TIZENKETTEDIK RÉSZ
A szégyen gyalázat kenyerén

1. A GYEREHAZA-TALLÉR

Másnap folytatá a vádlott.

Mindennél nagyobb bizonyítéka volt annak, hogy ezek valósággal megtörténtek velem, hogy a tarsolyomban most is ott volt az a tallér, amit a vércimborámtól kaptam ajándékba, amit ő viszont a pokolkomájától kapott búcsúfia gyanánt. Az ottmaradt nálam. Eszembe jutott, hogy mit hallottam a boszorkányoktól, minő veszély fenyegeti az útféli vendéglőst, s bár egyszer már éppen így jártam pórul azzal, hogy valami jótettet akartam elkövetni, újra ráadtam a fejemet, hogy elmegyek, figyelmeztetem a vendéglőst az ellene készülő nagy bajra.

Késő éjszaka volt, s én ezúttal már tudtam azt az utat, amelyen egyszer erről a helyről kikecmelegtem. Másodszor is nekiindulék. Nagy hamar elértem az országutat, ott megtaláltam azt a vendégfogadót, amelyikben a múltkor a karavánnal találkoztam. Még fönn voltak mind, valami lagzi volt a háznál, a vendéglős akkor házasodott újra, ez volt az ötödik felesége.

Amint beléptem a víg társaságba, egyszerre rám ismert a gazda. De nemhogy nagy örömmel fogadott volna, hanem méginkább majd megvert, s ki akart dobni.

– Hiszen ez az a minapi fickó, akit az ördög akkor hozott ide, amikor a herzogenbuschi karaván itt járt! Aztán elmondta, hogy mit beszéltek előtte a kempeni boszorkányok. S egy szóig beteljesedett minden. Dejsz ennek nem szabad a házamba belépni! Tán megint hallottál valamit a kempeni boszorkányoktól, s most azért jöttél ide, hogy azt elmondd, s aztán az is beteljesüljön! Dejsz el ne próbáld mondani a rossz proféciádat, te vészmadár!

Erre az egész lakodalmas nép székeket, botokat kapott fel ellenem, s minden ember azzal fenyegetett, hogyha proféciát akarok mondani, hát agyoncsapnak.

– Csendesen, emberkék! – mondám nekik hidegvérrel. – Ha szívesen fogadtatok volna, meglehet, hogy beszéltem volna valamit, amit nem ártott volna megtudnotok; de miután előre így rám förmedtek, inkább elhallgatok. Nem kérek én itten egyebet, mint egy darab kenyeret meg sajtot meg egy kupa sört; aztán meg egy kis szalmavackot valami zugban, ahová lefekhetem.

– De hát van-e pénzed ennyi mindenért megfizetni? – kérdé a gazda.

– Hogyne volna! – mondék, s elővettem a tarsolyomból a tallért, és odaadtam neki.

– Ohó, fickó! Ez hamis tallér! – kiálta a vendéglős, a kőasztalra ledobva a talléromat; pedig az úgy pengett, hogy lehetetlen volt igazi ezüstnek föl nem ismerni.

De már ez a szemtelenség dühbe hozott.

– Hallja, kend! – kiálték. – Én nem az az ember vagyok, aki hamis pénzt szokott forgalomba hozni.

– Micsoda? – kiálta fel a gazda. – Hát én talán olyan ember vagyok? Mármost azért is lefoglalom a tallérodat, s holnap beviszem a városba, bemutatom a fémjelző hivatalnak; magadat pedig az ideig becsukatlak a tyúkketrecbe, hogy el ne szökhessél.

Azzal nekem esett az egész társaság, nyakon fogtak, betaszigáltak a tyúkólba, annak rám zárták az ajtaját, ahol olyan szűk helyem volt, hogy se felállnom, se lefeküdnöm nem lehetett. Ott ülhettem azon mód éhen meg szomjan, ahogy a boszorkánylagziból elszabadultam.

Csak az bosszantott, hogy minek adtam oda már a talléromat. Abba már egészen belenyugodtam, hogy amiért jót akartam tenni, jól elpáholtak. Ez már az én hivatásom.

Hanem egyszer csak úgy hajnal felé megszólal ám a trombita a ház előtt; sűrű lódobaj közelít, puska ropog, káromkodás hangzik – megérkeztek a bilseni comthur lovasai. Egy pillanat alatt be volt törve minden ajtó, a meglepett lakodalmas nép rémületében gondolni sem tudott a védelemre. Azok pedig halomra öltek mindent: férfit, asszonyt, leányt, öreget, kisgyermeket. Én a tyúkketrecből néztem a kegyetlen mészárlást, amit leírni nem akarok, mert még most is borsódzik tőle a hátam, ha visszagondolok rá. Nem hagytak azok az egész házban még csak egy élő kutyát sem.

Mikor már mindent leöltek, valamelyik fickónak eszébe jutott a tyúkólban is kutatni. A szekercéjével betörte az ajtót, s rám találva, előhúzott a hajamnál fogva.

– Ne bánts, pajtás – mondék neki –, én magam is csak olyan szegény katona vagyok, mint te. Ezek idebenn elvették a pénzemet, s magamat idecsuktak: láthatod, hogy nem tartozom a házhoz, csak erre utaztam.

– Hát semmi pénzt nem hagytak nálad? – kérdé a lovas.

– Egy tallérom volt, azt is ott fogták, azt mondták, hogy hamis pénz.

– Lássuk csak – szólt a fickó, s elkezdett megmotozni. Amint a táskámba nyúlt, diadalmasan kiáltott fel:

– Ehun van, ni! Hát e nem pénz? – (A tallérom ott volt a tarsolyomban.) – Ej, te gézengúz, még el akartad tagadni előlem!

Azzal jól megütögetett a fejszefokkal, s a tallérom eldugta az övébe.

Arra odajött egy másik cimbora, s azt mondta neki, hogy ne üssön agyon. Az ilyen erős fickót, mint én, el lehet adni a francia toborzóknak tíz Albertus-tallérért. Aztán hátha még több pénz is van nálam?

Én esküdtem, hogy egy fillérnek sem vagyok ura.

De nem hitte el, addig keresgélt, míg egyszer övem alá nyúlva, kifirtatta az oda menekült tallért.

Az is jól eldöngetett, amiért el akartam azt tőle titkolni.

Jött a harmadik, az is a pénzt kereste nálam. – Nincs, barátom! – Dehogy nincs! Húzd le a csizmádat! – Hát akkor meg a csizmámból pottyant ki a tallér. Az is egypár ütleget jövedelmezett nekem.

Az utána következőknek már aztán arra a kérdésükre, hogy van-e pénzem, csak azt feleltem, hogy – „Van, barátom, de nem tudom, hol? Csak keresd nálam, bizonyosan megtalálod!” Meg is találta valamennyi. Ott volt az mindenféle rejtekében az öltözetemnek. A hajtókám belsejében, a kalapom karimájában, a nyakravalóm csokrában, hátul az irhámban, elöl a térdfoltomban. – Mindenünnen előkerült a tallér.

Hanem aztán, mikor hazamenet elő akarták szedegetni a lovas urak a tallérjaikat, akkor lett közöttük nagy verekedés; mert egynek a zsebében sem volt semmi, s mindenik a másikra fogta, hogy az lopta el a tallérját.

De már akkor engem átadtak tíz tallér felpénzért a francia titkos toborzóknak, Tongern városában.

Azok aztán levetkőztettek minden ruhámból; természetesen azért, hogy a maguk mondurját adják rám. Azok is kikerestek minden ráncot, de biz aközt már nem volt semmi pénzféle. Akkor aztán leültettek, hogy lenyírják a hosszú hajamat, hogy arról majd rám ismerjenek, hogy pénzen vett katona vagyok. Hát egyszer csak a lehulló csimbókjaim közül kigördül a tallér.

A francia sergeant nagyot ugrott örömében: egy tallér profit! No, ezt mindjárt megisszuk!

Azonnal hozatta a sört kancsószámra a csárdással, akinél a város végén rejtőzve volt az egész titkos toborzó kompánia, s megtraktálta az egész cimboraságot.

Aztán hozzám is leereszkedett, mikor a mondurt felszedtem.

– Hát te, fickó, nem vagy-e szomjas? No, ha az vagy, hát eredj ki az udvarra strázsálni; tartsd fel a fejedet, tátsd el a szádat, most éppen jó eső esik!

Nekem azalatt ki kellett mennem őrt állni, amíg ők a csárdában mulattak.

Egy kis idő múlva aztán nagy lárma támadt az ivószobában; a csárdásné azt állította, hogy őtőle a tallért, amit az imént kapott, amíg került-fordult, ellopták.

– Melyik lopta el? – szitkozódék a sergeant.

Egyik se akart kőtélnek állni. – Akkor aztán lehúzatta valamennyit, s a mogyoróhájjal mindegyikre hatot kent fel. A tallér mégsem került elő, mert egyiknél sem volt. Akkor aztán a muskétások (öten voltak) lehúzták a padra a sergeant-t, s akkor meg ők hegedülték el rajta, amit tőle kaptak summásan: ötször hat = harminc! De biz a tallér attól sem került elő.

Jó fegyelmet tartanak itt! – gondolám magamban; először a káplár veri el a legényeket, azután a legények a káplárt: jó lesz itt szolgálni nagyon!

Nagy, bő, puffogós pulider volt rajtam, amilyent a francia muskétások hordanak; – amint belenyúlok a zsebébe, hát mi akad a markomba? A veszedelmes tallér. Nem jutott senkinek eszébe, hogy nálam keresse.

(– De hát hogyan történhetett az meg? – kérdé a nagyherceg.)

(– Óh, az igen rendes dolog – jött a magyarázattal a soltész –, ez egy varázstallér volt, egy „gyerehaza-tallér”, amit mi „heckthaler”-nek nevezünk. Ennek a tulajdonsága, hogy aki ennek birtokába jutott, akár vásárol vele valamit, akár ellopják, elrabolják tőle, a gazdájához megint visszatér: csak akkor marad el tőle, ha az önként elajándékozza valakinek.)

– Jaj, kegyelmes uram! Mért nem súgta meg nekem ezt a titkot hamarább! – sóhajta fel a vádlott. – Ha én ezt tudtam volna idejében!


VisszaKezdőlapElőre