TIZENEGYEDIK RÉSZ
Az ördög világában

1. A BAKLOVAGOK

Csak akkor vettem észre, mikor az éj leszállt, hogy minő elátkozott helyre jutottam. Ez volt a gonosz hírű „Kempen-vidék”, a boszorkányok és gonosz lelkek találkozási helye.

Amint besötétült, elkezdtek az ingovány mohos hepehupái között a lidércek táncolni: a bolygótüzek úgy tettek, mintha menüettet járnának. Azután nagy süvöltve szálltak a levegőn keresztül a boszorkányok. Fertelmes csúf nép. Szakáll az állukon, és bibircsó az orrukon. Lovagolva jöttek. A felkantározott paripa egy-egy sápadt férfialak volt; azt mindenik boszorkány, amint megérkezett, fölakasztotta egy-egy száraz fára, s ott verték össze a bokáikat a levegőben.

Azután tanácsot tartottak: ki micsoda gonosztettet tudott ma végbevinni?

Hallottam, hogy az egyik azt mondta:

– Én egy szerelmes asszonyt a főkötője után csalogattam a sívó homokba, s belefojtottam nyomorultul. Hanem az ura megmenekült. Ezért aztán a többi boszorkányok hétágú korbácsokkal megpaskolták, hogy minek hagyta a férjet megmenekülni a sívó homokból!

– Hagyjatok békét! – sikoltozott a boszorkány. – Majd megkínzom én még azt ezután.

Én borzadva húztam le a fejemet a moha közé.

Azután elkezdtek tanakodni, hogy mi rosszat kövessenek el másnap?

Abban állapodtak meg, hogy holnap fog Herzogenbuschból egy nagy kereskedőkaraván Antwerpenbe utazni, arra ők rávezetik a „baklovagokat”.

Sokszor hallottam a rettenetes cimborákról, akikről az volt a hír, hogy az ördögökkel szövetségben álló rablók: sokkal gonoszabbak a hajdemákoknál is. Minthogy azonban ahol baklovagok valami nagy rablást kővettek el, ott egy élő lelket, de még egy bölcsőbeli gyermeket sem hagytak meg tanúnak, s a gonosztett után gyorsan, látatlanul elsiettek megint harmadik, negyedik országba, annálfogva senki sem tudott felőlük valami bizonyosat mondani. Ahol pedig éppen garázdálkodtak, s aztán az üldözésűkre kiindult fogdmegek hasztalan ütötték bottal a nyomukat, ott természetesen azt mondták utoljára, hogy nem is léteznek a baklovagok. Csak mese volt az egész rablási história.

Mikor ezt elhatározták egymás között a boszorkányok, a legcsúfabb közöttük szétnézett, szimatolva, s így szólt:

– Én itt idegen bűzt érzek!

– Emberszag üti föl az orromat! – szólt a másik.

– Héj, ha az én szeretőm volna, akit a sívó homokon elszalasztottam! – szólt a harmadik. – De mindjárt kantárt vetnék a szájába! Én egészen betakartam magamat a sűrű mohába és páfránba, hanem az a fekete madár ott a vállamon elkezdte a szárnyait rebegtetni, mintha integetne a kutatóknak.

– Ott rejtőzik valaki! – kiáltának valamennyien. – Csiklandjuk meg!

Én irtózva hallottam lépéseik dobogását, s ekkor erőt vettem a nehéz lidércnyomáson, ami mellemen ült, és felkiálték:

– Ha Isten velem, ki ellenem?

E szavamra ugyan a fekete madár úgy pofon ütött, hogy a fülem is megcsendült bele, hanem a boszorkányok is nagy sikongatva züllöttek szerteszéjjel, s amint fölemeltem a fejemet, a pusztaságon végigsöprött a szél, s hajtotta maga előtt a bolygótüzeket, mint egy csapat fáklyás katonát.

A hold éppen akkor jött fel a láthatáron. Fogytán volt már: az utolsó negyedben. Erről számíthattam ki, hogy éjfél után egy óra lehetett az idő. Felkerekedtem, hogy még a holdvilágnál valami járt útra juthassak el.

Föltett szándékom volt, hogy valami jótettet fogok ma véghezvinni. Fölkeresem azt a berg-opzoomi karavánt, mely ma Herzogenbusch felől jön, hogy értesítsem a nagy veszedelemről, mely reá valahol lesben vár. Félretettem azt a félelmemet, mely szerint nekem minden emberi társaságot kerülnöm kell. Örültem, hogy, íme, még használhatok embertársaimnak.

Csak akkor vettem észre, hogy egészen fegyvertelen vagyok, pedig a Kempenekben farkasok is laknak. Nem volt velem egyéb, mint a nagy késem, amit hüvelybe dugva hordtam a tomporomon. Útközben aztán találtam egy sudár tiszafát, aminek szép egyenes növése volt, s ami amellett olyan kemény, mint a vas; azt a késemmel lenyiszáltam, s aztán csináltam belőle egy másfél öles dorongot, amivel képes voltam a Kempen valamennyi csikaszainak megfelelni, ha rám éheznének.

Reggel felé azonban már magam voltam az, aki megéhezik, s amint az országútra kikaphattam, szétnéztem, hogy hol találnék valami csárdafélét. Láttam valamit füstölögni; – ház volt; – betértem, s miután volt valami pénz a tarsolyomban, adattam magamnak kenyeret és sajtot. A korcsmáros egy nagy bográcsban tömérdek húsfélét főzött káposztával, abból is szerettem volna kapni, de azt mondta, hogy nem adhat belőle, mert az egy nagy karaván számára van megrendelve, ami most érkezik Herzogenbuschból, s megy Antwerpen felé.

Tehát valóság és nem álom az, amit a tőzegtörésben hallottam a boszorkányok tanácsában!

Nem sokáig kellett várnom: csengő-bongó öszvérekkel jött a karaván végig a hosszú országúton; mindenféle kalmárok, csipkeárusok, szőnyegkereskedők, takácsok, ötvösök siettek az antwerpeni nagy országos búcsúra. A kíséretükben voltak sárga és piros dolmányú katonák is, muskétákkal és alabárdokkal, s egynehány dragonyos, a bivalybőrösökből; maguk a kereskedők is el voltak látva pisztolyokkal és karabélyokkal.

Szörnyű jó kedvük volt, amint bejöttek a csárdába. A karaván vezére, egy potrohos cérnakereskedő, előparancsolta a csaplárostól, ami csak torokba való volt; még azonfelül az úti tarisznyát is behozatta, s elővette belőle a sonkát. Nagy jókedvvel kínálta vele az atyafiságot, s megette maga mind. Végtére engem is észrevett nagy kegyesen, s engem is megkínált a sonka – csontjával, amin már nem volt semmi.

– Köszönöm – mondám neki. – Kend engem csonttal kínált meg: én azért kendnek mégis jótettel fizetek vissza. Ne menjenek ma kendtek Antwerpen felé: vagy ha mennek, indítsanak erős fegyveres csapatot előre, a másikat pedig hagyják hátul, mert útközben meg fogják kendteket támadni a baklovagok, s azok majd úgy bánnak a kendtek sonkájával, mint kend bánt ezzel!

Aztán elmondtam az egész társaságnak, hogy mit hallottam a boszorkányoktól.

Azonban hát megfogott az átok: hogy még mikor akarnék is valami jót tenni, az se sikerüljön. Nem hitte senki, amit beszéltem. Kinevettek vele. Azt mondták, hogy álmodtam az egész boszorkányhistóriát. A korcsmáros meg éppen ki akart dobni a csárdájából, hogy mit hozom én rossz hírbe az ő vidékét, holott soha híre se volt itten a baklovagoknak nincsenek is azok másutt, csak Brabantban meg Hajbaniában: ott is a föld alatt laknak, mint a marmoták. Ki félne azoktól? – A kísérő katonák meg éppen nagyon köpték a markukat, hogy hiszen csak kerüljön a kezükre olyan baklovagféle, majd így meg amúgy felspékelik menten. Utoljára magam is elhittem, hogy a legnagyobb biztosság lesz együtt menni a karavánnal Antwerpenig.

Egyszer aztán jó délután, amint a hosszú töltött út a herzogenbuschi bórfenyőerdők közé kanyarodott be, mind a két oldalról, elölről, hátulról rohannak ránk a rémületes lovagok. Olyan volt az, mintha a földből bújnának elő. Valamennyinek fekete álarca volt, s ruhájuk fekete bivalybőrből, veressel kisujtásozva, kalapjaik mellett fekete kakastollak. Elébb egy általános „Salvé”-t adtak a karavánra, amitől annak fele lehullt, aztán nekiestek a pallossal a zavarba hozott tömegnek, s irtózatos mészárlást követtek el benne.

A kövér cérnakereskedő, még meg sem lőtték, már leesett a lováról; de én nemigen gondoltam most rá, hogy elkezdjek neki bizonyozni, hogy „No, mynheer, hát most kell már nevetni! Ugye, hogy mégis igazam volt?” Hanem aztán néztem, hogy merre vihessem el a saját bőrömet szárazon.

Az egyik oldalán az útnak volt egy sűrű fenyőerdő, a másik oldalán egy zsombikos láp. Az erdő felé nem menekülhettem, mert azt szépen elállták a baklovagok. Jobb is volt a láp felé elillannom. Itt a zsombikok között nagyon jó segítségemre volt a hosszú tiszafa-celőke, amit magammal hoztam; annak a segítségével kétöles ugrásokkal vetettem magamat egyik zsombikról a másikra, úgyhogy sebesebben tudtam futni, mint a legjobb paripa.

– Csak hagyjátok futni! – kiálta a baklovagok vezére, akit nagy veres strucctolla a kalapja mellett tett megismerhetővé. – Majd ráérünk utána menni. Nem futhat az arrafelé a világba.

Nemsokára észrevettem, hogy igaza van. Alig futottam valami öt száz lépésnyire a láp között, amint egy kavicsszigetre jutottam, ahonnan azután nem volt se előre, se hátra.

Ez volt az a kavicsbánya, amiből az országutat feltöltötték. Egy keskeny, vert út kanyargott tőle egész az országútig, körös-körül pedig az a kavicssziget úgy ki volt már vájva, hogy mint egy kavicsvárt vette körül a helyébe tódult dágvány.

Azon pedig se átúszni, se átgázolni nem lehetett; mert az úgy tele volt nőve mindenféle hínárral és egyéb vízinövénnyel, hogy aki belevág, annak oda kell veszni.

Meg voltam fogva.

Az országúton körülfogott karavánt ott a szemem láttára gyilkolták le a baklovagok az utolsó élő testig. Aki el akart futni, azt utolérték, megkerítették, válogatott halálnemekkel kivégezték, aki elbújt előlük a mocsárba, azt fölkutatták, s belefojtották a vízbe.

Nekem azt végig kellett néznem.

Mikor aztán a többivel elkészültek, akor rám került a sor.

Azt néztem, hogy mivel védjem magamat. Semmi fegyverem sem volt.

A pokolbeli gazfickók röhögve közelítettek felém, lóháton, azon a kavicsúton, ami a szigethez vezetett. Valami kegyetlen volt ez az álarc alatti nevetésük.

Kétségbeestemben aztán nekem is nagy kedvem szottyant. „No, megálljatok, hát mulassunk elébb egy kicsit.”

Azzal levetettem a bőrövemet a derekamról, parittyát csináltam belőle; kavics volt körülöttem elég, s elkezdtem a Szent Dávid harcát a Góliát ellen, a parittyámmal.

A fickók nagy hamar tapasztalták, hogy kitanult pattantyússal van dolguk. Az én lövegeim csak úgy koppantak, de sűrűn a lovaik fején meg a saját koponyáikon. Egy kettőt ledobott a lova, s elszaladt alóla, egypárnak a feje betört, oldalbordája roppant: a többi aztán észrevette, hogy nem olyan jó tréfa ez, amint milyennek előre látszott.

Hanem hiszen hát őnekik puskáik voltak, azt hitték, könnyen elbánnak velem.

Egy baklovag leszállt a lóról, levette a muskétáját a hátáról, nekitérdelt, leütötte maga elé a kétágú villát, ráfektette a puskát; rátette a gyújtófüvet a serpenyőre, s akkor odakiáltott hozzám:

– Gyere ki onnan, fickó, add meg magad, vagy lelőlek.

– Próbáld meg! – feleltem neki vissza, hajításhoz lóbálva a parittyámat. – Aztán majd én is megpróbálom.

– No, hát hajíts te elébb!

– Nem én, kegyelmes lovag úr! Kend a kihívó, kendé az első lövés! Ez a lovagregula.

A lovag elsüté a puskáját, nem talált; én aztán hozzázúdítottam a parittyámat, s úgy állkapcán találtam, hogy nem tudom, hány fogat kapott tőlem ajándékba.

Ekkor egy másik vállalkozott a lövésre, meg egy harmadik; mind pórul járt velem. Én már régi tüzértapasztalatból tudom, hogy mikor rácéloznak az emberre, csak arra kell ügyelni, hogy egy lobbanást lát e az ember vagy kettőt? Ha kettőt lát, akkor az ellenfél rosszul célzott, a lövés félre fog menni; a fejét sem szükség az embernek megbillenteni, de hogyha csak egy lobbanást lát az ember, akkor a csőlyuk meg a serpenyő egy irányban vannak, akkor jó előle félreugrani.

Nekem csak úgy a fülem körül süvöltöztek el a halál postái, míg én azalatt, amíg a puskás a maga szerszámával piszmogott, ötöt, hatot is hajítottam hozzá, s nagy ritkán hiába, s az én parittyám is hordott olyan messze, mint az ő mangalétája.

Csak azon imádkoztam magamban, bár valamelyik golyó azt a fekete madarat ott a vállamon találná el, hanem annak több esze volt. Azalatt, amíg a golyók köszöngettek a két fülem körül, fölszállt a vállamról, s a fejem fölött hallottam röpködni.

Egyszer aztán rájöttek a baklovagok, hogy valamennyien se fognak ki rajtam. Hozzám férni csak egyesével lehetett a keskeny ösvényen, vagy pedig lófejig bele kellett gázolnia mocsárba. Én pedig el voltam készülve valamennyit mind agyonkövezni, mielőtt hozzám közel jutna.

– Megálljatok! – kiálta ekkor a verestollas. – Hagyjátok abba! Nem szabad azt a fickót megölni. Hisz ez nekünk drága kincs. Senki se nyúljon hozzá. Majd beszélek én vele magam.

Azzal leszállt a lováról, lerakta minden fegyverét, még a kardját is, s úgy jött felém puszta kézzel.

– Ne félj semmit! – kiálta rám. – Ember vagy a talpadon, olyan, amilyen közénk illik. Mi csak a gyávákat vágjuk le, aki vitézül meri magát ellenűnk védelmezni, azt megkíméljük, közénk fogadjuk! Állj a társaságunkba, fickó! Csapj a tenyerembe! Nem bánod meg.

Hát mi válogatásom volt. Minden emberi társaságból ki voltam taszítva; nem volt hová mennem, nem volt mit keresnem, futnom kellett, ha egyedül maradok is, legalább így társaságban futok.

A bosszú is felébredt bennem. Megtorolni azokat az embereket, akik minden vagyonomtól, házamtól, feleségemtől megfosztottak, akik fejemre szarvat raktak, törvényszéken az álmom miatt elítéltek, s tetejébe kinevettek, „andapálkatonájának” gúnyoltak! Megmutatni, hogy vagyok én még másvalaki katonája is!

– De hát ki vagy te? – kérdém a verestollastól. – Nem vagy-e te a sátán? Mert annak nem csapok a kezébe.

– Ne félj semmit. Én vagyok a „maker”, a baklovagok hadnagya; ha felcsapsz, megteszlek káplárnak a baklovagok között, s aztán lehetsz még magad is „maker”.

– Köszönöm. Én nem akarok, csak közlegény lenni. Tudom jól, hogy aki fölcsap a baklovagok közé, leköti nekik a testét minden halálra és kínzásra, de aki tiszt akar lenni közöttük, annak a lelkét is le kell kötni. Én pedig a lelkemre nem szerződöm.

– Kár érted! – dörmögé a maker. – No, hát kösd le csak a testedet. Azzal megfogta a kezemet, és megrázta azt úgy, hogy a vér a körmeim hegyéből fecskendett ki; hanem akkor meg én azzal a kezemmel a vállára csaptam, e szóval; „szervusz, pajtás!”, s az meg olyan ütés volt, hogy a makernek az inai megrogytak alatta.

Azzal kész volt a szerződésűnk. Egy baklovag a mészárlás alatt agyonlövetett; annak a ruháját, fegyverzetét énrám adták, a lovát is én örököltem, s mikor aztán a fekete álarcot is föltették a fejemre, akkor megszűntem ennek a világnak tagja lenni. Nem volt nevem, nem voltam senki többé, baklovag voltam: a társadalom ellensége; ez az álarc kizárt a világból. Miket tettem, miket követtem el, nem tudhatja senki. Az álarc jól hallgat. A baklovagok iszonyú szövetsége rémtetteket követett el az egész Németalföldön, Württembergben, a Rajna mentében, Elzászban és Lotharingiában: ott voltam-e azokban, és hol voltam? Magam sem tudom, s az álarc hallgat. Az éjszaka lovagjai voltunk. Hol jártunk? Merre vittek? Hová parancsoltak? Ki tudhatja? Én nem. Raboltak-e ki a lovagok templomokat? Ők vitték-e el az „aranyasztalt”? Gyújtottak-e fel városokat? Irtottak-e ki egész karavánokat? Romboltak-e le kolostorokat? Rohantak-e meg éjnek idején palotákat? Vitték-e el a bányákból az aranyat és az ezüstöt? Fogták-e el lesből a fejedelmek szállítmányait? Vertek-e hamispénzt rejtett barlangjaik üregeiben? Ott voltam-e én mindezeknél? Valamelyiknél vagy egyiknél sem? Én voltam-e az a baklovag, aki az égő házba beletaszította a gazdag zsidót, vagy az a másik baklovag, aki a tűzből kiszabadította a síró gyermeket, s a lovára ültetve vitte el az anyjához? Én voltam-e az a baklovag, aki a liebfraueni kolostort lőporral a levegőbe vettette, vagy az a másik baklovag, aki az apácákat előbb figyelmeztette, hogy meneküljenek onnan? Azt ki tudja? Az álarc hallgat.

(– No, hát ha te sem tudod, az álarc meg hallgat, akkor ezt az egész csapitulumot ki kell törülni az indexből! – monda a nagyherceg, s aztán kapacitálva fordult a soltész felé. – Lám, hiszen nem önkényt követte a baklovagokat, de életveszéllyel fenyegetve kényszeríttetett a társaságukban maradásra, s ottan is nem tudhatni, hogy jót cselekedett-e, vagy rosszat?)

(– Valóban – helyeslé a soltész –, annyira világos a dolognak a homályossága, hogy az ember utoljára nem tudja már, hogy vajon felakasztassék-e a derék, jámbor keresztyén férfiú, vagy pedig kanonizáltassék a gazember?)

(Mely szavakban rejlő iróniát őkegyelmessége vagy nem vette, vagy nem akarta észrevenni.)


VisszaKezdőlapElőre