Tizenharmadik fejezet
(Laatni fogivc, hogi az zeepseegwel paarosvlt ezesseeg mill kemeen wezedelem azokra neezwe, az kiknec genge ziwevk wagion.)

Ez napokban tartatott meg a nagy megyei „körjárat”: nem a hajdankori „ambulatorium forum” (körüljáró törvényszék), hanem egy legújabbkori intézmény, melyet József császár hozott be, miszerint az alispán (ha az első nem ér rá, a második, ha az sem, a substitutus) egy évben egyszer körül tartozik járni az egész vármegyéjét, és annak mindenféle ügyéről, bajáról értesülést venni, s mindeneket referálni a kerületi biztosnak, amilyen megint tíz volt az egész országra. Hiszen egy Torna vagy Esztergom megyei vicispán csak könnyen elbánt ezzel a feladattal; de Pest vármegyének, ami akkora, mint egy német királyság, valamennyi királyi és mezei városában, járásbeli székhelyén végigenni, inni a hivatalos traktákat – gyomor kellett ahhoz; mégpedig hatalmas! Az olyan kákabélű városi urak, mint az első meg a második vicispán, már negyednapra mind a bodzaherbatéra szorultak, s a vége felé az egész teher a substitutusra maradt: a legidősebb és leghozzátermettebb táblabírára, aki hogy is lehetett volna más, mint tekintetes Laskóy de Laskafalva úr? Az aztán kigyőzte végig.

Tehát mikor a körjáró bizottság Szentendrére került, akkor természetesen a kamarai uradalmi prefektuson volt a sor a traktálásra. Ehhez a traktához nemes Rábai és Murai Ráby Mátyás „belső bizalmas udvarnok” úr is kapott a prefektus úrtól egy saját kezűleg írt meghívólevelet.

A francia kihordó, hogy még hosszabb fogat csináljon neki a lakomához (helyén levő germanizmus), azt is elmondá, hogy kiket fog ott conviva-társakul találni az udvarnok úr? Ott lesz a substitutus, a főszolgabíró esküdtjével (az utóbbi, a dokumentumokon, az elébbivel csak egy ember; de az asztalnál négy helyett eszik), azután az inzsellér, meg a megyei orvos, meg a kirurgus, meg a városbíró, meg a rác pópa, meg a plébánus, azonkívül a helyben állomásozó dragonyos svadrony kapitánya. – Aztán van egy házi kisasszony is, aki egy „superbe donzelle!”, egy „friand morceau!”

No, képzelte magában Ráby, ez is valami olyan tenyeres-talpas falusi szépség lesz, akivel nem lehet egyébről beszélni, mint a tehenekről meg a pulykák veszedelmeiről.

A meghívásnak azonban eleget kelle tenni. Mint hivatalos színű lakomához, csak elővette azt az öltözetet, amiben az embert faluhelyen megugatják a kutyák. Jó, hogy a divathoz tartozik a hosszú nádpálca. Tizenkét órára lévén híva, amint harangoztak, elindult.

A kastélyhoz érve, ott talált a kapuban egy csoport pipázó hajdút és kocsist. Meg sem szólította őket, okulva a pesti megyeház kapujában vett leckén; csak felment egyenesen a kastélyba.

Ott aztán ment, amíg egy urasági hajdú útját nem állta.

Ez kivételképpen nem volt vele goromba: jámborul tudtára adta, hogy még egy kicsit korán tetszett érkezni, az urak még tanácskoznak; hanem addig, amíg az ebéd ideje eljön, tessék lesétálni a kertbe; ott fogja találni a kisasszonyt, azzal elmulathatja magát.

Rábynak kezdett nagyobb véleménye lenni a házi kisasszony felől: aki már a nagy trakta előtti órákban ráér a kertbe lemenni sétálni. Ez nem büszke a gazdasszonyságára.

Hanem hát most menjen az ember egy kertbe, ahol sohasem volt, keresni egy kisasszonyt, akit sohasem látott.

No, de közel volt a segítség. Mintha csak megszagolta volna, ott termett a fekete pudli a folyosórul: először barátságosan kezdé a farkát csóválni a vendég előtt, azután a két első lábának a konterfáját odanyomta annak a bársonypuliderére, végre pedig a foga közé fogta a nádpálcájának a végét, s elkezdte őt annál fogva vezetni a kertajtó felé.

Ráby Mátyás látva, hogy milyen nagy kedve van az uszkárnak ahhoz a pálcához, egészen odaadta neki, amidőn aztán az okos kutya, középen fogva a sétabotot, nagy készséggel vezeté őt a kerti utakon egyenesen oda, ahol a kisasszonya járt a labirintusban.

Az akkori kertészeti divat szerint, nagy úri parkokban voltak ilyen élőfákból csinált tömkelegek, amikből nehéz volt kitalálni.

Biz, ott magától sohasem akadt volna rá Fruzsinka kisasszonyra Ráby Mátyás, mert az ott félrevette magát a legbelső rejtekbe, s a gyeppadra ledűlve olvasott.

Ez nem volt az a kalpagos, zsinóros mentés magyar amazon, akit első alkalommal láttunk. A legújabb bécsi divat szerint volt öltözve, amit a Kleiderordnung a nemeskisasszonyok számára megszab: kalap, sétapálca, hajfodrozat, nyakmásli; mind kifogástalanul korrekt. Arcfestés, flastromkák, ahogy illik; s az üdvözlést elfogadó válasz is: „Ihre Dienerin, mein Herr!”

Idáig hozta a Pamina a vendég úr pálcáját, s ott letette azt úrnője lábához.

A kisasszony pedig, kecses meghajlással, fölemelé azt a földről, s visszanyújtá a lovagnak. Neki már volt egy pálca a kezében, a másikban pedig egy díszkötésű könyv: Wieland Oberon-ja, amint azt Ráby kérdésére szíveskedett megmutatni.

No, már azzal az úrhölggyel, aki Wieland Oberon-ját olvassa, másról is lehet beszélni, mint kispulykákról.

De már az első negyedórában megtudta Ráby Mátyás, hogy ő egy eltemetett kincsre bukkant itt ebben a falusi városban. Ez egy magas míveltségű hölgy, aki úgy beszél Voltaire-ről és Rousseau-ról, mint más falusi kisasszony a tiszttartóné fejkötőjéről; és amellett úgy ejti ki a németet, hogy nem lehet rajta észrevenni, hogy magyarul gondolkozik, s úgy fordítja le azt németre. Ez nevelést kapott!

Hát még azok a szemek!

A labirintból folyvást a magas irodalomról diskurálva, kisétáltak a parkba; a virágokra áttérve, Fruzsinka kisasszony azt is elárulta, hogy a „napkeleti virágnyelvhez” is ért. Ez pedig legújabb divat volt a bécsi jó társaságokban. Urak és úrhölgyek sok kellemes mulatságot találtak benne. Fruzsinka kisasszony egy télizöld-ágacskát tört le, s azzal ajándékozá meg Rábyt, aki aztán nagyon jól emlékezett a versre, mely e növénynek megfelel:

„A télizöld örökzöld, de sohasem virágoz:
Hasonlít egy férfi és hölgy közti barátsághoz.”

Lám, még nem is kacér. Nem ád avance-okat.

Hanem azok a szemek!

Az ebédre hívó csengettyűszó aztán véget vetett az élvezetteljes társalgásnak. Fruzsinka kisasszony Ráby Mátyás kíséretében tért vissza a kertből a kastélyba, ahol már az úri társaság türelmetlenül várt megérkezésükre; a leves az asztalon volt.

Az új vendéget a kisasszony bemutatta a régieknek, akivel mindenki kezet szorított. A szolgabíró meg a dragonyos kapitány egyszerre pertu lettek vele. És igen kitüntették. Az asztalnál odaültették őt a kisasszony mellé jobbrul. Az egész asztalnál Fruzsinka kisasszony mindig csak ővele társalgott: ami ugyan az ő részéről nem nagy áldozatba került; mert a többi urak diskurzusában nem lett volna könnyű élvezetet találnia. Az asszesszor meg a papok mindig diákul beszéltek, a többiek pedig – szokás szerint – egymást csipkedék élceikkel. Ez megkívántatik az ejtőzéshez (amit concoctiónak is hívnak). A kapitány pedig talált egy méltó versenytársra az esküdtben, akivel arra fogadtak, hogy a leves és a hús között melyik tud több fánkot megenni. Az állkapcaversenyben (szégyenpírral kell megvallanunk), hogy a német maradt a győztes, mert nem, mint az esküdt, kétfelé szakítva rakta a szájába a fánkot, hanem kettőt összefogva. Ő begyűrt huszonkilenc fánkot, az esküdt csak huszonhatig vitte.

– No, majd a töltött káposztánál revánzsot veszek! – fenekedék az esküdt. – Majd hogy ki vág be több tölteléket?

De biz ott is győztes maradt a német. Volt hahota aztán! A szolgabíró azt mondá:

– No, kapitány! Ha te a háborúban is úgy fogod kardra hányni az ellenséget, mint itt a töltött káposztát, akkor a szegény törökből marad is, nem is a muszkának valami.

Bíró uram erre kiüríté a poharát:

– Az Isten éltesse a vitéz kapitány urat.

– Csak te végezd a magad dolgát – vágott vissza Lievenkopp. – Te vagy csak derék szolgabíró! Rábízták a népösszeszámlálást, s úgy végezte, hogy csak a menyecskéket meg a leányokat számította össze.

– Ha a többiek nem engedték magokat összeszámítani.

Bíró uram kiitta rá a poharát.

– Az Isten éltesse a tekintetes főszolgabíró urat.

Laskóy táblabíró nevetése elnyomta a többi beszédet.

– De hát én legalább a fiatalját találom meg az asszonyfélének, de te, kapitány, valahányszor a Gyöngyöm Miskát elfogni kirukkolsz, mindig megfogsz egy vénasszonyt! – vágott oda a szolgabíró.

Új hahota.

– Az Isten éltesse a Gyöngyöm Miska urat – mondá bíró uram, és ivék.

Mikor újra szóhoz lehetett jutni, akkor meg az inzsellér kezdte el vagdosni a megyei orvost, odakoccintva a poharát azéhoz.

– Hej, doktor, ilyen medicinát nem főznek a kalocsai patikában, ugye? Van-e ilyen a receptjei közt? Azt mondják, hogy az ajtóra vannak felfűzve a receptjei, s amint jön egy beteg, amelyik recept következik, azt leszakítja a madzagról, s odaadja neki. A minapi nagy patécsjárvány alatt így adta ki a szentendrei ispitályosoknak recept helyett a tintaspeciest. Azok mind végig tintát szedtek be kanállal, s ki elfutott, ki meggyógyult tőle.

Mindenki nevet rajta, csak bíró uram iszik híven.

– Az Isten éltesse a tekintetes doktor urat!

– No, de most már elhallgass, indzsellér! – pattant fel a doktor. (Az orvosok egyáltaljában nem szeretik az élcelést.) – Mert ha én elmondom, hogy hogyan mérted ki a szentendrei határban ezerhatszáz ölével a primae classis földet az esküdt uraknak, s ezer ölével a cincsés piócatenyésztőt a jámbor parasztnak, hát majd azon lehet ám nevetni.

De már ez nem is volt nevetnivaló. Prefektus úr a fogát szítta, s Ráby Mátyásra tekingetett, vajon nem hallgat-e oda félfüllel. Bíró uram azonban sietett a maga áldomásával a jó kedvet helyreütni.

– Az Isten éltesse a tekintetes „hityimityimatyimókus” urat.

Tudniillik, hogy megyei mérnök hivatalos címe ez volt: „hites matematikus”, amiből a népajk aztán ilyen szép magyar szót acclimatizált.

Azután következtek az áldomások. Magyar asztalnál az a szokás, hogy az ott jelenlevők közül senki eláldatlan nem marad. Különösen a kálvinista papnak volt meg az a gyászos szokása, hogy toaszt nélkül senkit el nem eresztett, aki vele egy asztalnál ült: mindenkiben fedezett fel valami occulta qualitást, amiért áldomást lehetett rá mondani.

Ez aztán éppen Ráby Mátyásnak való mulatság volt: aki maga vízissza. Pedig ilyen helyen inni kell, minden áldomásra ki kell üríteni a poharat, mert különben az embernek a nyakába töltik a bort. És hát Mátyás csak végigitta azt mind, s még csak görögül sem beszélt tőle, pedig azt várták, hogy ebéd vége felé az asztal alul fogják összeszedni. Csodálkoztak aztán nagyon, hogy a pakenehändli-evő bécsi gavar hogy győzi a nagy ivományt!

Pedig hát Fruzsinka kisasszony finessze volt az egész. Amint egymás mellé leültek, azt súgá Rábynak:

– Ön bornemissza: itt ebben a pintes üvegben van az ön számára ribiszkebor, a színe olyan, mintha veres bor volna.

Így csalták végig az egész lakomán át a társaságot, versenyt nyakalva a ribiszkeborbul, ami nem megy a fejbe.

Éppen csak Fruzsinka kisasszony egészségére nyúlt a tokaji boros pohárhoz Ráby. Ennyi excessust meg lehetett neki engedni – azokért a szép szemekért.

Az ebédnek – természetesen – sohase szakadt volna vége, mert a hajdúk egyre hordták, a kapitány leveses kanállal ette az ananászkocsonyát; ha a doktornak eszébe nem jutott volna a társaság egészéről – legalább prophylacticus módon – gondoskodni.

– No, urak, de már erre a nagy evésre csakugyan kell egy kis commotio. Délután kuglizni fogunk.

„Kuglizni”, ez volt a népszerű jelszó, mely még a plébános indítványát is csaknem megbuktatta, aki amondó volt, hogy ebéd után meghallgassuk Fruzsinka kisasszony bájos éneklését a clavicordium mellett.

A kuglizók, ha többségben nem is, de tüzes oppositióban voltak. Különösen a kapitány félretett minden udvariassági szabályt. Fruzsinka kisasszonyt hallotta ő már máskor is klavírozni és énekelni; de ma az egész társaságot le akarja verni a tekepályán.

– Engem nem! – kiáltott közbe az esküdt. – Fogadjunk, hogy tőlem egy zsinórt sem fogsz behúzni!

A kapitány tűzbe jött, és nagyot mondott: amit a műszavak miatt csak eredetiben lehet visszaadni.

– Auf einem gesattelten Pudel mach ich immer den König.

Amin aztán Laskóy táblabíró úr, a Pudelt négylábú értelemben véve, irtóztatóan elkezdett kacagni.

– Egy dragonyos kapitány, aki egy felnyergelt pudlin királyt csinál! Az kellene nekünk magyaroknak, akik felnyergelt lovon se tudtunk József császárból királyt csinálni! – Efölött oly kacagásba jött a táblabíró úr, hogy szétnevette az alatta levő széket. Erre aztán határozatba ment, hogy elébb meghallgattatik Fruzsinka kisasszony éneklése és klavírozása, azután pedig elkezdetik a kuglizás.

De biz az csak olyan határozat volt, mintha a diaetán hozták volna, hogy aki nem akarta, nem tartotta meg. Ketten-hárman ott somfordáltak eleinte a zongora körül, amíg Fruzsinka kisasszony valami románcot bájos hangjával énekelni kezde; de miután emellett pipázni nem lehetett, utoljára az indítványt tevő plebánus maga is elpárolgott, s utánaszökött a kuglizóknak, akiknek a nagy lármájuk a nyitott ablakon át felhangzott a kertből.

A kapitány még ott is kiabálta, hogy „Auf einem gesattelten Pudel mach ich immer den König”. Azt ugyan egész délután egyet sem csinált; hanem kiteremtette a kuglitámogatónak két fogát a kiugratott tekével, amiért ott rögtön a legale testimonium által elmarasztaltatott a III: 3 : 14. tc. alapján, mely hat forintban állapítja meg egy kiütött fognak az árát, tizenkét frtokban. Igaz, hogy nem fizette meg.

Fruzsinka kisasszonyt bizony egyedül hagyta mindenki odafenn a zongora mellett, Ráby Mátyással. Az ért a hangjegyekhez is, s mikor rákerül a sor, el tudja fordítani a lapot.

Mikor aztán ketten maradtak egyedül, akkor Fruzsinka kisasszony becsapta a kótát, s felkelt a zongora mellől, s egyetlen hallgatójához fordulva e szavakkal:

– Minő társaság ez! – S összecsapta a kezeit. – Egy magasabb eszme, egy nemes gondolat nem kerül felszínre soha. – S ez a mi világunk!

Ráby udvaronc volt: szerette a társaságot, amellyel együtt ebédelt, menteni.

– Egészen a hivatalkörük képezi a szférájukat.

– Hivatalkörük? Nem hallotta ön, hogy micsoda adomákat hordtak fel egymásról – egész leplezetlen cinizmussal? Az mind igaz! Valamennyinél versenyez a tudatlanság a restséggel és a kapzsisággal. Itt mérnök, orvos, bíró és katonatiszt mind nem érti a hivatását és elhanyagolja: hanem ahelyett, ahol valami nyereség kínálkozik a hivatalos eljárásból, annak az elfogadását lelkére sem veszi.

Ráby csak prókátorkodott mellettük.

– Nálunk csaknem kényszerítve van erre a tisztviselő. A fizetése csekély, s a legtöbbször a nagy családtartás szüksége kényszeríti a mellékjövedelmek után látni.

Fruzsinka elnevette magát.

– De hisz ez egy sem családos ember. Akiket itt látott ön az asztalnál, azok a vén táblabírón kívül mind nőtlen urak, akik azért járnak a házhoz, hogy nekem udvaroljanak, s valamennyi mind azt számlálja a dolmánya gombjain, hogy elvegyen-e, vagy ne vegyen. Meg is tenné, ha olyan nagyon nem félne tőlem.

– Félni a kisasszonytól? Különös hatást tulajdonít magának.

– Hát azt hiszi ön, hogy én nem tudom, hogyan kell megijeszteni valakit, akinek „szándékai vannak”! Selyem divatöltöny, regény a kézbe, ügyesség a klavírnál, nemtörődés a konyhával: a háta kezd borsózni a kémszemlélőnek: „Ezt én nem tudom eltartani!”, s odább menekül.

– Ellenkezőleg. A toalett és a nevelés gazdagságot árul el, s eggyel több ok a rajongásra.

– Igen, ha arról valaki assecurálná őket, hogy nagybátyám gazdagsága, amit az maga szerzett, valaha rám száll, de ez az a titok, amit nem tudnak kitanulni. Mert két dologról nem tud tisztába jönni az elővigyázó épouseur: hogy nagybátyám valósággal szeret-e engem, s hogy én tudok-e úgy hízelkedni a nagybátyámnak, hogy ki ne essem a szeretetéből. S azt bizony magam sem tudom megmondani.

– No, bizony azt nem volna nehéz kitalálni. Éppen e kitűnő nevelés, s az elegáns toalett tanúskodik a nagybátyja szeretetéről.

– A nevelést a budai Erzsébet-apácáknál kaptam, Mária Terézia kegyelméből, az nem került senkinek semmibe. Ami pedig a toalettemet illeti, annak a kútforrását ezek az urak, akik itt az asztalnál ültek, mind ismerik. Illő, hogy ön is megismerje.

Azzal egy aranyozott szekrénykéhez sietett, s onnan kivett egy hosszú számlát, amiben a mai lakoma költségei voltak feljegyezve: párját a már egyszer ismertetettnek, csakhogy megbővített kiadásban. – Akkora quantumok voltak abban felrakva, mintha a kapitány svadronyostul s a pap eklézsiástul ebédelt volna itt. – Mindazt fizeti a kamarai uradalom.

– Szabad önnek is elolvasni ezt!

Fruzsinka kisasszony mind a két tenyerét arcára szorítá, mintha attul tartana, hogy pirulása még a festéken is keresztüllobog.

– Mármost ön is tudja az én fényűzésem titkát – susogá elfogódottan. – S elképzelheti ön, hogy kedvem volna letépni magamról a gros de Naples bouffant-t s elszaladni mezítláb – kapálni.

Rábynak megesett a szíve a leányon.

– De hát miért kénytelen ön ezt tenni?

– Miért? Miért? Hát azért, hogy megfogjak valakit. Ha párducos levente tűnik fel a láthatáron, akkor velem is felvétetik a gyöngyös vállderekat, a csipkés kötényt s a kócsagos kalpagot, ha pedig divaturacs közeledik a kalithoz, akkor a szalüpöt és a trompőzt. De hát mindent meg akar ön tudni első találkozóra? No, hát tudjon ön meg annyit, hogy legyen az elsőből az utolsó is. Akarja ön megtudni, hogy mért kell most önnek itt lenni? – Jöjjön be velem a belső szobába: mert itt ki találna valaki hallgatni.

Ráby már bele volt vonva e nőnek a bűvkörébe: az már forgatta őt maga körül, mint Klimius Miklós a holdjává alakult zsemlyét. Követte őt a boudoirba.

Itt leültek a causese-re, s Fruzsinka legyezőjével játszva, elkezdé az érdekes vallomást.

– Nem ön az első, édes Ráby, aki ebbe a városba leszáll, szigorúan összevont szemöldökkel, hogy „par ordre du Mufti” számot kérjen tőlünk. Méltán mondhatom „tőlünk”, mert mint az imént látta ön, én is benne vagyok a Szent Hermandad szövetségében. Kevés idő jártával mind valamennyit mosolygó ábrázattal láttam innen eltávozni. – Most egyszerre híre futamodik, hogy hej, érkezett ám a nyakunkra egy igazi kemény ember, aki még az aranytul sem rozsdásodik meg. Aki az ajándékozott nagy összeget kiosztja a szegények között: akit megvesztegetni nem elég a nagy kincsesláda! Azt mondja erre a szövetség feje: No, hát van nekem egy kincsem, majd megveszem azon! S azzal felöltöztetik a prefektus húgát divathölgynek, s egyedül hagyják őt a megvesztegethetetlennel. – Ugyan kérem, nem pirul el ön helyettem? Én nem tehetem; mert ki vagyok festve. – És én azt mondom önnek: fusson ön innen!

– De kisasszony, a szavak, amiket ön hozzám intézett, csak megerősítenek abban a szándékomban, amiért idejöttem.

– Én most látom önt először, csak annyit tudok önrül, amennyit azoktul hallottam, akik önt szidják. Ma együtt ebédelt velük. De az, amit önrül az ellenségeitül hallottam, elég arra, hogy önnek a pártjára keljek. Ön nem a mindennapi emberek közül való. Meneküljön ön e helyről!

– Én? Meneküljek?

– Igen, arról van szó. Ön nem is képzeli, hogy milyen rossz emberek közé tévedt. Itt képesek önt megölni. Én hallottam, hogy valaki azzal fenyegetőzött, hogy önt az utcán szélpuskával lelövi.

Mit akar ez a hölgy? Csakugyan el akarja-e riasztani erről a helyről a fenyegető alakot? S azzal is cél lesz érve, ha az megijed, s hazaszalad Bécsbe. Vagy pedig egy tekintetre keresztülismerte az emberét s megtudta, hogy ezt azzal lehet legjobban megfogni, ha el akarják riasztani. Miért mutatta be magát is oly eltaszító vonásokkal; mert kitalálta, hogy a leghathatósabb csáb – az elutasítás?

Ráby azzal felelt erre az ijesztésre, hogy most már odaült a kisasszony mellé, s kivéve annak a kezéből a legyezőt, felváltva hol magát, hol a kisasszonyt hűsíté vele.

– De hisz ez nekem nagyon tetszik, így éppen regényes lesz az ittmulatásom.

– Meg fogja ön azt bánni. Higgye el nekem. Ezer bajnak, veszélynek teszi ki magát, amit leküzdeni az ön tehetsége kevés. Azt látom önrül, hogy személyes bátorságára büszke. Ha önnek párbajra kellene menni valakivel, az nem tartaná önt vissza, ha megtudná, hogy ellenfele nagyon jó lövő? Jó. Hanem ha abban a percben, amelyben önök a barrière-n állnak, valaki azt súgá önnek: „Vigyázz, a szekundásod az ellenféllel összejátszik, a pisztolyodba nem tett golyót!” – nem azt mondaná-e ön: „Így nem vívok!”

– De az itt lehetetlen.

– Jó! Hát hogy én önnek bebizonyítsam, miszerint nem azt teszem, amit az ön ellenségei rám bíztak, hogy önt körülhálózzam; hanem annak az ellenkezőjét, hogy a tőrt széttépjem, amiben már ön vergődik, tehát mutatok önnek valamit, ami egyszerre fel fogja önt világosítani.

Azzal az íróasztalához lépett, s annak a fiókjából kivett egy levelet.

– Ismerős ön előtt ez az írás?

– Nagyon jól. A districtualis commissarius írása.

– A levél hozzám lett címezve, hogy gyanút ne költsön. Olvassa el, kérem.

Ez volt az a levél, amit őméltósága még a színielőadás alatt írt vala. Rábynak az arca e levélnek az olvasása alatt nem sápadt el az ijedelemtől, hanem lángra gyulladt a haragtól. Pedig meg kellett volna rémülnie afölött, hogy maga a hivatalbeli elöljárója, akinek az ő küldetését elő kellene segítenie, elárulja őt az ellenségeinek, s egy gyékényen árul azokkal, akiket meg kellene fenyítenie! Hát kiben bízzék mármost?

– Menekülni fog ön innen? – kérdé Fruzsinka tőle, és szavai kergették; de a szemei maraszták.

– Most fogok csak igazán itt maradni! – felelt Ráby, talpra pattanva, s hogy megmutassa, milyen dolgok elkövetésére van merészsége, hirtelen ajkához emelte Fruzsinka kezét, s forrón megcsókolta azt.

S a leány nem rántotta vissza a kezet, hanem adott neki egy forró szorítást vele, mely azt mondá: „Ilyen férfit kerestem én már régen.”

– Hagyjon ön el most! – súgá neki, de szemei azt mondták: „De jöjjön vissza minél elébb!”

Ráby Mátyás annyit már tudott, hogy magához méltó magas lelket, erős szívet, nemes, rokonszenves alakot hozott eléje a sors.


VisszaKezdőlapElőre