgott alá a nyirok: egy pislogó mécs világítá be a szűk odút körülöttem, és azok a gyűrűk, amik miatt a kezeimet olyan nehéz volt fölemelnem, nem voltak a mesék tündéreinek jegygyűrűi, hanem nehéz láncszemek: azok sírtak olyan keservesen a kézfelemeléskor, hogy azt nem lehetett még a paradicsomban sem kiállani; és azok a csókok, amik arcomat, nyakamat égették, nem voltak Delila, Circe és Semiramis csókjai, hanem az undok százlábú bogaraké és scolopendrumoké, amik testemet meglepték, s a fekete királyné, Atalanta, akinek ajkai vért szívtak nyakamból, nem volt más, mint egy utálatos vámpír. És az a fojtogató ölelés, amivel tíz szerelmes fantom szorítá kebléhez a fejemet, nem eredt mástól, mint két egyujjnyi vastag s háromujjnyi széles vasnyakörvtül, ami egy karikánál fogva oda volt kovácsolva a falhoz. Éppen így a két kezem és a két lábam is, hogy csak annyi mozoghatásom maradt, hogy a mellém tett penészes kenyeret és vizeskorsót a szájamig vihessem.
És körülöttem mély, emberhangtalan éjszaka.
(– Úgy kellett neked, istentelen gonosztevő! – szólt a vallató soltész. – Egyszer valahára megkaptad a méltó jutalmadat szemtelen magaviseletedért!)
(– Habet ezúttal rectum! – helyeslé a nagyherceg. – Ámbár én még szerettem volna tovább engedni őt időzni abban a pokolbeli paradicsomban; annak a fekete királynőnek a piros ajkai és gyöngysorfogai méltók lettek volna körülményesebb benevolisatióra.)
– Sokáig biztattam magamat azzal a kába gondolattal, hogy talán ez is csak álom. Eszembe jutott, hogy a hasisevők szoktak olyan álmokat látni, amiknek az eleje a gyönyörök mindenféle nemének potenciájáig emelkedik, a vége aztán egyszerre átcsap a kínzások és rémlátások régióiba. Hátha ez is még a philtrának a varázslata, s egyszer majd csak ebből is fölébredek?
Hanem a vas nyakörv olyan kijózanító valóság volt, ami el nem hagyta vitatni, hogy ébren vagyok. Az a hideg, kemény, nehéz karika. A halálnak a jegygyűrűje, amivel egy élő embert a sír számára eljegyezve tart. Az a szűk ablak, melyen át egy halandó átdugta a fejét a másvilágba, s nem tudja többet visszahúzni.
Mi történt velem? Mi lesz belőlem?
Be vagyok-e vádolva, vagy már el is vagyok ítélve?
Mennyi időt tölthettem egyedül e magányos töprengések között, azt nem tudnám megmondani, mert itt nem virradt soha, s se éhség, se álom nem jelentette be nálam a delet és az éjszakát. Az előttem égő mécs valami öröklámpa lehetett, mert nem fogyott ki belőle az olaj, s azt bizonyosan azért tették ide, hogy jól láthassam nála nyomorult állapotomat.
A kígyók, eskarapok és mindenféle napfénykerülő csúszómászók ott vonaglottak el lábaim körül, a scolopendrumok foszforfényű teste mászkált a kövek hasadékai közt, s a fejem fölött ott függtek sorba a vámpírok, fél lábuknál fogva a kőrepedésekbe fölakasztva, s denevérszárnyaikba burkolózva, granátszemeikkel néztek le rám, minden percben rám rohanni készek, amint álomra hunyom le a szemeimet.
Egyszer aztán zsibbasztó kábulatomból valami zörej vert föl: mintha rozsdás zárban forgatnának nyikorgó kulcsot. Börtönöm vasajtaja kinyílt, s egy magas férfi, akinek arcát a ráhúzott csuklyától nem láthattam, lépett be hozzám, kezében egy korsóval és egy kenyérrel, amiket letett mellém, a másik korsót s a már megpenészedett kenyeret kicserélve.
– Nos, fiacskám – szólt hozzám –, hát se eszel, se iszol? Tán biz éhen akarod magadat halatni? – Énnekem úgy tetszett, mintha ez a hang nagyon is ismerős volna előttem.
Nem kellett soká törnöm a fejemet a találgatással; látogatóm hátratolta a csuklyáját, s én felismertem benne – azt a vad papot, aki a hajdemákoknál a Preszjaka-barlangban engem felavatott, megbérmált, össze is esketett, s akinek a bérmálást én is nagy hevenyén visszafizettem.
– Te vagy az, páter! – suttogám keservesen, nem merve hangosan beszélni, mint afféle álmodó.
– No, bizony, hogy rám ismertél! – szólt a hajdemák pap nevetve. – Már azt hittem, hogy megtagadod a régi barátságot.
– Hát te most porkoláb vagy itten? – kérdém tőle.
– Gutát vagyok! – felele ő. – Gyóntató vagyok: tudhatnád.
Azzal leült mellém arra a kőre, amelyikhez oda voltam láncolva.
– Hát, lásd, fiacskám. Mikor a berdicovi nagy veszedelemben a herceg dragonyosai ugyancsak aprították a hajdemákokat, nekem az a menekülési mód jutott eszembe, hogy felöltöttem a misemondó-ruhámat, felcsaptam a fejemre a papi süvegemet, s erre a katonák meghökkentek, nem öltek meg, hanem elfogtak, és a herceg elé vittek. Azt nem tagadhattam el, hogy a hajdemákokhoz tartoztam. A herceg aztán így szólt hozzám: „No, páter, te most megérdemelnéd, hogy mint az eklézsiád fejét a legmagasabb fára akasztassalak fel; hanem én életben akarlak hagyni egy föltétel alatt. Ha beállsz hozzám udvari gyóntató káplánnak. De nem mindig és nem mindenkit fogsz te gyóntatni (engemet ugyan nem), hanem csak azokat, akiket én fogok hozzád küldeni. Gyanúm van a feleségemre, hogy megcsal. Tudom bizonyosan, hogy megcsal. De nem férhettem hozzá a titkához, hogy „kivel”? Ő és titkos szerelmese bizonyosan meggyónják azt az én udvari káplánomnak; hanem az kegyes, szent ember, s inkább kétfelé hagyná magát fűrészeltetni, mintsem eláruljon valamit azokból a titkokból, amiket meggyóntak neki. De te nem olyan pap vagy, mint más. Neked már úgyis mindegy az, egy-két thermometrumfokkal magasabban fűtik-e be számodra a poklot, nem tesz különbséget. Az eddigiekért is odajutsz, csakhogy ha rá nem állsz az ajánlatomra, most mindjárt utazol oda; ha pedig ráállsz, hát csak időjártával. „No, hát beleegyezel-e, hogy udvaromhoz jöjj káplánnak?” – Beleegyeztem volna én akármibe, csakhogy a nyakamat kihúztam abból a szoros hurokból, s így kerültem ide a kastélyba, ahol mindaddig rejtve tartogattak, amíg a gyóntatás ideje el nem jött. Mikor oda láttalak jönni a gyónószékhez, szegény fiú, bizony Isten megesett rajtad a szívem. Felismertem a régi jó pajtást benned, s mikor meggyóntad a bűnödet, s felfedezted előttem a te bűnös egyetértésedet a szép Persidával (amely bűnt, köztünk mondva, nagyon sajnálom, hogy nem én követtem el), azt gondoltam magamban, hogy de biz ezt nem árulom el a hercegnek: hadd nőjenek a szarvai még nagyobbra. Hanem aztán te magad rontottad el a dolgot. Mert amint kiszabtam rád a penitenciát, hogy bűneidért vezeklésül búcsúra kell menned a berdicovi boldogasszonyhoz, mégpedig borsókon, hét szem borsót eresztve mindegyik sarudba a talpad alá, hát akkor te elkezdtél velem alkudozni, hogy nem volna-e szabad száraz borsó helyett zöldborsót tenni a sarudba? S aztán, hogy „engem” irgalomra bírj, felhoztad előttem érdemedül, hogy te voltál az, aki a gonosztevő hajdemákokat kelepcébe vitted, és elárultad a berdicovi ostromnál. Hej, hogy szerettem volna a hajadba kapni a gyóntatórácson keresztül! Hát te voltál az, aki az én vidám cimboráimat mészárszékre juttattad! Aki a mi szép terveinket mind dugába döntötted! Ugyan húztam is a fejedre egyet a bűnbocsátó-pálcával, hogy tudom, megérezted! De mármost be volt kötve a koszorúd. Rögtön felfedeztem az istentelenséget a hercegnek, s megkaptad a jutalmadat érte. Íme, megkaptad ezt az egész palotát, mert úgy a nyakadhoz van az vasalva, hogy el nem szaladhat tőled.
Nekem az volt a legközelebbi kérdésem a gonosz hajdemák paphoz:
– Mi történt a hercegnővel?
– Arra ne legyen neked gondod, fiacskám. A herceg sokkal okosabb ember, minthogy azt a titkot, ami az ő gyalázatát rejti, kivigye a piacra. A szép Persidával még csak egy görbe tekintet sem tudatja, hogy el van árulva. Amiért téged ide juttattak, annak az oka a rád kisült hamisítás, egy nemes lovag nevének álorcás bitorlása; item: hajdemákokkal való cimboraság, s mindezekért megérdemled az egy halált. Hanem, amiért nem egy, de száz halált mérne a herceg a fejedre, hogy a szép Persidával együtt néztél a holdvilágba, azt sohasem fogják elmondani senkinek. A szép Persida majd egyszer egy szép körte vagy barack ízlelése után gyomorgörcsöket fog kapni, s harmadnapra fényes temetés lesz a Visznovieczky hercegi palotában. Azonban az is megeshetik, hogy a herceg jár hasonlóul, s az ő temetési pompája következik el hamarább. Amelyik hamarább megtréfálhatja a másikat. Hanem hát gondolj te csak magadra. Mert kétféle dolog között lehet választanod. Vagy azt kívánod, hogy bírák elé állítsanak; amikor a legszelídebb büntetésed az lesz, hogy kerékbe törnek; hacsak a herceg kegyelemképpen fejedet nem véteti. Vagy pedig itt maradsz ebben az odúban, a falhoz vasalva, s küzdesz a férgekkel, amíg élsz, s megadod magad a férgeknek, mikor meghalsz. Tertium non datur.
Én azt mondtam rá, hogy inkább végezzenek velem rögtön, ha lassú tűzön sütnek is meg vasrostélyon, hogysem itt töltsem a naptalan napokat időtelen időkig. Örömest meghalok.
– No, akkor hát, fiam, azért jöttem hozzád, hogy a haldoklók utolsó szentségében részesítselek – szólt a hajdemák pap, s kivette a zsebéből a nekem szánt ostyát.
– Eredj a pokolba! – kiálték rá dühösen. – Kell is nekem a te absolutiód! Te is pokolra jössz, valamint én.
– Az igaz, fiam – mondá a gonosz pap –, csakhogy te gyalog mégy oda, én pedig szekéren. Hát csak az a kérdés, hogy így akarsz-e odáig kutyagolni, még a bűneid batyuját is a hátadon cepelve, vagy pedig elfogadni az én kínálásomat, ki szintén oda tartok, hogy kapj fel az én szekerem saraglyájába.
– No, hát vigyel el az ördög! – mondám neki. – Áldj meg! Hogy a mennykő csapjon beléd!
Ezzel el hagytam magamon végezni az utolsó kenetet, s felnyitottam a számat az ostya átvételére. Amit pedig amint lenyeltem, rögtön úgy elnyomott az álom, hogy nem láttam magam előtt többé a hajdemák papot. Bizonyosan meg volt mérgezve az ostya narkotikummal.