Azon idő alatt, hogy Benedek tábornok volt Magyarországon a kormányzó, enyhülni kezde az irodalom helyzete.

A politikai irodalomnak megengedtetett némely absztrakt alkotmányos fogalmakat újra pengetni, az élclapok tehettek anekdotákba és rímekbe burkolt célzatokat, s a költők énekelhettek hazáról, nemzetiségről és szabadság után sóhajtozó népekről.

A kemény rendőrfőnök nem volt Benedek előtt grata persona. Akkoriban csaknem napirenden volt, hogy utcai kravallok legyenek Pesten.

Miből állottak ezek a kravallok?

Abból, hogy két-három ember hevesen beszélt az utcán, egypár fiatal embernek szokatlanul pengett a sarkantyúja, valaki tán egy éljent is kiáltott valamire, valami víg társaság a Szózatot énekelte; arra azután megjelent néhány lovas- és gyalogcsendőr, azok segítettek egy kis zavart csinálni a járókelők között, arra kirukkoltattak egy osztály katonaságot, azt felállították az utcán, arra sok nép összecsődült bámulni és várni, hogy mi történik; lassankint ki-ki hazament.

A lapoknak egy szót sem volt szabad erről írni.

Egyszer Benedek kormányzónak eszébe jutott, hogy meghívja magához az akadémia tagjait. Ebéd után diskurzusba elegyedett velük. Az akkori rendőrfőnök népszerűtlen intézkedései miatt panaszkodtak neki többen.

– De hát ismert ön már valaha népszerű rendőrfőnököt? – kérdé hozzám fordulva a kormányzó.

– Ismertem, felelém. Hajnik Pálnak hívták; mikor magyar minisztériumunk volt.

Elmosolyodott rá.

Az akkori rendőrfőnök nem is sokáig maradt meg Pesten. Utána az akkori rendőrtanácsos, W. felügyelete alá jutott a sajtó; ki, ha a sajtószabályok szigora mellett is, de legalább emberileg bárit az írókkal, s nem kereste műveikben erőszakosan a tendenciát.

A rövid alkotmányos időszak alatt nemigen lehetett a sokáig elnyomva tartott irodalomnak gyorsan kifejlődni.

Azonban mégis sok becses mű jelent meg ez idő alatt is, mely régóta várt a feltámadásra.

Az 1861-iki politikai lapirodalmat nem vádolhatja senki túlságosan heveskedéssel. Az országgyűlés és a megyei közönségek visszhangja volt az, s hogy a közvéleményre mennyire nem hatott biztatólag a napisajtó, annak legvilágosabb bizonysága az, hogy az egy szűkkörű „Trombitán” kívül, mely inkább derültséget, mint izgalmat keltett, az egész baloldalnak sok ideig nem volt semmi közlönye. Később a „Magyarország”-nak volt némi viszonya e párttal, de az sem tartott sokáig. A határozat-felirat hosszas vitái alatt a sajtó nagyon kevéssé buzdította a határozati pártot.

Ez az időszak szinte egy esztendeig tartott. November elején ki lettek hirdetve a kivételes törvények Magyarországon, melyek folytán a sajtóügyek a katonai törvényszékek felügyelete alá lőnek rendelve.

A Schmerlingi kormány, hogy ideálját, az ál-alkotmányosságot megkedveltesse, abszolutizmust hozott be Magyarországra.

Nem a katonai törvényszékek, de az abszolutizmus itt a gyűlöletgerjesztő. Mikor a kormánytól függ olyan törvényeket kiadni, amik szerint a leglojálisabb véleménynyilvánítás, a legindokoltabb panasz a lázítás és közcsendháborítás bűnei közé soroltatik, akkor törvényszékül a katonák még sokkal jobbak, mint a kormány kegyétől függő, törvénytelen állású polgári bírák volnának, kik a kivételes törvények végrehajtásából még érdemeket is tudnának maguknak csinálni.

A kivételes törvények hatását csakhamar megérezte a sajtó. A megyei közönségek és tisztikarok lelépése éppen akkor volt napirenden; de már azokat egy hét múlva a kivételes törvények kihirdetése után, bárha nyilvános tények voltak is, a hazai sajtó nem közölheté, csak röviden említhette meg, hogy itt meg itt egy megyei tisztikar ismét visszalépett.

Azt mondták, hogy a kivételes törvények azon új hivatalnokok védelmére hozattak, akik a leköszönt tisztviselők helyébe elvállalták a közigazgatás és törvényszolgáltatás kezelését, kinevezés útján.

Meg kell vallani, hogy ezen feladatukat híven be is tölték a kivételes rendszabályok.

Egy akkori időbeli szerkesztő azt az utasítást adta vidéki levelezőinek, hogy „Írjatok, barátim, ha akartok, Schmerling ellen, ha akartok, a római pápa ellen, ez talán mind szabad; de egy vármegyei esküdtet meg ne rójatok, mert azért mindnyájunkat becsuknak”. Ezt a jó tanácsot, úgy látszik, hogy nem a „Magyarország” szerkesztője adhatta levelezőinek, mert azt mindjárt a provizórium első hónapjaiban perbe fogták egy megyei hivatalnoki kar bírálatáért, s levelezőjével és kiadójával együtt nagyhamar el is ítélték, kit egy esztendőre, kit két, kit három hónapra; a lapot végleg betiltották, s a biztosítékából kétezer forint bírságot lehúztak.

Ezentúl a szerkesztők és kiadók sűrű vendégei lettek a katonai laktanyáknak, a Bolond Miska, a Fekete Leves, az Ország, a Hon szerkesztői egymás után állítattak katonai törvényszékek elé, sőt utoljára még a szelíd kedélyű „Idők Tanúja” is, és a magyar kancellária által protegált „Független”, sőt hogy a tréfa tökéletes legyen, még a kormány tulajdon hivatalos német lapjának a szerkesztője is odakerült be a börtönbe, a többi bűnösök közé. Igen, tréfa azoknak, akik ezt messziről nézték. Könnyű volt a szerkesztők sorsán nevetni! Hiszen nem tőrt bele semmi csontjuk. A katonák igen humánusan bántak velük. Szabad volt azt enni-inni odabenn, amit akartak, sétálni menni tetszés szerint, folytathatták odabenn a mesterségüket, többnek megengedtetett, hogy írószereket tartson, és dolgozzék. Én részemről tartozom elismerni, hogy szívélyesebb házigazdám sohasem volt, mint a derék József kaszárnyai térparancsnok, s ha az ottani élményeimet összehasonlítom az ugyanakkori bécsi elítélt és bebörtönözött irodalmárokéval, akiket piszkos polgári börtönökbe, csalók és tolvajok társaságába csuktak össze, bizonyságot kell tenni róla, hogy a katonai hatóságok börtönei rend és tisztaság és emberséges bánásmód tekintetében semmi kívánnivalót nem hagytak hátra, tehát nem a kiállott büntetés volt a rendszabály súlyosabb oldala, mert hisz ez olyan dolog, amire azt szoktuk mondani, hogy kitelik a maga foltjából.

De a roppant morális csapás, melyet e rendszabály okozott! Az volt az eredmény súlyosabb fele.

A sajtóval együtt le volt törve a közérzület.

Bizonysága ennek, hogy a provizórium első évében harminchárom magyar lap volt kénytelen megszűnni. S a sajtó közönsége közel huszonkétezer előfizetővel megfogyott, tehát felényire leszállt.

A közvéleménynek nem volt módja megnyilatkozhatni többé.

S ez még mind nem volt elég. A kormány nem érte be azzal, hogy a valódi közvéleményt elhallgattatta; még arról is gondoskodott, hogy annak helyébe egy látszatos közvéleményt plántáljon be. Négy év alatt a Schmerling-kormány másfél millió forintnál többet adott ki arra, hogy a szubvencionált sajtóval ellenkezőt hirdettessen, mint ami a nemzet vére, lelke, meggyőződése volt.

És ebben múlta felül elődeit, a Bach-kormány bürokratáit Schmerling soi-disant alkotmányos praxisa. Az abszolutizmus legalább mindenkinek azt mondta: „Csitt!”, a kormány rendszabályai nem szorultak senki helyeslésére; de a februári pátens hívei milliókat vesztegettek el arra, hogy sajtó útján magasztaltassák azt, amit mindenki megvetett, inzultáltassák azokat, akik, ha ellent nem mondhatnak, legalább hallgatni akarnak, s ha egy közülük, a hallgatást nem állhatva tovább, egy tiltakozó szót emel, bár a leglojálisabb hangon, a leghívebb intencióval, azt oly kegyetlenül üldözőbe fogják, ahogy Haynau idejében nem üldözték a szabad szót.

Tény az, hogy a legtöbb sajtóper nem a helybeli sajtóhatóságok feladása következtében indíttatott meg, s tény az, hogy midőn a Hon a törvénytelenségek ellen, melyeket a Schmerling–Nádasdy-kormány Erdély irányában szándékolt rendszabályul venni, óvatosan felszólalt – e nyilatkozata miatt a szerkesztő és kiadó háromszor állíttatott három különböző ezred katonai törvényszéke elé. Bürokrata törvényszék okvetlen elmarasztalta volna őket, de a katonai törvényszékek mindhárman fölmentették.

Ez volt a liberális osztrák centralisták rendszere. Utoljára gratulálnunk kellett magunknak, hogy az inzultáló polgári önkény elől a katonai fegyelem oltalma alá jutottunk.

Ez idő szerint három külön cenzúra volt az irodalom felett. Az egyik a rendes sajtóhatóság, a rendőri sajtószakosztály, a másik a helytartósági cenzúra, a harmadik a bécsi kormány cenzúrája.

Ezt nem tagadhatja senki, miután személyes ismeretségből merítem adataimat.

Mert hálátlanság volna tőlem, ha az elsőre, a policiális sajtóhatóságra csak egy rossz szót is tudnék elmondani. Azok az urak azt teljesítették, ami hivatalos kötelességűk volt, nem üldözték valami passzióval az írókat, s ahol lehetett, még segítettek is a megszorult szegény legényen.

Lehetett ott alkudni is.

Ha valami könyvben volt valami, amin fennakadtak, az író eljárt őket kapacitálni; ha nem lehetett, megengedték, hogy vágjon ki a könyvből egypár lapot, s írjon helyébe valami más bolondságot, s azzal szent volt a béke. A napilapból megjegyezték, amikért a szerkesztő megüthetné a lábát a kőbe. Nem törölték ki. Hanem a masinisztának a nyomdában volt annyi esze, hogy éjfél után egy órakor nem rángatta fel a szerkesztőt párnái közül, hanem csak szépen kivette a megjegyzett cikkeket, összébb tolta a kolumnákat, a hiányt kitöltötte hirdetményekkel, s a szerkesztő csak másnap látta nagy megnyugodva, hogy mi „nincs” a lapjában ismét. Hanem ez hát nem volt cenzúra, csupán barátságos előre figyelmeztetés.

Néha ez is megtiltatott a sajtóhatóságnak. Magasabb helyről szigorú parancsok érkeztek, hogy ezentúl semmit sem szabad megjegyezni a lapban, hanem azonnal lefoglalni és pert indítani, elnyomni! Olyankor azután abszolúte hallgattunk minden közügyről.

Egy ily abszolút hallgatás közepett történt, hogy egy 1861-iki képviselőkből álló küldöttség egy díszalbumot adott át Deák Ferencnek a képviselők arcképeivel, s ez alkalommal mind az átnyújtó szónok, Eötvös, mind az átvevő remek hazafias beszédekben fejezték ki nemcsak a maguk, de az egész ország érzelmeit.

A szabadelvű lapok elhatározták, hogy e beszédeket egész terjedelmükben fogják közölni, s ha lapjaik lefoglaltatnak, nem engednek azokban semmit helyettesíteni, hanem hagyják elkoboztatni.

Úgy is történt. Másnap se a Pesti Napló, se a Hon, se az Ország, se a Pester Lloyd nem jelent meg. A sajtóhatóság valamennyit lefoglalta, s az illető szerkesztők álltak elhatározásuk mellett, hogy Eötvös és Deák beszédeit nem veszik ki hasábjaikból.

Nagy zaj lett ebből magasabb helyeken. Voltak olyan állambölcsek, akik azt tanácsolták, hogy be kell csukatni Deákot is, Eötvöst is. Hanem ezt mégis sokallták a jóból, s minthogy a szerkesztőket perbe fogni nem lehet anélkül, hogy egyúttal Deákot és Eötvöst is perbe fogták, inkább azokat is hagyták menekülni.

Hanem azért a két beszédet, Deákét és Eötvösét megkapta a közönség. Egy fiatal író, Reviczky Szevér (ki sokat ígérő pályája elején párbajban elesett) hirtelen kőnyomó gépet szerzett, és saját tenyerét sem kímélve a munkától, a két beszédet több ezer példányban kinyomatta. Ilyesmi természetesen magyar nyíltszívűség mellett titokban nem maradhatván, Reviczky is katonai törvényszék elé került, s mivelhogy engedélyezetlen nyomdát állított fel, azért elítéltetett száz forint büntetésre.

Ebből az esetből pedig az a tanulság jó magyar emberre nézve, hogy amidőn olyan jól tudja a nemzet, hogy a sajtó mily nevezetes tényező alkotmányos küzdelmeiben, ő is segítse a sajtót e küzdelemben. Ha a sajtó elnyomatása napjaiban a haza kitűnő fiai tettek volna hasonló fellépéseket, mint Deák és Eötvös, melyek lojalitási mérték szerint is egészen korrektnek mondhatók, akkor a sajtó nem jutott volna abba helyzetbe, hogy az első riasztó szóra rögtön megnémuljon. Azután a nemzet ne hagyná oda alkotmányáért küzdő sajtóját olyankor, midőn az legnagyobb veszedelemben forog éppen a kötelesség teljesítése miatt, mint tette 1863-ban, amidőn az üldözött lapokat a közönség sem pártolta érdemeik szerint, holott a nemzetnek lett volna kötelessége azoknak küzdelmét legalább anyagilag lehetségesíteni, a kaucióveszteséget helyrepótolni, a szubvencionált lapok irodalmi kiállításának bősége mellett ezeket is a versenyzésre képesekké tenni. Mindennek, meg kell az igazat mondani, szüntelen az ellenkezője történt. Amint egy lapnak a szerkesztőjét elítélték, a közönség szétfutott tőle, mintha attól rezzent volna meg, hogy most mindjárt az olvasóra kerül a sor, s a kormány rendszabályai azáltal értek el leginkább célt, hogy a szerkesztő bebörtönözésével együtt az irodalmi vállalatát is megbuktatták.