Huszonkettedik fejezet
(Millen wala az feheerwaari waasaar ees az nemessi reoccupatio annac ideieebenn?)

Gőbölycsordák, ménesek, bivalygulyák, sertéskondák s azok között alkudozó, parolázó vásáros nép, falusi földesurak, hajdúiktól kísérve, cifraszűrös pásztornép, cigánykupecek, rongyos mentéiken ökölnyi, két sor ezüstgombokkal, eladásra szánt gebéiket fincoltatva, közben egy-egy egzotikus alak, oláh boér, magas süvegével, piros sipkás szerbek, egy-egy turbános fő; a kiűzött muzulmán nép maradványa, aki utolsó megmaradt juhait jött ide eladni, hogy aztán ő is mehessen a többi után. Még egy pár tevéje is van Alinak, azt is szeretné rásózni valakire; de biz azzal mindenütt kinevetik; nem paripázik itt azon a púpos hátú állaton senki, csak vigye haza Ázsiába.

A sátorváros, a ponyvatábor a csizmadiák és szűrszabók soraival kezdődik, azután jön az ország minden részeiből idesereglett árusok tömérdek tarkabarka bódéja. Külföldi áru nincs. Törvény és császári pátens egyaránt megtiltotta a haszontalan külföldi áruk behozatalát. Ami itt libeg-lobog, mind hazai kartony, szepesi vászon, gyöngyösi privilégium, fehérvári szűr, pukovai posztó, határszámra az osgyáni edény; egész torlaszok tulipántos ládákból; de a kolompárosok üstjeinek is van kelete, s az előkelő világ bőven látogatja a fabódékat, ahol őseink asztali luxusát, a cintányérokat árulják.

Készpénzben megy minden fizetés; de azért megtörténik, hogy mikor Reviczky uram őkegyelme (onnan Nagyváradról) egy egész rideg gulyát összevásárol, s történetesen nincs nála az egész szükséges pénzösszeg, kihúzza a csizmaszára mellől az ezüstnyelű evőkését, s azt hagyja ott zálogban az eladó boérnál. Tudja az jól, hogy az a kés ezreket megér, s ki lesz váltva a napjára.

Délfelé aztán áldomásra kerül a sor, a lacikonyhák megnépesülnek: a jó cigánypecsenyének nem kell cégér, elárulja azt a csalogató illat, s minden bor jó bor arra, még a bicskakinyitó karcos is.

Hanem a „Cserepes” csárda csak a nemesurak számára áll nyitva. Ott drágán mérik a bort, furkósbot hosszával.

Ezúttal a velenceiek foglalták el hamarább a hosszú asztalt a söntés mellett. Mert van ott több asztal is; de ez a „felső tábla” a díszasztal, ahonnan elsőkézből kapni a bort, s ahonnan legközelebb lehet odarikkantani a cigánynak, hogy kinek a nótáját húzza. A cigánybanda oda van letelepedve a nagy banyakemence padkájára.

A velencei nemesek tehát már letelepedtek a keresztlábú asztal körül, s húzatják a maguk nótáját:

Én is iszom veletek,
Ha veletek lehetek,
      Egy pohár bort.
Ha veletek
Nem lehetek,
      Azt sem bánom,
Úgy is unalmas
Az éjjeli
      Dínomdánom.

Most azonban megérkezik a bicskei nemesfiatalság. Mindeniknek ott reng a markában a hatalmas ólmos fütykös vagy a kampós orrú rézfokos; amiket a velenceiek már szépen felraktak az asztalra, mintha az is hozzátartoznék az evőeszközökhöz. A később érkezettek meglátják, hogy a másik fél már elfoglalta a jobbik asztalt.

– Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát! – mordul fel a csapatvezér, Bognár Laci. – De korán megéheztek a velencei urak!

– Bizonyosan belenyertek, mint Bertók a csíkba, s annak az áldomását isszák! – kontrázik neki egy köpcös termetű ragyabunkó.

Azt pedig tudvalevőleg nem szeretik a tavak és lápok körül lakó nemesurak, ha a sport ezen legalsóbb nemével, a csíkfogással bosszantják őket.

De még most nem vesznek össze. Ki a bolond verekednék ebéd előtt? Elébb lakjék jól az ember. Addig tarthat az ember barátságot – kiegyezik.

Bognár Laci odalép nagy hetykén a hosszú pad végén ülő legényhez, és megszólítja gavallérosan:

– Hát, Csonka Péter pajtás, nem cserélnénk pipát?

Az, aki a pad végén ül, okvetlen a legvitézebb hőse a velencei köztársaságnak, mert a hajcihő őnála kezdődik meg. Van is ahhoz való termet ottan.

– Eb, aki szavának nem áll! – felel vissza Csonka Péter, s nyújtja cserébe a pipáját a bicskei nemesnek.

Méltóztassék! – mond amaz lovagias nagylelkűséggel. – Pedig az én pipám tajték, és ezüst a kupakja!

– Az enyém ugyan csak cserép – felel vissza a velencei –, hanem az aljára egy körmöci arany van forrasztva.

Tehát egyik sem érezheti magát lefőzve.

– Hát mondok, nemes barátim – szól erre Bognár Laci. – Amíg mulatunk, mulatnánk gavallérosan; az urak már elfoglalták a cigányt; de mink meg hoztunk magunkkal dudást meg tárogatóst. Hát mondok, hogy egyszer az egyik hadd húzza az urak nótáját, aztán meg a másik hadd fújja a mi nótánkat.

– Váltogatva, mint a két hajdú a deres mellett. Én se bánom.

Ezt hát tenyércsapással megerősítik.

Azzal a bicskei nemesifúság is letelepedik a maga asztala mellé, s rákezdi fúvatni a maga nótáját.

Nincs annak semmi baja,
Kinek kenyere, sajtja.
      Van nekem egy kis tanyám,
      Ott lakik barna babám.
      Van kenyerem, szalonnám.

S ez így megy szép barátságosan az első pint borig. Addig csak a cigány húzza, akinek azt lehet mondani: „ácsi”, s aztán elszakad a nóta, s a két asztal azalatt ha átkiabál is egymáshoz, a megszólítás el nem marad: „Nemes barátim!” – Hanem a második palacknál már a nemes társaság is vele dalolja a zenével a nótát, s az éneklőnek már nem lehet azt mondani, hogy „ácsi”, amiből az lesz, hogy utoljára egyszerre éneklik mind a két népdalt, s cimbalom, hegedű, duda és klarinét egyszerre pengeti, húzza és rikoltozza mind a kettőt, s becsületbeli kérdés támad belőle, hogy melyik ordítja le a másikat?

Pedig külön-külön mindenik nóta igen szép; de együtt és egyszerre hangoztatva, pokolbeli hangománnyá kavarul.

A velencei előcsahos nem állhatja tovább a vexatiót; a második palackot meg sem várta, hogy kiürüljön; nem sajnálta azt a jó piros bort a fenekén, felkapta, s odavágta a falhoz, a bicskeiek feje fölé, hogy az üvegcserepek mind azoknak az asztalára hullottak, s azzal a markába kapva a rézfokosát, megütötte vele a mestergerendát, elordítva a csatajelszót:

– Nohát, ki a legény a csárdában!

Pedig bizony mind legény volt az! Tizenegy bicskei, tíz velencei legény; egyik sem rosszabb a másiknál; mind csákányra, fütykösre kapott, s pörgette a kezében a veszedelmes fegyvert. Azt szokta a magyar mondani ilyenkor: „Csak a fejét! Hogy meg ne sántuljon!”

E veszedelmes pillanatban jelent meg az európai békéltető bizottság a hadakozó felek között, nemes Kadarcsi Keő István uram és Leányváry postamester úr képében, akik ketten középre fogva, auffírolták a már-már megbajuszosodott Ráby Mátyást a társaságnak.

Az öreg kuruc a maga vedlett kacagányával, az agyarára fogott makrapipával olyan nyugodtan nyomakodott a két veszekedő tábor közé, mintha a genfi conventió minden vereskeresztje védelmezné az oldalbordáit. Meg se hunyorodott a nagy lármára. Felemelte a rézfokosát magasra. Ismerte azt a fokost már mindenki a furcsa formájáról; aztán a maga recsegő hangjával fölkiálta:

– Silentium! Csitt, vásár! Ej, ej, nemes fiatalság! Hát már megint összefeleseltetek! Ilyen korán! Hisz még fele sem ivott a hajdúságnak! Hát hiszen ha csak bevert fej kell, rezolválok én nektek annyit, hogy akár megunjátok! Nemes barátaim! Hallgassátok meg a propozíciómat! Íme, idefolyamodott hozzánk ez a derék nemesúr, akit itt láttok; tekintetes nemes, nemzetes és vitézlő Murai és Rábai Ráby Mátyás úr; annak a néhai vitézlett Ráby Istvánnak a fia, aki a nemesi szabadságért annyiszor kiontotta életét. Ezt a derék nemesurat az ő távollétében, holmi szentendrei pugris pógárok az ő nemesi kúriájából ejiciálták, azt törvénytelenül occupálták. Most ő bennünket, velencei és bicskei nemes hazafiait, felszólít és fejenkint két forint diurnum és a forspont megfizetése mellett megbíz, hogy a törvénytelen occupálókat az ő igazi ősi telkéből kihányjuk, kiverjük, kidobáljuk. Azért én tinektek azt proponálom, hogy a mostani vitát tegyétek félre a jövő fehérvári vásárra, addig is írjátok fel a mestergerendára, hogy feledségbe ne menjen, most pedig cum gentibus üljetek velünk együtt szekérre, s aztán „Vivát reoccupatio!”

Csonka Péter erre megsodorintá a bajuszát, s azt mondá:

– Jól van! Dehát kik menjünk el?

– Hát valamennyien, akik itt vagytok. Fizeti ez az úr a diurnumot.

– Nagyon sokan leszünk ahhoz.

– Nono, fiam! Csak ne böstörködj! Huszonegyen vagytok. Négy szekérrel leszünk, négynek a lovaknál kell maradni. Marad az attakhoz csak tizenhét legény.

– Az is sok egy Szentendrének!

– Csak nem kell az ellenséget megvetni.

– Dehogy vetjük meg. Csak azt nem szeretném, ha ezek a bicskeiek azt mondanák, hogy tíz velencei legénynek nem volt kurázsija egymagába bemenni Szentendrére reoccupálni.

Ezt meg a Bognár Laci nem hagyhatta szó nélkül.

– Nohát, a bicskeiek kurázsija sem maradt otthon a padláson. Hát én meg azt mondom, hogy menjünk hát együtt, cum gentibus – hanem egyet közülünk lóháton küldjünk előre, s adjunk neki nagy egérutat, hogy vigye meg az izenetet szentendrei bírák uraiméknak, hogy jövünk ám rájuk egész készülettel. Ne mondják, hogy mint a haramiák támadjuk meg őket, orozva; hadd várjanak ránk egész készülettel, ahogy illik.

Dejszen beszélhetett azoknak aztán Ráby Mátyás, postamester, nemesek hadnagya, hogy ez tiszta bolondság lesz, Szentendrének nagy az ereje, ha azt összeszedi, száz is jut egy ellen; nem hagyták azok magukat arról leverni! Tetszett mind a két félnek az az ötlet, hogy ők hát mint egy hadviselő potentát, megizenik előre a háborút az ellenségnek. Felültették a legfiatalabb legényt a legtüzesebb lógós lóra, s elereszték az izenettel, s hogy annál nagyobb egérutat vehessen, késő estig ott ittak a Cserepesben a Ráby contójára, s sorba csókolták a derék nemesifjút; este volt, mire fel lehetett őket rakni a négy szekérre. Ott aztán elaludt valamennyi.

– Urambátyám – szól szepegve Ráby Mátyás –, én attól tartok, hogy minket nagyon meg fognak rakni Szentendrén.

– Attól ne tarts; hanem azon imádkozzál, hogy odáig ki ne törjük a nyakunkat.

Ez csakugyan nem volt fölösleges aggodalom. Mert a velencei lovak éppen annyi bort ittak, mint a bicskeiek; tudniillik a kocsisaikkal együtt ittak annyi bort. Aztán mind a négy kocsis becsületbeli dolognak tekintette, hogy a másik őt meg ne előzze, annálfogva a postamesterék bricskája szüntelen abban a veszedelemben forgott, hogy eltörik a tengelyét, vagy belefordítják az árokba.

Nem történt semmi baj. Akik Bacchusnak áldoztak, azokra Jupiter gondot visel. Reggelre mind épkézláb érkeztek meg a pomázi „Pipagyújtó” csárdához; még csak egy istráng sem szakadt el. Ott pihenőt tartottak, a lovakat megkapatták; a nemesurak leugráltak a szekerekről, s kinyújtózták a tagjaikból az álmot, aztán felköltötték a kocsmárosnét, hogy csináljon nekik magyar kávét.

Az volt ám a valami! A „magyar kávé”. Aminek az alkatrészeit képezte a vörös bor, gyömbér, magyar bors, tűznél megforralva, s forrójában bekapva. Szittyagyomor kellett ahhoz. Az aztán egészen újjászülte az embert egy napra. Még akkor Hahnemann nem is álmodott a homoeopathiáról, s már a magyar tudta, hogy a mámort legjobban ki lehet gyógyítani – borral.

Az etetés alatt az előreküldött lovas legény is visszaérkezett a csárdához. Jó híreket hozott. Egész Szentendre talpon van. Bírák uraimék kidoboltatták városszerte, hogy minden fegyverfogható lélek dorongot, vasvillát, cséplőt ragadjon, az egész drabantság, csőszök, erdőkerülők glédába felállíttassanak a Ráby úr háza előtt; belül az udvaron pedig esküdt uraimék helyezzék el magukat a repulsióra felfegyverkezve. Ott lesz az egész frekvencia.

Hahó! Milyen örömrivalgás fogadta ezt a jó hírt! Lesz hát kivel verekedni! Rögtön siettek felszerszámolni.

– Csitt csak, nemes barátaim! – monda nemzetes Kadarcsi Keő István uram. – Elébb csináljuk meg a stratagémát. Mert minden patáliánál ez a fődolog. Most én kommandírozok. Tehát ismerni kell legelébb is az erősséget, amit be akarunk venni. A várnak két frontja van. Az egyik a budai utcai felőli kapu, a másik a kertek alatti kapu. Azért kétfelé kell osztani magunkat. Az egyik csata az utca felől kezdi meg az attakot, a másik csata azalatt a szőlők alatt elkerülve, a kertek alól veszi be a sáncot. Az egyik csata lesz a velencei, a másik a bicskei nemesfiatalság.

Az öreg kuruc nemcsak nagy stratéga, hanem egyúttal nagy pszichológ is volt. Jól ismerte a tábora természetét; ha együtt viszi a támadásra a velenceieket meg a bicskeieket, azok legelébb is egymás között fognak összeverekedni az elsőbbség fölött, s egyik sem fogadja meg a másiknak a szavát, s az egymás fölötti versengéssel elszeleskedi a dolgot.

– Nohát, ki kezdje a támadást az utca felől? Ki a kertek alól? Szalmát húztak rá. A rövidebb szál jutott Bicskének; azé a kertek alatti diversio.

– Hát már mink hátulról támadjunk-e? – pattogott nemes Bognár Laci, duzzogva.

– Nemes atyámfia! – csitítá őt a vén kuruc. – Tanuld meg azt, hogy aki a hétfejű sárkányt megtámadja, annak sehol sincs „hátulról”, mert minden oldalra jut egy feje. – Ti a hátulsó frontját ütitek az ellenségnek.

Annyi concessiót mégis kellett nekik tenni, hogy ők két szekérrel előreindulhassanak, hogy a kerülőt megtehessék a szőlőkön keresztül, s egyszerre érjenek oda a velenceiekkel.

– No, de minekelőtte elindulnánk – szólt a Csonka Péter –, nem zengedeznénk el egy istenes zsoltárt, ősi kegyes szokás szerint?

– De bizon jó lesz! Hol a kántor? Álljunk karikába, nemes fiatalság.

A ripacsos képűt hítták kántornak.

– No, hát azt a Szent Dávidné zsoltárát.

Rákezdték szép harmóniával az ájtatos zsolozsma hangjait ömledeztetve kegyes ajkaikról.

Uram, büntesd meg a hagymát!
      Mért keserű?
Lám a répa mily édes!
      Ha megfőzik disznólábbal
      Vagy órjával,
Apád is megeheti!

Biz ez eléggé szép himnusz Szent Dávid feleségétől. Tudunk mink ilyent többet is; de most nem érünk rá; csülökre, fiúk! Aztán hadd menjenek előre a bicskei vitézek.

Nemsokára az öt kocsi porfellege kergette egymást; amiből kettő eltűnt a szőlőhegyek között, s aztán csak a három kocsi tartott egyenesen az országúton neki Szentendrének.

Már messziről lehetett hallani a közeledőknek, hogy verik félre a harangokat valamennyi toronyban. A hírnök igazat mondott. A város végén már nagy néptömeg foglalta el kétfelől a bakhátakat; de azok többnyire csak gyerekek meg asszonyok voltak, akik harsány zsivajgáson kívül egyébbel nem állták útját a támadó seregnek.

Hanem aztán a Budai utca meg volt szállva a hadsereg zömétől. Ott tömörült, nemzetiségek szerint csoportosulva, a kicsődített férfilakosság az utca átelleni részén; a magyarok furkósbotokkal, a svábok cséphadarókkal, a rácok vasvillákkal – biz abból száz is jutott egyre.

A Ráby háza előtti utat azonban a rendes hadsereg foglalta el, városi drabantok, bakterok, csőszök, erdőkerülők, cúcákkal, alabárdokkal és disznólábakkal felfegyverkezve. (Ez utóbbi a régi kovás puskának a díszneve.)

E falanx előtt állt teljes ünnepi ornátusában, azazhogy levelibékaszínű mundérban, a kisbíró, nyakában a rézdobbal, s azon irgalmatlanul dobolta a rohamra serkentőt, és szájjal is buzdítá a vitéz harci népet kegyetlen ellenállásra.

A legelső volt, aki leugrott a szekérről, a Csonka Péter.

– Ejnye, aki zöld angyalod van! – kiálta a kisbíróra. – Nem tudod jobban ütni azt a dobot? – S megmutatta aztán neki, hogyan kell, olyat ütött neki az ólmos botjával a dobjára, hogy azon rögtön beszakadt a bőr; akkor pedig megfogá a rézdobot, s úgy csapta bele a kisbírónak a fejébe, hogy annak nyaka beleszorult, mint a torkos kutyának a tejesköcsögbe, s minthogy a nyavalyás se látott, se hallott, amiatt vaktában a csás lónak ment neki, az meg felrúgta, hogy csak úgy hempergett. A sok kaszás, vasvillás, dorongos ember véghetetlen nagyot kacagott ezen a tréfán.

Amint aztán a többi hét nemeslegény is leugrált a szekerekről, az armádia észrevette, hogy ennek fele sem tréfa, s nosza, loholt befelé az erősségbe hajdú, csősz, bakter az egész fegyverzettel, s ugyan igyekeztek maguk után bezárni a kaput. Csak akkor kezdték aztán rá a gyilkos fenyegetőzést, mikor már biztos helyen érezték magukat.

Az összecsődült nép nem vett részt az ütközetben, az csak nézte a mulatságot.

A Csonka Péter megpróbálta elébb a vállával kivetni a sarkából a kisajtót; de az nagyon be volt már kötözve. Szabályszerű ostromhoz kellett fogni.

Nemzetes Kadarcsi Keő István uram maga nem szállt le a szekérből; onnan kommandírozott felállva.

– Vegyétek csak le azt a kútgémet onnan az ágasról, nemes barátaim. Aztán neki a kapunak vele!

Négy legény nagy hirtelen lekapta a csordakút ágasáról a gémet, s azzal aztán nekilódultak a kapunak, mint a római faltörővel; míg három vitéz a kisajtót vívta ólmos botokkal. Hanem a bennlevők is vitézül védelmezték ám magukat. Az udvaron voltak ölbe rakott hasábfák, azokat hajigálták ki az ostromlókra; ezek meg természetesen vissza őreájuk. Hogy mindez nem történt meg cifra áldások nélkül, azt el lehet képzelni.

Odabenn az udvarban bíró uram meg nótárius uram parancsoló szava hangzott, különösen fennhangon emelve ki azt a vezényszót: „Ha be találnak törni, minden puskából tüzet kell reájuk adni!” Ennek ellenében dörgött a Csonka Péter fenyegetése: „El ne próbáld sütni azt a disznólábadat, mert akkor meghalsz!” Ő maga felmászott nagy vakmerően a kisajtó bolthajtására, s aztán a ház párkányáról a macskajárás tégláit szedegetve le, azokat hajigálá az ostromlottak fejére.

Hanem mind e hősi erőfeszítésnek nem lett volna sikere, ha a bicskei segélycsapatok idején meg nem érkeznek. Ez azután eldönté a csata sorsát. – Egyszerre csak a kert felől nagy rivallgás támad, az ellenség hátulról tört be a várba.

Arra az udvarban iszonyú zűrzavar támad; bot pufog, ember ordít, a megriasztott sokaság menekül, amerre ürességet lát; fel a szomszéd ház falának, be a házba, a góré alá, az istállóba. Erre a velenceiek is átugrálnak a zárt kapun, s hős költő legyen az, aki azt leírja, ami odabenn történik!

– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! – kommandíroz a szekérről nemzetes Kadarcsi Keő István uram. – A nép röhög és rettenetes jókedvvel mutogatja egymásnak, amint egy-egy ismerős tanácsbelit lát a szomszéd ház tetején négykézláb végigmászni: „Ahol megy, ni!”, aztán meg mikor egy-egy kedvenc jó emberét, mint a macskát, keresztülhajítják a kapun, hogy csak úgy nyekken, mikor a földet éri. Jaj, de nehezen sajnálják! Pedig nótárius uram is az utóbbiak között van. Őtet dobták ki előbb, utána meg a Csutora Miskát, a bátyját. A ruhájuk úgy össze van tépve, mintha sasokkal vaskodtak volna, betört fej, kiütött fog, kék folt, amennyi csak dukál. Amint tovaszaladnak, szidva az egész világot, de csak egy ember sem akad a nép közül, akik a kabátjukat leporolja. – De legjobban megjárják azok, akik a házba bemenekültek; mert azok közül egy sem marad, ki a Tripartitum III. r. 22. törvénycikkelyéről kellő felvilágosítást ne kapna. Azokat, mint az estrengára fogott juhokat, billogozzák meg, fustélyokkal, s úgy eresztik el a kert felé. – Bíró uram, maga nagy veszedelmére, azt gondolta ki, hogy a kéménybe meneküljön; de ott meg egy kis szalmát gyújtottak alá, azt azután nem állhatta sokáig, keresztül akart bújni a kürtőn. A fejének sikerült is, meg a két karjának, de a teste alsóbb részeihez nem volt ez a kémény szabva; azoknál fogva fennakadt, s csak úgy deklamált aztán a kéményből kifelé, mint a skatulyából kiugró kis ördög. Úgy kellett a kéményt kibontani, hogy kiszabadítsák, mikor vége volt a reoccupatiónak.

Mikor aztán tiszta volt a fundus, akkor kinyitottak ajtót, kaput, s szekerestől együtt beinstallálták a visszafoglalt házába Ráby Mátyást.

– Nohát, nemesuram, hogy tetszett a reoccupatio? – szólt nemzetes Kadarcsi Keő István uram, pipáját kiverve a tenyerébe.

Biz az tiszta munka volt; valljuk meg az igazat. Kár, hogy már kiment a divatból.

Elöljáró uraimék azonban tanultak ebből a példából kettőt. Az egyik az, hogy a jámbor polgár, ha verekedést kezd a nemesurakkal, hát akkor őtet verik meg. A másik meg az, hogy a jámbor paraszt, mikor azt látja, hogy az elöljáróságot döngetik, nem tartja helyette oda a hátát; hanem igen jó mulatságnak veszi a dolgot.

A nemes reoccupáló urak aztán a munka bevégeztével, biberunt magnum áldomás, s szépen búcsút vevének a visszahelyezett házigazdától:

– Máskor is szolgálatjára állunk az úrnak!

E szókkal nyújtá kezét másnap reggel (az áldomás után) nemzetes Kadarcsi Keő István uram Ráby Mátyásnak: ami elég szép leereszkedés volt tőle, aki Bocskay Istvántól nyerte a nemességét, holott ez csak III. Károlyig tudja felvinni az eredetét.


VisszaKezdőlapElőre