Tizennegyedik fejezet
(Megvagion irwa; hogi „Ne maazz az faara, nem esel le rola!”– ees meeg iss socac wadnac akkic felmaaznac az faara.)

Ha az embernek valami vakmerőség jól sikerül, akkor azt mondják az emberre, hogy „Napóleon”, ha pedig rosszul sikerül, akkor azt mondják rá, hogy „Hűbele Balázs”.

Ha ez a történet csak szimpla regény volna, akkor elég lenne annyit elmondanunk, hogy Fruzsinka kisasszony szemeiben tűz volt, Mátyás úrfi szíve pedig viaszkból volt, egymáshoz közeljutottak, s az egyik a másikat elolvasztá. Aki nem hiszi, esküdjék meg rá, hogy sohasem látott hasonló esetet.

Azonban, mivelhogy ez a szerelmes história nagyjában valóságos megtörtént dolog is, annálfogva nem tartjuk elégnek pusztán a szóbeli érzésekre utalni, hanem elmondjuk még azt is, hogy Ráby Mátyás, mint filozóf és diplomata, meg is gondolta azt a dolgot elejétől végeig, és meghányta-vetette magában, s nem csupán Venus Anadyomenével tartott tanácsot, de magával a sisakos Minervával is, s mindenképpen úgy találta, hogy először is itt van egy magas erényű lélek, akit tűzeszével keresztüllátja a környezetét képező emberek gonoszságait, melyeknek kiviteléhez azok még az ő ártatlan kezeit is fölhasználják: azt kiszabadítani kárhozatos helyzetéből, lovagias és nemesi feladat. Azután: ebben a nagy tusában, ahol valamennyien egy ellen küzdenek, vajmi jó segítség leend ennek egy olyan társat venni maga mellé, aki amazoknak minden tőreit ismeri, és aki a megtámadottat szíve szerint szeretvén, e veszedelmek közepett földi őrzőangyala lészen.

Egy napon Ráby Mátyás meglátogatta Leányfalvy János urabátyját.

– No, kedves urambátyám, itt vagyok az ígéretéért. Násznagyra van szükségem.

– Násznagyra? Megyek, öcsém! Rögtön befogatok.

– Nem kell oda befogatni. Itt van az a város végén.

– Város végén? – Ott cigányputrik vannak. – Te, csak nem a szép cigány Mancit akarod elvenni?

– Nem, urambátyám; ez még a cigányputrikon is túl van valamivel: az uradalmi kastélyban!

– A Fruzsinka! – kiálta fel az öregúr, s aztán elkezdte az öt körmével körülvakarni a fejét, csúnya nagy fintorgatást követve el aközben a nagy bajusszal. Aztán csak kirukkolt vele. – Tudod, öcsém, vedd el inkább a cigány Mancit.

– Bátyám, kikérek minden sértegetést, ő nekem jegyesem.

– Hiszen nem sértem én meg a kisasszonyt, de csak egy szóval sem. Csak azt akarom mondani, édes öcsém, hogy én ismertem az apádat is, meg az anyádat is, jámbor, istenfélő, kegyes lélek volt mind a kettő. Ha Mózes a tíz parancsolat helyett húszat hozott volna le a Sion hegyéről, azt is mind megtartották volna. S úgy szerették egymást, hogy mikor az egyik meghalt, a másik másnap már utánahalt; egy pap prédikálta el mind a kettőt, s másfél óráig tartott, amíg a virtusaikat mind előszámlálta; magadról sem mondhatnám, hogy emberölő gyilkos vagy templombrabló lettél volna; azért méltán szállhatok perbe az Úristennel, mikor azt kérdezem, hogy holott se apád, se anyád, se te magad oly főbenjáró vétket el nem követtetek vala, minélfogva méri rád mégis, hogy neked adja házastársul – a Fruzsinkát?

– De – urambátyám.

– Ha te tudnád, hogy kicsoda-micsoda az a leány.

– Tudom jól. Ő maga elmondott nekem mindent.

– Mindent! Mindent! De vajon „mindeneket”?

Mátyás vállat vont, mint aki nem érti a grammaticalis subtilitást. János úr aztán megmagyarázta neki diákul.

– Dixit tibi omnia; sed dixitne omnes?^[1]

Erre csak elnevette magát Mátyás.

– Csigavér az, bátyám! A nagyvilági hölgyeknél ez mindennapi dolog.

– De ezek nem mindennapi dolgok.

– No, én nem akarok semmi rosszat hallani felőle! Magdolna sokat vétkezett e punctumban, s Jézus mind megbocsátotta neki.

– De nem vette feleségül… Uram bocsá, hogy ilyen bolond szót ereszték ki a szájamon e szent adventvasárnapi délestén! Különben hát bánom is én! Én kommendáltam neked derék, jó erkölcsű leányt, akinek a cipője pántlikáját sem érdemes amaz felkötni, pedig még szebb is amannál! Mit azok a fekete cigányszemek emennek a gyönyörű ártatlan kék szemeihez? De hát ha tinektek, gavalléroknak az ilyen tetszik (én nem tudom, mit szerettek rajta), hát vedd el magadnak. Feleségben az igaz, hogy nem lesz hiányosságod.

– No hát, kedves urambátyám, mármost arra kérem, hogy jöjjön el velem, kérő násznagynak.

János úr mindenképpen azon volt, hogy ha lehetne, mind a két bajuszát az ábrázatjának az egyik oldalára fintorítsa által; végre is csak kellett neki a pantomimia mellé valami élő szót is kitalálni.

– Nincs nekem új ruhám, édes öcsém. Ebben a kirilájzomban csak nem mehetek olyan nagy urakhoz.

– Hozok én urambátyámnak új mentét Pestről.

János úr gyönyörűen tudta a két bajuszát úgy mozgatni, hogy azzal az orra hegyét végigkefélje.

– Nem lesz az jó, kedves öcsém. Az ilyen nagy urakhoz nem mehet kérő násznagynak ilyen kurta nemes, mint én vagyok, akit csak „nemzetes uramnak” hínak. Vidd oda násznagynak a districtualis commissarius urat, az neked nagy jóakaród, és méltóságos úr.

– De énnekem nem kell semmi méltóságos úr. Én azt akarom, hogy urambátyám jöjjön el velem násznagynak.

Ekkor aztán a postamester is kitört a maga véleményével.

– Én pedig nem akarok veled odamenni násznagynak. – Nem akar? Miért nem?

– Azért, mert haragban akarok lenni veled! Azt akarom, hogy úgy legyünk, hogy mikor egymásnak a háza előtt elmegyünk, be se nézzünk az ablakon. Haragban akarok lenni veled! Nem azért, hogy a Fruzsinkát elveszed, azért majd haragudjál magad magadra – hanem azért, hogy azt a derék, szép, ártatlan jó leánykát ott hagyod, megcsalod. Elmehetsz felőlem, nekem nem vagy emberem többé! Vidd el magaddal násznagynak a méltóságos urat!

– No, hát nem viszek magammal senkit. Odamegyek egyedül, s megkérem magam!

S azzal megfordult a sarkán és tovament. Ugyan nagy szégyen lett volna egy olyan magasállású férfinak, akit a Theresianumban neveltek, akit a császár országos dolgaiba beavatni sem restellt, aki maga dacolni mert vármegyével és dicasteriummal, ha azt egy ilyen együgyű falusi kukkónak az ellenkezése feltett szándékától eltérítette volna.

Az ellenmondás csak sietteté elhatározását.

Aztán meg azok a szép szemek!

Ráby Mátyás az az ember volt, aki, ha egyszer föltett magában valamit, azt azután véghez is vitte. Ment egyenesen a kastélyba a prefektushoz, s röviden előadá neki, hogy mi járatban van: a kisasszony kezét kéri.

E szóra Nepomuk János feltolta egy kicsit a sipkája ernyőjét a homlokáról, s ekként sivalkodott a leánykérő fülébe:

– Tud-e az úr magyarul?

Ráby meghőkölt e kérdésre:

– Hogy tudok-e magyarul? Hisz úgy beszélek.

– Hja, barátom, magyarul beszélni, meg magyarul érteni, az két különböző dolog. Hát mindjárt meglássuk. Csak azt kérdem, hogy mit kíván az úr: Fruzsinka húgomat akarja-e magának feleségül venni, vagy Fruzsinka húgomnak akar férje lenni?

– Hát hisz azt vélem, hogy ez mind a kettő egyet tesz.

– Dehogy tesz. Az egyik is, a másik is más. Hát teszem fel: ha az úr azt választja, hogy a Fruzsinka húgomnak lesz férje (a „nak”-ban van a virtus!), hát az lesz a dolog, hogy az úr ideköltözik hozzánk a kastélyba; az egész felső traktus az úré lesz, lesz négylovas hintaja, kocsija, hajdúja; a háztartásra, asszonyi puccra semmi gondja; amire kell, döge lesz a pénznek; aztán ha megunta az úr a kancellistáskodást ott fenn Bécsben, itt a visegrádi tiszttartóság vacantiában, mindjárt beleülhet, vagy ha úgy tetszik, az udvarnál levő hivatalát is megtarthatja; a visegrádi dolgot elvégzi idelenn az ispán is helyette, még jobban: az úrnak csak a jövedelem elköltésével lesz dolga. Még így jobb is lesz, ha nekünk is lesz odafenn mindig egy jó emberünk kéznél, aki a dolgunkban peroráljon. Aztán még egyet mondok. Ha idejön az úr a kastélyba hozzám, akkor ketten leszünk, akik vigyázunk rá, hogy „róka be ne törjön a baromfias udvarba”; mert jó ám arra gondolni annak, aki tyúkot tart! Hát ez az egyik „másik” – a másik „másik” meg az, hogy ha az úr akarja magának feleségül a Fruzsinka húgomat, akkor elviszi magához a bogárhátú házikójába, s azután az úr gondja a többi, nem az enyim. – Hát ez magyarul volt mondva, megértette-e az úr?

– Tökéletesen megértettem, s készen vagyok a felelettel. Nekem nem kell se kastély, se négylovas hintó, se tiszttartóság; hanem csak Eufrozina kisasszony szeretett személye, én leányt kérek; nem vagyont.

– Hát úgy is jól van. Menjen be az úr hozzá, s magyarázza meg ezt neki. Ha neki tetszeni fog, nekem semmi kifogásom ellene.

Azzal beküldé a kérőt Fruzsinka kisasszonyhoz, akinek Ráby már előre megmondta, hogy ma eljön a kezét megkérni.

– Ön násznagy nélkül jött – szólt Fruzsinka, amint Rábyt egyedül látta belépni. – Ugye, nem kapott embert, aki erre a hivatalra vállalkozzék? Ahány jó embert megszólított ön, mind azt mondta önnek: „Én nem megyek teneked azt a leányt megkérni!” S aztán elmondta ön előtt az egész litániáját a rosszaságaimnak.

– Biztosíthatom róla a kisasszonyt, hogy nincs az a halandó a világon, akinek meg volna engedve az én fülem hallatára, akármi rosszat elmondani, ami az ön személyéhez még csak közel is esik. Ezt még az apámtól sem tűrném el. De egész őszintén megmondom, hogyan van. Egyetlen jó barátom és rokonom az egész világon, ön tudja jól: Leányfalvy János az. Őt kértem föl násznagyul, s ő ezt igaz, hogy megtagadta; de azért tette, mert ő nekem más menyasszonyt szemelt ki, egy gyermekkori játszótársnémat; a jó öreg magát egészen beleélte ebbe az eszmébe, s most elkeseredett, hogy nem lett belőle semmi.

– Hát miért is nem veszi el azt a leányt, aki önt olyan nagyon szereti?

– Azt is megmondom. Én olyan őszinte akarok lenni önhöz, mint ön volt énhozzám. Az a leány oly kedves, oly szelíd, oly jószívű, hogy valóságos kegyetlenség volna az Istentől, egy olyan küzdelmes sorsot, mint az enyim, hozzákötni az övéhez. Nekem egészen újra kellene teremtenem magamat, ha őt el akarnám venni. Ha én olyan jó, nyugodalmas, a közáramlattal úszni tudó ember volnék, aki nem törődik a maga házatáján kívül semmivel; aki, ha lármát hall az utcán, otthon marad, aki a nagy urak előtt szépen befogja a száját: akkor gondolhatnék őreá. De énbennem egy légió ördög lakik. A nép baja nem hagy nyugodni, s a hatalmasokkal szembeszállni lázít. Az én számat nem lehet csókokkal elhallgattatni. Az én életem egy nagy küzdelem lesz, előre látom. S a veszedelem nemhogy megrémítene, hanem ingerel. Vakmerőségem a hangyáéhoz hasonlít, melyet, az állatok legparányabbikát, eltaposni lehet, de elkergetni nem. S ehhez a sorshoz, ehhez a nyugtalan kedélyhez láncoljak én egy gyermeteg teremtést, akinek erő helyett a sors csak a végtelen türelem és szenvedni tudás kiapadhatatlan kincsét adta osztályrészül, s aztán minden elhatározásomnál tépjem a lelkemet azzal a gondolattal, hogy én ezt a kincset teli kézzel pazarolom, s kínozzam magamat azzal az érzéssel, hogy minden szenvedés, amit magamra idéztem, százszorosan fáj egy szegény teremtésnek, aki csak titokban sír miattam. – Nem, kisasszony, mikor idejöttöm után felismertem egész kietlen nagyságában a feladatom ellen tornyosuló akadályt, föltettem magamban, hogy társat nem keresek hozzá. (Találok más vádlót, aki feleséges ember.) Nem is gondoltam volna a házasságra többé, ha a sors önnel össze nem hoz. – Az első pillanatra azt mondtam: „Itt az én saját lelkemnek e tükre!” Egy hölgy, akinek a lelkében éppen annyi világgal dacoló önérzet van, mint az enyimben. Senki sem képes önt megérteni, egyedül én. Amitől más visszariad, az engem odaragad önhöz. Nekem viharos életem lesz, de hiszem, hogy dicsőségteljes. Az én sorsomat csak az oszthatja meg velem, akinek dicsvágya van, s a vele együtt járó vésztől nincs félelme. Ha igaz, hogy ön az, úgy válaszát kérem.

Fruzsinka kisasszony nem felelt neki mást, mint hogy a keblére borult – egy kezét kérték, s mind a kettőt odaadta; mégpedig úgy, hogy a Ráby feje közbeesett. Nem is látta őket aztán az ember a kézfogótul a lakodalom napjáig másképpen, mint csókolózva. – Ez biz akkori divat volt, ami, úgy látszik, hogy mind a mai napig fenntartotta magát.

Három hét múlva meg is történt az esküvő; nem ugyan a templomban, hanem a plébánia kapubejárása alatt, ami akkor volt szokás, ha a protestáns vőlegény nem adott magáról reverzálist, hogy a József császár pátense által körülírt jogáról lemond, ha ezt nem tette, csak a kapu alatt eskették meg, s nem kapott papi áldást. Aki nagyon kíváncsi rá, hogy miben állt a hajdankori vőlegénynek ez a joga, ne sajnálja az 1791 : XXVI. tc. 15. §-át elolvasni, mely néhány évvel később e jogot kodifikálta.

Mikor vége volt az esküvőnek, Nepomuk János úr a tenyerét dörzsölve mondá:

– No, hála Istennek, nyakában van már a Ráby Mátyásnak a gúzs! – Furcsa áldás.