1. SECUNDOGENITURA
(– No, ezen gonosztett méltó bűntelésétől tehát megszabadultál volna; de hátra van most az uxoricidium.)
– Jaj, dehogy szabadultam meg a büntetéstől, kegyelmes uraim. Nagyon is meglakoltam érte. Mindnyájan, akik e természetellenes táplálékban részesültünk, oly valami embertelen dühöt kaptunk tőle, mint amilyen kifejlődik a kutyában, amit a másik eb megmart. Egyetlen falat ez elátkozott étekből elég az emberrel megismertetni élő testtel a pokol minden kínszenvedését. Én csak a lábából kaptam; talán azért nem haltam meg tőle; de az is úgy égetett, úgy mart belül, elkezdve az agyamtól végig minden porcikámon, mintha az ereim mindegyike végtől végig egy gyomor volna, s azt mind a görcs húzná össze. Társaim még borzasztóbb kínokat szenvedtek. Szemeik kidülledtek üregeikből, ajkaik tajtékoztak, egymást marták, s a saját testöket harapdálták össze, ordítottak és sikoltoztak, kacagtak és őrjöngtek, felüvöltöttek a holdra, mint a kutyák. Sokan nem állhatták tovább az öldöklő kínt, s beleugráltak a tengerbe, ahol elnyelték őket a cápák és a kalapácsfejű halak, akiket tengeri angyaloknak neveznek.
Az én tagjaimat ez első kín után tehetetlen kőmerev marasmus állta el; csak láttam, hallottam, de nem éreztem, s nem mozdulhattam: az égető nap odasütött az arcomra, s szemeimet ki akarta perzselni, amikre nem bírtam a szempillákat lehúzni. Megfogni a láthatárt félkézzel, és fölhúzni a zenitre, kisebb munka lett volna nekem, mint a szempilláimat lehúznom csak félig a kimeredt szemgolyókra.
Ekkor e végtelen kín közepett úgy érezém, mintha egy gyönge szárnycsapás hűs szellője érné az arcomat. A vállamon ott ült az én fehér galambom. Az a fehér galamb, aki börtönből kiszabadulásom után olyan sokáig híven kísért mindenhova. Végínségemben újra leszállt rám. Úgy érzém, mintha az ő kiterjesztett szárnya betakarná az arcomat, hogy ki ne égesse a lángoló nap a nyitott szemeimet. Ez árnyék olyan jólesett. Elaludtam alatta.
Merre és meddig hányódott még azután az árboctalan, vitorlátlan, kormányozatlan dereglye? Ki irányozta, ki vezette azt tovább? Más-e, mint az az egy fehér galamb? Arra nem tudok eszmélni. Társaim, kik velem együtt voltak a dereglyén, mind elvesztek. A legtöbb kínjában beleugrált a tengerbe, más ott halt meg az embertelen kínok között. Egyedül engemet tartott meg a mennyei gondviselés további nehéz megpróbáltatások számára.
Egy antwerpeni indiai hajós bukkant rá a dereglyére, melyet a hullám kénye szerint hányt vetett a hátán, s a becsületes keresztyén, életet sejtve még kadaveremben, fölvitetett a hajójára, s újra egymáshoz férceltette a lelkemet a testemmel. Minden ellenségemnek megbocsátok a világon, csak ennek az egy jóltevőmnek soha. Ha a tengerbe dobatott volna, elnyelt volna a cethal, s azóta én is ámbra volnék; miképp méltóztatnak kegyesen tudni, hogy a cápák gyomrában terem az ámbra, s most templomot füstölnének velem. Így pedig csak újabb gonosztettek elkövetésére maradtam meg e világon.
Az indiai hajós ápolása mellett ismét visszanyertem emberi erőmet; kihevertem a kiállott szenvedéseket; mire a hollandi kikötőbe megérkeztünk, semmi nyoma sem látszott rajtam a viszontagságoknak, amik keresztülmentek rajtam.
Alig vártam, hogy újra visszatérhessek Niemengenbe, s ismét megláthassam az én kedves feleségemet és kis magzatomat.
Harmadfél éve múlt már, hogy nem láttam őket.
Ezóta már a gyermek futni tud! Talán már a nevemre is megtanította az anyja?
Milyen boldog leszek én itt most idehaza. Nem király, de apa. Nem a begum férje; de a feleségemé. Áldottam a sorsot, hogy megszabadultam a tartománytól. Van nekem tulipánkertem: többet ér az.
Éjet-napot eggyé tettem, hogy hazaérjek. Lovas stafétát küldtem előre, hogy a feleségemet értesítse megérkeztemről.
A jó lélek pompás lakomára várt haza, s mikor leszálltam a szekérről, a nyakamba ugrott: huszonöt fonttal nehezebb volt, mint mikor elhagytam.
A viszontlátás boldog eszmecseréi után az első szavam ez volt hozzá:
– Hol van gyermekem?
– Itt vannak „ők!” – szólt a jó lélek ragyogó orcával, a lépcsőn alászálló két dajkára mutatva, kik közül az egyik egy járni kezdő fickót vezetett kézen, a másik pedig egy bepólált kisbabát hozott az ölében.
– Hát ez micsoda? – kérdém, az utóbbira szörnyen elbámulva.
– No, hát a másodszülötted, te bohó! – szólt az asszony kedélyes nevetéssel.
– Az én másodszülöttem? – Hisz én harmadfél év óta távol vagyok már.
– Hát nem emlékszel már rá – sipegé az asszony, szemérmesen elrejtve piruló orcáját a keblemen: – mikor a Majmúna és Danesh tündérek összehoztak bennünket az Ararát hegyi palotában?
– Majmúna és Danesh! Tyűh, láncos lobogós teringette tündérei!
De még az asszonynak állt feljebb!
Hogy én hát az ő hitvesi hűségében akarok kételkedni, holott itt a bizonyítékok a kezében: az én saját levelem, melyben elmondom, hogyan, miképpen jöttünk össze a tündérek segítségével az Araráthegyi kastélyban? Sőt nagyobb igazság kedvéért, itt van még a „lingám” is, amit akkor neki ajándékba adtam. Sőt még egy darab is abból a szövetből, melynek kárpitos szárnyai boldog viszontlátásunknak sárkányszemű látói voltak. Akkor én király voltam; ez a fiúcska tehát: királyfi.
– De asszonyom! Az ilyen dolgokban én nem értem a tréfát! – kezdtem én kiabálni. – Ami álom volt, az nem komoly dolog, s annak nem lehet ilyen élő következése. Én megengedem, hogy ön is álmodott akkor énfelőlem, amikor én ön felől; hanem az a kis sírórívó poronty: ez már nem álom, ez valóság; mégpedig nagyon kellemetlen valóság! Én megyek a polgármesterhez! Én feladom a dolgot az érseknek! Összehívatom a Szentszéket! Én nem hagyok magamból bolondot csinálni.
– Jó lesz, jó! Csak menjen ön a polgármesterhez meg az érsekhez, csináljon minél nagyobb lármát a dologból: akkor ön még egyszer akkora bolond lesz, mint most.
Én pedig megtettem, amivel fenyegetőztem; rohantam a polgármesterhez: azt kihúztam az ágyából, mert már aludt; azt mondtam neki, hogy itt vannak a franciák, arra az álom kiment a szeméből; akkor aztán elmondtam neki az egész históriámat, majd elnyelt, akkorákat ásított. Akkor azt mondta, hogy ez meggondolandó dolog; jöjjek holnap, addig menjek a feleségemhez.
Nem is tehettem mást; mert egy garasnak ura nem voltam, a niemengeni vendéglőben pedig előre le kell tenni a szálláspénzt, addig az embert be nem eresztik, hát visszamentem szégyenszemre az asszonyhoz.
Az csak kötődött velem. Azt mondta, hogy ne pattogjak, nem ér az semmit. Ha jó képet nem csinálok a dologhoz, enyim lesz a kár is meg a csúfság is. Akkor csak hallgattam, mert nagy szükségét éreztem a vacsorának és a pihenésnek, de gondoltam magamban, majd „bekötöm én a te koszorúdat holnap”.
Másnap megint elmentem a polgármesterhez; akkor már nem aludt.
Azzal fogadott, hogy mondjam meg legelébb is, hogy úgy beszéljen-e velem mint niemengeni konstáblerrel, vagy mint indiai királlyal?
– Hát mint indiai királlyal.
– No hát, fölséges maharadzsa vagy nábob vagy sah! Tessék föltenni kérem – föltétette velem a kalapomat, s ő meg levette a hivatalsüvegét. – Tessék elmondani előttünk, hogy az indiai királyoknak hány feleséget szabad törvény szerint tartani? Hány elefántot, tevét, rinocéroszt, hím- és kancatündért s más efféle vonómarhát lehet a szolgálatában alkalmazni?
Vettem észre, hova akar kilyukadni. Fordítottam a dolgon.
– Kérem szépen, csak tessék velem úgy beszélni, mint niemengeni konstáblerrel európai szokások szerint.
– No, hát hallod-e, „te” konstábler. Vedd le mindjárt a kalapod! (Erre meg ő csapta fel a magas süvegét, s velem tétette le a kalapomat.) Mivelhogy te keresztyén törvényeink ellenére, élő feleséged mellett még másik feleséget is vettél, ennélfogva én neked kriminális processzust akasztok a nyakadba, kétnejűség miatt, megkorbácsoltatlak, a pellengérre kiköttetlek, s gályára küldelek.
Ez megint sehogy sem tetszett.
– Hát csak tessék velem inkább úgy beszélni mint indaiai királlyal. – Ekkor aztán mind a ketten föltettük a kalapjainkat, úgy diskuráltunk.
– Hát amikor te király voltál, akkor te mindenkinek parancsoltál, tehát a tündéreknek is; ha neked minden szabad volt, akkor az is szabad volt, hogy a levegőn keresztül repülj, annálfogva abban semmi lehetetlen nincsen, hogy az első feleségeddel találkoztál, hát akkor mi bajod mostan? Elvesztettél valamit?
– Dehogy vesztettem! Inkább nyertem. Egy fiúval többet, mint amennyire számítottam.
– Él az a fiú?
– Hogyne élne? Ha nem élne: se fiú, se leány nem volna.
– Tehát ha él, akkor megvan. Ami megvan, az tény. Ami tény, azt nem lehet nem ténnyé visszadisputálni. A tények erősebbek, mint az okoskodások.
Akkor aztán megharagudtam, én is beszéltem, ő is beszélt, egyikünk se hallgatott a másikra, utoljára kivertük egymásnak a fejéből a kalapot kölcsönösen, s én azt mondtam neki, hogy ez az eset nem is tartozik polgári hatóság kanalazása alá, majd elintézi ezt a Szentszék, aki ezt a szörnyű nagy botrányt nem hagyja megbosszulatlan. No hiszen, odajutottam még jó helyre.
Ez az egész Niemengen mind csupa atyafiság; sógor, koma, keresztapa az egész világ, és amellett iszonyú erkölcsős emberek. Lehetetlen itt azt valakire bebizonyítani, hogy valami erkölcstelenséget követett el. Ha már csakugyan megtörtént, azt minden ember igyekszik eltakarni. Azazhogy titokban minden ember beszél róla, s nagyon mulatja magát rajta, de törvény előtt se látója, se hallója nem akar senki lenni a megesett botránynak.
Minden cseléd, atyafi, komaasszony, szomszédasszony azt bizonyította a feleségem felől, hogy az az én egész távollétem alatt úgy viselte magát, hogy mustrája volt a hitvesi hűségnek. Nem járt ki a házból máshova, mint a templomba, nem járt hozzá más, mint a gyóntató káplán; még csak új fejkötőt sem csináltatott magának azóta. Az én vádamnak tehát nem volt semmi alapja.
Ellenben mily hatalmas alapokon feküdt az ő védelme.
Itt volt az én saját kezem írta levél, kínai bőrpapirosra írva, abban előadva az egész csodálatos találkozásunk. Az egész elbeszélés hitelesítve hét bonc sajátkezű aláírása által. Elismertetett, hogy a boncok éppen olyan hiteles személyek, mint a káptalanok idehaza. Azoknak csak tudniok kell, hogy van-e az ő országukban Danesh és Majmúna nevű tündér? Hogy azok nálunk Európában nincsenek, annak a klíma az oka. Hiszen itt elefántok sincsenek, azért az elefántok mégis valóságos élőlények. Ki merné eltagadni az elefántot, csak azért, mert nem látta? Nem mutat-e fel a szentírás is hasonló példát: midőn Illés tüzes szekéren utazott? Hát mikor Jónás prófétát egy cethal szállította a gyomrában tovább? Amidőn ezek oly szent és hiteles emberekkel megtörténhettek, akkor annak már gyerekség volt megtörténni, hogy a Danesh és Majmúna tündérek egy férjet és feleséget egymás karjai közé vezessenek, kivált midőn azok maguk is kívánkoznak oda; – ahogy nem kívánkozott Jónás próféta a cethal gyomrába.
De még itt vannak az asszony kezében az akkori találkozás tanújelei, a lingám, aminő csodát Európában nem készítenek, meg a sárkányos selyemszövet, aminek még a készítésmódját s a szövetanyagát sem tudják itthon kitalálni. Ezek már csak elvitázhatlan tanúbizonyságok.
Mindezeket egybevetve, a Szentszék nem késik kimondani, hogy ámbár csodálatos és véges emberi elmével megfoghatatlan eset az, hogy egy kelet-indiai Majmúna nevű tündér egy jámbor életű niemengeni asszonyságot éjnek idején a hátára vegyen, s vele a levegőn keresztül az Ararát hegyére elrepüljön, s onnan reggelre megint visszatérjen, anélkül, hogy cselédek, éjjeli őrök, s a többiek valamit észrevettek volna; de miután sokkal inkább lehetséges mégis ennek a csodának a végbemenetele, mint az a hallatlan szörnytett, hogy egy niemengeni tekintélyes polgárnő, egy kapitány volt özvegye, egy konstábler és ind király hitvestársa hitvesi hűségén csorbát ejteni engedjen – Niemengenben! – ahol ilyesmi soha meg nem történt (mert senki se panaszkodott róla) , annálfogva ítéltetik, hogy a házasságtöréssel vádlott asszonyság oly tiszta és ártatlan, senki sem más az apja, mint az, akit „nuptiae denominant”!
S azzal szépen nyakamba varrták az asszonyt gyerekestül, s nekem bele kellett szépen nyugodnom.
(A nagyherceg úgy kacagott, hogy a tokájával mind összetörte keményített nyakfodrait: „Átkozott mulatságos történet! Nem adnám egy nyerges lóért, hogy ezt meghallottam! Kimondták, ítéletileg, hogyha az ember az álmát leírja, hát akkor az valóság.”)
(– De vajon csakugyan így történt-e ez, ahogy elmondád? – kérdé a soltész.)
– Becsületemre… vagy mit is mondok? A nyakamon levő kötélre mondom, hogy egészen így történt. Méltóztassék a niemengeni hatóságot megkeresni evégett: az teljesen igazolni fogja előadásomat; mert a rendkívüli eset még a város krónikájába is feljegyeztetett csodálatossága végett. S ez indokolja majd azt a cselekedetet, amit azután elkövettem, s amit előadandó leszek. (De majd holnap!)