NEGYEDIK RÉSZ
A vörös barátoknál

1. A FAODÚBAN

Egy rongyos szűrrel a nyakamban, egy mankóval a kezemben, egy vaskarikával a nyakamon – és azzal a fehér galambbal a vállamon, hova mehettem volna abból az erdőből?

A rongy meg a mankó jó lett volna a kolduláshoz; de a vaskarika sehogy se illett hozzá. Mit mondjak, ha emberek közé kerülök, hogy jutottam ehhez a szép nyakravalóhoz? De még kevésbé eresztett a fehér galamb.

Megutáltam a világot, minden bűneivel együtt. Előfogott a bűnbánat, s föltettem magamban, hogy eddig elkövetett vétkeimet levezeklem: itt maradok az erdők mélyében kegyes remetének, s csodálatos megszabadulásom napjától kezdve szigorú aszkétai életre fogom adni magamat.

Nem soká kellett bújdosnom, hogy egy patakot találjak, mely friss vízzel kínálkozott. Azt a forrást egészen beárnyékolva tartá egy sok száz esztendős tölgyfa, melynek akkora odúja volt, hogy abban egy ember bízvást ellakhatott. Mohából és falevélből kitelt az ágy.

Ételről is gondoskodott az Úr, amennyi egy remetének való. Bükkmakk és mogyoró volt bőségesen, földi mandulában és szilvagombában sem volt hiányosság. A vadméhek mézzel kedveskednek a vadon lakójának, s mikor a vadalma hullani kezd, akkor bőség van a remetevilágban.

Két nagy kő közé egy száraz gallyakból összekötözött keresztet emeltem, s azelőtt végezém reggel, délben és este mindennapi imáimat. Napközben pedig a rengeteget jártam arról gondoskodva,. hogy a bekövetkező tél idejére ellássam magamat erdő-mező adta élelmiszerekkel.

Össze is gyűjtöttem nagy halom aszalt gyümölcsöt, mogyorót, csicsókát a faodúmba, melynek magasabb osztályában nagy örömömre az erdei méhek ütöttek tanyát: ezek is az én számomra gyűjtöttek. A patak mentében találtam egy nagy málnabozótot, annak a gyümölcséből liktáriumot gyúrtam össze, s azt elraktam gondosan lehántott fenyőfakérgek döbözébe. Szent fogadásom tartotta ezentúl csak abból élni, ami Isten közvetlen adománya, és soha többet el nem hagyni ezt az én remeteségemet.

Egy gondolat azonban mégis nyugtalanított. Madusom jóslata szerint mindaddig kell a vezeklésemnek tartani, amíg valami jótettet el nem követek, amiért valaki azt mondja rám: „Jutalmazzon az Isten!” Ha azonban én az egész életemet itt töltöm ennél a forrásnál, ebben a faodúban, ahol soha emberi léleknek tudomása nem lesz rólam, akkor nem követhetek el senkivel semmiféle jó cselekedetet, s nem is érdemelhetem ki senkinek az áldását.

Tehát gondoltam ki valamit, amivel világon létemnek jelét adhassam, anélkül, hogy magányomat elhagynám.

Kerestem két széles, lapos palakő táblát, azokat egymás mellé fölakasztottam két faágra hárshéjmadzagnál fogva, azután egy harmadik követ használva harangütőnek, mindennap háromszor beharangoztam az ősszerkezetű harangfélével: reggel, délben és este. E kőharang szavának, úgy hiszem, messze el kellett hallatszani, s ha valahol az erdőn túl emberek laktak, azoknak figyelmessé kellett lenni az újdonat harangszóra a rengetegben.

Így reménylettem, hogy majd időjártával jönnek ki hozzám ájtatos látogatók: azoknak én lelki vigasztalást, atyai tanácsokat osztok, valamelyik jó tanácsom megfogamzik, akkor aztán az illető nem fog késni a várva várt áldással, s ami mellékesen szintén számba veendő volt, ha a környék lakói megtudják egy kegyes remetének letelepültét a vadon erdőben, valami kis elemózsiához is csak majd juttatnak egyszer-másszor.

De biz én hiába harangoztam be háromszor napjában, azért csak nem látogattak meg engemet az odúmban mások, mint a patakra járó őzek s az őzekre leső vadmacskák. Nemegyszer szabadítottam meg egy-egy halálveszélyben forgó őzgidót a gonosz macskakörmök közül. Kár, hogy az oktalan állatok nem tudják megköszönni a jó cselekedetet.

Egy napon azonban, midőn késő őszre válván az idő, avégett jártam széjjel, hogy téli alomnak páfránt és mohát gyűjtögessek össze, ami a megfagyástól megóvjon (az odú nyílását eltakaró ajtót már régebben készítettem rekettyevesszőkből, hogy a szél tele ne fújja hóval a házamat), hát amint hazaérkezem, levetve a hátamról az iszalag közé szorított gizgaz petrencét, s szétnézek az éléstáramban, kifáradt testemnek a kívánatos táplálékot megadandó terhes munka után: mit látok? Éléstáram tisztára ki van takarítva. A földimogyorónak még csak írmagja sem maradt, a diónak csak az elszórt haja hever a földön, a málnásbödönök fel vannak fordítva, s azt se tudni, hogy mi volt bennük valaha. Sőt, amint a fejem fölé tekintek, hát már a nagyszerű sejthalmaz sincs a faodúban, aminek a méze nekem tavaszig eltartott volna, a felzavart méhraj ott zúg az üres köpűben.

Csak alighogy röptében el tudtam fogni a lábánál fogva egy, már a számon kiszaladó, kacskaringós káromkodást, amint e kárvallott állapotomról meggyőződtem! Hanem aztán megdorgáltam magamat.

– Ej, ej, jámbor anachoreta! Hát így kell búsulnod a világi jókért? Látod: kevélykedtél, dicsekedtél, hogy íme, már egész télire elláttad magadat! Urat akartál játszania vadon közepett! Magadénak foglaltad el azt, ami mindenkié! Elmulasztottad a fő kötelességedet, az imádkozást. Egy kegyes anachoretának nem szabad arról aggóskodni, hogy ki ad neki ennivalót, mert az Úr gondja a maga híveit táplálni, azoknak semmi egyéb dolguk, mint az Urat dicsérni, s az egész világ bűneiért imádkozni. – Ez most a te büntetésed. – Aztán nem tudhatod, hogy nem éppen ezen, bosszantónak látszó esemény képezi-e a te megváltatásodat? Íme, az volt neked megjósolva, hogy mindaddig bűnhődnöd kell, amíg valakivel olyan nagy jót nem cselekszel, hogy a megszabadított ily áldást mondjon a fejedre: „Jutalmazza meg Isten!” – No, már aki ezt a te éléskamarádat egy nap alatt így fel tudta falni, az ugyancsak éhes ember lehetett. Ha ilyen nagyon éhes volt, az általad összegyűjtött eledelek nagyon jóleshettek a testének. Ez tehát igen nagy jótétemény volt az ismeretlenre nézve. Kétségtelenül mondta is magában, hogy „áldja meg az Isten, aki mindezt iderakta, jártában, keltében!” Hátha valami nagy próféta volt. Talán Szent Péter maga, akiről már hallottam ilyen legendát, hogy inkognitó betérve a szegény emberhez, annak minden télire valóját felpanizálta. Hátha ez a legenda most második kiadásban is éppen énvelem ismétlődik? Meglátod majd, hogy ez lesz a legendának a vége, hogyha te megnyugszol a vélt kiraboltatásban, holnap újra megjelenik az ismeretlen az odúban, s úgy megrakja azt mindenféle drága csemegékkel, hogy sohasem lesz többé semmiben fogyatkozásod, s azután kiadja a számodra a passust, amivel akkor mehetsz, amikor neked tetszik, a mennyországba.

Ezzel a gondolattal annyira megvigasztaltam magamat, hogy ismét kegyesen beharangozva vecsernyére, nagyot ittam a forrásból, elfeledtetve gyomrommal az éhséget, s lefeküdtem a magammal hozott páfrán és haraszt puha ágyába, s reggelig csupa repülő sonkákkal, s más efféle angyali jelenésekkel álmodtam.

Reggel ismét beharangoztam, s aztán siettem el hazulról, hogy a visszatérő ismeretlen prófétát ne zsenírozzam a számomra készített meglepetés végrehajtásában. Egész nap bolyongtam az erdőn, s alkudoztam magamban, hogy mit hozhatna számomra az ismeretlen látogató legcélszerűbbet? Vajon az özvegyasszony olajos korsóját-e, ami soha ki nem ürül, vagy Illés próféta hollóját, a mindennapi páros zsemlyével az orrában, vagy egyet a Gilead hegyi árpakenyerekből, vagy egy sereget azokból a jóízű sáskákból, amik Johannes Baptista terített asztalán megjelentek?

Útközben találtam egy nagy csomó bikkmakkot. Szinte kedvem lett volna otthagyni. Hiszen mi szükségem lesz nekem már ezentúl élelemről gondoskodni, aki az ismeretlen látogató védelme alatt állok? De csak mégis megtöltöttem vele a tarisznyámat. Koldusnak nem illik az alamizsnát megvetni, bármi legyen is az. Estefelé aztán visszabandukoltam a remeteodúmhoz.

Minthogy el voltam késve, az első dolgom az volt, hogy megharangozzam a vecsernyét, három versben; azután elővettem az olvasómat, amit magam készítettem apróbb és nagyobb gubacsokból, s végeztem az imádságomat; csak azután tekintek a remeteodúm felé.

Lépéseim közeledtére mély dörgő hang származott elő az odvas fa belsejéből.

– Itt van ő! – mondám örömrepeső szívvel. – Megérkezett: reám vár, hozzám beszél. A hangja sem olyan, mint a közönséges emberé.

Térden csúszva közeledtem a megdicsőített hely felé, melyet a paradicsom követe választott csodatételei helyeül, s áhítatosan dugtam be a fejemet a lyukon.

Hej, de vissza is kaptam mindjárt. S ugrottam föl a térdemről, s eláldottam egy „ezermilliom kacskaringós mennykővel” a látogatómat! – Az egy óriási nagy mackó volt: egy vén kanmedve, amellyel tele volt az én kis szűk remeteodúm. Ott feküdt, a fejét a két térde közé dugva, s csak onnan mormogott elő. Ő volt az! Tegnap megette a télire való szükségemet, ma meg elfoglalta a télire való almomat.

– Aki fűzfán fütyülő Pilátusa van a medve apádnak! – káromkodtam tele torokból, s elfeledém, hogy kegyes anachoreta volnék.

(– Votum violatum! – diktálta a soltész a jegyzőnek. – Megszegett fogadás! Blasphemia. Capite plectetur!)

(– De bizony én magam sem álltam volna ki káromkodás nélkül! – veté ellen a nagyherceg. – Qui bene distinguit, bene docet. Tessék megnézni a paragrafust, mely a káromkodásról szól. „Aki embertársát így meg így szidalmazza… et caetera.” – De nincs az mondva, hogy aki „medvetársát” szidalmazza, az is hogy büntettessék? Azonkívül a votum ruptum is condescendál; hiszen a remeteségi fogadalmat nem reus törte meg; de megtörettetett az a medve által!)

(– Tehát a medve a bűnös: jól van. „Ursus comburatur.” Következik a „templomrablás”. Kíváncsi vagyok rá, hogy hát ebből hogy fogja magát kivágni a delinquens? Mert hogy kivágja magát, arról előre pecsétes levelet merek adni.)

– Mit volt mit tennem? – folytatá Hugó élettörténetét. – A hó is elkezdett szállingózni, kénytelen voltam rászánni magamat, hogy elhagyjam az erdőt. Remete már nem lehetett belőlem; de még lehetett koldus. Ez is életmód. A hozzávalóm mind megvolt. Mikor útra keltem, elmondhattam magamról, hogy egész tábor utazik velem. Lengyelországban nem hal meg éhen, aki annyit ki tud mondani, hogy „adj kenyeret!”, aztán „fizesse meg Isten!”

A vas nyakravalóm még előnyömre volt. Az bizonyos felsőbb nimbuszt szerzett a számomra a többi koldusok fölött. Ha kérdezték tőlem, hogyan jutottam hozzá, azt mondtam: a Szentföldről jövök, Jeruzsálemből, a szaracénok elfogtak, azok verték ezt a vasat a nyakamra. Csoda által menekültem meg, s most vezeklésül viselem ezt a vasat a nyakamon mind holtig. Elhitték a jó emberek. Ezzel a vasörvvel sok görbe garast összeszereztem, s szerencsésen átkoldultam magamat Lengyelországon. Hanem amint a brandenburgi határon átkeltem, az lévén a szándékom, hogy majd hazavándorlok a szüleim városába, s beállok az apám mesterségébe, aki tisztességes cserzővarga, hát a legelső városban mindjárt körülfogtak; de nem azért, hogy ennem adjanak, hanem hogy kikérdezzenek, ki vagyok, mi vagyok, hogy merek itt koldulni? Mondtam nekik, hogy legyenek vele nagyra, hogy olyan koldust lehet szerencséjűk a városukba befogadhatni, aki a Szentföldről jön, s vasat hord a nyakán. Hanem már a németnek megvan az a nagy hibája, hogy szereti azt mutatni, hogy neki több esze van, mint másnak. A piac közepén a tolongás között előfogott a stadtvogt, s elkezdett vallatni.

– Hogy hínak?

– Dehogy hínak, inkább nem akarnak befogadni.

– Mi vagy?

– Éhes vagyok.

– Honnan jössz?

– Jeruzsálemből.

– Nekem ne hazudj, mert én tudom arra az utat! Micsoda provinciákon jöttél keresztül?

– Markomannián és Szkítián, Besszarábián és Köves Arábián, Baktrián és Mezopotámián, most pedig jövők Caralabiából.

– Az nem igaz! Hazudsz! Én tudom, merre van Palesztína. Engem meg nem csalsz! Oda csak Zingarián és Paflagonián, Cappadocián és India Cinnamomiferán keresztül lehet eljutni. Van nekünk mappánk! Brandenburgiaknak!

– Hát hiszen azokon is átjöttem, csakhogy éppen éjszaka volt, nem tudtam elolvasni a neveiket.

– Hát ez a vas mit keres a nyakadon?

– Ezt Zagachrist fekete szultán verette oda, akinél fogva voltam ötvenkét esztendeig, meg három napig.

– Hiszen mindössze se vagy te harminc esztendős!

– Hja, Abisszíniában olyan meleg a nap, hogy összehúzza a napokat, s egy esztendő ott kiad hatot.

– Már hogy lehetne az? – rivallt rám a stadtvogt. – Hazug vagy. A meleg inkább kiterjeszt mindeneket. Azért nyáron hosszúk a napok. Tudjuk mi azt Brandenburgban!

S már fogta a galléromat, hogy dutyiba zárat.

– Az ám. Próbáljon csak kegyelmed a kecskebőr nadrágjával ráülni a forró kemencére, majd meglátja, hogy összehúzza.

Erre a közönség megint nekem adott igazat.

De elvégre mégiscsak rossz vége lett volna ennek az examennek, ha a véletlen segélyemre nem küldött volna egy lovag urat, ki éppen arra kocogott végig, magas paripán ülve.

Fején tollas sisakot viselt, derekán bivalybőr páncélt; a válláról veres palást lobogott alá, nagy fehér kereszttel: nyeregkápájára volt akasztva szív alakú pajzsa, s arra címerül volt festve egy éppen olyan lovag, mint ő maga, akinek a háta mögött ült vele ugyanazon lovon egy éppen olyan rongyos zarándok, mint én.

(– Hohó! – kiáltott közbe a soltész – most mindjárt én foglak el, nem a stadtvogt. Hisz ez a templariusok címere, azokat pedig még a tizennegyedik században eltörölték!)

– Tudom, hogy eltörölték, de egy kis részük megmenekült, s Brandenburgba húzódva, ott mind a mai napig grasszál, „tövislovagok” címe alatt, s ez megtartá a rend régi címerét; hogyan, ezt rendén el fogom mondani.

Amint a népség meglátta a lovag urat, elkezdett minden ember zsivajogni, az asszonyok törték magukat hozzá, s az volt a boldogabb, aki palástját megfoghatta, hogy megcsókolja, majd lehúzták a lováról.

A lovagnak hosszú nagy veres szakálla volt és veres haja; ha nem mondták volna is, tudtam volna, hogy „veres barát”.

– No, itt jön a veres barát! – mondá a stadtvogt, nekitürkőzve. – Ennek hazudd oda majd, hogy Palesztínából jöttél! Ez kétszer volt ott igazán, tengeren és szárazföldön; maga megölt kétszáz hitetlent, és megszabadított a fogságból ezer zarándokot. Ezzel beszélj! Majd kikérdez.

No, most igazán meg voltam akadva. Bezzeg, ha a templomos lovag vallatás alá fog, annál bajosan fog kisegíteni a geográfiám! Az pedig odaléptetett az orrom alá, s megtudva a nép lármájából, hogy állítólag szentföldi zarándok vagyok, nagyot simított a rengő szakállán, s ijesztő mély hangon kérdezte tőlem:

– Mivel bizonyíthatod be, hogy a Szentföldről jössz?

Ekkor egyszerre egy mentő gondolatom támadt. A hónom alatt volt a mentségem. Előkaptam a mankómat, ami a kegyes muzulmánról marada rám: annak a nyele ki volt verve mindenféle rézsodronyokkal kacskaringósan végtől végig.

– Nézd ezt, lovag – mondám neki. – Te ismered az arab írást. Íme, elolvashatod a mankó nyeléről a hitetlenek között való nyomorgattatásom és kiszabadulásom egész csodálatos történetét.

Hej, megszeppent most a lovag! Ijedtében a nagy szakálla is reszketni kezdett. Megijedt, hogy most mindjárt én sütöm ki őróla, hogy sohasem volt ő a Szentföldön, s egy törökkel sem beszélt életében.

Hogy ez meg ne történjék vele, fogá a két kezébe a mankót, s jobbról balra nézve rajta végig, mintha csakugyan keleti írást olvasna, ily szókat dörgött a szakálla közül, imponáló hangon:

– Ez valóban arabs írás, sőt szaracén írás, ellenben turkomán írás is; melyben csakugyan bizonyíttatik mindaz, ami veled történt a hitetlenek között, kegyes zarándok. Kövess a váramba: szívesen látott vendég.

Erre aztán a stadtvogt hirtelen úgy elsompolyodott a sokaság között, mintha soha ott sem lett volna, engem pedig az ujjongó csőcselék felvett a vállaira, s úgy vitt a lovag úr után egész a vörös barátok lakásáig, mely a városon kívül volt egy körülárkolt dombtetőn, felvonóhíddal és sánccölöpzettel ellátva.

Itt a lovag úr átadott a szolgálattevő őröknek, akik rögtön levetkőztettek rongyaimból, beledugtak egy kád vízbe, megfésültek, megszappanyoztak, a fejem tetején a hajat kiborotválták, s aztán egy durva vörös csuhát adtak rám, mely bőségére nézve valamikor nálamnál boldogabb körülmények között élő ember termetére lehetett szabva.

Mikor így fel voltam készítve, akkor felvittek a lovag úrhoz a refectoriumba. – Kívüle még tizenkét lovag volt jelen, akik között ő látszott lenni a legelőkelőbb.

– Quadraginta tonitrua! (ez volt a szelídebbik szójárása a lovag úrnak.) Fickó, te énnekem megtetszettél; olyan vakmerőn hazudni, ahogy te tudsz, még sohasem hallottam. Itt kell nálunk maradnod. A sekrestyésünket úgyis elvitte az őrdög. Tegnap halt meg feketehimlőben. Annak a helyét kell betöltened. A csuhája már rajtad van.

El lehet képzelni, milyen jól éreztem magamat arra a szóra, hogy egy feketehimlőben elpatkolt sekrestyésnek a csuhája van rajtam.

Bátorkodtam annyit rebegni, hogy én sohase tanultam az ezen hivatalhoz megkívántató tudományokat.

– Per septem archidiabolos! – kiálta a szent lovag kacagva. – Elhiszem azt! Majd beletanítunk, csak itt maradj.

Ekkor feltűnt neki az a vasörv a nyakamon.

– Hát – Lucifer te corripiat! – Mire való az a bolondság ott a nyakadon?

Ötöltem-hatoltam neki valamit, hogy így meg úgy szent fogadás, kegyes votum s több afféle.

Arra mind valamennyien kacajra fakadtak.

– Hát tudod mit, te trifurcifer! – rivallt rám az első lovag. – Ut Belsebub te submergat in paludes inferni! Vagy kegyes fogadásból viseled azt a vasörvet a nyakadon, vagy pedig valami zsiványságért verték azt a nyakadra. Ha kegyes fogadásból került az oda, akkor csak viseld holtig; – hanem ha valami zsiványság által szerezted, akkor van nekünk fegyverkovácsunk, az majd lefűrészeli azt a nyakadról.

Erre én azt feleltem, hogy ámbátor csakugyan kegyes fogadásból viselem azt a nyakörvet, de azért vegyük mégis úgy a dolgot, mintha zsiványságért kaptam volna.

Mire nagyot nevetének a lovag urak, s aztán leráspolyoztaták a nyakamról amaz emlékezetes vaskarikát.


VisszaKezdőlapElőre