Kálmánnak első dolga volt Kalender úrra rajtarontani, annak a tegnap kapott csomagot pénz és nempénz tartalommal markába nyomorítani: „itt van, tessék; a becsületszavamat pedig viszem vissza” – s aztán nem várni, hogy az érdemes úr mit felel rá, hanem szaladni a sárkány barlangjából, mint akit a lidérc kerget.
Onnan azután sietett Biróczyhoz. Úgy esett be hozzá, mint aki most úszta át a Dunát, s maga is örül neki, hogy nem veszett bele.
– No, itt vagyok! Parancsolj velem. Vigy, ahová akarsz.
Biróczy igazi örömmel szorítá barátját kebelére. Ő tudta, hogy honnan menekült az most meg.
Aközben megérkezett a trombitás is. Hát még az hogy örült a viszonttalálkozásnak! Nem titkolá előtte, hogy „egészen más vagy most, mint reggel voltál!”
Ismét a régi vagy!
Délben a három fiú együtt ebédelt a Griffben, Kálmánt nem bocsáták el többé kezeik közül. Délután pedig egyenesen Korcza úrnak szolgáltatták ki. Nem lehetett neki többé elveszni. Korcza úr pedig, amint megérté Biróczytól a helyzetet, rögtön gálába csapta magát, s vitte Kálmánt a hercegnőhöz, hogy bemutassa őt neki; egyúttal, mint a Decséry család jószágigazgatójának, magának is volt közlendője a hercegasszonnyal.
– Én leszek a dominus frater tolmácsa; dominus frater pedig az enyém, s ha valahol belerekedek a német szóba, rántson ki.
A német diskursus Korcza úrnak gyönge oldala volt; Decséryéknél pedig az a családi idióma, a gondolatoknak egymással való közlésére. Magyarul csak a nagyapa beszél: a főispán is vagdal hozzá, ha rászorul; de erősen idegen kiejtéssel s törve a szót. Az ifjabb családtagok éppen nem ismerősek a magyar nyelvvel.
A Decséry-palota Pest városnak azon részében épült, ahol még akkor csak kertészlakok álltak; kettős szárnyú egyemeletes épület; nyílt, vasrácsos udvarral, s hátul nagy kerttel. Még akkor nagyon poros út vezetett odáig. S aki nem bérkocsin ment – (pedig hát arra ki pazarolná a pénzét?) – annak a kapuhoz érve, elő kellett vennie a zsebkendőjét s leverni a csizmáiról a port. A sárga csizmát már nem viselték; a fénymáz fel volt találva, s a csizmát bizony le kellett porolni, mielőtt a kastély keményfa lépcsőin felhaladt volna az ember.
A hercegnő kevés cselédet hordott magával; nagyon takarékos volt. Mikor pesti kastélyában megszállt, a házmester feleségét rendelé fel szobaleányul; egyetlen inasa volt az előszobában, ebből állt az egész cselédség. Azonkívül rendelkezésére állt a jurátus, kinek egy földszinti szobában volt a lakhelye.
Korcza urat és védencét nagy várakoztatás nélkül bebocsátá az inas a hercegnőhöz, ki gazdálkodásból egyetlen szobát tartott elfoglalva keresztülutaztában. Többet fűteni költségbe került volna; pedig a vastag, nyirkos falazatú kastély termei, örökké csukott redőnyeikkel, csak derék nyáron melegszenek be maguktól.
Itt a kis szobában fogadta el a tisztelgőket a hercegasszony. Korcza urat régen ismeré már, s Jenőyt hallotta emlegetni. Nem voltak előtte ismeretlenek. Ott volt az unokája is, kit szinte bemutatott.
A hercegnő kövér, elhízott asszonyság volt, erősen fehér arcszínnel, s csigákba szedett szürke hajfürtökkel. Tekintete méltóságot és jóságot sugárzott, meglátszott rajta a vágy, mindig jót tehetni, csak pénzbe ne kerüljön. Minden szónál nagy nehéz lélegzetet szokott venni, úgyhogy az ember megsajnálta, mikor beszélt: azt kellett hinni, hogy az neki igen nagy fáradságba kerül.
A hercegnő csókolásra nyújtá az uraknak félkesztyűbe álcázott kezét, s könnyű kézmozdulattal inte unokája felé: „Dorothea grófnő”, hogy annak is meghajtsák magukat.
Valóban hercegi bátorság kell hozzá, hogy valaki a leányát Magyarországon Dorottyának merje kereszteltetni, ahol Csokonai gúnyhőskölteménye e nevet oly csihéssé tette; ámde hívhatnák a grófnőt akár Medusának vagy Hecaténak, azért ő ezzel a névvel is bámulatra méltó szépség volna.
Mintha elefántcsontra volna festve; halovány arc, alig látszó incarnattal, körülfogva aranyfényű, dúsgazdag hajfürtökkel, miknek pompáját az egyszerű fonadék csak növeli. Szemöldei és szempillái csaknem feketék; alattuk nagy kék szemek: nem azok az unalmas búzavirágszín kékek, hanem a mély tengerszem kékségéből valók.
Hát az ajkak? Azok a parányi, rózsaszínű csigák. Vajon mire használja őket? Vajon azok a madonnaarcok szoktak-e enni? Vagy ajkaikon át is csak égi malaszttal élnek?
De bizony beszélni is használja e finom ajkakat, s midőn Kálmán azt kérdi tőle:
– Comtesse, wie lange werden Sie in Pesth verbleiben?
Szelíd mosolygással felel:
– Morgen reisen wir ensemble!
„Ensemble!” Milyen bűbájos szó! Lehet-e ennél gyönyörteljesebb szó a világon?
Erről azután rájött a beszéd arra a tárgyra, hogy nem fél-e a grófnő az alföldi pusztákon utazni, nem tartja kellemetlennek a hosszú út fáradalmait? És erre mind az volt a válasz, hogy hiszen „ensemble” utazunk; ott lesz az, aki bennünket véd és ápol.
Kálmán el volt ragadtatva e csodaszép ajkak minden szavától, mely gyönyörében csak Korcza úr háborította meg koronként, ki is a hercegnővel folytatott párbeszédben minden lépten belerekedt, s akkor aztán egy „wie heiszt man?” interpellációval fordult Kálmánhoz segélyért. Nagy munka volt az neki! A hercegnő ama bizonyos kereszt ügyében akart ügyvédétől utasításokat nyerni, s nagy önuralkodásába került nem kacagni a szeme közé, mikor ilyeneket mond neki Korcza úr egész komolysággal: „man musz dasz Kruczifix neu versakramentiren lassen” (értsd: „újra beszenteltetni”).
Mikor aztán a hercegnő felkeléssel jelt ad a továbbmehetésre, Korcza úr olyan jól érzi magát, mint a rossz diák, aki az examenből megszabadult; Kálmán pedig egészen fel van magasztalva.
Ez az „ensemble” szó ezekről a szép ajkakról egy új világot nyitott meg előtte. Mint ahogy a szegény bűnös lélek előtt, az angyal hívására megnyílik a mennyország.
Mikor a lépcsőkön lehaladva, Korcza úrtól búcsút vett, kétszer is megcsókolta principálisa orcáját; pedig biz az nem arra való volt. Könnyei hullottak, mikor megköszöné neki iránta tanúsított szívességeit; aminek azután Korcza úr úgy nevetett, hogy neki is csupa könny lett tőle a szeme.
– Jó fiú volt, fráter! – monda, megölelgetve Kálmánt. – Nagyon szerettem frátert. Csak a főispánnak is kedvében járjon. Az nagyon sokat fog tehetni önért. Eddig is nagyon szeretik. No, csak haladjon előre. Ha legközelebb találkozunk, én legyek az, aki önnek alázatosan fog könyörögni kegyes gráciájáért.
A fiskális aztán átadta Kálmánt Biróczy kezeibe. A kis sánta meg a trombitás egész éjjel nem hagyták őt magára. De pedig már fölösleges volt a strázsálás. Fogva volt ő jobban minden börtönnél, bilincsnél, egy kimondott szónak varázsával, elmerülve, elsüllyedve tengerszem kékségű szép szemek örvényében.
Az a másik asszony el volt feledve nála!
Másnap korán hajnalban előjárt a nagy utazó batárd, mely elé négy postalovat fogott be a császári egyenruhás postakocsis; a jurátusoknak segíteni illett a felmálházásnál. Az ódivatú ablakos hintónak hátulja, teteje felcsatolt bőröndökkel, dobozokkal lett megrakva; olyan volt az, mint egy bárka, mely az özönvizet megúszni készül.
Reggel négy óra volt, mikor a hercegnő és Dorothea a kastély emeletéből alájöttek. Az inas cipelte utánuk útitáskáikat. Kálmán és Biróczy a hintó ajtajánál vártak reájuk. Kálmán fringia kardját tartotta kezében, Biróczy nagy ostentatióval engedett felöltönye zsebéből két pisztolyagyat előtolakodni. Biztató előkészületek egy alföldi utazáshoz azokban az időkben.
A hercegnő jó reggelt kívánt nekik; megkérdé, hogy reggeliztek-e már; nem bánta akármit felelnek rá. Kálmán serényen nyújtá eléje kezét, hogy a hintóba felsegítse a kettős lépcsőfokon; azután a comtesse lebbent fel, a hátulsó ülésben nagyanyja mellett helyet foglalva. Következett Biróczy, szemközt jutva a hercegnővel az első ülésben, míg Kálmánnak a negyedik üres hely kínálkozott, ahol térd térdet ért Dorothea grófnővel.
Az inas becsapta az üveges ajtót; a postakocsis belefújt a trombitába s a nehéz bárka megindult a város sorompója felé, kegyetleneket zökkenve a primitív alkotású kövezeten.
Szép tájai vannak a szívnek! Csakhogy változik bennük a világítás. Egyszer a hold ábrándos ezüstje dereng fölöttük, másszor az éjjeli égés tűzfénye, néha az életadó meleg nap.
A rózsaszínű álomnak vége volt. Kálmán nem érzé többé sem a szenvedélyt, sem a féltést, sem a gyönyör emlékét, sem a kínt: álom volt ránézve az egész. Gonosz álom, amelyre azt mondjuk: jó, hogy csak álom volt!
Ami szívének világát bearanyozta most, az volt a nap. Maga az életadó nap, egy szűzi halovány arc!
Milyen boldogság egy ilyen bárkában utazni, mely mindenkit olyan közel hoz egymáshoz; naphosszat kényszerülve vannak szemközt ülni: minden új tárgya az útnak alkalmat ad új beszédet kezdeni. Kálmán magában azt kívángatta, hogy bárcsak valami regényes, kalandos veszedelem támadna valahonnan, amiből ő vitézül kiszabadíthatná útitársnőit. Fájdalom, a sors oly mostoha volt, hogy ezt a kívánságát teljesítetlen hagyta. Nem támadták meg rablók a hintót; nem ragadták el szilaj paripák; nem borult föl vele a tiszarévi komp; s így nem adatott meg neki az alkalom, hogy vitézlő harcban megvívhasson, s habok árjában megúszhasson bámulatának tárgya előtt. Annál több alkalma akadt kitüntethetni szolgálatkészségét az állomásoknál, midőn az előfogatot kellett kisarkallni, bírákkal, kocsisokkal perlekedni, vendéglősöket tiszta szobák, tiszta víz s más egyéb lehetetlenségek előállítására kényszeríteni. Ezekben Kálmán szokatlan erélyt fejtett ki: Biróczy nagy bámulatára.
– Sohasem hittem volna, hogy te pörölni is tudsz! Hja, mihez nem tud az ember, ha a nap rásüt?
Délután egy végtelen sík, unalmas rónán döcögött végig a bárka. Az idő meleg volt. Kálmán egy ideig magyarázta a comtesse-nek a délibáb tengerében úszó szigeteket, tündérmeséket gondolva ki hozzá, egyszer aztán azt vette észre, hogy az elefántcsontra festett szentkép a tündérmeséken elaludt.
A hercegnő régen tette azt. Az egész úton mindig szunyókált.
Egyszer aztán Dorothea is hátrahajtá szép fejét a hintó puha támlányára s elszenderült.
Kálmán ott maradt „egyedül”, néma bámulatát az átszellemülésig kielégíteni.
Belenézhetett a napba!
Most látta még csak, minő földöntúli tüneménnyel van találkozása. A halvány tündérarc ragyogni látszott a körüle ömlő glóriától. Egy elszabadult hajfürt néhány szála csiklandani látszott orcáját: óh, hogy azon segíteni nem volt szabad! A parányi nyitva feledt ajk valamit látszott suttogni álmában: óh, hogy azt meghallani nem lehetett!
A hintó gördült a szikfüves pázsiton, lekerülve a döcögős országútról a gyepesült kerékvágásba, az előfogat csengettyűje egykedvűen csilingelt; a távolban a bölömbika búgása hangzott a nádasokból. A két hölgy aludt, a két jurátus pedig ébren volt.
– Vigilasne? – szólalt meg Biróczy.
– Non. Mortuus sum.
– Sub spe resurrectionis…
(Ez a párbeszéd magyarul így hangzik: „Ébren vagy-e?” – „Nem. Meghaltam.” – „A feltámadás reményében…”)
Miért beszéltek latinul?
Azért, hogy ha a hölgyek mégis nem találnának aludni!
Talán olyasmi volt a tárgya beszélgetésüknek, amit a hölgyeknek nem kellett megérteni?
Körülbelül.
Biróczy folytatá latinul.
– Boldog konstelláció a tied.
– Perihelium. (Napközel.)
– Az enyém ecclipsis. (Mikor a hold eltakarja a napot.)
Ezen mosolyogtak egy kicsit.
Kálmán folytatta bámulatát az „alvó nap” iránt.
– Quanta species!… – sóhajtá fel Biróczy.
Ezért aztán kapott Jenőy könyökétől egy oldaldöfést.
Amit mondott, az Phaedrusnak egy meséjében van; annyit tesz, hogy „minő szépség!” – hanem azután következik még egy mondás, ami már gorombaság: „… sed cerebrum non habet.” (De nincs veleje.) Kálmán emlékezett a folytatásra, s ezért a megtorló könyöktaszítás Biróczy bordái közé.
Biróczy tréfásan mentegetőzék.
– Azért mondám, mert nem tud magyarul.
– Majd megtanul.
– Ki tanítja meg?
– Én!
– Magasan áll.
– Nőni fogok, míg elérem.
Hanem e vakmerő mondásnál egyszerre elakadt a szó Kálmán ajkán. Elhűlt egy látománytól. Az pedig nem volt valami ijesztő látás. – Amint e szót kimondá, az elefántcsontra festett szentkép orcáin könnyű pír hajnallott által. Talán hallá? Talán érté? Tán attól pirult el? – Ha úgy volna?
Kálmánt megnémítá e bűvös-bájos látvány; csábultan inte Biróczynak, hogy ne beszéljen tovább; a figyelmeztetésre nem is volt több szükség, mert egy zökkenése a bárkának egy árkon keresztülugortában, egyszerre fölébreszté mind a két hölgyet; a hercegnő uram Jézust kiáltott ijedtében, Dorothea pedig felnyitá a szemeit és mosolygott. Mint ahogy mosolyognak, akik valami kedves álomból ébrednek föl. Kálmánnak olyan jólesett, hogy ő mosolyog. S a szép szemek aztán ismét lecsukódtak, mintha hívnák vissza a félbeszakadt álmot.
Hanem a hercegnő nem hagyott többé semmi ilynemű tündéreknek való élvezeteket meghonosulni a közös bárkában. Elkezdett beszédes lenni, s minden szavát Kálmánhoz intézte. Meg akarta tőle tudni a távol és közel látszó tornyok városainak neveit; az útfélen elmaradozó kórók neveit, a légben elrepülő madarak neveit; megismertette magát családjával; s miután kikérdezte az ifjút a földrajzból, a természetrajzból és heraldikából, sorba vette a bölcsészetet, a történelmet, a magasabb államtudományokat s azokból úgy megegzaminálta, akár egy professzor. Kálmánnak volt egyéb dolga, mint az elefántcsontra festett szentképre áthitatoskodni.
S ez aztán így tartott, míg csak a decséri kastély kapuján be nem hajtattak. Kálmánnak az volt a kötelessége, ami a malomnak, mikor a zsilipet felnyitják mögötte: őrölt.
A kastély udvarán már cseléd- és tisztviselősereg fogadta az érkezőket. Alkonyat volt. A főispán maga a tornácig lejött anyját és leányát elfogadni. Volt egy feszes szava Kálmán számára is; utasító, hogy majd a kulcsár el fogja vezetni szobájába. Egy széles márványlépcsőn eltűnt Kálmán elől az idáig bámult tünemény, őt pedig Biróczyval együtt a kulcsár felvezeté egy mellék csigalépcsőn a jurátusok lakosztályába, mely egy roppant teremből, három kis szobára volt vékony keresztfalakkal felosztva; a szobák ablakai egy rengeteg parkra nyíltak, melynek százados hársfái éppen akkor rakva voltak virággal, mintha aranyból volnának lombjaik; s a nyitott ablakokon át beszűrődő esti lég mintha mézzel volna terhes.
– Nos, hát megbántad-e, hogy idejöttél? – kérdi Biróczy barátjától.
Egy hosszú, forró kézszorítás volt rá a felelet.
Ezen az estén nem látta többé Kálmán a grófnőt. A hölgyek fáradtak voltak, a fiatal jurátusoknak szobájukban szolgáltatta fel a szakács az úri estebédet.
Ah, ez aztán más állapot volt, mint Korcza úrnál patvaristának lenni. Decséry főispán jurátusai már úgy élnek, mint gróf úrfiak. A cselédség is szokva van hozzá, hogy azokat az ifjakat, akik ily jogapródi minőségben a házhoz kerülnek, úgy tekintse, mint akikből évek múlva mind nagyságos és méltóságos s ki tudja, tán még excellenciás urak is lesznek.
Kálmán úgy aludta át első álmát ebben a kastélyban, mint aki az igazi boldogság küszöbén belépett.
Másnap a reggelihez már áthívták a jurátusokat a grófi étterembe. Tíz órakor reggeliztek, ősmagyar szokás szerint, melyet az akkori francia divat véletlenül utolért. Jelen volt az öreg gróf is; most is ugyanazon kék kabátban, s alázatos fejhajtással üdvözlé Kálmán barátunkat; ki nem bírt arcának parancsolni, hogy el ne vörösödjék, mikor az a fatális „két garas” eszébe jut. Szinte jólesett neki, hogy annál az első találkozásnál Dorothea nem volt ott; az ő szemei nem láthatták ügyetlen elpirulását. Később pedig nagyon szerette volna megtudni, miért nincs ő is itt. Talán rosszul lett? De nem lehetett kérdezősködnie.
A reggeli után a főispán szépen kezet csókolt a hercegnőnek. Ugyanazt tette az öreg gróf is és az öreg jószágigazgató, s azután a két ifjú is. Az látnivaló volt, hogy ennél a háznál a hercegnő parancsol.
Kálmán ugyan hozzá volt szokva, hogy olyan asszonyságot lásson, aki parancsolni tud; hanem ez még a nagymamánál is jobban ért hozzá. A hercegnő parancsolatja nem zajos, nem heveskedő; egy tekintet elég tőle, hogy a halandó tudja: álljon-e vagy menjen?
– Direktor úr – monda az öreg gróf –, ha a hercegnőnek úgy tetszenék, hogy ma a családi gyűlésben elnököljön, szíveskedjék uraságod az iratokat előkészíteni.
– Már az archívum asztalán állnak – felelt az igazgató.
– Meg voltam felőle győződve – mondá az öreg gróf nagy tisztességgel.
Azzal ismét a hercegnőhöz fordult:
– Kit kíván a hercegnő a két juratus tabulae regiae notarius közül a családi tanácskozmányhoz vonni mint jegyzőt? A másik ifjú úr hadd menne addig sétálni a parkba. Talán Biróczy urat?
– Nem – szólt a hercegnő –, Jenőy úr jön velünk.
Nagy kitüntetés volt.
Az étteremből átmentek az archívumba, melynek ódon faragványú tölgyfa szekrényei az ős család levéltárát őrlék, s ott egy hosszú zöld posztóval bevont asztal mellett helyet foglaltak. A hercegnő elnökölt, s balfelől helyet mutatott Kálmánnak.
A direktor kibontá az iratcsomagot, s egy dokumentumot kihúzva belőle, elkezdé azt fennhangon olvasni. Latin okmány volt.
Kálmán nem hallgatta azt az okmányt, hanem rettegésteljesen tekinte a hercegnő arcára: „vajon érti ez ezt?”
Mikor az okmány fel volt olvasva, a hercegnő inte, hogy ő akar beszélni.
És aztán megszólalt a legválasztékosabb klasszikus latinsággal, amilyenen csak valaha férfiak beszéltek, szólt a tárgyhoz nagy bölcsességgel és éles felfogással.
Kálmán azt érzé, hogy forog vele az egész hosszú asztal körös-körül. Szeretett volna elsüllyedni a föld mélységes kebelébe.
Azonban ezúttal a föld alá elsüllyedni Kálmánnak nemcsak nem lehetett, de nem is volt szabad; éppen olyan tárgy forogván a családi tanácskozmány szőnyegén, amelynek előzményeit éppen ő ismeré legjobban; az a bizonyos revindikált kereszt.
Hazakerült már, fel is volt állítva; tiszteletére egy kápolna emelve, mindkettő ünnepélyes beszenteltetésre vár. Előbb azonban tanácsot kell tartani afölött, hogy biztosítva van-e kellő tőrvényes eljárással az utókor számára e visszavívott ereklye; nehogy a hitetlenek beleköthessenek, s e tárgyban Kálmánhoz többrendbeli kérdés intéztetett, mikre meg kellett felelnie.
Mindenki latinul beszélt hozzá.
E tekintetben csak a főispán tett kivételt, kinek igen rossz előadása volt; s ha elkezdett latinul beszélni, mikor elakadt, ott átcsapott a németbe, s folytatta németül, míg abban is elakadt, s aztán ismét visszament a diákba.
Kálmán pedig átkozta magában még azt is, aki legelőször diák grammatikát árult Magyarországon.
Még csak az az egy menedékgondolatja volt, hogy talán mégis aludtak a hölgyek akkor, mikor ő a hintóban Biróczyval beszélgetett, s nem hallották, miről volt szó. Mert ha meghallották, akkor meg is értették.
Ettől a menedékétől is meg lett hát fosztva.
Mikor a családi tanácskozmánynak vége volt, a hercegnő feloszlatá a gyűlést. Kálmánnak pedig inte, hogy maradjon ott.
Kálmán titkolni akarta remegését; de arca elárulá. Nem bírta szemeit a hercegnőhöz fölemelni.
Mikor aztán a férfiak eltávoztak, a hercegnő lassú nyomatékos hangon mondá latinul Kálmánnak.
– Non semper, qui oculos clausos habent, dormitant. (Nem mindig alusznak, akiknek szemük hunyva van.)
Kálmán arca lángba borult e szóra.
Erre a hercegnő azt mondta neki:
„Jól van.”
És aztán nem beszélt hozzá többé latinul.
– Jól van. Legyen úgy, ahogy ön mondta. „Fel akarok hozzá nőni!” Tehát nőjön ön! Ez olyan devise, amit az ír a címere fölé, akinek ereje van hozzá.
Most azután fel merte emelni szemeit Kálmán.
– Lássa ön; én az olyan embereket, akiknek erős akaratuk van, szeretem. A merészség nemesség. Elmondok önnek egy történetet, amit talán hallott is már. A mostani kancellár, fiatal köznemes korában nagybátyja házánál volt, mikor ahhoz úri vendégek érkeztek, s nagybátyja éppen vásárra akart utazni. A vendégek sajnálták, hogy vissza tartják a háziurat a szándékolt útból, s az ifjú unokaöcs ajánlkozott, hogy majd ő lesz házigazda nagybátyja helyett; mire az öreg úr magas méltósággal mondá: „ohó, öcsém, addig még sokat kell nőnöd, amíg az én vendégeimet elfogadni érdemes leendsz.” Az ifjonc pedig azt felelte: „éspedig lesz idő, amikor a király vendégeit is én fogadom el.” És felnőtt odáig, ahol ezt elérte. Most Magyarország kancellárja, s minden zászlósúr meghajolva lép be hozzá. – Látja ön maga előtt ezt az utat? Nyitva van mindenki előtt. Csak szív kell hozzá és ész. Önről sokat beszéltek már nekem. Beszéltessen ön magáról még többet. Én figyelni fogok önre. Amennyit nyer ön a világ előtt, annyit nyer énelőttem. Én csak kétféle embert látok meg: urat és szolgát. Önön van, hogy milyen alakban tegye magát előttem láthatóvá. Minden más alakban láthatatlan lesz ön előttem. Ebben a légkörben nem játszanak regényt; senkinek sincs alkalma hozzá. Itt csak fényleni szabad: vagy egyenruha, vagy az ész sikere által. Önben van ész, akarat és erő; használja fel. Gondoljon ön arra, hogy én emlékezem önnek szavaira, s tán tapasztalni fogja, midőn nagy lépcsők előtt áll, hogy egy látatlan kéz önnek karja alá nyúl és emelkedni segíti.
Kálmán annyira meg volt hatva, hogy megcsókolta a hercegnő kezét, pedig talán etikett ellen is volt.
Felelni nem tudott semmit annyi jóságra. Nem is volt szükség, mert a hercegnő még tovább is elhalmozá kegyeivel.
– Önök egymást közt beszélve hibául számíták be Dorotheának, hogy magyarul nem tud. Ennek az oka egészen a viszonyokban van. Miért tanulta volna ezt a nyelvet? Hogy megértse, amit a parasztok egymás közt beszélnek. Erre semmi szüksége, mert velük nem érintkezik. Tanácstermeinkben csak a latin nyelvet hallja. Társaságban, közéletben, az udvarnál németül beszélnek. A külföldön francia a társalgás. Énekelni olaszul tanult. Ha olvasni akar, német, angol, francia könyvtár áll előtte. Mire használja a magyar nyelvet? Nincs semmi, amit megtudjon általa. Csokonai eroticumait nem adhatom a leányom kezébe. Amit eddig magyar költők írtak, az mind férfiaknak való. Leányokra nem számítottak. – De hát én mégis igazat adok önnek. A leányokból egyszer nők lesznek, s egy magyar férjre nézve orcapirító az, ha neje nem tudja az ő nyelvét. S meglehet, hogy Dorothea magyar férj neje lesz. – Ön azt mondta, hogy meg fogja őt tanítani magyarul. Nem bánom. Adjon neki naponként egy órai oktatást a magyar nyelvtanból.
Kálmán azt hitte, hogy az üdvösség kapuja előtt áll. Nagy önuralkodásra volt szüksége, hogy el ne árulja e percben azt a gyönyört, ami szívét betölti. Némán meghajtá magát, s miután a hercegnő inte neki, szótlanul eltávozott.
Szobájába érkezve, szerencsének vette, hogy Biróczyval nem találkozott. Ez érzelemmámorban egyedül akart maradni. Ezer fennhéjázó terv született agyában, s valamennyinek a végén, mint a Jákob lajtorjája magasán, ott ragyogott az az elefántcsontra festett drága szentkép, akit el kell érnie, ha még olyan magasan van is.
Fényes ábrándjaiból csak az ebédre hívás zavarta fel.
Most már egész biztossággal lépett be a főúri terembe. Azt hitte, otthon van abban.
A grófi ebédterem nagy társaság számára volt alkalmazva. A főispán megszoká, hogy mindig hosszú asztal legyen előtte, körülülve vendégektől vagy családtagoktól; kevesedmagával nem szeretett ebédelni. Ha mást nem, vándorszínészeket, utazó diákokat fogatott el az úton, azokkal pótolta ki az üres helyeket, s egy írnokának állandó hadkészletben kelle magát tartania, hogyha történetesen az asztalnál tizenhárman ülnek, a fatális számot tizennégyre emelni segítsen.
Maga a család és hozzátartozandói is nagy számot adtak ki.
Az asztalfőt elfoglalta a hercegnő; mellette ült az öreg úr jobbról, balról a főispán, az öreg úr mellett Dorothea grófnő, az ő kegyence, amellett Zuzanne kisasszony, a hercegnő társalkodónéja; a főispánon túl a három kis grófocska: tíz, nyolc és hat éves úrfiak; mellettük pater Demsus, a fölkent fejű nevelő, azokkal szemben azután a két jurátus, Kálmán Zuzanne mellett, az asztal végén pedig monsieur Henry: a francia táncmester. Ezúttal éppen tizenketten voltak.
Ez a monsieur Henry pedig szerecsen volt.
A legtökéletesebb néger arc, lapos orral, vastag ajkkal, eleven szemekkel, kondor gyapjúhajjal.
Hanem azért ő volt a társaságnak a lelke.
Amint pater Demsus elmondá az asztaláldást, melyet a többi családtagok állva és kezeiket összetéve hallgatának végig, monsieur Henry vágta a legájtatosabb képet, s oly nagyot fohászkodott, amilyent csak egy igazi francia igazhivő fohászkodhatik, s amint az ámen kimondatott, olyan jókedvvel vágta le magát a karszékbe s kapott a kanálhoz, amilyenre csak egy igazi francia képes.
Kálmán is utánamondta az áment. S úgy tetszék, mintha azon a hosszú fényes Jákob lajtorjáján ezt lett volna az első hágcsófok. – Még sohasem imádkozott életében latinul. Most először.
Akkor aztán megeredt mr. Henry esprit-je, s tartotta élcekkel és adomákkal mindvégig a társaságot.
Kálmánnak pedig nem voltak fülei a táncmester élcei számára, csupán szemei: Dorotheát lopva bámulgatni; aki viszont fel nem emelé a szemeit soha a tányérjáról, s fejét félre nem fordítá az egész ebéd alatt.
Mr. Henry pedig több ízben intézé szavait „monsieur Clamant”-hoz, ahogy ő Kálmánt címezte; (sohase tudta senkinek a nevét megtanulni), de attól feleletet nem kapott. Kálmán arisztokrata volt már. – Ebéd után pedig Biróczyval kisétálván a parkba, a sánta Asmodeus ilyen észrevételekkel gazdagítá Kálmán ismereteit:
– Hallod-e, én már ezt az egész házat kiismertem. Itt a legnagyobb úr, akié minden, az öreg Decséry; de az senkinek sem parancsol. Ennek parancsol a fia, a főispán. A hercegnő, az parancsol mind a kettőnek. A hercegnőnek parancsol föltétlenül pater Demsus, a nevelő. Őnevelőségére nagy befolyást látszik gyakorolni Zuzanne kisasszony; – s viszont Zuzanne kisasszony ennek a franciába ojtott négernek a praestigiuma alatt látszik állani. Azért, ha ennél a háznál előre akarsz menni, azt tanácsolom, hogy járj a kedvébe ennek a szerecsennek.
Kálmán azt felelte neki rá, hogy „nagy bolond vagy!”, s hátba ütötte jól ezért a bolond tanácsadásért.