Tizennyolcadik fejezet
(Mellbenn elev adatic, hogi nem az Komaaromi fazikasnac az kalháia volt az elsev, a mi nem tarthatott evrevkkee.)

Ráby Mátyás alig várta, hogy hazafuthasson; amint megkapta a felmentő ítéletet, már ott várta a szekér a vármegyeház kapujában, odavetette magát az ülésbe, s aztán „Hajts, kocsis! Se ostor, se ló nem a tied!”

Hiszen bizony Szentendre nincs az Óperencián túl; de azért Ráby Mátyásnak mégis véghetetlen hosszú volt az a távolság. Mindegyre azon törte a fejét, hogy vajon mikor az ember egy síró feleséget hagy otthon, útra kelvén, minémű feleséget fog otthon találni, az útról visszatérett?

Minthogy pedig az olyan embereknek, akiknek a judiciumuk igen kifejlett, a fantáziájuk szokott igen hátramaradott lenni, a metaphysica szerint, annálfogva azt Ráby Mátyás sehogy sem bírta kitalálni.

De bizony, ha olyan vakmerő fantáziája lett volna is, mint az „Erbia” szerzőjének (akinél sohasem tudhatta az ember, hogy melyik halott fog a következő lapon feltámadni), még akkor sem találta volna ki, hogy mi vár őrá odahaza.

Hát az várt rá, hogy amint a kocsiból leugrott, s az ajtójára ment bekopogtatni, ott találta éppen a kopogtató alá felszegezve az edictalis citatiót, melyben az egész vétsége, amiért statárium elé kell állania, hosszasan elmondatik.

Az idézőlevelet olyankor szokták a kapura kiszegezni, mikor a megidézettnek vagy a hozzátartozandóknak nem lehet azt kézbesíteni.

Rábynak a düh miatt egyszerre minden egyéb gondolat kiment a fejéből, amint ezt a citatoriát ott látta lebegni az utca ajtaján. Letépte azt onnan nagy mérgesen, s aztán ököllel, sarokkal döngette az ajtót, hogy nyissák ki.

A szegény Böske, mikor kinyitotta az ajtót, azt hitte, hogy most mindjárt megeszi.

– Miért hagytátok ezt az írást az ajtómra kiszegezni?

– Hát, kérem alássan, én nem mertem elvenni, s aztán az esküdt úr odaszegezte kalapáccsal, s azt mondta, hogy ha letépem, hát felakasztanak.

– Hát mért nem vette át az asszony?

– Az asszony? Az asszony?

– No igen, a feleségem. Hol van a feleségem?

– Jaj, kedves édes tekintetes úr, kérem alázatosan, ne üssön agyon. A tekintetes asszony itthagyta a házat.

– Bolondforma. Tán látogatóba ment?

– Nem biz a. Úgy mondják azt, hogy itthagyta a házat. Amely nap a tekintetes úr elutazott, a tekintetes asszony mindjárt levelet írt, idehívatta a Csicsa cigányt, attól küldte el expressussal; aztán vissza sem várta a választ, hanem amint a cigány nem került vissza délutánig, kocsit hozatott, mindent összepakolt, felült, elhajtatott, s nekem annyit sem mondott, hogy mit főzzek estére.

– Talán a nagybátyjához ment a kastélyba?

– Nem biz az, kérem alássan, mert az egészen ellenkező úton hajtatott el; utánanéztem a kisajtóból, amíg csak láthattam az utcán.

Ráby berontott a szobába. A cseléd igazat mondott. Minden szekrény tárva-nyitva volt. Az asszony összepakolt, úgy ment el. Még csak egy emléknek való papucsot sem hagyott ott a férje számára.

Ráby nem tudott magának tanácsot adni. Ez bizony cudar állapot. Mikor az ember repül a szerelem szárnyain a boldog találkozóra, s aztán talál ott egy hideg ágyat, amelyiknek a vánkosairól mind lehúzták a stikkolt cihákat.

Nem jutott eszébe más, mint hogy elmenjen a nagybátyjához, a postamesterhez, akivel azóta haragot tartottak, amióta megházasodott.

Odamenve hozzá, nem szólt semmit, csak leült egy székre, s aztán szétmeresztette a lábait.

Gondolta, hogy úgyis tudja az öreg, hogy mi a baja. Hogy ne tudná? Kis városban? Három nap alatt! Ne tudná azt minden ember, hogy egy új menyecske otthagyta az urát?

Az öregúr is csak megállt előtte, s aztán hol az egyik, hol a másik vállát rángatta, és nagyokat hmgetett.

– Hm! No, öcsém! Csigavér! Nem veszik az ilyen dolgot nagyvilágbeli asszonyoknál olyan serio. Hát azért csak ne ereszd el kezedet, lábadat. Azon át kellett esni. Tudod, hogy a komáromi fazekas kályhája sem tartott örökké.[1]

– Csak azt tudnám, hogy hová mehetett – sóhajta fel Ráby.

– No, megállj. Ezen segítünk, ha csak ez kell. Itt hever nálam egy levél már két nap óta, ami a feleségednek szól. Törd fel, olvasd.

– Én feltörjem a feleségemnek írt levelet?

– Hát mért ne? A magyar Corpus Juris szerint a férj és feleség egy hús, egy test, I. rész 48-ik cikk: „Maritus cum uxore una caro et corpus”, ami levél az egyiknek szól, azt a másik feltörheti. De feltörné bizony, ha a Corpus Juris hétesztendei gályarabságot diktálna is a pecséttörőre, s egymás levelét nem hagyná olvasatlan. Csak te törd fel, én felelek azért, hogy mért adtam a kezedbe.

Ráby reszkető kézzel bontá fel a nejének írt levelet.

Igen egyszerű és világos szöveg.

„Édes Fruzsinkám. Megértettem kedves leveledből, hogy zsarnokod kegyetlenségeit nem bírod tovább elviselni. Ezt én előre gondoltam. Igen helyesen teszed, ha menekülni akarsz tőle, minél előbb; mert ez az ember jó véget nem fog érni. Házam, kívánatodra, mindig szerencsének fogja venni, ha nekem menedéket nyújthat. Tárt karokkal várlak. – Régi hű barátod, Petray.”

Ráby szemei most már megszűntek kőmereven bámulni. Szikrákat szórtak.

– Olvassa, bátyám! – szólt odatartva a levelet Leányfalvy elé.

– No, mármost tudod, hogy hányadán vagy.

– Tudom! – szólt Ráby összehajtva a levelet s keblébe dugva.

– Hát már most mit fogsz csinálni?

– Legelébb is kérek egy négylovas fogatot egy könnyű szekérrel.

– Az meglesz. Hát aztán?

– Aztán hazamegyek a kardomért meg a pisztolyaimért, s felkeresem azt az embert, s vagy én ölöm meg őtet, vagy ő öl meg engem.

– No, azt már szeretem hallani. A duellumot a Corpus Juris megengedi, sőt szabályozza. Az 1486. 18. §. 5-ik szakasza világosan azt mondja, hogy ahol olyan sérelem fordul elő, amit nem lehet nyilvánosságra hozni, vagy nem lehet tanúk híján bebizonyítani, ott duellum az egyedüli orvoslás. Hanem hát meggondoltad-e? Ha az ellenfeled egy szál kardra akar csak kimenni veled; az egy mahumed-ember.

– Nem tesz semmit. A kard kiegyenlíti a termetkülönbséget. Majd megválik, hogy melyikünk tudja jobban forgatni.

– No, hát biz az jó lesz. Hanem még csak egyre figyelmeztetlek. A szolgabíró nagyon ravasz ember. Igen vigyáznod kell vele. Ügyelj rá hogy hamarább ki ne rántsd a kardodat, mint amikor ő is kirántja a magáét, különben pört akaszt a nyakadba, a Szent István II. 59. §. alapján: „Gladium evaginans medium homagium solvet.” (Aki másra kardot húz, fél fejváltságot fizet.)

– Köszönöm, urambátyám. Megfogadom a tanácsát.

– Bár mindig azt fogadtad volna meg. No, de most már szeretlek! Ejh, hogy nem csinálsz többé olyan fancsali képet. Egészen más ember lett belőled, amióta megtudtad, hogy férfival akadtál össze. Terringettét: az asszonyprocessus egészen demoralizálja az embert. No, hát, ha csak kard meg pisztoly kell, azért haza se menj. Van énnekem olyan derék jó fringiám, ami Budavára visszavívásánál is ott volt. Kettévágja az a vasat. Többet ér, mint a te rossz parádékardod. Ezt kösd fel. A pisztolyaimat is odaadom. Három golyóbisra van mindenik töltve; ha célozni tudsz, három ellenséget meglőhetsz vele. – Én is meglőttem egyszer velük egyet; – dörmögé aztán halkan. – Nem halt meg, de nyomorék lett. Ezért nem került aztán asszony a házamhoz soha. No, de régen volt az! Sok szerencsét hozzá, öcsém. Azt szeretem, mikor legény vagy a talpadon!

S úgy felfegyverezte az öreg az unokaöccsét, mintha háborúba eresztené. A legjobb négy lovát fogatta be a számára. A szolgabíró a szomszéd, egy állomásnyira eső faluban lakott; a sárkányok egy óra alatt odarepíték Rábyt.

A váratlan vendég éppen akkor szállt le a szekérből, mikor a szolgabíró indulni akart valahova.

– Tessék csak visszajönni velem a házba – mondá neki Ráby –, egypár rövid szavam lesz az úrhoz.

Az „úr” címzésből sejthette Petray, hogy az nem jóban töri a fejét; de tette magát, mintha nem értené a dolgot, s ő csak tegezte a pajtást. (Akit ma délelőtt pallosra akart elítélni.)

Mikor aztán Petray kastélyának ebédlőjében magukra maradtak, akkor Ráby elővonta a kebléből a szolgabíró levelét, s az orra elé tartá.

– Ismeri az úr ezt a levelet

Petray felpattant.

– Phű! Micsoda vakmerőség ez! Felbontani a más levelét!

– Lassan csak, uram. Nem kell kiabálni. Nem ijed itt meg senki. A törvény szerint „maritus et uxor sunt una caro et corpus”, ami a feleségem levele, az az én levelem.

– De micsoda vakmerőség az: az embert a saját házánál így megrohanni!

– Mondtam már, hogy ne kiabálj olyan nagyon. Még nem voltam Gyöngyöm Miska, de ha tetszik, az lehetek. Látod ezt a két pisztolyt itt az övemben?

Most már ő kezdte el azt tegezni.

– No, hát tudd meg, hogy vagy a kezedbe veszed ezt az egyik pisztolyt, s úgy lövünk egymásra, vagy ha megtagadod a lovagias elégtételt tőlem, úgy lelőlek simpliciter, mint egy utamba tévedt farkast.

A nagy mahumed-ember elsápadt. Gyönyörű atlétai alak volt, de nem lakott a szívében bátorság, csak hetvenkedni tudott; hanem a bőrére nagyon kényes volt.

– Hát hiszen – én nem hátrálok meg előtted. Ha maga Herkó páter jönne, még az előtt sem. Hanem hát ez bolond beszéd. Pisztolyra nem verekedik igaz nemesember. Abban semmi virtus. A pisztolyt egy gyerek is el tudja sütni. Én nem vívok másra, mint kardra. Tessék egy szál kardra kijönni velem. Tessék velem kiállni igaz nemes módjára, kard ki kard! Aztán majd ott lássuk meg, hogy ki az igaz vitéz! Tudom, hogy gulyáshúsnak is aprítom a selyem úrfit.

– No, hát menjünk egy szál kardra – szólt Ráby nyugodtan, s visszadugta öve mellé a pisztolyokat.

– De akkor azt mondom, hogy tégy elébb testamentomot, mert innen élve el nem hordod az irhát.

– Azt majd a kard mondja meg. Nekem nincs több beszélnivalóm.

– Micsoda? S ki mernéd te énelőttem húzni a kardodat? Te nyaviga váz! Te! Hiszen ha megharagítasz, kenyérre kenlek, úgy eszlek meg. Húzd ki hát, ha van lelked.

– Majd csak veled egyszerre, barátom; különben azt mondhatnád, hogy kardot rántottam rád, fegyvertelenre.

– Azt mondom, ne hencegj! Ráby! Azt mondom, hogy kiszelelj ebbül a szobábul, amíg ki nem húzom ezt a kardot.

– Ugyan, húzd már ki.

Petray hozzá is fogott, mégpedig egész komolyan; de kettőn áll a vásár. Abba még a kardnak is beleszólása volt. Az a jó derék ősi fringia a burkus háború óta nem volt kihúzva a hüvelyéből, annálfogva abba úgy belerozsdásodott, hogy nem lehetett belőle kiimádkozni.

– Nem jön ki az átkozott. Biz az nem jön ki.

– Ej! – szólt Ráby türelmetlenül. – Add ide a tokját, majd én segítek kirántani.

Úgy kellett vele tenni.

A két duelláns fél nekiállt annak az egy renitens kardnak, Ráby fogta a tokját, Petray fogta a markolatát, úgy ráncigálták azt, hol a szolgabíró húzta ki a helyéből Rábyt, hol Ráby a szolgabírót. Utoljára sem mentek vele semmire, a kard maradt a győztes; nem jött ki a hüvelyéből. A két duelláns egészen beleizzadt.

No, ilyen párbajt se látott még a világ! Petray mérges volt.

– Vigyen az ördög az egész duellumoddal! Ha verekedni akarsz velem, gyerünk ökölre. Akkor tudom hogy megdögönyözlek úgy, hogy még a szentek se csinálnak belőled papatyit.[2]

– Hát én azt sem bánom – mondá Ráby, feltűrve a karján a dolmányujját, s azzal öklöző állásba téve magát, vágott egy olyan bokszermalmot a két öklével, hogy a Petray nem győzte bámulni.

Nagyon kényes volt a bőrére. Meggondolta, hogy ez a petten ember még be találja törni az orrát. Az angol bokszírozók mindjárt a szemét ütik ki az embernek, meg a fogát – s az nem jó.

– Ejh! Hagyj nekem békét! Én nem vagyok sicarius. Én szolgabíró vagyok. Törvényes ember. Ha valami kereseted van ellenem, ott a törvény, ott a sedria, keresd ottan. Én nem fogok a te feleségedért se lőni, se vágni, se öklöződni. Az itt nem szokás! Győzné azt az ember! – Bolond vagy! – Azt gondolod, én magam voltam csak, aki a feleséged körül tapodta a földet? Ha verekedni akarsz, eredj a Lievenkopp kapitányra, ott fekszik most Zsámbékon. Annak még nagyobb kontója van nálad, mint nekem. Ha csak kard, pisztoly kell, kapsz annál eleget!… Kapaszkodj bele, ha olyan nagy a kurázsid! – De én szolgabíró vagyok, akinek kötelességem a verekedést megakadályozni, nem pedig magamnak is beleelegyedni. Én ismerem a kötelességemet. Tessék a törvényszékre menni, majd ott megfelelek magamért.

Ez így folyt belőle; de már azt Ráby nem hallgatta. Felcsapta a kalapját a fejére, s a sarkával tette be maga után az ajtót. A szekeréhez érve, aztán azt mondá a kocsisának, hogy „Hajts Zsámbékra!”

Hát Fruzsinka?

Meglehet, hogy ő az egész jelenet alatt ott rejtőzött a mellékszobában; meglehet, hogy végighallgatta ezt az egész párbeszédet; meglehet, hogy mikor Ráby eltávozott, előjött az ajtón, s a gyávának, aki az üldöző férj elől belebújt volna már a fúrólyukba, aki a férj előtt a feleséget, a maga szeretőjét nem szégyellte rágalmazni – a nyakába borult, s lecsókolta a szégyenpírt, a félelemverítéket az arcáról. – Nem láttuk; de nem lehetetlen, hogy úgy történt.


[1] Ti. aznap összedűlt, amely nap felrakta.

[2] Kisliba.


VisszaKezdőlapElőre