Első fejezet
(Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott neemellec hegedülnec, maasoc penigh hegedültetnec, es edjebb bolondsagoc müweltetnec wala.)

Heten ülének együtt a tintapettyes zöld asztalnál, az uradalmi prefektúra gyűléstermében. A bonorum director elnökölt, mellette jobbról a prefektus, ki az ügyek sorrendjét válogatta elő a conceptusból, amit a szomszédja, a kasznár jegyzetei iparkodtak felhomályosítani; balrul egy szék üres volt, túl rajta ült a megyei perceptor, ki az előtte fekvő számadások hátára mindenféle huszárokat igyekezett pingálni veres plajbásszal; ennek átellenében a kiküldött asszesszor, akinek a nyaka megfájdult már a háta mögé nézegetésben, ahol az óra áll, hogy mikor lesz már dél. A többiek urodalmi tisztek, akik részint diák stílusgyakorlatok felolvasásában fárasztják magukat, részint fogpiszkálókat faragnak a közelgő ebédhez.

A nyolcadik szék, amelyik üresen áll, a szolgabíróé.

S ez nem azért áll üresen, mintha annak a képviselője hanyag volna a betöltésben; hanem inkább azért, mert hivatalos exmissióban van távol. Távol és mégis közel; csak a szomszéd szobában, melynek ajtaja félig nyitva vagyon: úgyhogy dacára annak, miszerint a tárgyalt ügy folyamatját nem hallhatja, mégis az ítélethozatalban részt vehet, s mikor az elnök úr felhívja a votumáért: „Domine spectabilis Judlium!” – hangzatosan kiálthatja vissza: „Viginti solidos!”

(Hja, persze, ha azt a mai kor fia tudná, hogy mit jelent az a viginti solidos kapása.)

Mert úgy van az, hogy a tanácsteremben már olyan vastag az ázottszűr-szag, meg a savanyú bundairha-illat, keverve a trágyában cserzett sarubőr bűzével, meg a kilehelt fokhagymával, hogy azt késsel lehetne metélni. Sok a paraszt idebenn: magyar paraszt, rác paraszt, sváb paraszt; akinek mind meg kell kapni azt a „viginti solidos”, jelentvén az húsz kemény botokat.

Ma van ugyanis az úriszék negyedik napja. Ezen a napon kerülnek a zöld asztalra a criminaliák, s egypár halálítélet kimondása után (az uradalom pallosjoggal bír) következik a sor a kisebb delictumokra, amikben a parasztok számosan leledzenek. Vagynak, akik vermeket törtek fel, mások, akik az apjukat megverték; de a legnagyobb számot három csoport képezi. Az egyik csoport az izbégi telepítvényeseké, kik az uradalmi erdőben fát szedni bátorkodtak. A második csoportot képezik azok, kik olyan furfangosak voltak, hogy a szüret ideje alatt a szőlőjükben az érett fürtöket földdel eltakarták, hogy dézsmát ne vegyen belőlük az uraság, s csak szüret után szedték le lopva a szőlőjüket, mikor már a hajdúk nem álltak strázsát az úton. A harmadik csoport pedig azoké a refractariusoké, kik a világos tilalom ellenére deputációba mentek fel az udvari kancelláriához, vakmerően könyörögve, hogy a község számadásai huszonöt év óta vizsgáltassanak meg! Holott ez részint vakmerő, részint bolond kívánság; mert hiszen huszonöt év nagy idő, azalatt a számadások részint elrohadtak, részint megevődtek az egerek által, részint pedig annyira jó rendben vannak, hogy az idei 1783-iki esztendőben volt a bevétel hatvanezer forint, ebből fizettetett hatezer forint a kincstárnak mint földesuraságnak, kétezer forint a vármegyének a domesticába; maradt tehát a cassában ötvenkétezer forint- nem fölösleg, hanem hiány. Márpedig 8-at 60-ból ha kiveszünk, marad ott csakugyan 52. Hogy pedig a plusz meg a mínusz között mi különbség van? Ahhoz mi köze van a parasztnak?

Tehát „viginti solidos” neki! – Ez is olyan „plusz”, amelyik annak, aki kapja, „mínusz”. Quod fuit demonstrandum.

A szolgabíró úr tehát csak az ajtón keresztül küldi ki a votumát, maga pedig azt a hivatalos küldetést teljesíti, hogy a mellékszoba udvarra nyíló ablakából ellenőrzi az ítélet végrehajtását az udvaron. Ott van tudniillik a deres: azon hajtatik végre a kiszolgáltatott igazság. Nem megvetendő stúdium a pszichológ és az etnográf számára. A szőlődézsma-kijátszók rácok, azok a verés alatt jajgatnak és káromkodnak: rácul jajgatnak, s magyarul káromkodnak; az erdőtilalom-szegők svábok, azok a puffanások időközeit arra használják fel, hogy fennhangon szidják az elöljárókat, szemükre hányva, hogy maguk pusztítják a kamara erdejét; májusban vágatják a fát, azzal vesztegetik meg a nagy urakat; az odafenn járt deputáció tagjai pedig vegyes nemzetiségbeliek, azok nem jajgatnak, összeharapják a fogaikat; úgy állják ki a megrovást.

A legale testimoniumnak pedig azért kell e végrehajtást saját szemeivel ellenőrizni, nehogy a hajdú meg a delikvens között valami egyetértés szövődjék a büntetés enyhítésére. Sok függ a bot megsuhintásától. Nemcsak a szám betöltéséről van szó, hanem hogy a „solidus” is legyen. Amiért is nemegyszer, midőn a hajdú irgalmazni látszik, lekiált rá a szolgabíró: „fortius!” Mivelhogy ennek a hangszernek is mutatója van, mint a fortepiánónak.

Szolgabíró úr azonban érti a hivatalos funkciót összekötni a kellemessel: „Miscuit utile dulci”.

Ugyanazon oldalszobában van jelen Fruzsinka kisasszony, a prefektus unokahúga. Jól megjegyzendő: „kisasszony”, nem „leányasszony”, ami e kor szólásmódja szerint nagy különbség.

A titkos suttogások, forró kézszorítások, az epedő pillantások alapos gyanúokot szolgáltatnak arra, hogy a szolgabíró úr és a kisasszony nem indifferens kérdések tárgyalására kerülnek e helyen össze.

Amíg a mellékteremben a jegyző olyan magosra emelt szóval igyekszik felolvasni a species factit, hogy azt a mellékszobában helytálló szolgabíró úr is meghallgassa, ez alatt sokkal érdekesebb „puncta de utri” keresztkérdéseire felelget, s csak a felhívásra kiáltja oda a maga votumát.

Bizony még az sem volna lehetetlen, hogy csókok is váltassanak.

Hisz a családfő nem mozdulhat most az ülnöki székről, minden ellenőrzés lehetetlenné van téve.

A botozás időközeiben a szerelemalku igen erősen folyik. Fruzsinka kisasszony végre egy gyöngéd kérést súg a fiatal szolgabíró fülébe.

– Legnagyobb örömmel – súgja az vissza a kisasszonynak, aki addig az ablak függönye mellől nézte csak az olimpi mulatságot. – Hanem amíg azt teszem, addig a kisasszonynak kell ideállni az ablakba, és számlálni a botokat helyettem.

Fruzsinka kisasszony nevetett, aztán előlépett a függöny mögül, s elfoglalta a szolgabíró helyét az ablakban.

– Aztán annak a hajdúnak az a neve, hogy „Fortius” – informálá a szolgabíró úr a helyettesét.

Fruzsinka kisasszony kihajolt az ablakon, folyvást kedélyesen nevetve, s elkezdé számlálni: „unus, duo, tres, quatuor, quinque, sex”, mintha csak zongoraskála volna.

A delikvens, amint észrevette, hogy vidám női alak váltotta fel a szigorú végrehajtást, könyörgésre fogta a dolgot. S a kisasszonynak nem is volt kemény szíve, odakiáltott a hajdúnak:

„Ugyan ne üsse szegényt olyan nagyon, Fortius!” – Az meg aztán annál jobban kitett magáért.

A szolgabíró úr a duodecimnál visszatért, s lopva valamit odacsúsztatott az ablakon kihajló kisasszony kezébe.

Azt a valamit Fruzsinka kisasszony, amint ismét a függöny mögé visszalépett, az ajkaihoz szorítá, s aztán elrejté a keblében viselt nagy medaillonba. Szolgabíró úr számlált tovább.

Még egy banda cigány következett, kik hatan loptak egy ludat, s azért most mind fejenként kapnak hat botot. Azután az asztal fölött fognak muzsikálni, a kövér asszesszor úr szavaiként: „Most mi hegedülünk tinektek; aztán meg ti hegedültök minekünk”.

Fruzsinka kisasszony egy utolsó kézszorítással siet utánanézni a felterítésnek: az ő dolga az ezüst és a porcelán meg az asztalkendők. A szolgabíró úr kezet csókol.

– Domine spectabilis Judlium! – hangzik át a tanácsteremből.

– Viginti solidos! – zeng vissza a felelet a gyöngéd ölelkezés közben; mire általános hahota támad a teremben; a kövér asszesszor úr hasa megrázza a zöld asztalt a kacagás földrengésével. Úr, hajdú, principális és kancellista kórusban röhög fel unisono.

– Mi történt? – kérdé a szolgabíró, átlépve a törvénytartó-terembe.

Hát az történt, hogy arrul volt szó, miszerint az úriszék tagjai közt ezúttal is, mint a múlt alkalommal, negyvenkét körmöci arany osztassék-e ki rang és állás szerint, s erre kiáltá vissza a szolgabíró úr, hogy „viginti solidos”, amit a társaság összes tagjai igen jó quidproquonak találtak, kivéve a prefektus urat, aki igen kolerikus ember lévén, egyátaljában sohasem szokott nevetni, ez esetben pedig különösen azért nem, mert ő tudhatta legjobban, hogy a quidproquo ezúttal a quiproquora nagyon ráillett, s az egész társaság érdemes volt rá, hogy a szolgabíró ítéletét csak intra dominium apellálja.


VisszaKezdőlapElőre