2. A VISZPA-OGRÓD

Mikor a Nyedzviedz, a megszálló seregeket szétverve, nagy zsákmánnyal megrakodtan visszatért a Preszjaka-barlangba, hol én hátramaradtam, azt mondá:

– No, Barán, te megérdemletted a nevedet: mert igazán „kos” voltál. Te szabadítottál meg bennünket a veszedelemből, neked köszönhetjük a diadalunkat. Itt vannak a kincsek, amiket elhoztunk, válassz. Tied az elsőség.

Volt ott arany meg ezüst halommal.

Én pedig azt válaszoltam neki, hogy:

– Tudod már, Nyedzviedz, hogy énnekem nem kell se aranyod, se ezüstöd; hanem egyes-egyedül a te szép leányod, az én drága gyöngyöm, szép Madusom, azért szolgáltam: azt kérem jutalmul.

Nyedzviedz bosszúsan rázta meg a fejét.

– Nem tetszik nekem a dolog. Mégiscsak „nyegodni” vagy. Turbékolni akarsz. Akinek asszonya van, az csak félember. Az igazi hajdemák azt teszi, hogy megöleli az asszonyt, aztán megöli; vagy aki legigazibb: az elébb öli meg. Minek neked feleséget venni? Hogy mindig arra gondolj, hogy „de jó volna otthon”! Legyen eszed! Ne légy nyegodni. Megteszlek alvezérnek, s ne gondolj a Madusra.

– Én pedig csak arra gondolok. Kimondtam. S az a nyegodni, aki a szavának nem áll.

– Ej, ej, Barán! Nem tudod, hogy mit kívánsz! Olyan helyre kívánkozol, ahová már sokan elmentek előtted, akik mind ilyen nyegodnik voltak, mint te. Olyan ember, aki turbékolni, sóhajtozni akar, miközöttünk meg nem maradhat. Innen a Madust csak úgy viheted el, ha elszántad rá magad, hogy minket elhagysz.

Azt feleltem neki rá, hogy megpróbálom még azt a veszteséget is valahogy elnyögni.

Nagyot kacagott rajta.

– Tudom, tudom, Barán, hogy nem nagyon siratnál meg bennünket, ha futni hagynánk a Madussal együtt a szép nagyvilágba. De nem úgy megy ám az. Akire mi egyszer azt kimondjuk, hogy „nyegodni!”, annak az innen elmenetele nagyon titokteljes. Nem láttad az ideérkezésed napján azt a fickót, akit a sziklahasadékba bezártunk? – Az is nyegodni volt. – Akik szerelmesek és nyögdécselni akarnak, azok mind azon a sziklahasadékon keresztül bocsáttatnak el közülünk. A szerelmespár kap a kezébe egy-egy szál nagy viaszgyertyát, a hátára egy kenyeret meg egy csobolyó bort, s aztán mehet a sziklába, amíg nyílást lát maga előtt, s élhet, amíg a kenyérben, borban tart, s nézhet, amíg a gyertyája el nem ég. Aztán csókolózhatik is. Sok százan elmentek már azon az úton. Azt hiszem, hogy minden zugban fogsz találni egy-egy pár csontvázat, akik még most is összeölelkezve feküsznek ott. Te is oda akarsz-e a sorukba kerülni?

Ez a biztatás nekem sehogy se tetszett. Csontvázak társaságában kerülni a menyegzőbe.

Hanem mikor a szép Madus az atyja mellől a szemem közé tüzelt ragyogó két szemével, elfelejtettem az egész csontvázakból álló násznépet, s azt mondtam, hogy: „Azt sem bánom! Nekem az én Madusom kell, ha a pokolba visznek is vele menyegzőre!”

Amint mind a ketten kijelentettük, hogy semmi félelmünk sincs attól, hogy egymást szeretve, együtt temettessünk el a sziklahasadékba, Nyedzviedz rögtön hívatta a pópát.

Ugyanaz a nagyszakállú fickó, aki a bérmálási szertartást végrehajtotta rajtam, jött elő ismét még újabb pompás ornátusban (ezt bizonyosan legújabban rabolták ipamuramék), s a mindenféle, előttem szokatlan ceremóniák és könyv nélkül elmondott formulák mellett (amelyeknek némelyike nagyon emlékeztetett a cigány imádságokra) összeadott minket, s arra mind a kettőnknek a fejére tettek egy-egy drága aranyos süveget, adtak ránk egy cifra subát; mindenikünknek a kezébe nyomtak egy tarisznyát élelmiszerekkel meg egy korsót, azzal elkísértek addig a repedésig, amelybe a szemem láttára zárták be hónapok előtt azt a szegény fickót, akit gyávasága miatt nem tartottak érdemesnek a társaságukban maradásra, s aztán ott lehengerítve a kő nyílásáról a nehéz sziklát, egyenkint kézszorítással búcsút vettek tőlünk: a Nyedzviedz érzékenyen meg is ölelgeté a leányát. Azzal meggyújtottak két szál viaszgyertyát, azt a kezünkbe adták; bekísértek a szűk folyosóba, s aztán hirtelen ráhengeríték a nyílásra a lezáró sziklatömböt. Azontúl aztán a barlangbeli hang csak úgy hallatszott le hozzánk, mit mikor az ember egy üres csigát tart a füléhez, s annak a zúgását hallgatja.

A Madus intett a fejével nekem, hogy csak kövessem őt bátran. A szűk sziklafolyosó tekervényesen kanyargott odább, sohasem tágulva ki jobban, mint hogy egy ember végighaladhasson benne. Hanem egyszer aztán eljutottunk egy oldalvást bemélyedő odúba, mely valamivel nagyobb volt egy parasztház lakószobájánál.

Madus azt mondta, hogy minek mennénk ma tovább. Jó lesz itt töltenünk az éjt.

– Hiszen az éjszakát nagyon könnyű lesz itt megtalálni – mondám neki –, csak a gyertyáinkat kell eloltanunk. De hogy találjuk meg aztán a reggelt? Itt nem virrad meg a hajnal; ide nem hallik le a kakasszó. Ki mondja meg itt nekünk: „Keljetek föl! Hajnal van: szép piros hajnal!”

– Ejh, Barán! – dorgált meg az én Madusom. – Hát bánnád te azt, ha annak az éjszakának, amit az én karjaim közt töltesz, sohase lenne virradása?

– Dehogy bánnám!

No, hát letelepedtünk a leterített bundáinkra, előszedtük tarisznyáinkból az étkeinket, s kedvünkre megvacsoráltunk. Borunk is volt. Ittunk, amíg jókedvünk lett. S a jókedvből csókolódás lett.

Akkor aztán azt kérdezte tőlem a Madus:

– Mit gondolsz, hol vagyunk most? A pokolban vagy mennyországban?

Én azt feleltem neki: „a mennyországban”.

Arra a Madus elfújta a gyertyát, s mikor sötétben maradtunk, azt kérdé tőlem:

– Látsz engem?

– Nem látlak.

– Dehogynem látsz. Nézz csak reám, s mondd utánam, amit mondok.

Azzal elkezdte előttem elmondani a miatyánkot, a hiszekegyet meg az üdvözletet; s nekem úgy tetszett, mintha minden mondatánál fényesebb meg fényesebb lenne az arca, s utoljára világítani kezdene a sötét föld alatti űrben.

Nem mondtam meg neki azt, amit láttam, nehogy elbízza magát az asszony. Hanem ettől fogva megmaradt bennem az a hit, hogy a Madus az én szentem.

Sohasem voltam életemben oly igazán boldog, mint akkor, ott a sziklában eltemetetten.

Én magam tán sohasem is kérdeztem volna, hogy van-e ennek az éjszakának virradatja, ha Madus nem költögetett volna gyöngéden: mire aztán ismét meggyújtotta a kioltott gyertyákat.

– Mit gondolsz – kérdezé tőlem –, mi fog történni ezentúl velünk?

– Hát én azt gondolom, hogy a hajdemákok csak tréfából próbára temettek el bennünket ide, s majd egy kis idő múlva megint értünk jönnek.

– Csalatkozol, mi sohasem kerülünk őhozzájuk vissza.

– Csak nem hagyja Nyedzviedz az egyetlen leányát elveszni?

– Rosszul ismered Nyedzviedzet. Akit ő egyszer ez odúba lezárt, azt ő innen vissza többé sohasem ereszté.

Most már aztán komolyan megijedtem, s kezdtem magamat vádolni azért, hogy egy ily szerelmi mámor miatt ezt a kétségbeejtő végzetet vállaltam magamra.

Madus azonban felkelt a helyéről, s azt mondá nekem, hogy kövessem őt.

Nekem eszembe jutott a fénylő arc, amit a múlt éjjel láttam, s megtért a bizalmam hozzá.

Madus továbbhaladt a sziklarepedés folyosóján, mely később egész sorozatát a kisebb-nagyobb barlangtermeknek kötötte össze.

Én minden barlangban aggódva néztem körül, ha nem látnám-e meg azokat az egymás mellett kuporgó csontvázakat, amiknek rémképével a Nyedzviedz ijesztgetett, de nem találkoztam egyetlen halottal sem.

S a barlangfolyosó egyre tovább vezetett: néhol ünnepélyes fényű termekbe léptűnk, amik úgy ragyogtak, mint a kristály, megtöltve csoda alakú bálványokkal.

Egyszer aztán, amint a folyosó folyvást tágulni kezdett, a távolból valami fénysugár küllői lövelltek be a mély sötétségbe. Az ott a napvilág.

– Mi a szabadba jutunk ki! – kiálték, örömteljesen ölelve szívemre Madust.

– Szabadba? Nem – szólt ő szelíden és szomorúan. – Csak egy újabb börtönbe. Majd meglátod.

Azzal átölelte nyakamat. Itt már oly tág volt a sziklatornác, hogy ketten is eljárhattunk benne egymás mellett. Nem kellett már égő szövétnek. A napsugár elénk világított. Megláttuk a kék eget. Mint a bolondok, úgy futottunk előre, hogy még többet láthassunk belőle. Az egész eget be akartuk lélegzeni.

Egyszer aztán elértünk a sziklafolyosó végére, s ami elénk tárult, az volt a „Viszpa-Ogród”.

Viszpa-Ogród annyit tesz, hogy „Szigetkert”.

Egy valóságos sziget, amit tenger helyett sziklák vesznek körül. De azok a sziklák oly meredekek, oly magasak, hogy azok közül e völgyből ki vagy ide be semmi út sem vezet egyéb, mint a barlangi sikátor.

Kopár szirtfalak, ezer láb magasra felnyúlók, torony alakú sziklacsompók, egymáshoz sorakozva, mint egy rettenetes münster homlokzata, mély zegzugok, mik a sziklát végighasítják, orgonasíp alakú bazaltoszlopok egyenesen felálló s homlokban előrehajló rétegei, mint megannyi boltívezet töredéke veszik körül a „Viszpa-Ogród”-ot, mely a mély völgy fenekén fekszik, mint egy zöld sziget; mint egy gömbölyded dombocska, egymásnak keresztbe-hosszába rótt, mívelt földek sokszínű sávjaival tarkázva, s délnek fekvő oldalán veteményeskertek kockáival szegélyezve, s aztán körős-körül fogva sűrű gyümölcsöskertekkel.

A Preszjaka-barlang szirtoldalából, szédítő magasból omlik alá, messze kiszökő ívet képezve, egy patak forrása, mely amint porrá válik sziklataréjokon, örök szivárványt tart a kis völgy fölött áthidalva, s aztán mint egy ezüst kígyó sikamlik alá gyors tekergésében a völgybe, mely innen a magasból átlátszó kőd fátyola alá rejtve látszik, elszórt fehér házikóival.

– Lásd: ez a mi leendő hazánk – suttogá Madus –, ahonnan ki nem mehetünk többé sehova. Ide küldenek a hajdemákok magok közül mindenkit, aki vagy gyáva az ő mesterségükre, vagy megunta az ő viharos életűket, vagy szerelmes lett valami asszonyba, s attól nem tud elválni. Itt élnek azután azok mindannyian együtt, és ásnak, kapálnak, földet mívelnek: s többet soha a világból egyebet nem látnak, mint a „Viszpa-Ogród”-ot.

Ez a kis sziklasziget volt a titka a hajdemákok egész rejtélyes hatalmának. Ez tette lehetővé, hogy az ország főnemességével oly hosszú időn át vakmerően dacoljanak.

Ez volt az ő kifogyhatlan éléstáruk.

A Viszpa-Ogród, mikor azt a hajdemákok fölfedezték, egy kopár, vadon pusztaság volt, sűrűn telenőve csenevész fenyőfákkal. Nemhogy ember, de még olyan állat sem lakott benne, amely repülni nem tud. A völgynek nem volt forrása. Kutat is hasztalan kísérlettek meg ásni benne, nem találtak mást, mint sziklát.

Ekkor jöttek arra a gondolatra, hogy a Preszjaka-völgy túlsó sziklafalából kiszökellő forrást átvezessék a barlangba. Onnan az aztán utat talált a repedésekkel teljes hegyen keresztül a Viszpa-Ogród völgykatlanába, ahol aztán a völgy mélyén ismét eltűnt, hogy a Sziniawskyak sóbányájában törjön elő ismét.

Amint aztán az a patak végigárasztotta a kis völgyet, egyszerre megváltozott annak a tekintete. A fenyőfák egy részét kiirtották, s rozstermő földet csináltak belőle; a meghagyott fenyőfák meg óriási növésnek kezdtek indulni; az enyhe, széltől védett szigetben a legkényesebb növény is meghonosult hamar: még az ember is átváltozott, akit sorsa idevezetett.

Igaz, hogy a hajdemákok különben is azt száműzték maguk közül a Viszpa-Ogródba, aki az ő vad, kegyetlen szokásaikkal nem tudott megbarátkozni; de magamról mondhatom, hogy az ember egészen elfeledi a világot, ha egyszer ide került, s nekem sok gyönyörűségem volt az életben; élveztem mindazt, ami egy királyra és egy börtönbe zárt rabra nézve öröm: ismertem a remete józanságának s a mákonyevő ittasságának ellentétes üdvét; de igazán boldog csak a Viszpa-Ogródban voltam.

Egy kígyótekervényű sziklaösvény, a meredek falba vágva, vezetett le a preszjakai barlangfolyosó szájától a völgybe szép menetelesen. Madus már jártas volt e helyen; messziről meg tudta mondani, melyik ház lakóját kinek híják. A kisgyermekek eléje szaladtak, s nevén szólíták: megfogták a kezeinket, úgy húztak be minket – házaikba.

Megérkezésünkre egy kis haranglábon álló harangot kezdtek el kongatni. Mikor közelebbről megnéztem egyszer ezt a harangot, a köriratáról megtudtam, hogy az a bielovierzi zárda tulajdona volt valaha, azt is úgy rabolták bizonyosan.

Igenis. Itt minden rablott portéka volt. A szép posztó- és karassiaruhák, a selyem és kamuka az asszonyok öltözetén, maguk az asszonyok is, akik azt viselték, az ország minden részéből voltak összerabolva.

De a rablók és rablottak ebben a rablott pompában oly ártatlan boldogságban éltek együtt, mint Ádám és Éva a paradicsomban, mikor még nem volt semmi öltözet.

Nem is az ő kezük véres keresménye volt az. Ők szántottak, vetettek, kapáltak és arattak. Bő termésüknek fölöslegét fölhordták a barlangba, s elhagyott társaik ezekért cserébe adták nekik a kerek föld összerabolt pompáját. A harangot is azok lopták a számukra.

Mikor e völgyet fölfedezték, semmi vad és szelíd állat nem volt benne, s minthogy felnőtt tulkot ide a barlangon át szállítani nem lehetett, a hajdemákok úgy hordták ide összekötött lábaiknál fogva rúdra akasztva a szopós borjúkat, bárányokat és malacokat, s most már csorda- és falkaszámra tenyészett a völgyben minden háziállat. Hús, kenyér, gyümölcs annyi került ki innen, hogy a világ végéig ostromolhatta a Preszjaka-barlangot akármi potentát: a bezárt őrséget ki nem éheztethette belőle.

Hanem ha azt a vízvezetéket sikerült volna elrontani, akkor egyszerre vége lett volna a Viszpa-Ogród egész dicsőségének: a völgykatlan megint olyan kietlen, lakhatlan vadonná zordult volna el, amilyen volt annak előtte, s ember és állat kiveszett volna belőle, és a szép gyümölcsösök az első kánikulában mind kiszáradtak volna a megszorult hőségben.

Ezért voltak oly kétségbeesve a hajdemákok, mikor az ostrom alatt a vízcsatornájukat ez a veszély fenyegette.

A Viszpa-Ogród népe egészen úgy élt, mint Ábrahám apánk családja a hajdani szent földön. A legvénebb volt a patriarcha. Az parancsolt, s az osztotta fel a munkát s az aratás után a termést.

Minden ember annyit kapott a maga részére, amennyit háza népével együtt el bírt fogyasztani.

Papjuk nem volt, valaminthogy Mózes előtt a Jehova-hívőknek sem volt. Vasárnapot nem tartottak; hanem a derült idő volt a munkanap, az esős idő az ünnepnap.

Nem imádkoztak; de nem is követtek el semmi vétket. Ahol a családapa mind legalábbis rablógyilkos volt valaha, soha egy veszekedő szót nem lehetett hallani az enyim-tied fölött, sem egy káromkodást, s azok az asszonyok, akik semmi oltár előtt nem esküdtek a férjeikkel össze, akiket úgy hurcoltak ide erőszakkal, olyan hűségesek voltak, hogy idegen férfi meg nem mondhatta, milyen színűek a szemeik.

Amint megérkeztünk, a patriarcha, akit Zorawnak híttak, magához hívott minket lakomára, a törzslakosokkal együtt, akiknek a száma mehetett nyolcvanra. Mind rettegett rablók hajdanában, most pedig békességes pásztorok és szántóvetők.

A lakoma után kivezetett minket a patak partjára, s egy közös kobakból mindannyian testvériességi áldomást ittunk – friss vízből: más italt itt nem mérnek, s végül a kobakot összetörtük a szövetség megmásíthatlan jeléül.

Ott azután kimérte az öreg a számunkra a házhelyet, azt kicövekelték: azzal nekiállt az egész falu népe az építésnek, egyik a szálfákat vágta, másik ácsolt, fűrészelt, a jövevény, az új települő számára az egész község dolgozik. Két nap alatt tető alatt volt a kis hajlék, ellátva kezdetleges bútorokkal, edényekkel; az akolban fejős tehén, kecske az asszony számára. Tőlem meg azt kérdezte az öreg, hogy miféle szerszámokat adjon, amikkel valami munkához kezdjek.

Átláttam, hogy itt dolgozni kell; amit énnekem az iskolában nem tanítottak, sem pedig a táborban. Én a kovácsmesterséget választottam. Ott mégis kerül valami vas a kezembe, ami nélkül én szerencsétlennek érzem magamat.

Azonban igen rövid idő alatt egészen kibékültem az állapotommal. Az embert a rabság elálmosítja.

Kivált az ilyen rabság, ahol a börtönfalat a végtelen bércoldalak képezik, s a börtön egyetlen ablaka a mennyei firmamentum. Keresztülásni a falat nem lehet, se ehhez az ablakhoz fölkapaszkodni s kiszökni rajta.

Az ember ellankad utoljára, és megadja magát.

Én már egészen megszoktam, hogy egész nap verjem a vasat, s aztán a tűzhely mellett sütő-főző feleségemhez hazatérve, hallgassam az ő apró bajait: hogyan fulladt bele a kis kácsa a tojásba, s tanakodjam vele, vajon a savanyú kecskerelevél volt-e az oka, hogy a tehénnek a teje összement, vagy a pemétfű, amivel a fejőedény ki lett forrázva.

Mikor pedig aztán egy napon az én kedves Madusom szemérmes arcpirulással súgott meg nekem valamit, amitől a férfiszív nagyot szokott dobbanni örömében, kevélységében: akkor meg aztán éppen semmire se gondoltam többé az egész világon.

Egész napomat az a gondolat foglalta el, hogy apa leszek.

Családom lesz, s annak ez a földfolt lesz az otthona.

Ez a gondolat olyan volt, mint a fának a gyökere: oda nőttem általa ehhez a földhöz.

Mennyire megbecsültem ez órától fogva az én jó Madusomat! Ígérhetett volna nekem a sors akármit. Igérhette volna végtől végig azt az egész tarkabarka képet, amin azután keresztülvitt, cserébe a Madusomért meg ezért a kis házikóért, amit az ő vidám danája fölvet, mikor már messziről közeledtem, dehogy cseréltem volna meg vele!


VisszaKezdőlapElőre