MÁSODIK RÉSZ
A rablók között

1. A PRESZJAKA-BARLANG

Zászlótartó voltam Hatzfeld Menyhért tábornok ezredében a császári seregnél. (Ezen kezdé vallomását Hugó, midőn első nap a siralomházból felhozatott.) Ott igen jól viseltem magamat, s különös ügyességet tanúsítottam az ostromágyúk kezelésénél, úgyhogy a tábornokom konstáblerré léptetett elő, mikor Krakkót ostromoltuk.

Ezt a várost akkor Rákóczi György erdélyi fejedelem tartá megszállva, aki a svédekkel szövetkezett Lengyelország meghódítására, s azokkal együtt már el is bánt a lengyelekkel, mikor a császári seregek ezeknek a segítségére bevonultak.

Nem akarok Krakkó ostrománál hosszasan séramórálni, nehogy a bírák urak előtt úgy tűnjék fel a vallomásom, mintha szándékosan nyújtanám mellékes körülmények előadásával a történetemet. Csupán azt fogom elbeszélni, ami elkövetett bűneimmel a legszorosabban összefügg.

Az ostrom ideje alatt megismerkedtem egy lengyel nemesúrnak a kisasszonyával, aki belém szeretett. Még akkor csinos fiatal legény voltam.

Gyönyörű szép, fekete szemű leány volt, alig tizenhat éves. Ha jól emlékezem még rá, Marinkának hítták. Tőle tanultam meg lengyelül, és még valami mást is, ami teljes életemnek veszedelme maradt: asszonyt szeretni.

Az ostrom alatt tábornokom engem küldött ki kémlelődésre a magyaroktól megszállt helyekre. Én voltam a legvakmerőbb, aki éjszaka egész a Krakkót körülvevő nemesi tanyákig el mertem hatolni. Igen, mert ott találtam a szeretőmet. Bizony nem a tábornok aranyaiért kockáztattam a fejemet minden éjjel, hanem a szép Marinka tűzszemeiért, aki elém jött a kastély kapujáig, mezítláb, hogy az alvókat fel ne költse.

Volt azonban egy vén boszorka gazdaasszony a kastélyban, aki megsejtette titkos találkozásainkat, s elárulta a nemesúrnak.

Egy éjjel, amint a szép Marinka a legédesebben tanogatott rá a holdvilágtól derengő szobában, hogyan kell kimondani azt, hogy „Kocham Pana”, „Z. calego serza” (szeretlek, egész szívemből), amint egyszer csak halljuk az emeletre felvezető falépcsőn a vén nemes csikorgó lépteit és torokráspolyozását.

Megijedtem. Most végem van.

– Nyebojsza! – súgá fülembe a leány. – Lépj ki az ajtón a folyosóra, s eredj bátran az öreggel szemközt, s akármit mond, feleld rá azt, hogy „Egy az Isten!”

Azzal kitaszított az ajtón, s azt magára zárta: én egyedül maradtam a folyosón.

Az öreg nemes fölcammogott a lépcsőn, szerencsémre egyszerre csak az egyik lábával léphetett, mert a másik meg volt meredve a térdébe lőtt golyótól. Kegyetlen négyszögletű vörös képe volt, amit nagyon jól kellett látnom, mert az egyik kezében tartott egy nagy trombita végű puskát, a másik kezében pedig az égő kanócot, s azt egyre fútta, hogy el ne aludjék. Alkalmasint az vette el a szeme világát annyira, hogy nem vett hamarább észre, mint mikor a puskája vége megütötte a mellemet, akkor kiáltott rám mérges rekedt hangon: – Kto tam? Stoj! (Ki vagy? Megállj!)

Én a leány utasítása szerint azt mondtam rá:

– Egy az Isten!

Mit tehettem egyebet?

Erre a szóra az öreg egyszerre nyájas lett hozzám: a kanócot eltaposta a csizmája talpával, a puskáját a félkarjára vette, nekem a vállamra veregetett, testvérkéjének nevezett, s aztán megfogva a karomat, levezetett a recsegő lépcsőkön a maga szobájába, ahol nagy tűz égett a kandallóban, ott leültetett egy medvebőrös padra, elém tett egy szűk nyakú üveget tele meggypálinkával; maga meg elővont egy kicsi kis könyvet, akkorát, hogy azt egy csizmaszár mellé el lehetett dugni, s abból elkezdett nekem olvasni olyasformát, hogy a szentháromságra semmi szükség sincs a világon; mert amilyen kevés dolog történik a mostani világban Isten hírével, arra „egy” is elég.

Nekem a hajam szálai borzadtak fel e dolgok hallatára, s most vettem csak észre, hogy micsoda kelepcébe jutottam. Az én Marinkám apja socinianus eretnek. Még azoknak is a rabbinusa. S ez most engem proselytájává akar tenni. Lengyelországban nagyon el volt terjedve Blandrata vallása, s a kemény üldöztetés miatt a hívei csak titokban terjeszthették a hitűket. A vén lengyel kastélya volt egyik tanyájuk, ahol az áttérőket elfogadták. Mikor aztán már azt hitte, hogy jól felvilágosított, akkor elővett egy vastag könyvet, s azt mondta, hogy no, mármost tegyem rá a kezemet, s mondjam utána az esküt. Meg voltam szorítva.

Ha nem esküszöm, akkor meg kell vallanom, hogy a leányáért jöttem ide. Akkor ott a puska a háta mögött, azzal egyszerre a mennyországba expediál.

Ha pedig esküszöm, akkor a pokolba jutok.

Mit válasszak?

A mennyországba egyenesen, tüstént, extrapostán, vagy a pokolba kerülővel, nagy állomásokkal, szép csendesen?

Fiatal voltam még, sajnáltam a szép kondor hajú fejemet, választottam az utolsót.

Ettől fogva mindennapos voltam az öreg lengyel házánál, ahol éjszakánkint összegyűltek a socinianusok.

Nekem mint neofitának eleinte csak addig volt szabad a gyülekezetben részt vennem, amíg énekeltek. Amint aztán a prédikációra került a sor, engem kiküldtek előőrsnek, hogy a meglepetés ellen őrködjem. Ami nekem nagyon kedvemre volt; mert azalatt, amíg a prédikáció tartott, én bizony nem álltam oda a kapufélfát támogatni, hanem felmásztam a nagy diófára, ami a kedvesem ablaka alatt volt, s arról szépen bementem az ablakon, átvenni az osculum charitatist. Éjszakára most már az öreg rendesen rázárta az ajtót a leányára, azt gondolta, hogy ezzel egészen biztosította magát. Amíg a bölcsek odaalant az istenség egységének dogmáját feszegették, azalatt mi bolondok odafönn a két emberszív egységének dogmáját tökéletesítettük, biztosak levén afelől, hogy amíg a contio tart, az öreg onnan ki nem jön.

Egyszer aztán különösen megszaporodott a gyülekezetünk. Egy csoport magyar vitéz jött ki Krakkóból, akik szintén socinianus vallásúak voltak.

Az öreg nagy örömmel fogadta őket, kivált, miután megtudta az elbeszélésükből, hogy őnáluk Erdélyben már egész bevett vallás a socinianusoké, a fejedelem maga is ezt a hitet vallja. Ha ő lenne a lengyel király, a lengyel eretnekeket sem üldöznék többé; minden templomot a socinianusoknak adna.

Mikor ezt a hírt megvittem a tábornokomnak, az a sátora tetejéig ugrott mérgében. Azt mondta, hogy az mégis borzasztó, ahogy ezek a magyarok értenek a korteskedéshez! Ha megnyerik a lengyel socinianusokat, soha senki se veri ki őket Lengyelországból.

Szerencsére volt egy lényeges véleménykülönbség a magyarok és a lengyelek schismájában.

De előre kell bocsátanom azt, hogy egy idő óta az öreg lengyel mintha gyanút fogott volna ellenem, nem küldött ki többé előőrsöt állni, amíg a prédikáció tart, hanem érdemesnek talált, hogy én is részt vegyek a vitatkozásban, s így jöttem tudomására azoknak, amiket elmondandó vagyok.

A véleménykülönbség a magyarok és a lengyelek között a mi Urunk Megváltónk isteni természete körül forgott.

A magyar socinianusok azt allegálták, hogy a Krisztus, bárha nem Isten is ugyan, mert csak „egy az Isten”, de azért Istennek a fia, ki érettünk, bűnös emberekért vérét kiontotta. Ennek emlékére nekünk kötelességünk, valahányszor összegyűlünk, kegyeletes áhítatunkat boritalnak alakjában kifejezni.

Aztán olyan nagy volt a magyar uraknak az áhítatuk, hogy mikor az öreg lengyel egy átalagot felhozott a pincéjéből, s azt körülbocsátotta, hát mire az a gyülekezet kezéből őhozzá visszakerült, hát már akkor semmi sem volt benne.

Láttam az arcáról, valahányszor az üres csobolyót megrázta, s tapasztalá, hogy nem kotyog, mint harapódzott benne mind mélyebben a haeresis.

Eleinte csak azt vitatta, hogy minek az a sűrű visszaemlékezés a Krisztus kiontott vérére? Elég volna csak minden vasárnap, vagy csak minden sátoros ünnepen; de a magyarok ráolvasták a Bibliából, hogy „átkozott az, aki a napok között különbséget teszen”.

Ekkor aztán az öreg magát a dogmát támadta meg.

Tartott egy kemény prédikációt, melyben azt állítá fel, hogy Krisztus nem volt Isten fia, hanem csak ember fia, és maga is csak ember.

Erre a magyarok azt mondták, hogy igen, de derék ember fia volt, és maga is jó ember, még így is megérdemli, hogy kiontott vérének emlékére boritalnak szimbóluma alatt kegyesen áldozzunk. S egy átalag megint odalett.

Az öreg egyre fanatikusabb üldözője kezdett lenni az én mennybeli Üdvözítőmnek. A következő gyülekezetben már arról prédikált, hogy Krisztus nem is volt jó ember, még csak nem is olyan ember, akit valamiért kell tisztelni, mert először is zsidó volt, másodszor meg azt hirdette, hogy adót kell fizetni, s annálfogva megérdemlette, hogy kivégezzék.

De a magyar urakat még ez sem tántorította el. Azt mondták, hogy: no, ha ilyen rossz ember volt a Krisztus, akkor meg már éppen kötelességünk, hogy kiontsuk a vérét, és megigyuk boritalnak alakjában!

(– Derék emberek azok a magyarok! – kiálta föl a nagyherceg.

– Ördögöt derék emberek! – ellenzék a soltész. – Hisz ők csúfolódnak jobban!

– Habet rectum! – mondá a nagyherceg. – Mondjad tovább, édes fiam!

Hugó aztán folytathatá vallomását.)

Ekkor végtére a vén lengyel nemes próféta, az utolsó átalag kiürítése után azt mondá a gyülekezetnek, hogy a legközelebbi kegyes összejövetel alkalmával arról fog nekik prédikálni, hogy Krisztus voltaképpen nem is volt a világon soha: az egészet a papok gondolták ki. Ezzel aztán gyökeresen vége lesz vetve a magyar urak nagy áhítatosságának.

(– És te még ebben az istenkáromló gyülekezetben is részt vettél-e? – förmedt fel az elnöklő soltész a vádlottra.)

– Óh, dehogy, kegyelmes uram! Hogy lettem volna képes ily elvetemedettségre? Sőt inkább egy nagyon istenfélő gondolatom támadt, melynek végrehajtására összebeszéltem a diófán keresztül az én szerelmesemmel, a szép Marinkával, aki egy idő óta a legszigorúbb zár alatt tartatott az atyja által. Tervünk az volt, hogy majd mikor az eretnekek gyűlése együtt lesz, én, az alatt az ürügy alatt, hogy a ház táját körülcirkálom, egy nagy darab égő taplót beledugok a juhakol nádtetejébe, s aztán, mikor ama istenkáromló szónoklat nekiindul, azt egyszerre félbeszakítja a nagy tűzi lárma, erre mindenki szétszalad, a zavar általános lesz, a kastélyból mindent kihordanak az udvarra, nehogy odaégjen; az istállóból kihajtják a lovakat, a kisasszonyokra senki sem ügyel. Ekkor az én Marinkám a felügyelésre hagyott ősi drágaságokból, ékszerekből összepakol annyit, amennyi egy átalvető iszákba belefér; én elfogok egy pár bitangjába eresztett paripát, s azokra felkapva, ketten együtt a kincsekkel a nagy tűziveszedelem alatt észrevétlenül elnyargalunk, haza az én táboromba, s ott élünk aztán kegyesen, mint férj és feleség.

(– No, az igazán istenfélő gondolat volt tőled! – szólt közbe a nagyherceg.

– Mit gondol, kegyelmességed – riad fel a soltész –, hiszen „incendiarii malitiosi comburantur!”, s azonkívül „raptus” és „rapina”, az első „decem juvencis puniatur”, a második „palo affigatur”.

– Habet rectum – mondá erre a nagyherceg. – Édes fiam, a gyújtogatásért meg fogsz égettetni, a leányrablásért fizetsz tíz tinót, s a rablásért karóba fogsz húzatni. Most folytasd tovább.)

– Én azonban mindezen istenfélő terveimet nem hajthatám végre; mert amaz említett vén gonosztevő boszorkány gazdasszony megtudta a szándékunkat a kisasszony előkészületeiből, s elárulta a nemesúrnak. Engem meglestek, tetten kaptak, deresre húztak, s addig kenegettek a mogyorófával, míg kivallottam, hogy ki vagyok. Német vagyok, kém vagyok. Akkor aztán a vén lengyel fel akart húzatni a kútgémre, hanem egy jámbor magyar úr megszánt; azt mondta, kár volna a bőrömet így elvesztegetni, ő megvesz rabszolgának. A vén nemes aztán megalkudott vele, s eladott neki tizenhat lengyel garasért. A magyar úr aztán elvitt magával Krakkóba, ahol a fejedelme táborozott.

Itt nem lett volna valami rossz dolgom, csak éppen azt nem szerettem, hogy minden borsot velem törettek, amit a magyar sereg elfogyasztott, pedig az iszonyú borsosan szeret mindent. A két szemem mindig veres volt a borstól, s az orrom akkorára dagadt már, mint egy ugorka.

Egyéb panaszom nem lehet a gazdámra, csak az, hogy azt követelte tőlem, hogy azt mind megegyem, amit nekem kiád részül: „Nekem ne panaszkodjál, hogy nincs mit enned, ha én vagyok a gazdád!” Az pedig három embernek is sok lett volna. Mikor aztán már nem tudtam többet enni, akkor megfogta a két vállamat, s elkezdett, mint a tele zsákot, amibe már nem akar több beleférni, odazötyögtetni a padhoz, míg csak belém nem rázott minden ennivalót, amit otthagytam a tálamon. Igazán mondom, a hideg is lelt már féltemben, mikor az ebéd ideje következett, s megláttam azt az iszonyú nagy kanalat, ami kétakkora volt, mint a szám. Nem tetszik hinni, hogy az a legnagyobb tortúra a világon, mikor az embert tömik.

(– No, ezt még nem próbáltuk – mondá a nagyherceg.

– De nem is próbáljuk – mondá rá a soltész.)

Eleget sóhajtottam, hogy bárcsak kiszabadítana valami ebből a nehéz állapotomból; de csak akkor vettem észre, hogy micsoda bolondul rászedtem magamat. Nincs kihez imádkoznom többé.

Mert ha mohamedán vallásra tértem volna, most ott volna Mohamed próféta; imádkozhatnám ahhoz; ha zsidóvá lettem volna, híhatnám segítségül Ábrahámot, szent Dávidot vagy a négy arkangyalt; de most nincs, akihez címezzem a legalázatosabb folyamodásomat.

Márpedig az ilyen cím nélkül az égnek eresztett fohászkodások csak arra valók, hogy azokat valami leskelődő rossz angyal útközben elkapja, s akképp teljesítse, hogy ne legyen köszönet benne.

Én is addig imádkoztam azért, hogy bárcsak kiszabadítana valaki ebből a keserves magyar fogságomból, míg egyszer csak körülfogtak minket a tatárok, s elfogtak valamennyiünket, a magyarokkal együtt. Az volt aztán a szép kiszabadulás!

(– Ne lódítson kend olyan nagyokat! – förmedt közbe a soltész. – Hogy jönnek ide már meg a tatárok? Elfelejti a delikvens, hogy, íme, Lengyelországban vagyunk, Krakkó alatt. Csak nem potyognak oda az égből a tatárok!)

– Majd azt is megmagyarázom én szépen, hogy honnan potyognak a tatárok. Hát úgy volt az, hogy a török császár őfelsége megharagudott érte, minek próbál az ő vazallusa, erdélyi fejedelem Rákóczi György a lengyel korona után áhítozni, s miután az nem hallgatott a szép szóra, megparancsolá a krímiai tatár kánnak, akinek Ghiraj volt a neve, hogy rohanjon rá kétszázezer lovassal hárulról a magyar seregre. Az szót fogadott, s egy hajrá alatt elpusztította Erdélyt, s körülfogta az erdélyi sereget Lengyelországban, s foglyul ejtette valamennyit.

(– Az már más! – hagyá helybe a fejedelem. – Így csakugyan lehettek tatárok Krakkó fejedelemségben.)

– Hiszen, bár ne lettek volna: én szeretném azt legjobban. Mert így is én adtam meg annak leginkább az árát, aki semmit se vétettem a török szultánnak. A tatárok, amint elfogták az erdélyi sereget, a vezéreik legelébb is megosztoztak a drágaságokon, amiket a foglyoknál kaptak, az alvezérek megtartották maguknak a foglyoknak a paripáit, a köztatároknak eladták magukat a foglyokat, szépen, mint ahogy marhavásárban szokták, ki-ki annyit vett belőle, amennyi pénze volt. A volt gazdám elkelt öt lengyel garason, én meg kilencen, mert sokra becsülték a széles vállaimat.

Egy tatár vett meg mind a kettőnket; csúnya, rücskös kis emberke; az igaz, hogy én nem adtam volna őérte két garast. Az első dolga az volt, hogy levetkőztetett minket, s a saját jó ruháinkat megtartva magának, adott ránk helyettük mindenféle rongyot a magáéból. Beszélni nem tudtunk egymással, hanem azért megértettük egymást. A tatár megtapogatta az ingeink szövetét: a magyar úré gyolcsból volt, az enyém meg csak olyan házivászon. Ebből megtudta, hogy egyikünk nagy úr, másikunk szegény legény.

Akkor aztán kivett az erszényéből egy aranyat, s azt a tenyerébe téve, odatartá a magyar úr elé, a másik kezével pedig egy szőrpányvát akasztott a nyakába, s akkor aztán az egy aranyat elébb marokra szorította, s aztán a tenyerét megint szétnyitotta, s azalatt a pányvával húzta a nyakát fölfelé: ami annyit tett, hogy hány aranyat hajlandó az otthonvalókkal magáért fizettetni váltságdíjul.

A magyar úr aztán tízszer egymás után nyitotta föl a két markát, ami annyit tesz, hogy „százat”.

A tatár a fogait csattogtatta: ami annyit tett, hogy nem elég!

A magyar úr aztán még tízszer tárta szét a két markát. Kétszázat.

Erre a tatár odanyomta neki a markába a kötele végét, ami annyit tesz, hogy elég.

Azután énrám következett a sor; nekem is odatartotta a tenyerében az aranyat. Hát énértem mennyit küldenek olyat hazulról?

Én a fejemet ráztam rá, ami nálam annyit jelent, hogy olyan nincs.

A bolond tatárnál azonban fejet rázni annyit tesz, mint helybenhagyni. Megörült neki. S csak tartogatta a tenyerét elém, hogy no, hát mennyit?

Én aztán nem tudtam neki másképp megmagyaráznia véleményemet, mint hogy a markába köptem.

Ezt megértette. Az aranyat eltette; elővett egy ezüstpénzt, azt tartogatta elém. Arra is ráköptem.

Akkor kivett egy nagy rézgarasost, hogy hát olyanból hányat adok magam helyett? Hogy azt sem voltam hajlandó ígérgetni: utoljára elővette a tenyeremet, s azon kezdte el magyarázni a számokat, amikkel megengedné magát vesztegetni. Én aztán végtére a hüvelykujjamat az összefogott öklöm mutató- és középujja között kidugva, a legérthetőbben adám neki tudtára, hogy tőlem ne várjon semmit.

Akkor aztán jót vert a hátamra a nogajkával.

A tatár horda aztán felkerekedett, s megint indult vissza Tatárországba, ahonnan kijött.

Engem a volt gazdámmal együtt az új gazdám egymáshoz pányvázva hajtott maga előtt.

Keservesen jutott eszembe szegény öreganyám, aki mindig azt mondta, hogy aki Jézust meri káromlani, az még életében szamárrá változik.

Eszembe jutott ennek az igazsága, mikor delelőre a tatár gazda elém adta a száraz borsót, amivel otthon a szamarak élnek: az volt az ebédem, vacsorám. Bezzeg nem tömte ez belém kanálnyéllel a fennmaradt ételt, mint a magyar gazdám.

De még jobban meggyőződtem öreganyám szavainak igazsága felől, mikor ötödnapra a volt magyar gazdám elkezdett panaszkodni, hogy neki a lábai már feltörtek a gyaloglásban, nem tud tovább menni. Az igaz, hogy nagy test volt, s nem szokott az apostolok lován utazáshoz.

A tatár gazdám megijedt, hogyha a gazdag fogoly elmarad, odavész a kétszáz arany! Leszállt a lóról, megtapogatta a magyar úr lábait, nagyokat dörmögve; aztán megkínálta, hogy üljön fel hát az ő lovára.

Óh, milyen nemes lelkű tatár!

Aztán odajött énhozzám; nekem is megtapogatta a lábam szárait, azt hittem, azért teszi, hogy engem is felültessen a lovára. – Az ám: engem nézett a másik lovának, s mire észrevettem, már ott ült a nyakamon, keresztbe vetve a lába szárait a mellemen, s belekapaszkodott az üstökömbe.

S úgy kellett őt vinnem a vállamon. Szerencsémre cingár ember volt, nem sokkal nyomott többet, mint katonakoromban a nehéz borjú. Nagyobb baj lett volna, ha a magyar urat ültette volna az én vállamra maga helyett.

Annak meg nagyon megtetszett ez a tréfa. Persze nem az ő rovására ment. Nevetett rajtam, amint észrevette a keserves arcfintorgatásaimból meg az összekulcsolt kezeimből, hogy szeretnék imádkozni, de nem tudok kihez.

Még bosszantott is onnan a magas paripáról. Azt mondta, hogy mikor ellenséggel van dolga az embernek, akkor nem jó imádkozni. Inkább káromkodni kell olyankor. Ő tudott kegyetlen cifrául! Egy szörnyű káromkodásformát annyiszor ismételt előttem, hogy máig sem tudom a fejemből kiverni. Az igazi borzasztó magyar nyelven így hangzik az: „Tarka kutya tarka magasra kutyorodott kacskaringós farka!”

(– Megállj! – szólt a nagyherceg. – Ez valami varázsmondat lehet.

– Olyanforma, mint az „abraxas” meg az „Ablanathanalba” – mondta borzongva a soltész.

– Ezt föl kell jegyeztetnünk, és kiadnunk az udvari asztronómusnak, hogy a professzorok segélyével oldja meg. Folytasd, fiam, meddig tartott ez a siralmas szamárságod?)

– Óh, csak addig, amíg ismét ugyanaz nem történt velem, hogy amint úgy a kék levegőben, senkihez sem – sóhajtoztam magamban, hogy bárcsak küldene az ég, föld vagy pokol valakit, aki e gyalázatos bajomból megszabadítana: egyszer csak egy nagy fenyőerdő elé érünk.

Hát alig haladt benne a tatár sereg egy miatyánknyira, amint egyszerre csak elkezd valami irtóztató ropogás támadni, mintha égföld szakadna össze, a szálfák omlanak körös-körül egymásra, s ütik le a közéjük szorult tatárokat foglyaikkal együtt. Valami ellenség keresztülfűrészelte annak az erdőnek a fáit, melyen a tatároknak át kellett vonulni, s amint aztán egy fát eldöntöttek, az zúdította maga előtt rakásra valamennyit. Egy szálfa minket is úgy csapott a földhöz, hogy ott maradtunk alatta. Szerencsém, hogy a tatár a vállamon ült; így az ő fejét zúzta össze a fa, az enyimet csak odaszorította a tatár lábszárai közé a nehéz terhével, mint egy kalodába. Az iszonyú robaj különben is úgy elkábított, hogy nem tudok róla számot adni, hogy kerültem ki abból a világpusztulásból; csak azt tudom, hogy mikor fölnyitottam a szememet, ott találtam magamat a rettenetes „hajdemákok” tanyáján.

Óh, a hajdemákok hatalmas egy nép voltak!

Nem volt az valamiféle nemzet; mert a világ mindenféle nemzetének szülöttei voltak közötte: polyákok, hanákok, rusznyákok, bolgárok, oláhok, jászok, csángó magyarok, kozákok, ami csak színejava volt a zsiványnak, minden országnak a virága: az akasztófa virága.

Szabad volt nekik egymás között legénykedésből, borvirágos jókedvből baltával verekedni, vitás kérdéseket ólmos bottal, öreg késsel elintézni; de nemzetiség fölött veszekedni meg volt tiltva.

Aki csak valami gonosztett által híressé lett a világban, az érdemessé lett az ő nemes szövetségükre; aki legvakmerőbb, legbátrabb volt, az lett a vezér.

Ha valahol Szepességen, Lengyelországban, Podóliában, Vörös-Oroszországban, valami nagy kulcsos városban nagy kivégzési parádéhoz készültek, ott bizonyosan megjelentek a hajdemákok, mintha a földből nőttek volna elő, szétverték a poroszlókat, kiszabadították az elítélt deliquenseket, és besorozták maguk közé.

Ha valahol egy szép asszonyt elítéltek házasságtörésért vagy varázslásért tűzhalálra, bizonyos volt, hogy mielőtt a máglyát meggyújtanák alatta, ott termettek a hajdemákok, s elvitték a szép vétkezőt magukkal.

Ők voltak a reménysége, vigasztalása, gondviselése minden nyomorult embernek, aki lopás, rablás, gyújtogatás, emberölés, hamispénzverés, asszonyszöktetés s más efféle vádak miatt a halálos félelmek kötélékeiben kínlódott.

Ezért nagy is volt az ő tekintélyük.

Nem volt őnekik hazájuk, hanem az övék volt minden vad erdő, hozzájárulhatlan hegyszakadék, ami csak a Mátrától a Volgáig található.

Nem voltak nekik törvényeik; hanem amit a harámbasa kimondott, az volt a törvény, annak mindenki engedelmeskedett.

Amit összeraboltak, abból senki magának egy dénárt meg nem tartott, hanem odaadta a vezérnek, s az kiosztá egyformán valamennyi között. Aki vitézsége által nagy érdemeket szerzett, az jutalmul megkapta a legszebb leányt, akit a máglyáról, a börtönből, a kínpadról megszabadítottak.

Ahol hajdemákok laktak, ott a római császár, az erdélyi fejedelem, az oláh vajda, a lengyel király meg a kozák kosevói atamán csak név szerint uralkodtak: a hajdemák harámbasa volt az igazi uralkodó; ez szedte az igazi adót.

Ami kereskedő karavánok Törökországtól fel egész Varsóig jártak-keltek, azok, ha eszük volt, a hajdemák vezérnél fizették le a védelmi díjat, az azután végigkísértette őket valamennyi veszedelmes erdőn, hegyháton, hogy a hajuk szála se görbült meg. Ha pedig bolondok voltak, katonasággal kísértették magukat, hej, akkor megjárták, mert a hajdemákok lesbe csalták őket; a katonákat szétverték, s a karavánt kirabolták, s aki ellenállt, azt le is ütögették.

Imitt-amott lakozó nemesurakkal egész hadjáratokat folytattak, az utolsó körömszakadásig; hanem, ha egyszer kibékültek velük, s parolát adtak: azt azután megtartották, ahogy majd meg fogjuk látni, ha rákerül a sor.

A templomokat nem nagyon látogatták; hanem ha abból a célból, hogy az arany, ezüst oltáredényeket elemeljék; de papokat tartottak maguk között; azokat is mind a javából: olyanokat, akiket valami nagy vétség miatt a kolostorból elkergettek vagy megbüntettek. Az elébb misét tartott nekik, s megáldotta őket, ha valami nagy expedícióra mentek, s ha jól ütött ki a rablás, megtartotta a Tedeumot, megosztozott a prédában, s aztán együtt táncolt velük; ha pedig valakinek házastársa akadt, azt összeeskette; – mert a hajdemákok nagyon sokat adtak a jó erkölcsökre: idegen asszonyokat elrabolni tisztességnek tarták, de egymás feleségét el nem csábították.

Városokat és kerített várakat ők nem építettek; ellenben fel tudták keresni azokat a hozzájárulhatlan menhelyeket a hegyszakadékok, a mocsárok között, amikből emberi hatalom ki nem bírta őket verni, s ott annyi élelmiszert halmoztak össze, hogy egy nyáron át ki nem éheztethette őket semmi nagy hadsereg; ha pedig a tél jött, az felszabadítá őket az ostrom alól.

Hogy milyen nagy volt a vakmerőségük, azt legjobban bizonyítja az az eset, melyben én közéjük kerültem.

Az erdélyi fejedelem húszezer emberrel tört be Lengyelországba; a tatár kán nyolcvanezer emberrel rohant rájuk, s elfogta őket valamennyit; akkor a hajdemákok négyszázad magukkal rálestek a visszatérő tatárokra, s mikor azoknak az előcsapatja jött, zsákmánnyal legjobban megrakva, azt az erdőt, amelyiken okvetlenül át kellett vonulniok, a fejükre zúdították, s mint a csapdába került egeret, úgy nyomtak agyon több mint kétezer krímiai tatárt.

Mikor én felnyitottam a szememet, ott láttam még magam előtt az egész ledöntött erdőt, egymásra düledezett szálfáival, mint egy jégverte kenderföldet. A hajdemákok ott bujkáltak elő a fák közül, az agyonvert had kincseit szedve össze, s néha egy-egy emberalakot cepelve elő, akiben még élet volt.

Aki nem tatár volt, azt kihozták a nagy fenyőfatemetőből, ha még életben kapták.

Én ott feküdtem egy nyaláb fenyőfagallyra fektetve, egy csergedező patak forrásánál.

Előttem állt egy öles termetű fickó. Csúf, otromba ábrázat. Akihez képest még a soltész úr valóságos Szent Márton lovag, akit pedig éppen szépnek festettek. Veres volt a szakálla és szemöldöke, de még vörösebb az ábrázatja, s az orra fel volt hasítva, annak a jeléül, hogy valamikor volt szerencséje az orosz igazságszolgáltatással ismeretségbe keveredni. Amellett olyan izmai voltak, mint Szent Kristófnak; távolabb tőle több hasonló alak állt; de ilyen csúnya egy sem volt.

– No, fickó! – dörmögött rám, amint felpislantani látott, olyan hangon, mint egy bika, könyökével egy hosszú nyelű nyakleütő pallosra támaszkodva. – Hát élsz még? Fel tudsz-e állni a térdedre? Fel tudod-e emelni a jobb kezedet? No hát, csak maradj térden állva, s tartsd a kezedet fölfelé; aztán esküdjél meg, hogy közénk állsz hajdemáknak; különben odadobunk a halottak közé.

Én ugyan hallottam már akkor hírét a hajdemákoknak, bár voltaképpen egész mivoltukban mégsem ismertem őket úgy, mint később alkalmam lett rá; de hát nem bántam volna én abban a percben, ha akárminek verbuváltak volna: azt mondtam, hogy beállok én, csak meg ne öljenek.

– Mi voltál ezelőtt? – dörmögé tovább a veres. – Parasztlegény vagy nemesúr?

Nem is kellett hazudnom, hogy azt feleljem, hogy olyan szegény ördög voltam teljes életemben, amilyen csak valaha éhségben legyeket fogdosott.

– No, azt szeretem. A nemesemberek nem közénk valók. Hát most mindjárt leteheted a próbát.

Erre egyet füttyentett. S e jeladásra két marcona fickó odahurcolt elém egy barlangnyílásból egy csodaszép leányt, akinél én soha életemben nem láttam se szebbet, se kedvesebbet.

Fehér és piros volt az ábrázatja, s csak úgy ragyogott rajta mindenféle szívbeli jóság; kék szemei voltak, és gömbölyű ajkai: mint ha most is előttem állna. Hosszú, aranyszőke haja lebontva egész a bokájáig ért; pedig karcsú volt, és magas.

– No hát, újonc – parancsolt rám a veres. – Itt van a próba. Ezt a leányt le kell nyakaznod: itt van a pallos. Ez egy nemeskisasszony, akit mi elraboltunk. A szülőinek megizentük, hogy ha ma reggelig meg nem küldik érte a váltságdíjat, akkor a leánynak a fejét fogjuk nekik hazaküldeni. Nem küldték meg a váltságdíjat. Mi is szavunknak állunk. – Végezz!

Azzal kezembe adta a két kézre való pallost. A leány pedig letérdepelt előttem a mohos fűbe szépen, s hosszú aranyhaját hátulról két csomóban előrehúzva, meghajtá alázatosan gyönyörű szép hófehér nyakát.

Hogy én azt most már vágjam le.

Én pedig odadobám a pallost a veresnek a lábához, s azt mondám neki:

– Bomoljon meg a lelked, veres ördög! Én csak nem vágom le ennek a szép gyermeknek a fejét, ha mindjárt megeszel is.

– Ahán! – ordítá rám a veres. – Most elárultad, fickó, hogy ki vagy. Ha paraszt volnál, felemelted volna a pallost, hogy inkább a leány nyakát vágd le te, mint én a tiedet. Te nemesember vagy, aki inkább a maga nyakát vágatja le, mint ő öljön meg egy leányt. – Jól van, most hát térdepelj le: majd levágja az a leány a te fejedet. – Ez az én leányom.

S azzal a térdéről felszökő leánynak odanyújtá a pallost, s ez nevetve suhintá meg a nehéz vasat fél kézzel könnyedén, hosszú haját hátravetve a fejével.

Nekem azonban megvan az a jó szokásom, hogy a legnagyobb veszedelemben sem tudok megijedni.

Mikor az a gyönyörű szép gyermek fölemelte azt a nehéz pallost acélidegű két karjával, a szemei fehére felül kilátszott a szemhéjai alól, az orrcimpái szétfeszültek, s felnyitott két piros ajkai közül elővillant a fenyegető két fogsor, mintha harapni akarna, s a hosszú haját lobogtatta feje körül a szél, s aztán lábával dobbantva, reám kiáltott: „Térdepelj le, imádkozzál!” – bizony, holmi gyönge szívű embert egyszerre elhagyott volna a lelke.

Én azonban ahelyett elnevettem magamat, s azt mondám nagy kacagva:

– Nem térdepelek biz én, nem is imádkozom; de a fejemet sem adom oda. Olyan ember vagyok én, akire nektek szükségetek van. Ellenben én kérem feleségül a te leányodat, vezér, s ha esztendő és nap alatt meg nem szolgálok a kezéért, akkor aztán tégy velem, amit akarsz.

A hajdemák vezér olyanforma grimászokat csinált erre az én vakmerő ajánlatomra, mint amikor az éhes farkas a bárányra tátogatja a száját.

– Tudod-e, fickó, hogy mit kívánsz most? – dörmögé kegyetlen, pokolból felhangzó szóval. – Az én leányomnak az a szokása, hogy aki az ő kezét meg meri kérni, s aztán nem tudja azt teljesíteni, amit ő kíván tőle „mátkatál” fejében, hát azt ő a legválogatottabb kínzásokkal öli halálra. Hogy az egész testedet tele fogja szurkálni töviskesdisznó-tüskével. Ez lesz a kóstoló.

– Ne törje kend ezen a fejét! – vetém neki vissza, s arra a vezér odanyújtá elém a kezét, hogy csapjak a tenyerébe.

Előre tudtam, hogy úgy össze fogja sajtolni a markomat, hogy a vér kifreccsen a körmeim hegyéből, de kiálltam szemhunyorítás nélkül, sőt a megkínzott kezemmel rögtön egyet csíptem a szép zsiványleány piros orcáján, amiért az jól a kezemre ütött; hanem a hajdemákok tetszését nagyon megnyertem vele.

Azonban nem sok időnk volt most az enyelgésre. A tatárhad zöme jött nagy riadallal az agyonvert előhad nyomába, s mi százszoros ellenfél előtt álltunk.

A vezér meg sem hunyorodott a veszély láttára. Egyet szólt, s arra a cimborái ötven helyen gyújtották meg egyszerre a ledöntött erdőt. Annak a romjai alatt még akárhány élő ember volt, aki elbújt az öldöklés elől a ledűlt fák lombjai közé. Most az is mind odaégett; akár fogoly volt, akár tatár. A kínordítás még akkor is hangzott fel utánunk a völgyből, amikor az összeszedett zsákmánnyal fenn a sziklagerincen haladtunk, s onnan tekinténk le az égő hegyoldalra, mely olyan volt, mintha a hegyóriás lángpalástot vett volna magára. Amíg ez az erdő hamuvá nem égett, a tatárok újra el voltak zárva: mi menekülhettünk a hegyek közé.

Nekem még fegyvert nem adtak, hanem annál nagyobb batyut kötöttek a hátamra, hogy ki ne jöjjek a szamárhivatalomból. Másnap reggelig aztán meg se álltunk. A hajdemákok éjszaka szeretnek utazni. Ismerősek az erdők, hegyszakadékok titokteljes rejtekeivel. Csak reggel tartottunk pihenést óriási őrtüzek mellett, s igen sovány lakomával kellett akkor beérnünk.

– Mi a neved? – kérdé tőlem a vezér.

– Terguszkó Jaroszlav – mondám neki. Ez jutott leghamarább eszembe. Ez pedig a Marinka apjának a neve volt. Ha már egyebet nem lophattam el tőle, jólesett legalább a nevét ellopnom.

Délben megint fölkerekedtünk, s egyre mélyebb hasadékok közé bódorogva, ahol semmi embernyomra mutató út nem volt, végre belekerültünk egy olyan mély hegyi útba, ahol a kétfelé vált sziklafal egyike a másikba látszott beleilleni kiálló csompóival és mély vápáival, s úgy tetszett, mintha fönn még keskenyebb volna a sziklafolyosó párkánya, mint idealant, s mikor arra a keskeny égszalagra föltekintettem a fejem fölött, s láttam a felhőket hirtelen elsuhanni a két szikla között, mindig azt hittem, hogy az egyik sziklafal omlik előre a másik fölé.

Végre eljutottunk a hajdemákok megerősített tanyájához.

Az egy minden emberi hatalommal dacoló, bevehetetlen erősség.

Egy roppant barlangszáda tátong elé a dél felé forduló sziklafal oldalából, mintegy tízölnyi magasban. A sziklafal azon a helyen oly meredek, hogy egészen előrehajlik, s a felső párkánya éppen messzire kirúg; úgy, hogy onnan kötélen sem lehet a barlanghoz leereszkedni.

Hogyan jutnak hát el a barlangba a hajdemákok? Az a nevezetes furfang.

Az átelleni sziklafalból, kissé távolabb, nem egészen szemközt a barlangszádával, szökell ki egy bérci patak forrása. Ez a sziklaforrás valamikor azon a mély hegyszakadékon folyott le a völgybe, amíg a hajdemákok ide nem települtek ebbe a barlangba, mint egy erős várba.

Minthogy ezeket rablókalandjaik miatt gyakran üldözőbe vették a környékbeli nemesurak fegyveres hadaikkal, megtörtént a rablókon, hogy a megszállt sziklafolyosón keresztül nem férhettek hozzá az átelleni forráshoz, s ha a boruk is elfogyott, szomjaztak.

Ezért azt gondolták ki, hogy a két sziklafal közé óriási fenyőszálakból egy nagy csatornát fektettek keresztül, azt belül szurokkal beönték, az alját pedig bevonták vaspléhvel, s aztán, a másik szikla oldalán mély csatornát vágva, odavezették az egész patakot a saját barlangjukba. Ez azután ellátta őket elégséges vízzel, s egyúttal eszközül szolgált nekik egy furfangosan kifundált malomgép hajtására, melynek a kereke egy erős vasláncot tartott folytonos tekergésben, amire öblös kosarak voltak akasztva. Mikor a hajdemákok haza akartak térni, ezekbe a kosarakba beültek, s azok felszállították őket a barlangig, ha pedig ki akartak onnan jönni, megfordították a kosarakat, s a gép leszállította őket. Nem került többe két óránál, az egész csapatot felvontatta az örökmozgó malom.

Ez hát jó volt a hajdemákoknak. De annál kevésbé tetszett a nemesuraknak.

Az elfogott patakvíz az eddigi medre helyett folyvást az átelleni barlangba szakadt, s miután azt meg nem tölté, könnyen kitalálható, hogy valamerre utat keresett magának a sziklák üregei között, s elment másfelé.

Ebből azonban a völgy mentében uralkodó nagy uraságnak, Sziniawsky hercegnek, az a kellemetlensége támadt, hogy valamennyi őrlőmalma, fűrészmalma, érczúzója és bőrgyára volt az uradalmában, az mind víz nélkül maradt, a népes falvak népei, akik vászontermelésből éltek, nem levén mivel fehéríteniök, mind elköltöztek másfelé.

De a nagyobbik baj aztán még Potoczky grófot érte, mert annak meg a túlsó hegyoldalban gazdag sóbányái voltak. Ez az egész hegyvonal tele volt sóval: maga az a tó is, ami a barlang közepén a forrásvízből összegyűlt, ihatatlanná lett a sóolvadék miatt.

Hát amióta a hajdemákok az „Osztrog” pataknak más folyást adtak, a jó Potoczky gróf el nem tudta gondolni, hogy mi leli az ő bányáit, hogy azokban mindenütt édes víz fakad föl, s elönti a leggazdagabb tárnákat; ha egy helyen betömik, tíz helyen tör elő. Míg utoljára mind a két főúr rájött a veszedelem okára: akkor aztán egyesült erővel fogtak hozzá, hogy a rettegett hajdemákokat sziklaodújokból kipörköljék.

Addig, amíg azok csak a karavánokat rabolták ki, csak tűrték a rakoncátlankodásaikat; de már ez mind a kettőnek az elevenjére ment.

Az ellenük készített hadjáratot az erdélyiek és svédek háborúja elhalasztatá; a nemesuraknak a fegyvereseikkel a hadsereghez kellett menni, de amint vége volt a háborúnak, s a tatár segítség hazatakarodott, mindjárt rákerült a sor a hajdemákokra, s ezúttal egész rendes ostromzárolással kezdtek hozzá.

A barlang bejárása olyan nagy, mint a koblenzi székesegyháznak a kapuja, s kettős mellvéddel van ellátva, amik lőrésekkel vannak elzárva. A szemközti sziklafalból átvezetett patak nem a fő barlangnyíláson ömlik be, hanem egy mellékkürtőn, ott van alatta a malomkerék, mely a felhúzó láncot feltekeri, s egyúttal a malomkövet is hajtja, ami a rozsot őröli. A barlangnak molnárja is van. Mindenféle mesterségét űznek benne. Van ott kovács, lakatos, szabó, csizmadia. S minthogy a barlangban sötét van, a kézművesek mindig gyertyánál dolgoznak. Hogy hol veszik azt a sok viaszgyertyát, azt csak később tudtam meg.

Az első barlangodú, ahová még az Isten napja besüt (amennyire belesüthet az átelleni sziklafaltól), olyan alakú, mint egy lapos boltozatú terem. Az meglehetősen száraz. Itt van a hajdemákok fegyvertára, mindenféle ócska ütő, verő, pukkantó szerszámok, grófi régiségtárakból elrabolva; azok között láttam egy hosszú csatakígyót is, egészen belepve a zöld rézrozsdával. Itt áll a gabona is, nagy kőhombárokba felhalmozva. Négyszáz ember számára kell annak kitartani, akik hosszú ostromzárolásra vannak elkészülve.

Ebből a teremből egy keskeny, alacsony folyosó vezet a malomüreghez, ahol sohasem voltam, s egy tágasabb nyílás a nagy barlangba, mely oly tágas, mint egy templom, hogy mikor az a négyszáz ember a közepén letelepedik, alig látszik meg benne. A boltozata oly magas, hogy egészen elvész a szem elől a sötétségben, amit a fáklyák fénye nem bír szétbontani.

Ez óriás barlangüregből nyílnak aztán azok a kisebb-nagyobb odúk, amikben a kézművesek dolgoznak, kik, úgy hiszem, hogy mind a rablók által elhozott szerencsétlenek lehetnek, mert hogy valaki szenvedélyből tegye azt, hogy egész életén át ott üljön egy sziklaodúban, s gyertyavilágnál a rablók számára szűrt meg bocskort varrjon, alig lehet elhinni.

Tőlem is azt kérdezte a vezér az első megérkezésemre, hogy hát én miféle mesterséget tudok? Megmondtam neki őszintén, hogy a pattantyús mesterséget tanultam.

– No, majd meglátjuk, hogy le tudod-e tenni a remeket? – dörmögé az öreg. – Itt veszedelmes dolog ám valamivel dicsekedni, amit az ember meg nem tud tenni. Majd mindjárt meglátod a példát.

A rablók ezalatt felhordták a tatároktól elvett zsákmányt, s azt mind felhalmozták egy melléküregbe, ahová csak egy pillantást lehetett vetnem, amíg a nagy zárkövet elhengerítették fölüle. A szemem káprázott a sok halomra hányt drágaságtól; bíborpalástok, skófiumos asszonyköntösök, misemondó-ruhák takarták körös-körül fogasokra aggatva a falakat, s billikomok, szentségtartók, ezüsttálak és ezüst pásztorbotok hevertek szerteszét minden zugban.

Ha valaha fel akart volna oszlani ez érdemes társaság, minden tagja úrrá lehetett volna az eddigi zsákmány után.

Az igaz, hogy nem is volt mire elkölteni a pénzüket. Evésről, ivásról gondoskodott a tele éléstár és pince. Annyi szalonnát, kenyeret hordtak fel, hogy minden ember telelakhatott vele, s a méhsert hordószámra ütötték csapra. Kifogyhatatlan tárházuknak a titkát a vezéren és leányán kívül senki sem ismerte. Az éléstár egyik nap olyan teli volt, mint a másik nap: a fogyatékot észre sem lehetett venni.

Az első este a nagy diadalmas vakmerénylet után nagy dínomdánommal folyt le. A jóllakott hajdemákok tüzet raktak, azt körültáncolták, s mikor aztán már nagyon jól ittak, akkor körülülték a vezért és leányát, kik egy bíborral bevont emelvényen foglaltak helyet, s előhoztak, inkább taszigáltak egy halavány képű fickót, a maguk fajtájából valót, s odaállíták a vezér elé.

Akkor tudtam meg, hogy törvényszéket fognak tartani.

Furcsa szokás. Előbb a bírák leisszák magukat, s aztán így felkészülve indulnak az ítélethozáshoz. A hordóból merítik a római jogot.

– Jurkó! – mondá a vezér a halvány fickónak. – Téged azzal vádolnak, hogy megfutottál gyáván az ellenséged elől, s elmulasztottad a jeladást az előőrsön, ahová ki voltál állítva, hogy vigyázd meg, mikor jönnek a tatárok.

– Hát tehetek én róla? – menté magát a vádlott. – Engem kiállítottatok, hogy vigyázzak a tatárok jövetelére. A tatárok helyett aztán jöttek a farkasok. Úgy kísérik ezek a tatár sereget országról országra, mint a jó vadászkutya a vadászt. Rám rohant valami tíz. De bizony volt ötven. Hát ha meg hagytam volna magamat enni a farkasoktól, akkor hogy adtam volna nektek jelt? Én nem futottam el, csak behúztam magam egy faodúba, s ott védelmeztem magamat, egy, ötven ellen, vitézül. Vitézség volt az tőlem, nem gyávaság.

– Hiábavaló beszéd – rivallt rá a vezér. – Neked azt kellett tenned, amit a vezéred parancsolt. Ha azt mondod, hogy nem voltál gyáva, álld ki a próbát.

– Ki is állom! – hetvenkedett a legény, a mellét ütögetve.

Erre a vezér leszállt az emelvényről, leányát kézen fogva, s azt mondá a társaságnak, hogy menjenek utána.

Valamennyien követték őt a barlang hátterébe, melyet eddig előlem éjjeli sötétség tartott eltakarva.

Ott, a terem végében hirtelen meredeken vált el a padlat a sziklafaltól, s egy mély, sötét örvénybe engedett letekinteni.

A mélység fenekét egy tó sötét tükre képezte.

A vezér egy szalmacsóvát vett a kezébe, s azt meggyújtva egy fáklyánál, lehajítá a mélységbe. Az alászálló lángkoszorú megvilágítá az egész örvényt, s amint a föld alatti tó színére leért, még ott is tovább égett, körös-körül kimutatva a mélységnek pokolbeli pompáját.

Ekkor a vezér lerántotta leánya mellkendőjét a nyakáról, egy szép veres-sárga selyemkendőt, födetlenül hagyva a szép leány sima, gömbölyű vállait, s hófehér keblét.

Azzal ledobta a kendőt a mélységbe.

– Nos, Jurkó! – mondá a vádlottnak –, te mindig azzal kérkedtél a társaid előtt, hogy legvakmerőbb tudsz lenni valamennyi között. Olyan vakmerő már tudtál lenni, hogy meg merjed kérni a „Madus” kezét. Légy merészebb. Itt a jegykendő. Eredj utána, hozd fel!

Jurkó nekilódult az örvény szélének, hogy mindjárt ugrik, de amint az örvényt elzáró korlátgerendához ért, s letekintett a mélységbe, megvakarta a fejét, s nagyon savanyú képet csinált.

– Ugorj hát! – kiáltozák a társai.

Jurkó áttette az egyik lábát a korláton, mintha lovagolni akarna rajta; megint lenézett az örvénybe, s aztán megint csak visszaemelte a lábát.

– Majd az ördög ugrik le tinektek ide a pokolba! Hiszen sohase jöhet fel onnan az ember!

– Hah, te gyáva! – kiáltozának rá akkor minden oldalról, s rárohantak, megragadták; elvették a fegyvereit, megtépték a csimbókjait, s azután hajánál fogva elhurcolták.

A barlang falában volt egy hosszú repedés, oly keskeny, hogy csak egy ember férhetett rajta keresztül; annak a nyílását egy nehéz sziklalap födte. Hat embernek adott dolgot ezt a sziklát elmozdítani.

Az ordítozó, jajgató áldozatnak kezébe adtak egy szál égő viaszgyertyát, azzal belökték eszűk sziklarepedésbe, s azt megint lezárták a nagy kőlappal.

A cimborák kacajordítása elnémítá az elevenen eltemetett jajgatását ott a kőlap alatt.

Következett a „haláltánc”, aminél borzasztóbbat én soha életemben nem láttam. A szép Madus halottnak tette magát, s úgy kellett véle egy sort táncolni mindenkinek, mint egy halottal.

Mikor rám került a sor, akkor azt mondá a vezér:

– Hohó, fickó, te még nem táncolsz a Madussal. Még te nem lettél fölvéve a társaságba, nem tetted le a próbát. Pedig te is azzal hetvenkedtél, hogy meg mered kérni a Madus kezét.

– Állok a szavamnak.

– No, akkor én is állok a szavamnak. Ott a jegykendője a tó színén; hozd fel! Hadd látom, mersz-e utána ugrani.

– Én merek!

(– De csak nem tetted meg azt a bolondot? – kiálta közbe a nagyherceg.)

(– Bűnös istenkísértés, tisztátalan asszonyi állat iránti vétkes gerjedelemből – diktálta a soltész a jegyzőnek.)

– Megtettem biz én; de hát kérem a bírák urakat ebből nem csinálni egy marginális gonosztettet a részemre; mert először is kénytelen voltam vele. Vagy ugrom, vagy becsuknak engem is a kőrepedésbe, ahová a gyávákat eltemetik. Azonfölül pedig tudtam jól, hogy semmit sem kockáztatok. Diákkoromban sok mindenféle bányát láttam, többek között sóbányát is. A mélységbe vetett szalmakanóc lángjánál felismertem az örvény aljában azokat a vereshagyma-formán egymásra hajló sötétkék rétegeket, amik a sóbányákat jelzik, s könnyű volt kitalálnom, hogy az a sötét víztükör ott alant sóstó, amiben az ember el nem merül; sőt, a második égő szalmacsutak fényénél még azt is fölfedeztem, hogy e tóhoz a barlangból a túlsó falba vágott meredek lépcsőzet vezet le; tehát semmit se kockáztattam. Azellen pedig, hogy az én drága kedves Madusomat tisztátalan asszonyi állatnak nevezze akárki, ünnepélyes óvást teszek. Ő tiszta volt, és ártatlan: – rám nézve, míg élt, angyal a földön, s holta után védszentem a mennyországban. Akinek megsértéseért kész vagyok bárkivel ordáliákat vívni, ellenfelem páncélban, én magam selyemruhában, kopjával, karddal, szeges buzogánnyal. S el vagyok szánva nem folytatni addig vallomásomat, amíg vagy e passzusa a protocollumnak nem emendáltatik, vagy pedig az elnök, ha fenn akarja kifejezését tartani, velem meg nem verekszik.

(– No, soltész uram – mondá a nagyherceg –, a reusnak igaza van, mármost vagy tessék kiigazítani a diktátumot, vagy tessék vele megverekedni karddal, kopjával, szeges buzogánnyal.)

(Az előbbi expediens választatott, s aztán így hangzott a bűn címe: bűnös istenkísértés, egy tisztességes hajadon iránti kegyes indulatból.)

(– No, most már ugorhatsz!)

– Nem is mondattam ezt magamnak kétszer; felugrottam a karfára, s onnan egy hatalmas lódulással ellökve magamat, szabályosan egymáshoz szorított bokákkal repültem alá a mélységbe.

Mintha toronyból ugrottam volna alá, percről percre sebesebb lett az esésem, az utolsó percben úgy zúgott a fülemben az áthasított levegő hangja, mint egy növekedő mennydörgés. Egyszerre aztán megsiketültem: a víz összecsapott a fejem fölött. Szemem, szám érezte, hogy csupa méregsóban úszom. Egy percig eszembe jutott, hogy imádkozzam. „Édes Jézus!” A szám egyszerre tele lett sós vízzel. Hanem a másik pillanatban már fenn voltam a víz színén, hónaljig kiemelkedve belőle. A só-tengerszem nem engedi elmerülni az embert. A víz fölött úszkáló szalmacsóvák lángjánál megtaláltam a szép Madus mellkendőjét s azt a nyakam köré csavartam. E percben a hajdemákok biztató rivallása hangzott le hozzám, amit a barlangboltozat visszhangja pokolbeli üvöltéssé sokszorozott. Mikor föltekintettem, az a sok fáklyafény ott a magasban, a beláthatlan sötétség közepett, olyan látvány volt, mintha a gyehenna firmamentumán égnének véres csillagzatok.

Két-három rúgással kiúsztam a sóstóból a kiszemelt ősvényig, mely hosszú sor lépcsőzetben vezetett fel a barlang felső karzatáig. A hajdemákok ezen az úton látják el magukat az ételükhöz való sóval.

Száznyolcvan volt a lépcső. Én kilencvenet csináltam belőle, átugrálva minden másodikat. A leugrástól nem telt el három perc, hogy ismét ott álltam a Madus előtt, tetőtől talpig fehéren a sótól, mint egy bepúderezett ördög.

Az én kedves Madusom szemérmetes mosolygással fogadott engemet, amint a rablók a vállaikon visszahoztak, s egy csodálatos szép virágot nyomott a kezembe, amit sokáig viseltem a keblemen. Afölötti örömömben meg is akartam őt csókolni; de a harámbasa megfogta a galléromat, s visszarántott.

– Hohó, fickó! Ez még csak a keresztelő volt: hátra van még a bérmálás! Előbb át kell térned a vallásunkra. Mert a fejedelem leányát csak hasonló vallásbelinek szokták odaadni.

No, iszen, énnekem ez volt éppen a leggyöngébb oldalam. Azt mondtam, hogy nem bánom.

A vezér mindjárt intett egyik társának, hogy készüljön a ceremóniához.

Ez volt a pópa.

Mindjárt gondoltam, mert ez tudott leghatalmasabban inni és dalolni a lakománál valamennyi között.

– Mert lásd – magyarázá a vezér –, aki a mi társaságunkba belép, annak mind új nevet kell fölvenni. Az én nevem az, hogy „Nyedzviedz”, ami azt is teszi, hogy „medve”, de meg azt is, hogy „nincsen párja”. Azért hívják úgy, mert a medve sohasem jár a párjával. Hát neked mi nevet adjunk a bérmálásban?

Ekkor aztán előálltak a bérmáló keresztapáim: az egyik azt mondta, hogy legyen a nevem „szczupak” (csuka), amiért oly jól tudok úszni, a másik „labedz”-nek ajánlott (hattyú), én azonban azt mondtam nekik, hogy nem az úszásban van az én fő virtusom, hanem a bombardérozásban, nevezzenek „baran”-nak (kos).

Ezalatt a nagyszakállú rabló felöltözött pópának. – Nagy, aranyos süveget tett fel a fejére, ami nagyon illett a hájtól csepegő csimbókjai fölé, a gúnyája hegyébe öltötte fel a nehéz aranyvirágos palástot, s még két óriási aranyhímzésű papucsot is öltött fel, amik valami szentnek az ereklyéi lehettek nyilván, mert bocskorostul elfért benne a lába; a kezében pedig egy nagy masszív ezüstkeresztet emelt. S énnekem az a gondolatom támadt ebben a pillanatban, hogy ez a pópa ebben az aranyos palástban azzal az ezüstfeszülettel egy másik pópát agyonütött bizonyosan azért az aranyos palástért.

Azután elkezdett velem mindenféle hókuszpókuszt csinálni, aminek csak a formája volt, azt hiszem, a liturgia, mert a szavakat nem értettem, görögül voltak; hanem azt vettem észre, hogy a hívők gyülekezete nagyon jókat nevet rajta; bemázolta, nem tudom, mivel, az orromat, s úgy befüstölt, hogy majd megfulladtam bele; utoljára, amint rám adta a „Barán” nevet, ahogy szokás, püspöki mód szerint pofon ütött. De a pofon éppen nem püspöki tenyérrel volt adva, hanem goromba haramiamarokkal, hogy a fülem is megcsendült bele, s amint térden álltam, csak a tenyerem tartott fenn, hogy hanyatt nem estem.

De már ennek fele se ceremónia.

Én sem voltam rest, fölugrottam a térdemről, s adtam vissza egy olyan pofont a bérmáló keresztapámnak, hogy elöl repült az arany süveg, azután a pópa, leghátul az aranypapucs.

(– Actus majoris potentiae contra ecclesiasticam personam! – diktálá a soltész az új bűnt. – Csakugyan furcsa lehetett! Aztán nem exkommunikáltak érte rögtön?)

Dehogy exkommunikáltak; attól fogva lettem nagy emberük. A vezér odajött hozzám, s megveregette a vállamat.

– De már látom, hogy derék fickó vagy, ha már a papnak is vissza mered adni a pofont.

Akkor aztán még egyet ittunk az én bérmálásom örömére: mely után egy fáklyán kívül a többit mind eloltogatva, ki-ki lefeküdt a maga bundájába takarózva.

Azt kiszemeltem a félsötétben is, hogy az én Madusom számára magasan a sziklaoldalban volt vetve egy odúba a fekhely, ahová csak kötéllajtorján lehetett felmenni, s azt ő felhúzta maga után.

Azontúl aztán csak a négyszáz ember horkolása hangzott, rémséges morajt költve a tágas barlangban, meg a patak zuhogása s a malomkerék dübörgése a szomszéd odúban.

Egyszer aztán a kiállított őr kürtrivallása jelenté a reggelt, mire mindenki talpra ugrált, s várta a mellékodúból előjövő vezér parancsait.

Minden ember számára volt valami munka kitalálva. A hajdemákok ezt a barlangot, úgy vettem észre, hogy időjártával mindenféle föld alatti folyosókkal, lépcsőkkel és karzatokkal látták el, amiknek eleinte nem is értettem meg a célját.

Engem azonban Nyedzviedz, Madussal és néhány főemberével együtt, kivezetett az előbarlangba, ahol a fegyvertár volt.

Odavitt ahhoz a csatakígyóhoz, amiről már említést tettem, nagyot rúgva rajta a lábával.

– No, hát ide nézz, Barán! – mondá. – Ha azt állítod, hogy te pattantyús vagy, s tudod, hogyan kell az ilyen cudar jószággal lőni, hát süsd el azt. Ezt a nevezetes ágyút mi a Potoczkyak várkastélyából raboltuk el az egész fegyvertárukkal együtt. Tizenhat ember hozta a vállán idáig, minden kétszáz lépésnél fölválta. Aztán mikor már itt volt, akkor láttuk, hogy nem ér semmit. Mikor először megtöltöttük, szépen lefektetve így a földön végig, négy legényt ráültettem, mint a lóra, hogy tartsák egyenesen; én magam céloztam, hogy kilőjek vele a barlang kapuján; a Buk, a Boczián meg a Zoráw pedig itt hátul álltak, hogy nézzék, mi lesz belőle; hát amint a tüzes vassal elpukkantottam a töltést, az ágyú úgy fölcsapott a magasba, hogy a rajta ülő négy legényt mind a barlang tetejéig dobta, a golyó meg, nemhogy kiment volna ezen a nagy barlangkapun, hanem belefúródott oda a padmalyba. Most is ott van, ha akarod látni.

Véghetetlenül nevettem rajta.

– No, csak nevess! – mondá Nyedzviedz. – Azért másodszor is tettem vele próbát. Most már kötelet hurkoltattam a gazembernek a nyakára, hogy föl ne ágaskodhassék, s annál fogva kétfelől lekötöztettem cövekekhez. No, most rúgj föl, ha tudsz! – kiálték neki, amint elsütöttem a tüzes vassal. Nem is ágaskodott most föl, hanem kapta magát, olyat szaladt hátrafelé, minden cöveket kirántva, hogy a Buknak a jobb lábát, a Bocziánnak a bal lábát, a Zoráwnak meg mind a kettőt eltörte, a golyóbist pedig odalőtte a szegletbe, ahova az ördög se célzott volna. No, mármost mutasd meg te, hogy tudod elsütni.

– Óh, te ostoba medve! – kacagék rajta. – Ugyan jól jártatok, hogy az a rozsdás jószág szét nem szakadt száz darabra a lövés alatt, s mind agyon nem ütött benneteket – érdemetek szerint –, hisz az ágyúnak először is olyan fényesre kell tisztítva lenni, mint egy tükörnek; azután ki látott ágyút a földön fekve elsütni? Hisz annak ágyútalp kell, meg kerekek.

Hát ezt ők maguktól hogyan találták volna ki?

Amint ezt a nevezetes tudományt fölfedeztem a medve előtt, rögtön rendelkezésemre bocsátotta a társaságnál levő bognárokat és kovácsokat, hogy az én útmutatásom szerint segítsenek egy olyan fortélyos szerkezetet építeni, amiről az ágyút úgy el lehet sütni, hogy az ne annak a lábát hordja el, aki a háta mögött áll. Enmagam pedig hozzáfogtam az ágyúnak fényesre csiszolásához, ami a százados rozsda miatt nem csekély munka volt.

Ennek a siettetésére pedig ugyan nagy szüksége volt a hajdemák köztársaságnak, mert amint a tatárok elvonultak Lengyelországból, Rákóczi fejedelem magyar seregét rabul hurcolva Krímiába, a váraikba visszatért lengyel főurak rögtön hozzáláttak a hadjárat alatt elhatalmasodott rablóhadak megfékezéséhez.

A hajdemákok portyázó csapatai mindenünnen azzal a szomorú hírrel tértek vissza, hogy a Preszjaka-völgyből kivezető utak mindenütt fegyveres hadaktól vannak elállva, s a kalandorok zsákmány helyett betört fejeket hoztak haza.

Ezúttal a két nemesúr egész egyetértéssel és kicsinált haditerv szerint fogott hozzá a hírhedett rablóhad megostromlásához.

Azok azonban csak nevették mindazt.

Mikor már bizonyosak voltak felőle, hogy el vannak zárva a külvilágtól, Nyedzviedz attól a naptól fogva elkezdett minden embernek kettős adagot osztani ételből, italból.

Magam is bámultam rajta, honnan vesszük mi azt a tömérdek élelmiszert ebben a barlangi erődünkben? Még friss kecske- és juhhúst is kaptunk mindennap, pedig az egész barlangban semmi eleven állat nem volt látható.

Ezalatt a megszálló seregek egyre jobban előrehatoltak a völgyszorosban.

A hajdemákoknak ugyan volt egy régi stratagémájuk, amivel a hebehurgya megtámadókat gyakran csúffá tették. Egy mesterséges alagúton át, egy föld alatti zsilip felnyitásával azt az egész sóstavat, ami a barlang fenekén meggyűlt, a völgyszorosba lezúdíthatták, s azzal az ott felnyomuló ellenséget elseperhették. Hanem a Sziniawsky harcosai már értesülve voltak erről, s egy ködös éjszaka után, mikor késő délben sütött csak ki a nap, arra ébredtünk, hogy a völgyünkön keresztül egy kőfal van emelve, mely azt egészen elzárja. A kősánc ciklopszi mód szerint épült a szerteszét található nagy sziklatömbökből, s az alján egy félkerek boltozat volt hagyva, amin keresztül a lezúdított víztömeg csendesen és kár nélkül lefolyhasson.

Ez már baj volt. De a baj még növekedett. Másnap, harmadnap a sziklafal megint magasabbra emelkedett, s minden rétege el volt látva lőrésekkel.

Én előre megmondtam Nyedzviedznek, hogy mi lesz ebből. Ha az a sziklafal olyan magasra fog emelkedni, hogy egyenlő lesz azzal a facsatornával, mely a mi patakunkat a túlsó sziklafaltól az innensőig vezeti, akkor a Sziniawskyak egy jó bástyapuska segélyével egy kötelet lőnek át rajta, a kötél segélyével egy erős vasláncot húznak rajta keresztül, s akkor azzal a vaslánccal leszakítják a mi egész csatornánkat.

Akkor aztán elveszhetünk szomjan. Mert akármennyi vizet összegyűjtünk is ebben a barlangban, az a sóskőtől mind ihatatlanná válik. – De még annál nagyobb baj is lesz ebből – dörmögé Nyedzviedz –, amit te még nem tudsz!

S attól fogva nagyon haragos lett.

A hajdemákok többször megkísérték éjszaka megtámadni az ostromlók emelkedő falát, de azokat mindig ébren találták, s olyan jól lettek üdvözölve a számos lőrésből, hogy mindig véres fejekkel kerültek vissza.

Most már csak egyedül bennem volt minden reménységük, meg a csatakígyóban, amit én azalatt szép fényesre kicsiszoltam: az ágyútelep is elkészült az én utasításom szerint, a hozzá való golyókat is megöntettem.

Ezalatt az ostromlók bástyája egészen elérte már a fenyegető magasságot. Egyenlő volt a mi facsatornánk színvonalával.

Mikor készen voltak vele, nagy dob- és trombitaszóval adták jelét diadalmas örömüknek. Azon a napon, ahogy a kőművesek szokták, mikor egy fallal elkészülnek, hogy a májusfát kitűzik, szalagokkal, palackokkal és narancsokkal fölékesítve, úgy ők is kitűztek a fal ormára egy magas bitófát, tetején a vesztőkerékkel és pallostartó karral; mintegy előre kimondva a halálítéletet a kelepcébe szorított rablókra.

S ahogy előre megjósoltam a szándékukat, maga a pulkovnik állt ki a fal tetejére, ahol bizonyos volt, hogy a mi puskáink golyói el nem érik, s a bástyapuskát lefektetve a három lábra, a mi vízvezetéki csatornáinkat célozta meg vele.

– No, most ide nézz! – nondám Nyedzviedznek, s én is megcéloztam az ágyúmmal az ellenséges helepolis ormát.

Az is lőtt; én is lőttem. Hanem az én lövésem dördülése után már nem volt se bitófa, se pulkovnik a falon. Maga az orom is lerepült messzire.

A második lövéssel aztán a kőfal alját vettem célba.

A hatodik lövésnél iszonyú robajjal dőlt össze az egész kőfal, maga alá temetve tömérdek muskétást, kik a lőréseket megszállva tarták: egy sem menekült meg élve.

Most azután a hajdemákok nagy rivalgással törtek elő a barlangból a lánc kosarain leereszkedve, s nekirontottak a megrémült ostromló hadnak; s míg azok a völgybe szorultakkal verekedtek, azalatt én, a csatakígyómat egészen ki a barlang szájához vontatva, a távolból segélyül érkező Potoczkyakra ágyúztam a hajdemákok fejei fölött, úgyhogy azok tökéletes diadalt vettek mind a két gróf bandériumain, s egész a váraikig verték őket, még a hóstádjaikat is prédára vetve.

Ilyen hatalma van az ágyúnak, aki tud vele bánni.

(– Ez elég nagy gonosztett volt mára – mondá a nagyherceg. – Úgy hiszem, mindnyájan aludni mehetünk vele, Istennek ajánlva a lelkünket. Holnap majd folytassuk a vallatást.)


VisszaKezdőlapElőre