Most már csakugyan azt hittem, hogy elértem minden óhajtásomnak végcélját.
Egy vitézi rend kolostorába jutottam, ahol ezentúl gond nélkül tölthetem napjaimat. Ételemről, italomról nem kellett gondoskodnom; dolgom pedig elég könnyű volt: napjában háromszor harangozni, a templomi edényeket tisztán tartani, s a misemondó-ruhákat előszedni meg elrakni. Egész nap pedig ájtatos kontemplációnak adtam át magamat.
Amiért nagyon is megnyertem Eliás lovagnak a bizodalmát; ez volt a nappali neve annak a vörös szakállú vitéznek, aki engem az útfélről fölszedett. Ó engem Eliézernek nevezett el.
Amíg Lengyelországon keresztülkoldultam magamat, beletelt fél esztendő, úgyhogy a vörös barátok kolostorába fölvétetésem után mindjárt következett a nagyhét.
Nem titkolhatám el afölötti aggodalmamat Eliás lovag előtt, hogy netalántán a nagyhéten itt is tartatni fognak hasonló kegyeletes ünnepélyességek, aminőket az egész katolikus világ celebrálni szokott, azokban én nagyon gyönge leszek az asszisztenciához, mivelhogy a ceremóniákba gyermekkoromban nem oktattak be: eretnekül neveltettem, s nem régi neofita vagyok.
– Ne búsulj, fráter Eliézer – biztatott a lovag –, a nagyhét minden napján, a megelőző éjszakákon próbákat fogunk tartani a sorban következő „passió” jelenéseiből; akkor te is megtanulod a magad tennivalóit.
Én tehát ebben egészen megnyugodtam, s alig vártam, hogy jöjjön a nagycsütörtök, melynek éjszakáján a kegyes szertartások előkészületei megkezdendők.
Amint az esteli harangszó után becsuktam a kapukat, Eliás lovag azt a parancsolatot adá nekem, hogy vegyek egy lámpást a kezembe, menjek vele a templomba, várjak ott, míg tizenkettőt üt az óra, akkor három koccintást fogok hallani a kriptaajtón. Azt minden tétovázás nélkül nyissam fel, s azután illendő tisztelettel fogadjam a vendégeket, akik a sírboltból fel fognak hozzám jönni, s tegyem azt, amit azok parancsolni fognak.
Én még csak a szememet se hunyorítottam meg erre a különös megbízásra. Sohasem voltam valami gyönge szívű, s még csiklándott is valami kíváncsiság, megtudni, hogy milyenek lehetnek azok a vendégek, akik a kriptán keresztül járkálnak fel látogatóba.
Pontban az éjféli óraütés után hangzott a hármas koccintás a kriptaajtón. Én siettem azt feltárni, s nagy meglepetéssel láttam, hogy a kripta lépcsőgádora egészen ki van világítva, s abból mindenféle ódon viseletű asszonyi alakok lépdelnek elő, aminő divatokat csak a templomi képeken látni, meg a nagyúri palotákban. Az asszonyok arca mind erősen ki volt festve fehérre, pirosra, egyiknek a szemöldöke feketével volt rajzolva, a másiké míniommal, volt olyan is, amelyiknek a szemöldöke meg volt aranyozva. Mindegyiknek a kezében volt egy cifra viaszfáklya.
Ezek éppen nem voltak olyan kísértetek, akiktől nekem nagyon meg kellett volna ijednem. Fiatal vér volt bennem, mely asszonyok láttára hamar felpezsdül, még ha túlvilági személyek legyenek is.
Azok azonban észrevették, hogy nem a régi vén sekrestyés áll előttük, s annálfogva célszerűnek látták magukat előttem bemutatni. Az első így szólt:
– Én vagyok Jezabel, Acháb király asszonya, kinek vérét az ebek nyalták föl az utcán. Hozd utánam a keresztelőmedencét. Mosdózni vágyom.
A második így szólt:
– Én vagyok Salome, Herodiás leánya, ki Keresztelő János fejét ajándékba kértem. Hozd utánam az ostyatartó aranytálat. Hadd szolgáljak föl.
A harmadik így szólt:
– Én vagyok Bethsabé, ki miatt Dávid király bűnbe esett. Hozd utánam az olajtartót. Hajamat kell bekenőcsöznöm.
A negyedik így szólt:
– Én vagyok Delila, ki elárulta Sámsont. Hozd utánam az áldozókelyhet. Áldomást inni vágyom.
Az ötödik így szólt:
– Én vagyok Astarte, ki az Izrael fiait elcsábítottam a Kanahánban. Hozd utánam a füstölőt. Illatos akarok lenni.
A hatodik így szólt:
– Én vagyok Thámár, ki miatt Absolon az öccsét, Amnont megölte. Hozd utánam a szenteltvíz-tartót, hadd sírjam tele könnyeimmel.
S ki mit mondott, azt az oltárról leszedte, és az ölembe rakta. Én csak néztem, hogy mi lesz ebből. Parancsolatom volt a vendégeknek mindenben engedelmeskedni.
Heten voltak.
A hetedik egy magas koronás alak volt, drága aranybrokát ruhában, amit hosszú uszályban húzott maga után. Ez leghátul jött. Olyan hangja volt, mint a megütött harangnak.
– Én vagyok Mylitta, Sába királynéja, ki Salamon királynak elvitte kincseit, s cserében elvitte tőle a bölcsességét. Hozd utánam a szentségtartót.
Ez a szó megdöbbentett.
Szentelt edények, ceremóniához való eszközök mind hagyján, de maga a szentségtartó! A Megváltó testét rejtő ereklye, amihez a pontificáló maga is csak térdhajtva közeledik: ki merné azt kimozdítani helyéből? Tétovázva tekinték a csodás rémalakra.
Arra az olyat ütött a vállamra a kezével, hogy egész testem összerokkant bele, s olyant kiáltott, hogy az egész kápolna megtelt a hangjával.
– Mit tétovázol!
Átláttam, hogy az ilyen túlvilági lényeknek nem szabad ellent mondani, s leemeltem magát a szentségtartót is az oltárról.
– Kövess bennünket! – parancsolá ekkor Sába királynője, s maga ismét leghátul maradva, a másik hat túlvilági hölgy nyomdokán egy csigalépcsőn át, mely a kápolnából vezetett föl valahová, lépdelt előttem, míg egyszer egy cifra aranyozott vasajtóhoz ért a menet. Az felnyílt, s egy előttem eddigelé még ismeretlen, nagy boltozatos terme nyílt meg a kolostornak, melynek semmifelé nem volt ablaka, hanem a fülkékből rejtélyes lámpások vetettek fényt a terem pompájára. Csupa arany és selyem borította a falakat.
S a terem mélyéből egy nehéz függönyökkel takart sátor alól egyenkint lépegettek elő mindenféle régi világbeli lovagok, törököknek, rómaiaknak, perzsáknak, kaldeaiaknak, egyiptomiaknak öltőzve, akiket a most érkezett hét hölgy neveiken szólított.
– Üdvöz légy, Ahasvér!
– Baal veled, Nabukadonozor!
– Ozirisz áldjon, Fáraó!
És így sorba, ki Heródes, ki Pilátus, ki Néró, ki Sardanapal: mind az én rendbeli lovagjaim.
Maga az én vörös szakállú patrónusom volt Júdás Iskariotes.
No, ez szép társaság, mondhatom.
A templomi drágaságokat itt elszedték a kezemből, s lerakták egy hosszú asztalra.
Ekkor az én vörös szakállúm rám kiálta:
– Málkhus!
Széttekinték, hogy hát az kicsoda.
– Csakugyan levágták a füledet a Gecsemane kertben, hogy nem hallasz?
Ekkor tudtam, hogy én vagyok az a Málkhus.
– No, hát itt tartsd a füledet – parancsolt rám a patrónusom, akinek az éjszakai neve Iskariotes volt, valamint az enyim Málkhus, a nevezetes poroszló, ki legelső emelte kezét az Idvezítőre. – Itt tartsd a füledet, mondom, mert ha én le találom vágni, azt nem ragasztja oda a názáretbeli „Ben Hanocri”.
Még akkor nem tudtam, hogy mit értenek azon név alatt.
A veres szakállú e szó után odalódított a nagymester elé, akit ezúttal Nabukodonozornak hallottam címeztetni. Annak a haja és szakálla mind gyöngyfüzérekkel volt összefűzve, ahogy a régi perzsa szobrokon látni.
Ez azt kérdezé:
– Mi érdeme van Málkhusnak, hogy a Baphomet szolgálatába fölvétessék?
Iskariot felelt rá helyettem.
– Eretnekül született, istentagadó lett, rablókkal együtt dúlt, embert ölt, hamisított, álorcás volt, urának feleségével házasságtörő, végre halálra ítélt rab, ki börtönéből megszökött, s kinek minden város végén ott áll a jó barátja: az akasztófa.
– A mi emberünk ez! – dörmögé erre Nabukodonozor; mire a lovagok között vita keletkezett, hogy megesküdtessenek-e elébb az ophiticus diagrammára, mielőtt titkaiba beavatnának? Abban állapodtak meg, hogy ez fölösleges, miután oly notórius gonosztevő vagyok, hogy akárhová fordulnék az ő titkaik elárulása végett, a legelső volna a magam nyaka, ami a hurokba beleakadna.
Most kezdém már sejteni, hogy miért voltam olyan szívesen látott vendég ezen a helyen.
Akkor aztán levettették velem a barátcsuhát, s felöltöztettek római liktornak, mely minőségben az első feladatom az volt, hogy egy falmélyedésben fekvő szarkofágról le kellett emelnem a kőfedelet.
Akit e kőkoporsóban megpillantottam, az nem volt más, mint az én uram Jézus Krisztus, ahogy őt a koporsóban szoktuk látni a keresztfáról levéve, teste öt vérző sebbel átlyuggatva, homlokán a töviskoszorú.
Az egész alak viaszból volt idomítva.
A lovagok aztán körülállták a koporsót, s elkezdődött a vita afölött, hogy ki volt a Jézus Krisztus?
Latinul vitatkoztak, mely nyelvet én egészen jól értettem.
Az egyik lovag azt mondá, hogy ez az öreg istennek, akinek a neve Jaldabaoth, egy aeonja; a pneumatikus Messiás, akit azért küldött a földre; hogy az ő örök ellenségével, az Ophiomorphosszal megküzdjön; de miután Jézusnak nem volt hozzá elég bátorsága, azért Jaldabaoth büntetésül keresztre feszítteté őt. Ezt bizonyítja Valentinus próféta, a gnosztikus.
Ezzel szemben a másik lovag azt állítá, hogy amint Alexandriai Basilides bizonyítja, s Bardesanes megerősíti, az úgynevezett Jézus Krisztus nem volt más, mint egy ámító, akinek igazi neve Ben Jozua Hanocri, s keresztre feszíttetése egészen megérdemelt büntetés volt.
Velem a világ keringett e szavakra. Ha gonosz indulataim voltak is, de a szentek iránti kegyelet erős volt szívemben. A két kezemet a fülemre tettem, hogy ne halljam, amit beszélnek.
De azért mégis hallottam.
A harmadik lovag azt állítá, hogy az egész Jézus Krisztusról való történet nem egyéb, mint üres mese. Ez alak soha nem létezett; se nem született, se meg nem halt. Egy embléma az egész, egy szimbólum, aminek nem volt teste, csak úgy, mint Brahmának vagy Ízisznek, s emberi alakja csak olyan bálvány, mint Baalé vagy Dagoné.
Azt hittem, hogy ennél már irtóztatóbb káromlást nem lehet emberi szájon kibocsátani; de a negyedik lovag véleménye meggyőzött róla, hogy még van a hiperbolának is superlativusa.
Ez volt maga Nabukodonozor.
Ez bebizonyítá az írásokból, hogy Jézus Krisztus az a demiurgus, aki az emberiséget oly törvényekkel kínozza, melyek mindenkit szerencsétlenné és boldogtalanná tesznek, megtiltja azt, ami a saját testűnknek jólesik, s a természet rendelésének ellenére minden emberre azt a szabályt köti, hogy azt cselekedje, ami a felebarátjára nézve üdvös, holott az embernek az a hivatása, hogy azt tegye, ami magának jó, nem tekintve arra, hogy másnak baj-e az vagy sem. Annálfogva mindenkinek, aki a Jaldabaoth, a teremtő törvényét megérti, az a hivatása, hogy e demiurgus parancsaival dacoljon, s azoknak mindenben ellene cselekedjék. A csalás, rablás, gyilkosság, hamisság, csúfolódás, kéjelgés, részegség nemcsak meg van engedve, de kötelesség, s aki az emberiséget az erények rabigájába kényszerítette, akár aeon volt, akár demiurgus, akár Ben Hanocri, akár Jézus Krisztus, megüldözendő és ostorozandó.
Ebbe aztán mind valamennyien beleegyeztek, s én elborzadva láttam, hogy a jelenlevők mind valamennyien a palástjukból hosszú, tövis alakú tűket vonva elő, azokat a koporsóban fekvő Jézus-szobor szíve tájába szúrták bele.
– Ki hát az igazi Messiás? – kiáltá ekkor Nabukodonozor.
– A Baphomet! A Baphomet! – kiáltozá az egész gyülekezet egyhangúlag.
Erre Nabukodonozor egy nagy támtámra ütött az öklével, s annak a hangjára szétvonultak a függönyök a terem hátterében levő sátor fölül.
A fölülről jövő fényes világításnál egy pompás oltárzsámolyon állva láttam két bálványalakot, amik közül a jobb felül álló volt a Baphomet.
Ennek a bálványnak két arca volt; egy férfiúi és egy női, s az egész alakja félig férfi volt, félig asszony. Egy óriási kígyó tekergőzött rajta végig, s ennek a tizenkét gyűrűjére volt fölvésve a zodiákus tizenkét égi jegye. Az egyik kezében volt a nap, a másikban a hold. A két lába alatt volt a föld. Az meg egy krokodiluson nyugodott.
Balról e szobor mellett volt egy másik bálványszobor. Az meg a Mylitta volt. Egy mezítelen női alak, egy vadkanon ülve, fején ragyogó koronával, mely csupa rubintokkal és karbunkulusokkal volt megrakva.
A lovagok és a hölgyek mind odajárultak egymás után a két bálványhoz, s a Baphometnek a vállait, a Mylittának térdeit csókolták meg egyenkint.
Azután odavitték a két bálvány közé a szentségtartót, s kivéve abból a szentelt ostyát, azt mindnyájan nagy hahotázva leköpdösték, s elszórva a földön, elkezdtek fölötte táncot járni, kezeikkel körbe fogózva a két bálvány és a szentségtartó körül; azok az asszonyok olyanokat rúgtak a szentségtartó felé a lábaikkal, hogy a térdkötőszalagjuk is kilátszott a fellebbent köntös alul, s ezalatt valami előttem ismeretlen keleti nyelven énekeltek pokolbeli zsolozsmákat.
Nekem ezalatt az volt a hivatalom, hogy a templomi áldozókelyheket teletöltögettem borral, ami nagy kancsókban volt elkészítve, s a táncolóknak szolgáltam vele, kik a Baphometre ittak áldomást.
Borzalmam is nagy volt; de kíváncsiságom még nagyobb, hogy mi lesz mindezekből.
A nagy kancsók nagy hamar kiürültek, s erre Iskariotes azt parancsolá nekem, hogy menjek le a pincébe, s hozzam azokat ismét tele.
Mire visszatértem a kancsókkal, már akkor a lovagok és az úrhölgyek mind az asztalnál ültek, mégpedig úgy, hogy Sába királynője Nabukodonozornak az ölében ült.
Amint a kezeikben tartott szentelt áldozókelyheket újra megtöltém, Sába királynője így szólt hozzám:
– Ejh, Malkhus! Ez az én koronám nagyon szorítja a fejemet: eredj le a templomba, hozd el a számomra a názáretbeli asszonynak a koronáját.
Tetőtől talpig futott rajtam a hideg borzadály.
A templomban volt egy felséges oltárkép, a mi Boldogasszonyunknak a szobra; annak a fején volt egy pompás korona, egymásra hajló abroncsai csupa igazgyöngyökkel és gyémántokkal megrakva, a legkegyesebb fejedelemnő fogadalmi ajándéka. E szent szoborhoz vándorolt sátoros ünnepeken a környék egész ájtatos népe, s el volt az halmozva a fogadást tevők és hálaadók mindennemű drága ajándékaival. S én most ennek a szent alaknak a fejéről levegyem a koronát; ezt a kegyeletes ereklyét, hogy egy fertelmes buja asszonyi állatnak a zilált hajfürtjeit ékesítsem vele? Hiszen ha nem Istennek az anyja volna is a názáretbeli Mária, hanem csak egy közönséges, becsületes embernek az anyja, még akkor is istentelenség volna e gyalázatot elkövetni rajta!
Haboztam; – nem akartam teljesíteni az őrült kívánságot –; ha nem akkor az én veres szakállú patrónusom úgy ütött hátba a vasöklével, hogy majd a lelkem szakadt ki belőlem, s rám ordított:
– Nem hallottad a parancsszót? Menj a galileai nőhöz, s mondd neki, hogy Sába királynője, Astarte, a Mylitta helytartónője kívánja a koronáját! Siess!
Tennem kellett, amit mondtak, különben agyonütnek.
Azt hittem, valamennyi szentek mind rám kiáltanak szobortalapzataikról, mikor ezt a szentségtörést elkövettem, s pásztorbotot, nagy könyveket, mennyországkulcsot vágnak a fejemhez, hogy rögtön poklokra hullok. Maga a Boldogasszony-szobor, úgy tetszett, mintha szemöldekeit összeráncolná, mikor a koronát leveszem fejéről, s az a kis korona a kezemben olyan nehéz volt, hogy a föld meghajlott a lábam alatt, mikor egyet léptem vele.
Mikor a csigalépcsőn fölértem a Baphomet-imádat termébe, már akkor az orgiának minden démona elszabadult; a múlt ezredév bűnös asszonyai, bacchánsnőknek pongyolásítva, táncoltak szilaj choreákat a Pilátusokkal és Heródesekkel. Astarte, amint meglátott, kikapta kezemből a Mária-koronát, s felcsapta azt szétborított hajfürteire, s azzal elkezdte a Mylitta papnők őrületes táncát járni, melyet Nabukodonozor frígiai táncának bakkecske ugrándozásai kísértek; Astarte haja repült körülötte, szélesen elterülve, mint a szélrózsa küllői, s amint olyan sebesen pörgött maga körül, nekem úgy tetszett, mintha neki is két arca volna, mint a Baphomet-bálványnak.
Egyszer aztán Nabukodonozor csak leesett a lábáról, s a térdén és a tenyerén állt meg, s elkezdte a szemeit kimeresztgetni, s olyan nyomorúságosan bőgött, hogy én azt hittem, most másodszor fog rajta megtörténni a csoda, hogy ökörré változik. A bőgéséből kivehettem, hogy „Malkhust” kiabál. Vajon egy nyaláb füvet hozzak-e neki? Legelni akar? Nem, csak kérőzni akar. A barom, ha jóllakott, kérőzik, az ember, ha barommá lett, szintén kérőzik. „Hozd a keresztelőmedencét!” – ordíta rám. S a fertelmes állat beundokította a szentséges templomi edényt, amit nekem kellett tartani előtte.
A kitörés után egy pillanatra eszéhez látszott térni.
– Szedd össze az edényeket; takarítsd ki, s vidd vissza a helyeikre. A sanctuariumot állítsd a szokott helyére. A hostiát tedd a kehelybe. Azután eredj aludni.
Astarte a keringőtánctól elszédülten rogyott le a földre, s amint hátraszegett fejét Nabukodonozor vállára vetette, a Mária-korona lehullott a fejéről, s odagurult a lábamhoz. Én fölvettem és megtörülgettem azt.
– Azt is tedd vissza a helyére! – ökrendezett Nabukodonozor.
– Előbb igyál! – mondá Astarte, rekedtes, kifáradt hangon, s egy rendkívüli szép hólyagos kulacsot vett le oldaláról, s azt odatartá a szájamhoz. A kulacs gyönyörű vert arany munka volt, gazdagon kirakva türkizokkal és tűzopálokkal. – „Ez a bor arról a szőlőtőrül való, amit Noé ültetett, a kőurnája, amiben áll, ott van Semiramis nagyanyám szarkofágja mellett Nivinében. Igyál!”
S minthogy én vonakodtam, hirtelen megragadta a nyakamat az egyik karjával, odahúzta a fejemet magához, aztán egyet húzott a kulacsból, s azzal odaszorítva az ajkait az ajkaimhoz, úgy itatott meg a saját szájába vett borral. Soha én annál édesebb, bódítóbb, tüzesebb bort nem ittam életemben.
– Ki ütött most engem pofon? – kiálta föl erre Sába királynője, széttekintve szilajon maga körül.
– No, hát igyál! – szólt odanyújtva ismét a kulacsot.
Én a szájamhoz vittem azt; de az első kortynál észrevettem, hogy nem az a bor az, amit az előbb ittam. Ezen kesernyés íz érzett és valami idegen illat, ami összeborzasztott. Nem ittam többet annál az egy kortynál, csak mutattam, mintha tovább kortyogatnék belőle. Köszönettel visszaadtam a kulacsot, mikor elég lehetett már.
– Tartsd meg! Neked adom emlékül – szólt erre a pogány királyné, s odaveté azt is a többi templomi edények közé, amiket, hogy egyszerre elvihessek, kénytelen voltam mind a tágas keresztelőmedencébe berakni.
Azzal elkezdték a részeg démonok a gyertyákat kioltogatni, s én siettem elmenekülni onnan a nyalábra fogott templomedényekkel, nehogy ott rekedjek velük a sötétben.
Én azután a templomi edényeket mind háromszor megmostam tiszta vízben, s a helyeikre visszaállítottam; a szentségtartót is visszahelyeztem az oltárra, s a koronát föltettem a Boldogasszony-kép homlokára, nem mulasztva el, hogy a palástja szegélyét megcsókoljam, bűnbocsánatot kérve. Az a palást is gyönyörű munka volt, a nagy fejedelemnő saját maga készítette azt, s a tizenkét apostol képe gyönyörűen ki volt hímezve rajta színes selyemmel és arany- meg ezüstfonállal.
– Hát ezt hová tegyem – mondám magamban, az ajándékul kapott kulacsot nézegetve –, hogy el ne lopják tőlem? Hisz ez megér, ha eladom, egy egész paraszttelket vagy egy ötkerekű malmot. De hátha csak álmodom ezt, s mire fölébredek, már nem lesz a kezemben? – Azt teszem, hogy a fülénél fogva a balteusom szíjára kapcsolom (még mindig liktor voltam), onnan nem veszhet el.
És úgy is tettem; mert aztán nagyon előfogott az álom, azt se néztem, hol fekszem le, csak elámolyogtam valamerre, s magam se tudom, meddig aludtam.
Csak azt tudom, hogy a fülemnél fogva húzott valaki, mikor fölébresztett, s a sarkaival ugyancsak rugdalta az oldalaimat.
Az én veres patrónusom volt.
– Jól van no, Iskariotes, majd mindjárt kelek! – dörmögém félálomban.
– Óh, trifurcifer! Még Iskariotesnek nevez! Várj, majd mindjárt kijózanítalak én!
Azzal fogott egy nagy kanna vizet, s végigöntött vele. Erre csakugyan egészen magamhoz tértem.
– No, te kegyes Silenus! Ugyancsak jól viselted magadat! – szidott a lovag. – Én azt parancsoltam neked, hogy várj a kriptaajtóban, míg vendégeink érkeznek, s te összetévesztetted a kriptaajtót a pinceajtóval: onnan húztunk fel a csap alól. Azt sem tudtad, melyik világon vagy.
– Hát a drága kulacsom, ami a balteusom szíjához volt kötve?
De bíz ott már nem volt se kulacs, se bőrpáncél, hanem a régi szőrcsuha volt rajtam, ami a megholt sekrestyésről rám maradt.
– No, ne álmodjál már, hanem siess a kápolnába, csavard meg a kelepelőt, a mise mindjárt kezdődik.
Pedig én olyan elevenen láttam magam előtt mindent!
Amint a templomba beléptem a sekrestyén keresztül, ott találtam mindent a maga helyén, ahogy előtte való nap.
A mellékkápolnában volt felállítva a szent ravatal, körülrakva viaszgyertyákkal, s én ugyanazt a Krisztus-képet láttam magam előtt a koporsóban, melyet a múlt éjjel a Baphomet-imádók töviseikkel összeszurkáltak. De ezen nem látszott semmi nyoma a tövisszurdalásnak.
A templom tele volt áhítatos néppel, mely végeszakadatlan processióban jött és ment, a gyászpompában gyönyörködve.
Azután előjöttek hosszú sorban a rend lovagjai, szürke szőrcsuhákban, és mezítláb térden állva közelítettek a Megváltó koporsója felé, s egyenkint megcsókolták a márványlépcsőket, melyek a koporsóhoz fölvezettek.
És én azt láttam az éjjel, hogy ez az ember ottan a főmester, öklelő koronával a fején, melynek négy ökörszarva volt, leköpte a Krisztus szentséges orcáját, s azt mondta rá, hogy csaló volt! És most a lábait csókolja. S ezek a többiek, akik vitatkoztak fölötte, hogy vajon hát „aeon” volt-e ő vagy a Jaldabaoth fia, ki az Ophiomorphostól meghátrált, vagy „senki?”, most mind megalázott fővel közelítnek felé, és a melleiket verik ököllel, s mikor az inclangorium megcsendül és újra megcsendül, valamennyien leborulnak a földre, és egy sóhajtás nem hallszik a néppel tömött templomban, amint a nagymester felemeli a Krisztus testét magasra: engem az ördögök ösztökéltek hátulról, hogy elkiáltsam magamat ebben a nagy csendességben: „Emberek! Keresztyének! Ne térdepeljetek! Abban a kehelyben egy ostya van, amire Astarte a sarkával taposott!” – ha az a fehér galamb nem tartaná a szárnyát a szájam elé.
Azután megzendül az orgona és a templomi ének, s én hallok női hangokat a „miserere”, „de profundis” énekére zendülni, amik eszembe juttatják, hogy ugyanezek a hangok énekelték a múlt éjjel, hogy „gyere be rózsám, gyere be!” Ez Astarte hangja. Ez Deliláé! Ez Jezabelé: ez a mély harangbúgás! Itt jöttek fel a szemem láttára a kriptaajtón! Itt mentek fel egymás után a csigalépcsőn! – De hol? – Hisz nincs itt csigalépcső sehol. – Azon a helyen, ahol én háromszor lejöttem és felmentem, nincs se ajtó, se lépcsőgádor, hanem a rend nagymesterének, a megholt Arminius lovagnak a tömör márvány síremléke áll ott, tetején a lovag fekvő szobra, mellén összetett kezekkel, teljes ornatusában. Mégiscsak álom volt ez az egész.
Már megkönnyebbült egészen a szívem attól a nagy tehertől, ami oly szertelenül nyomta. Sokat ihattam, a fantáziám fel volt hevülve, az a hibás. – Tehát senki sem hibás.
Tehát eszerint az sem való, hogy én a Boldogasszony koronáját levettem a fejéről, s azt Sába királynője saját fejére téve, a bálványimádati táncban megszentségtelenítette.
Mikor vége volt a szentmisének, s én szokás szerint odajárultam a Boldogasszony-szoborhoz, hogy a szüntelen égő lámpásba, mely lábai előtt állt, olajat töltsek, amint feltekinték rá, csak elmeredtem a bámulattól.
A szent szobor fején levő korona diadémján elöl volt egy mogyoró nagyságú igazgyöngy, hátul pedig egy szintén olyan nagy rubin.
Mindig az igazgyöngy szokott a szemközti részen lenni. Most a rubin ragyogott a homlokán.
Ezt a koronát tehát megfordította valaki!
És így mégsem volt az valami álom.
De mi volt hát?
Ez a nap, mondom, nagypéntek volt: általános jejunium napja. A „tövislovagok” oly szigorúan tarták a böjtöt, hogy ezen a napon még egy halálos betegen fekvő novitiusnak az orvosságot sem adták be, mert a decoctumban manna volt, s a pilulák hydromelben voltak meghengergetve, s a manna és a hydromel már ételnek vehető. Magam is koplaltam egész nap. S mint afféle tág lelkiismeretű ember, bántam már nagyon, hogy a tegnap éjjeli nagy lakomából (ha csakugyan nem álom volt az) egynémely háromezer esztendő előtti fürjnek a combját el nem dugtam mára.
De ugyan hova dugtam volna? Az is oda lett volna, ahova a kulacs.
Amint este, a harangszó helyett a nagypénteki kerepelővel elvégeztem a három verset, a veres szakállú lovag ismét ott várt a sekrestyében a lámpással, s azt mondá:
– No, ma megint itt fogsz várni a vendégeinkre a kriptaajtóban, de aztán el ne aludd megint az időt, mint a múlt éjjel.
Gondoltam magamban: „Rajta leszek, hogy el ne aludjam.”
– Ma korábban fognak jönni.
Úgy is lett. Alig ütötte a toronyóra a tizenegyet, már hangzott a koccintás a kriptaajtón, s amint én azt felnyitottam, eléjöttek az én óvilági szépségeim, akiknek most már nem kellett magukat előttem bemutogatni. Ismertük egymást.
Ma is ugyanazt a parancsot osztogatták, amit tegnap, hogy a szent edényeket hordjam utánuk.
De hogy merre megyünk bele itt a falba? Arra voltam igen kíváncsi.
Mikor aztán a Sába királynője parancsára azt kelle tennem, hogy az oltár fülkéjéből kivegyem a szentek szentjét, a királynő rám kiáltott:
– Hátra ne nézz, mert elvisz az ördög!
Nem is néztem hátra, hanem amint a kezembe került a szent kehely sima arany födele, hát annak a fényes lapja tökéletes tükör gyanánt szolgált nekem. Abból én kilestem, hogy a Jezabel odalép az Arminius-síremlékhez, a fekvő lovagszobornak a fejét elfordítja, s arra az egész márványemlék lesüllyed, s aztán a talapjával fölfelé fordul. Az eltűnt síremlék-helyen aztán ott látszik a csigalépcső bejárata, míg a lefordult szobor talapzata az egyik kezdő lépcsőt képezi előtte.
Úgy tettem, mint aki nem lát semmit.
Mindent utánahordtam az asszonyságoknak.
Ezúttal a nagyterem nem a tegnap látott misztériumokhoz volt berendezve. Az asztalok megrakva mindenféle drága pecsenyékkel, pástétomokkal és keleti gyümölcsökkel. Nagypéntek estéjén húsételek! Amikor minden igazhívő, még a kálvinista is böjtöl és ciberelevest eszik, vagy étlen-szomjan forgatja imádságoskönyve lapjait, s keresi, hogy melyiken találna magának való vigasztalást, amivel bűnbánatát és éhségét elverje? S ennek a nagy ünnepnek a tizenegyedik óráján elkezdeni a dobzódást, lakmározást! De még milyen lakmározást! Mintha a vendégek és gazdák mindegyike csakugyan ki két-, ki háromezer esztendő óta nem evett, ivott volna semmit. – Nem győztem a számukra a bort felhordani a pincéből, s a sülteket fölszeletezni. Ugyanazok a jelenetek következtek, amik a múlt éjjel, csakhogy emberi észtől kigondolhatatlan változatokkal.
Sába királynője ma még nagyobb bolond volt, mint tegnap. Egyszer aztán azt mondá:
– Ejh. Meleg nekem ez az öltöny. Eredj, Malkhus, hozd el nekem a galileai asszonynak a palástját; az jó hűs lesz.
– Hogy lenne rajtad Dejanira-köntössé ez a palást! – mondám magamban fogcsikorgatva. De Iskariotesnek egy hátbaütése meggyőzött róla, hogy engedelmeskedni kell, s én csak ismételtem a tegnapi szentségtörő merényletet.
Mire a palásttal visszatértem, már akkor arra nagy szüksége volt Astarténak, ki a vaddisznón lovagló bálványkép druszájától már semmiben sem különbözött. Úgy, hogy én a szememet kénytelen voltam előtte lesütni.
Astarte kikacagott.
– No, jer ide, Malkhus! – hívogatott nevetve. – Itt a kulacs. Igyál belőle. Ahogy én is iszom. Én iszom Baphometért, te Astartéért.
S azzal maga ivott előbb a kulacsból. Ugyanaz a hólyagos művű aranykobak volt az, amiből tegnap megitatott.
Rájöttem már a tréfának a nyitjára. Hallottam egyszer, hogy vannak olyan művészi kulacsok, amiknek kettős belseje van, az egyikbe egyféle italt lehet tölteni, a másikba másfélét. Aztán a kulacs nyakán, mikor az ember a tetejét lecsavarintja, ha jobbra tekerint, az egyik, ha balra, a másik ital kerül elő. Megfigyeltem, hogy merre facsarja a kulacs tetejét a pogány királynő, mikor maga iszik. – Hát akkor jobbra csavarta. Mikor meg nekem adta ide, akkor balra. – Én aztán, szintén észrevétlenül, visszatekerintettem azt megint jobbra. És csakugyan a jó édes, zamatos bor jött ki belőle. Ittam is abból komolyan és nagyot.
– Nos, ugye, jó volt? – kérdé a hazugság királynéja.
Én pedig hasonló pénzzel fizettem neki vissza.
– Kissé kesernyés – mondám. S erőltettem a számra a fintorgást.
Astarte fittyet vetett az ujjaival az orrom alá, s kacagva mondá:
– Az jó teneked. Ez a kánai mennyegzőből fennmaradt bor. „Urad” csinálta; hát csak igyad. Ezt a kulacsot is neked adom. Tedd el a másik mellé.
Erre az egész pokolbeli társaság nevetett.
– És most hordd el a borosedényeket – parancsolá Nabukodonozor –, aztán hordd fel a spiritus vinit!
Én megint lehordtam a megundokított templomi drágaságokat, s aztán felhoztam a pincéből a kőkorsóban tartott spiritus vinit.
A démonoknak nem volt már elég a mámorhoz a bor, pálinka kellett nekik, attól akartak tovább részegedni.
Én akkor gondoltam valamit.
A pálinka abban a kőkorsóban igazi orosz gyártmány volt. Olyan furfangos dugasza volt, hogy azt csak az tudta kihúzni belőle, aki be volt avatva a titkába. Én még a hajdemákoknál beletanultam. A pincében kinyitottam a korsót, kiürítettem belőle valamelyest, s aztán a nekem ajándékozott kulacsból beletöltöttem azt a nekem szánt álomitalt. Azzal megint becsináltam a dugaszt.
– Nem ittál-e belőle, Malkhus? – kiáltott rám Herodes.
– Baphometre esküszöm, hogy nem ittam.
– Hát nyisd fel a korsót! – parancsolá Pilátus.
Én megpróbáltam mindenféleképpen: sehogy se ment. Utoljára aztán kikapta a kezemből Acháb, s hogy ő sem tudott vele boldogulni, odaállította a korsót az ezüstmedence közepébe, ráütött a kardmarkolatával, mire a korsó széttört, s a medence megtelt a tartalmával.
Akkor aztán Bethsabé meg Thámár (híres bibliai jó gazdasszony mind a kettő!) fügét, mazsolaszőlőt és narancshéjat hánytak bele, míg Delila egy viaszgyertya-tekerccsel meggyújtotta az egész nagy tál krampampulit, s ugyanakkor minden más világítást kioltottak.
Akkor aztán, mikor a borszesz égett, az asztalfőnél álló Nabukodonozor, a szenteltvíz-hintő aspergillumot belemártva az égő borlélbe, azzal osztotta ki a körüle csoportosuló hívőknek a forró italt, az odatartott calixokba öntögetve, amit azok, mint pokolbeli folyó tüzet vittek az ajkaikhoz. A tűzet osztogató négyszarvú király, a tüzet szürcsölő rémalakok, a középen lobogó kék-zöld lobogványú medencétől halottképekké sápasztva, olyan csoportozatot tüntettek elő, mely megszégyenített minden eddig látott képet a danse macabre-ról. Maga Sába királynője olyan volt a zöld világításnál, mint egy elkárhozott mezítelen lélek, egy szent palástjával a nyakában; arcán, ajkain semmi pír; csak villogó fekete szemei mutatják, hogy él. – És rivallt minden hangon a förtelmes istenkáromlás. Tűz a szájba, tűz a szájból.
Én menekültem a pokolsanhedrinból. Most már bizonyos voltam felőle, hogy nem álmodom. El voltam határozva, hogy kitörök innen.
Ha ezek ördögök, úgy nagyon ostoba ördögök lehetnek: holott nem tudják magukat megőrizni attól, hogy a saját kelepcéjükbe beléejtse őket egy olyan szegény ördög, mint én magam vagyok. Hiszen ha megiszogatják azt az álomitalt mind, amit az én delektálásomra készítettek, majd olyat alusznak tőle, hogy holnap nem tudom ki végzi – a resurrectio-ceremóniáját?
Kiosontam a bálványimádás bűnbarlangjából, s aztán így okoskodtam magamban:
Ha ezek az emberi lények (mert nem egyebek) a kriptaajtón keresztül jövének ide, akkor a kriptából valami katakombának ki kell vezetni a szabadba, ahonnan egy titkos ajtón át az asszonyi állatok ide fellopakodnak. Azon az úton én innen megszökhetem.
Fogtam a lámpásomat, lementem vele a kriptába, s amint annak a hosszú boltozatán végighaladtam, a két sor fülke között, mely az ide eltemetett rendlovagok emlékköveivel volt betöltve, egy „Ptolomeus” nevű lovagnak a sírürege elől félretolva találtam az emléklapot. Az nem volt márványból, hanem bádogból, mely márványszínűre volt fénymázolva.
Ez a fülke nem volt sírüreg, hanem egy szűk lépcsőzet feljárata. Felmentem a lépcsőkön. Azok is meredek csigaalakban vezettek föl. Tizenhét lépcsőt számláltam meg. A tizenhetediknél találtam – nem egy ajtót, hanem egy szent szobrot. A fához kötözött Szent Sebestyén szobra volt ez, nyilakkal átlövöldözve, ahogy az istentelen Diocletian kivégezteté a hős vértanút.
Láttam én ezt a szobrot nappal is elégszer a kolostorban, csakhogy akkor kívül volt a falon, s kifelé nézett, egy fülkében állva. Bizonyos, hogy ő tudja a kijárásnak a titkát; különben most nem lehetne idebenn.
– Óh, Szent Sebestyén! – könyörgék neki egész alázattal –, tekintsd azt, hogy én is morva vagyok anyai ágon, akiknek te országos védszentjük vagy, s taníts meg rá, hogy hogyan jöttél te ide be a falon keresztül, hogy én meg ugyanarra kimehessek.
Mert semmi nyílás nem látszott a háta mögött.
Elkezdtem keresni a nyílást.
A hős mártír testébe három nyíl van belelőve, azok a nyilak rézből vannak. Ugyan micsoda vakmerőnek és istentelennek jutna az eszébe, hogy a halálra kínzott szent sebében megforgassa a belelőtt nyilat?
És én úgy vettem észre, hogy a három nyíl közül az egyik fényesebb volt, mint a másik kettő, mintha azt fogdosták volna. Felálltam a talapzatára, s megkísérlém a nyilat elfordítani. S amint a nyíl tolla engedett az ujjam nyomásának, az egész szobor, fülkéstül együtt elkezdett megfordulni, s én egy perc múlva a csillagos eget láttam magam fölött. Szent Sebestyénnel együtt kívül voltunk a kolostor falán.
– No, mármost megint eressz vissza, drága védszentem – mondék, s a nyilat visszafelé fordítva, megint visszakerültem a katakomba feljáratába.
Tehát ez a kísértetek sétaútjának a titka.
Visszamentem megint a kriptába, s körültekinték, valamit keresve.
Arra is rátaláltam.
Tudniillik, hogy a lesüllyesztett Arminius-síremlék ott függött a fejem fölött, a boltozatból aláfordulva, a megholt nagymester szobrával, melynek ki volt tekerve a nyaka.
Hátha én ezt a fejet helyreilleszteném, mi lenne belőle?
Az lett belőle, hogy arra a síremlék ismét felemelkedett és megfordult, s mikor én a lépcsőn felmentem a kápolnába, már akkor ott állt a helyén, elzárva a Baphomet-bálvány termébe felvezető lépcső gádorát, ahogy ezt megszoktuk látni.
Most van már jól! A Krisztus-tagadók nemcsak el lesznek altatva, s ki tudja, mikor, mikor nem ébrednek föl, hanem még azonfölül ki sem tudnak jönni az ördögtemplomukból, aminek se ajtaja, se ablaka, hacsak ki nem törik a falat valahol.
Holnap senki sem fogja tudni, hová lettek. Én pedig azalatt hetedhét országon túltehetem magamat.
Határozott célt tűztem magam elé.
Elmegyek az aacheni érsekhez, s bevádolom a Baphomet-imádó rendlovagokat.
S hogy állításaimnak tökéletes hitelességet szerezzek, magammal viszem a beundokított, megfertőztetett templomi edényeket is. Nem! Az ájtatos keresztyén gyülekezet ne igyék a Salome és Delila által ürítgetett áldozókelyhekből, ne keresztelkedjék abban a medencében, melyet Nabukodonozor vomitusa befertőztetett, ne fogadja a szenteltvizet abból az aspergillumból, amivel a főördög osztotta a többieknek a lángoló pokolitalt – amíg azokat avatott kegyes kezek újra be nem szentelik, és a varázslattól meg nem szabadítják.
Elviszem mindezeket az érsek elé, a zsinat elé, a szent inkvizíció elé; szolgáljanak tanújelül, és exorcizáltassanak.
(– Azt ugyan okosan tetted, fiam! Igaz keresztyén módjára cselekedtél – kiálta föl a nagyherceg, egészen fölháborodva a „tövislovagok”-nak istentelenségei fölött, amiknek a puszta végighallgatása által is olyanformán érzi a kegyes ember magát, hogy szüksége van az absolutióra. – Becsületesen tetted!)
(– Mondtam, ugye? – pattant föl a soltész, lecsapva a bírói pálcát az asztalra. – Még a templomrablásból is úgy kibeszéli magát, hogy még megdicsértetik érte, s az mondatik rá, hogy „jól tetted, fiam!”)
Efölött aztán a nagyherceg és a soltész úgy összekaptak, hogy fölugráltak székeikről, s ököllel verték az asztalt, hogy azon gyertyatartó, halálfej, krucifixus és porzótartó csak úgy táncolt, s elvégre is erre a napra félbe kellett szakítani a vallatást. A gonosztevő megint egynapi akasztófahaladékot nyert, s csak úgy nevetett magában befelé.
Másnap aztán, mikor a bírák megint lecsillapíták fölgerjedésüket, az in pendenti hagyott causa tovább continuáltatott.
(– Hol hagyta el, reus?)
Folytatá a vádlott.
– A sekrestyében találék egy nagy bőriszákot, abba beléraktam mindazon templomi arany- és ezüstdrágaságokat, amik az orgiáktól meg voltak szentségtelenítve, nem feledkezve meg a Boldogasszony koronájáról sem.
Mikor azt az iszákot fölvettem a vállamra, az majd letörött alatta, olyan nehéz volt, s nem tehettem át fölváltva a másik vállamra, a tudvalevő fehér galamb miatt.
A körülforgó szent szobor segélyével aztán kijutottam a kolostor falán kívül.
Még onnan csak egy magas bástyán át kellett leereszkednem. Megtaláltam a kötélhágcsót, melynek segélyével a pogány tisztátalan asszonyok ide feljöttek, s hasznát vettem, s azután az iszákba tett kincsekkel elkezdtem gyorsan ügetni a kikötő felé.
(– Most megállj! – szakítá félbe a soltész. – Itt megfoglak és convincállak. És ez lesz a kritériuma annak, hogy bűnös vagy kegyes cselekedet volt-e az, amit elkövettél? – Miért mentél az összeszedett egyházi drágaságokkal a kikötő felé, ahol az elutazásra kész hajók horgonyoznak, és nem a városháza felé, ahol megtaláltad volna a polgármestert, a soltészt vagy a várnagyot, s feljelenthetted volna az általad észrevett szentségtörést s a vétkes rendlovagokat; míg bűnös álomtól voltak meglepetve, in flagranti lepethetted volna meg, ha igaz, hogy úgy volt?)
(– No, gonosztevő, erre találj mostan kádenciát – dörmögé a nagyherceg.)
– Igen egyszerű a dolog magyarázata, kegyelmes uraim – felelt meg a kérdésre ex tripode a reus –; ha egy szót mondok, abból rögtön meg fognak érteni mindent. Annak a városnak a neve, ahol ez történt, Stettin. Ezt a várost, tudjátok, hogy azon idő szerint Gusztáv Adolf bírta, akinek az eretnek vezérei nemcsak hogy nem törődtek azzal, hogy a katolikus kolostorokban, amiket ők maguk is akárhányszor megszentségtelenítették, imádják-e a Baphometet, s tartanak-e Mylitta-ünnepet, de ami több, igen jó szövetségben éltek a „tövislovagok”-kal, akik a svédekkel egyesülten, vitézül harcoltak a császári ostromló seregek ellen, s az eretnekeknek leghívebb fegyvertársaik voltak. Oda hiába mentem volna vádaskodni: magam jártam volna rosszul. Azért határoztam el, hogy egy kegyes német nagyfejedelem országába meneküljek, aki vádamat meg is hallgatja, s az inkvizícióhoz elegendő erővel is fog bírni, s úgy hívém, hogy ily rettenetes eset megérdemli, hogy valaki egy hadjáratot indítson meg miatta. S minthogy a tengeren legkevésbé tarthattam a nyomoztatástól, ezért igyekeztem a stettini kikötőt elérni.
(– Habet rectum! Rectissimum! – sietett véleményét kimondani a nagyherceg. – A svéd eretnekek nem lehetnek bírák ily spirituális kérdésben. Töröltessék ki a bűnsorozatból a „furtum sacrosanctorum”.)
(– Fogadni mernék, hogy az egész lajstromot sorban letisztázza még a gazember! – dörmögé szakálla közé a soltész. – No, de most következik a „Homicidium!”)