ÖTÖDIK RÉSZ
A homicidium

1. A MYNHEER HAJÓJÁN

Legnagyobb bizonysága kegyes intenciómnak az, hogy amidőn legnagyobb szükségem lett volna kész kivert pénzre, mégis megállhattam, hogy a templom bejárásánál levő kegyes adakozások perselyére rá ne tegyem a kezemet, amely pedig ilyenkor, a passió napjain, tele szokott lenni batzenekkel, sőt silberlingekkel is. Azt nem volt „okom” elvinni.

Még mindig a zsidó főpap szolgájának maskararuhája volt rajtam: a római balteus, a bőr caligák, a szíjas chalizeh-bocskor s az óhebréus pallium. Akárhol a világon elfogtak volna ebben az öltözetben mint futóbolondot, csak itten nem. Stettin a svédek uralma alatt szabad kikötővé volt téve, s annálfogva az Oder öble tömve, dugva volt a világ minden nemzetének kereskedőhajóival, s a rakparton egymást taszigálta a néger, spanyol, török, berber és kínai, a kerek földön viselt mindenféle öltözetekben; úgyhogy ott, abban a tarkabarka sokaságban akármiféle csodaviselet bátran elvegyülhetett. Meg sem nézett senki a furcsa jelmezem miatt.

Én sem sokat kérdezősködtem, csak azt néztem, hogy hol van egy hajó, amely éppen a vasmacskát felszedni, s a vitorláit kifeszíteni készül, hogy arra felmeneküljek. A véletlen egy hollandi hajóra vezetett.

A hajótulajdonos, mynheer Ruissen, amint a hajó megindult a kedvező széllel, s az Oderből már kijutottunk a nagy öbölbe, úgyhogy nem volt szükség többé az ő nagy felügyeletére, észrevette, hogy én is ott vagyok a födélzeten a batyum mellé letelepedve, s odajött hozzám, két kezét a két kabátzsebébe dugva, s elkezdett hozzám tizenkétféle keleti nyelven beszélni.

Én persze egyiket sem értettem.

Ekkor aztán elkezdett a maga vlaem dialektusán káromkodni.

– Teringettét, micsoda nyelven ért ez a fickó?

Ezt aztán megértettem. Mondtam neki, hogy tudok hollandusul, s nem vagyok palesztinai pogány, hanem igazhivő keresztyén.

– Hát hova akarsz menni?

– Ahova visznek.

– Van pénzed a vitelbért megfizetni?

– Nincs nekem egy batkám sem.

– Hát mid van?

– Van egy szép hólyagos kulacsom, kövekkel kirakva: azt odaadom zálogba vagy fizetésül.

– Loptad?

– Esküszöm a Szentháromságra, hogy egészen jogos úton szerzett tulajdonom, s nem loptam senkitől. Egy szépasszonytól kaptam emlékül, egy csókért, egy ölelésért. Süllyedjek el ezzel a hajóval a tengeren, ha egy szóig nem igaz, amit mondtam.

– Nono, csak ilyen bolondul ne esküdj! Hisz én úgyis elhiszem. Ez a kulacs megér annyit, amennyiért Hamburgig elviszlek.

– Meg bíz az annyit, amennyit a kend egész hajója.

– Hát abban a bőrzsákban mid van?

– Csupa arany- és ezüstkincsek; drágaköves klenodiumok.

– Azokat is mind úgy csókoltad el magadnak? Ne hazudj ám, mert én el nem foglak, nekem mindegy.

Én aztán azt mondtam neki, hogy menjünk be a kajütbe, majd ott elmondom az egész történetet.

A mynheer bevitt magával a kajütjébe, s megengedte, hogy az iszákomat a zugban elhelyezzem. Hozatott magának egy korsó sört, azt, hogy engem beszédemben félbe ne szakítson, megitta maga, aztán elővette a kis porcelánpipáját, ennek a gyűszűnyi öblét megtömte dohánnyal, és a szájába dugta, de nem gyújtott rá, hogy tovább tartson.

Mikor aztán végig elmondtam neki az egész történetet, egész odáig, hogy én most ezekkel a befertőztetett drágaságokkal az érsekhez és nagyfejedelemhez akarok eljutni, hogy a vádamat előadjam: a mynheer kiverte a pipájából a dohányt, s visszatette a dohányzacskójába, s aztán fölhörpentve a korsóban maradt utolsó kortyot, még mélyebbre dugta a két zsebébe a két kezét, s így szólt:

– Hja, fiam, te egy nagyon okos dolgot és egy nagyon bolond dolgot csináltál egyszerre. Az „elhozás”, az még okos dolog volt; hanem az „elvivés”, az már bolond. Te egymagad, egy szegény ördög, be akarsz vádolni olyan hatalmas embereket, mint a „tövislovagok”, olyan absurdus bűnökért, amiket senki sem hisz el. Azt fogja rá mondani minden ember, hogy álmodtad azokat.

– De már hogy álmodhatnám én olyan dolgokat, amiket élő szemekkel és fülekkel soha senki se nem látott, se nem hallott? Hát hogy álmodhatnám én meg a Baphomet-bálvány misztériumának leírását? Hogy gondolhatnék ki neveket, mint a Jaldabaoth és az Ophiomorphos, meg az egész disputát a Jézus fölött?

– Hja, fiam. Erre azt fogják mondani, hogy olvashattad azokat a titkos pamfleteket valahol; amik a „Leviticon”-ban össze vannak gyűjtve, s amiket a templáriusok ellenségei koholtak e hatalmas rend ellen, amelynek eltörlésére Fülöp királyt a rend nagy gazdagsága ösztönözte. S ami szabad volt Fülöp királynak, az nem szabad neked; meséket mondani neked a Baphomet-bálványról meg a kígyóimádatról. S ha a szemeiddel láttad is mindezt, s a füleiddel hallottad is, de nincs rá tanúd, akivel bebizonyítsd.

– De van rá tanúm! – mondám, elővonva a bőrzsákból az elhozott szentségtartót, s kivéve ebből a szent hostiát. – Itt a tanúm. Ez a bálványimádóktól leköpködött, földre dobott, asszonyi szoknyáktól ide-oda sepert szent ostya. Nézd, itt van a közepén Astarte papucssarkának a nyoma, amint rátaposott, éppen az agnus Dei zászlóján keresztül.

A mynheer erre föltette az orra nyergére a nagy pápaszemét, s figyelmes vizsga alá vette az ostyát.

– Teringettét! – dörmögé –, ez csakugyan az a szimbólum, amivel a Baphometet jelzik: egy félhold mint patkó, s annak a közepén egy nyolcassá tekeredett kígyó, felemelt kettős fejjel. Ez van belenyomva az ostyába. Eszerint te, fiam, mégis dicső tettet követtél el, amidőn megakadályoztad, hogy a mai napon annyi ezer meg ezer keresztyén embernek a lelke az örök kárhozatra jusson; amidőn a szentmise alkalmával a fölemelt Krisztus teste helyett a Baphomet-bálvány szimbóluma előtt borul térdre, hogy azt imádja. Valóban, ma fél Stettin városa neked köszönheti, hogy az üdvözülés „haben” lapja helyett netto, az elkárhozás „soll” lapjára brutto át nem került. E derék tetteddel megszabadítottál legalább tizenkétezer embert a pokol kapuitól. Ez tehát okos dolog volt. De hátra van még mindig a bolond dolog: hová viszed ezeket a megszentségtelenített kincseket? Te be akarsz vádolni egy kolostort, tele papi rendű lovagokkal; nem is egy kolostort, hanem kettőt; mert azt mondod, hogy asszonyok is voltak ott; tehát apácák. Papot megtámadni mindig veszedelmes dolog; még a hímjét is, hát még a nőnemen levőjét! Ebbe te belevesztesz. Hiszen ha feljelented valahol a dolgot, legelőszőr téged csípnek nyakon, s mint templomrablót, rögtön máglyára visznek, s mondhatod aztán, hogy így volt, meg úgy volt. A hatalmas rendlovagok ellen kinek lenne kedve vizsgálatot indítani? S ha megtenné is azt valaki, mire a vizsgálat előkerülne, akkorra azok minden nyomát úgy elhárítanák az útból a maguk gonosztettének, hogy te maradnál benn mint rágalmazó. Van kedved a nyelvedet kivágatni?

– De hát mit tegyek akkor ezekkel az elhozott kincsekkel? – kérdém megszeppenve. – Visszavigyem a „tövislovagok” kolostorába?

– No, akkor tennél még csak nagy bolondot. Hisz azok, amint megtudnák, hogy te akartad őket elárulni, rögtön befalaztatnának valami zugba: ott aztán várhatnád a feltámadást.

– De hát mit csináljak akkor?

– Hát fiam, amit elhoztál, az már a tiéd. Vedd úgy, hogy az Isten adta. Te az ördögtől vetted el. Majd ha kikötünk Hamburgban, én utasítani foglak egy derék, becsületes emberhez, akinek az a foglalatossága, hogy az ilyetén kincsektől, amiket jámbor emberek az ördögtől vettek el – amik megtaláltattak, anélkül, hogy elvesztek volna, s amik kétannyit nyomnak a jámbor ember lelkén, mint a mérlegen: hát aki az ilyen tehertől meg tudja őket szabadítani, én ismerek olyan jámbor keresztyént. Ne félj, nem sadduceus: igaz kvakker, aki nem csal – vasárnap. Meglátod, hogy jámbor cselekedetedet megérdemlett jutalom követendi, csak az „odavivésben” is olyan okos légy, mint voltál az „elhozásban”. Mert az a kereskedésnek a titka: okosan hozni és okosan vinni.


VisszaKezdőlapElőre