Hiszen keresztben-hosszában átnyargalni Abaúj-Torna megyén nyolc nap alatt még nem boszorkányság; hanem mindent megtalálni, amire a népisme, régészet, népmonda, bánya- és gyáripar, történelem, tájleírás és természeti tünemények adatait gyűjtőnek szüksége van, ebben van az érdem. S ennek az érdemnek a legkisebb része az enyém: a legnagyobb pedig azoké a lelkes hazafiaké, akik minden ponton már a készre vártak, s elém hozták mindazt, ami legérdekesebb; s ebben a tekintetben főpapok, főurak, lelkészek és főszolgabírák, erdészek, bányászok, gyártelep-igazgatók, orvosok, jegyzők mindenütt azzal a buzgalommal igyekeztek ismereteikkel gazdagítani, amit csak utazásom címe igazol: a trónörökös ethnográfiai műve számára gyűjtöm a tárgyakat.

De különösen nagy köszönettel tartozom az én kedves barátomnak, a megye tanfelügyelője, Verédy Károlynak, ki utamon kalauzolni, s azt előkészíteni szíves volt; az egész haditerv az ő műve volt.

Minthogy a gyűjtött adatok az említett nagy munka számára lettek megszerezve, valami részletezett leírásfélével azokat koptatni nem akarom, csak az eredményt sorolom el, egyúttal utasításul más vidékek leíróinak, hogy körülbelül minő tárgyakat karoljanak föl.

Augusztus 20-án délben találkoztam a kassai pályaudvarnál ottani kedves barátaimmal, akik fogadásomra kijöttek.

Én azonban az üdvözletcsere után azonnal kocsira ültem Berédy barátommal, s megkezdtük az utat Arany-Idka felé. Csak a város végén jutott egyikünknek eszébe megkérdeni a másiktól: „Ebédeltél te már?” – „Nem én!” – „Hát te?” – „Én sem.” Sebaj! Itt van a város végén a „Veres rák” kocsma (híres a párbajvívási terméről), ott kaptunk szalámit, borról gondoskodott a derék kassai postamester, s azzal a körmünk közül falatozva, vágtattunk tovább. Még aznap este eljutottunk Harzer János rékai állami kir. erdőgondnok vendégszerető lakához, s megnéztük Michaelis Gusztáv főnök vezetése mellett az ezüstelválasztót. Itt nem kohóban olvasztják az ezüstöt, hanem chlorezüstöt készítenek a zsurmából, s aztán higanyfürdővel választják ki a nemes ércet. Ebben a völgyben nem terem sem paszuly, sem uborka az örökös chlorgőztől. Másnap korán reggel felmentünk az aranyidkai bányába, ahol az ezüstércnek az a saját vegyüléke jön elő, amit Jamesonitnak neveznek; behatoltunk egész a Ferenc József tárnáig, mely nem régóta van művelés alatt, a leggazdagabb telér, ahol magam is megpróbáltam az ércet vágni, ami nehezebb a puszta kővágásnál, mert nem hasad, csak darabonként enged. Fölöttébb érdekes bánya. És ami több, jól jövedelmező; tiszta hasznot hajt az államnak. Itt Peck József bányafőnök és Sziklay bányatiszt voltak a vezetőim.

Innen búcsút véve, Jászóra hajtottunk, útba ejtve a rudnoki fürdőt, ahol már bőséges lakomával vártak reánk a praemonstratensisek Heffler Konrád vezetése alatt; ez volt már a második, a harmadik következett Jászón. Rudnokon szép festői népviseletet találtam, s a templomban egy oltárképet, melyről azt mondják, hogy Murillo festménye. Fáy István gróf hagyatékából került oda, Richter jászói prépost által megvásárolva.

A jászói kolostor, annak káptalani levélgyűjteménye, a szerzet múltja és jelen üdvös működése leírását a népismei munkára tartom fenn. Itt csak Kaczvinszky Viktor a prépost őméltóságának, dr. Kussynszky Viktor alperjelnek és a szerzet tagjainak kitűnő szíves fogadásáért mondok köszönetet.

Jászóról azután siettünk fel délután a híres Meczenzéfre, vagy ahogy az ottlakók nevezik magukat, „Mántára”. Itt már akárhogy kerültem, mégis nagy pompával fogadtak; elém jött Tischler Vincze képviselő barátom, a mántai bandériummal. Nehezen esik a szívemnek, hogy le nem írhatom a viseleteiket, de lakat van a tollamon. Könyvünknek a meczenzéfi népviselet, szokások, életmód fogják egyik legérdekesebb részletét képezni. Annyit mondhatok, hogy alig találtam még eddig olyan helyre, ahol a költői és festői rendkívüliség, a praktikus, életrevaló eredetiséggel úgy összecsoportosult volna, mint itt e városban.

Itt Bercsinszky Alajos katolikus plébánosnak voltam a vendége, aki igen derék lelkes magyar hazafi. De hisz egész Meczenzéf az. Nemhiába nevezik őket a Schulverein orgánumai „hűtlen, elpártolt németeknek”.

Itt megtekintettük az állami vasipariskolát, Trefortnak egyik legéletrevalóbb alkotását, ami életföltétele vasgyáriparunk jövendőjének. Ez iskola gyakorlati hámorral is össze lesz kötve.

Meczenzéf, mondhatnám, a maga nemében egyetlen gyártelepe Magyarországnak. A puszta völgy a patakmentében csupa magánhámorokkal van tele, amik télen-nyáron készítik azokat az ásókat, kapákat, amik nemcsak Magyarországon forognak a munkás kezekben, hanem Romániában, Szerbiában, Bulgáriában is diadalmas versenyt futnak az angol gyártmányokkal.

Este táncvigalom volt a nagy vendéglő díszes termében, s ott volt alkalmam megismerkedhetni a mántai népviselettel, a maga pompájában. Itt még nincs francia divat, hanem – magyar. Valamikor ónémet divat is volt; de azt már elhagyták. Ritka nagy kedveskedésül eljárták előttem a már feledésbe hanyatló ősi mántai táncot is (amit képben is meg fogok örökíteni). – És a táncterem végében pompaképpen volt felállítva egy gúla a mántai vasipar ragyogó produktumaiból: ásók, kapák, vasláncok díszítménye.

Megismerkedtem a mántai német nyelvvel is, ami aligha lesz található Adelungban, és a mántai étkekkel, amik megint semmi szakácskönyvben nem fordulnak elő: a „drehapige Kletschacheng”, az „osche malosche”, meg a „mate Derlessen”, nagyon jó ízűek.

Másnap korán áthajtattunk egy másik gyáriparvárosba, Stószba. Itt pedig késeket készítenek. Csaknem minden háznál késkovács lakik; azonban nagyobb gyárak is vannak: mint a Wlaszlovicsé, Kompordayé. Ezek közül az elsővel ismerkedtünk meg. Ez a gyár már gőzerőre van berendezve, ötven munkással. Maga Wlaszovics Sheffieldben végezte tanulmányait. Gyára a legfinomabb angol zsebkéstől kezdve (mik közül némelyik egy fogpiszkálóba elrejthető) a legóriásibb sonkavágó késekig minden mintázatot előállít. Itt készülnek a baranyai, fehérvári bicsakokkal egy társaságban a kertészeti legfinomabb ojtókések. A számomra emlékül készített íróasztali készlet valóságos remekmű.

Stószon Prisznitz-kúrás fürdő is van, amit nagyon látogatnak. De ebből nem kértem: nekem a hideg víz nem komám.

Visszatéret még egyszer megálltunk Meczenzéfen Göbel Máté vasipari raktárát megtekinteni, s onnan ismét vissza Jászóra, hogy a tegnap nem talált főprépostnak átadhassuk tiszteletünket, amivel őt minden igaz magyar méltán környezi.

Délután tovább Szepsibe, a választókerület székhelyére, mely híres város volt valaha. Szekeres-Szepsinek hívták. Főemporiuma volt a felső-magyarországi borkereskedésnek; még most is minden háznak van egy kiugró pincegádora az utcára; de már bora nincsen.

Szepsiig Géczy Gyula szolgabíró kísért, a megye nevében tisztelve meg jóakaratú kalauzolásával. Szepsin egy érdekes templom portalét találtam, amit le is rajzoltam. Egy úriháznál pedig a falba beillesztve találtam meg a közmondás hősét, „Herkó pátert” kőbe faragott domborműben. Ezt a régiséget Verédy fedezte fel. Erről a mesés alakról is majd beszéljünk többet; miután a viselt dolgairól nyomtatott ritka régi könyvet a tornai református lelkész úr szíves volt rendelkezésemre bocsátani.

A szepsi városházban található régiségekről jegyzetet véve, tovább haladtunk Torna felé.

Torna vármegye hajdanában arról volt nevezetes, hogy a legkisebb megyéje az országnak, melynek területén csak egy emeletes ház, egy patika és egy toronyóra található. Most már be van kebelezve Abaújba. Torna városában a törvényhatósági életnek vége. Itt Dreher bécsi földbirtokos úr jószágigazgatójánál, Köhler Albert úrnál voltunk szállva, ki igen kitűnő nemzetgazda és derék jó magyar hazafi. Maga az új földesúr is sokat tesz e vidék anyagi jólétének emelésére.

Érdekes itt a várrom és a dombtetőn álló kerített huszita templom kőfedelű csúcsíves tornyával. A templom belsejében művészi ecsetre valló freskókat fedeztem fel, amiket még sehol sem hallottam emlegetni; a XVII. század elejéről valók lehetnek. Hat csoportozat, melyek a szanhedrint képviselik, ami Jézus fölött ítéletet mondott. A színek igen szépek és elevenen megmaradtak, s néhány írástudónak az arca oly jellemzetes, hogy azt lehetetlen volt közönséges festőnek kigondolni. Néhányat le is rajzoltam belőlük hajnali harangszónál beülve a templomba, míg a többiek pihentek az Úrban. Rám is zárta a sekrestyés az ajtót, s csak a reggeli misénél szabadultam ki.

Reggeli után felkerestük a csodaszép szádelői völgyet kedves barátunk Soltész Gábor vezetése mellett, aki e vidéknek élő krónikája.

A nagyszerű természeti csodát leírni gyönge a toll és képzelet; majd megpróbálkozom vele, ha tisztább lesz a fejem; itt most Selters-vízivó kedvemben csak a korábbi monográf írókkal akarok zsémbelni, akik a szádelői völgyet már leírták, s aztán telerakták fikciókkal, amikről itt senki sem tud semmit, s amik nem is valószínűk. Ellenben nem jegyeztek föl semmit azokból a természettudományi rendkívüliségekből, s a valóságos népmesékből, meg a népnek egymást gúnyoló adomáiból, amiket itt mindenki ismer. Így a „hegymegnyílás”-t nagy esők után, a patak néhai eltűnését, s a „Tanya” kútban felbuggyanását, a lófői időszaki forrást sárkánylegendájával, Béla király pihenőjét, az ördög nászútját, Debrecen városának a tatárfutás alatt itt elrejtett kincsei szájhagyományát és bizonyítékait, a kelta korabeli arany ékszerleletet, a praehistorikus urnák leleteit, aminők cserépdarabjaival az úton mindenütt találkozunk, a Galambkőről, ahol a futó IV. Béla első ebédjét tartotta galambtojásokból, a Béla palotájáról, ami a képviselőválasztásoknál olyan nagy szerepet játszik, s a szent kútról, hová egész búcsújárások zarándokolnak – szóló mondákat. Pedig az ilyeneket összeszedni a feladata az ethnográfiai gyűjtőnek. Az eredeti népfantáziának minden alkotása becses, de a gyűjtő a saját fantáziájából ne adjon hozzá semmit.

A századelői expedíció után, elválva tornai szíves barátainktól, kik közül csak Gedeon Aladár szolgabírót, Fábián Ferencz r. k. plébánost, s Ragályi Géza reform. papot említem, egy hajtással átvágtunk Hidas-Németin át Gönczre.

Hajdan Abaúj székesvárosa volt. A nagy megyeháza most eladó. Husita korabeli házak. Az emeletes csizmadiaszín tekintélyes egy épület. Sok szerepe volt várának a történetben.

Ide Vécsey Endre szolgabíró úr vezetett s Drinnyey János r. k. esperes úr fogadott bennünket szívesen vendégül; meglátogattuk a városházát, ahol Faller főjegyző úr előhordta az archívumból azokat a régi okmányokat, amiket idegen jövevény még soha nem látott.

Göncz érdekes város – a múltban.

Innen Bodnár Ernő füzéri szolgabíróval Telki-Bányára siettünk. Ez még a század elején jövedelmező aranybányája volt a m. kincstárnak. Hogy veszett el a telér? Annak históriája van, amit talán csak a pénzügyminiszternek kellene elmesélnem. – Most azonban híres kőedénygyára teszi nevezetessé, melynek tulajdonosában, Fiedler úrban hajdani pozsonyi iskolatársamra ismertem. A gyártelep igen virágzó üzletet képez, s majd ismertetve lesz az országos kiállításon.

Maga Telki-Bánya sajátszerű egy hely. Gömbölyű völgykatlan közepén áll egy zömök nagy sziklakúp, annak a hegyében van a hajdani husita templom: most a reformátusoké. A helység és a gyártelep aztán egész karikában fogják körül a hegyet, úgy, hogy az egész egy kerek utcából áll.

A husita templomnak még a padlására is felmentem – egy Jákob-lajtorján – az is husita munka: több mint négyszáz éves gerendázat, tölgyfából és még egészen ép.

Az itt hallható népmondákat a 300 eltemetett bányászról, a nagybósvai nemes urakról, az Izra taváról följegyezve, továbbhaladtunk a gyönyörű erdők között elvezető megyei úton Hollóházáig. Útközben megállottunk a „Mátyás király kútjá”-nál, melyhez igen szép balladaszerű monda van kötve Mátyásról és a szép molnárleányról, meg a rücskös molnárlegényről.

Hollóháza nem régi telep; de most már egy kis falut képez, melynek saját iskolája is van (magyarul tanítanak benne). Itt is kőedénygyár van, melynek egész keletkezési történetét készen leírva kaptam meg az egész gyár lelkét képező bérlő, Istvány Ferenc úrtól, kinek vendégszerető háza fogadott bennünket. Ez a gyár is nevezetes tényező a keramikai iparban, s bővebben lesz ismertetve a maga helyén. Még aznap átrándultunk a szép füzéri várhoz, melynek panorámáját ott hirtelenében lerajzoltam az albumomba.

Innen megint egy hajtással felkerültünk a Dargó-hegy erdejei között egész Ránkig, melynek a magyar kormány által kezelt fürdőjét a koronként felszökellő artézi kútja teszi világhírűvé. Nem geyzer ez, mert az egészen hideg víz. Titokteljes tüneménye a föld alatti erőknek.

Itt is olyan szerencsés voltam, hogy nem kellett annak az angliusnak a példáját követnem, aki órákig várva a tünemény bekövetkezését, türelmét veszté, s rajta rontott a fürdőigazgatón: „Uram! Eresztesse már meg azt az ugrókutat, mert én odább akarok menni, fizetem az árát!” Sehogy sem akarta azt elhinni, hogy azt nem lehet akarattal előidézni, mint például, ha szódaport öntenek a borkövesvíz közé. – Nekem kedvezett Neptunus; alig szálltam le a szekérről, már kitört a föld alól a hatalmas vízoszlop, tizennégy méterre feltolt üstökével.

Ezzel megint egy napot nyertünk. Még délután időnk volt jó négy lovas tót paraszt szekérrel (más jármű ezt ki nem állja) megjárni a dubniki opálbányát, három jó barátom: Verédy, Stehlo orvos és Klupaty kassai jogtanár kíséretében. Ez ugyan már betörés volt Sáros megyébe; de a világhírű opálbányának szomszédságában lenni s oda el nem menni, morális lehetetlenség.

Ez ismét olyan unikum, amit Magyarország leírásánál ki kell emelnünk; mert opál csak itt terem az egész világon, bányaszámra. Ami a kerek földön opál van, az mind Dubnikról való. (Az ausztráliai opál sötétzöld és olyan vékony rétegű, hogy ékszernek nem alkalmazható.)

A dubniki opálbánya állami tulajdon s jelenleg a budapesti Egger-cég bérletében műveltetik, kik azért az államnak 24 ezer forint évi bért fizetnek.

Mind a két Egger-fivért itt találtuk a bányatelepen kedves családjaikkal együtt, kik ott egy gyönyörű kilátású kastélyban az egész nyarat üdülésül töltik, de tél idején is felváltva itt laknak.

Volt alkalmunk az ő vezetésük mellett bejárhatni egyikét a művelés alatt levő opálbányáknak, amik nagymértékben eltérnek más bányák rendszerétől. Egész hegyek vannak már föltorlasztva a holt törmelékből, de még egész hegyoldalak vannak hátra, amik a ritka nemes követ rejtegetik. Azután megnéztük az opálköszörülő műhelyt, ahol annak az ékszerbe való alakját megadják, s az élvezetes és tanulságos kirándulás után, búcsút véve a kedves családtól, még azon este holdvilágnál visszatértünk Ránkra.

Innen aztán másnap reggel Kassára, délben pedig vasúton Szikszóra, ahol tisztelt képviselőtársam, Hunyady László gróf fogadott bennünket, kinek ottani ősi kastélyában tartottuk pihenőnket; előbb megtekintve a történelmi nevezetességű szikszói protestáns templomot, merész gót alakú pilléres boltíveivel, s aztán kielégítve archaeolog szomjunkat mindenféle krónikák és feliratos képek halmazain. A szikszói népviseletet is igen érdekesnek találtam.

Másnap reggel szeretetreméltó házigazdánk kocsin küldött át bennünket Boldogkőváraljára, hol a legújabban kinevezett zászlós úr, Péchy Manó gróf, tartja igazi magyar főúrhoz méltó udvarát.

Itt is lerajzoltam az érdekes várromot, mely a vasúton elhaladók figyelmét is fel szokta költeni. A kastélyban sok érdekes arcképre akadtam. Maga az egész kastély is, templomával, sírboltjával, leírásra méltó tárgy.

Aztán meg még valami. Ezek a mi régibb korból való főuraink, mind megannyi bizományosai a múltakat jellemző adatoknak: emlékezetük egész kincsbánya annak, aki előtt megnyílik. Én őszintén megvallom, hogy azért szeretek hozzájuk járni, hogy mint a virágról virágra szálló méh, összehordom tőlük a múlt kor rajzait, amit úgy, mint ők, senki sem ismer.

Innen még azon éjjel, nyolcadnapra, visszautaztam Budapestre.

Meg is adtam az árát. Most itt kínlódom egy kegyetlen nagy grippével. – Hanem hát – megéri!