Huszonötödik fejezet
(Mellbenn ember meghghilkoltatic, aneelkevl, hogi ember meghghilkolnaa wala.)

E tíz hét alatt elég ideje volt Rábynak elmélkedni a maga történetének charadái fölött.

Vajon kinek a munkája volt ez az ő megmérgeztetése? A megtámadott tanácsbíráké-e? Vagy a hivatalától megfosztott udvaroncé? Vagy megszökött feleségeé? – Nem találta ki.

Az egész tíz hét alatt senki egy teremtett lélek sem nyitotta rá az ajtót, hogy felőle tudakozódjék, a chirurguson meg a Böske cseléden kívül.

Pedig hiszen, ha ellenségei nagy számmal voltak, de jó embereinek is csak kellett lenni. Ott volt a nagybátyja, a Rotheisel Abrahám, Avakumovics uraimék, a rác pópa – hát a háladatos nép?

Eleget követelte a Böskén, hogy ez meg amaz nem volt-e itt látogatóban? De az vagy azt felelte rá, hogy volt itt, de éppen akkor jóízűen aludt az úr, vagy azzal ütötte el a dolgot, hogy a tilógus megtiltotta minden embernek a beteg háborgatását.

Mikor nyár vége felé a szőlő zsendülni kezdett, a jó Böske egy tányérka gohérral lepte meg a lábadozó gazdáját.

Ráby azt kérdezte tőle, hogy ki hozta azt a szőlőt?

Böske azt hazudta, hogy Szentendréről voltak itt az ismerős gazdák, azok hozták. Pedig voltaképpen ő maga vette azt a béréből.

– Hát mért nem eresztetted be őket hozzám? – zsémbelt rá a lábadozó. S aztán addig veszekedett a cseléddel, míg az utoljára kivallotta, hogy biz itt nem járt se ma, se tegnap, sem az egész tíz hét alatt se rác, se zsidó, se úr, se paraszt.

Ekkor meg ezért haragudott meg a Ráby. Hogy ez hazugság! Bolond beszéd.

Ez világos fillentés.

Erre aztán a Böske ríva fakadt, hogy őneki nem akar hinni a gazdája, s aztán elmondott neki mindent a maga védelmére. Hogy az emberek milyen rosszak! Szántszándékosan kerülik a beteget. Félnek tőle. Minden rosszat reáfognak. Azt beszéli apraja-nagyja, hogy az ő ura megérdemelné, hogy lenyakazzák, mert el akarja adni az országot. A postamester is azt izente, hogy nem mer idejönni hozzá, mert fél, hogy meglátják, s hogy ha meggyógyul az úr, csak menjen fel Bécsbe, itt ne maradjon ebben az országban.

A jámbor cseléd igazat beszélt. Rábynak olyan veszett neve volt már költve, hogy azt az excellenciás uraktól le a suszterinasig mindenki szidalmazta. Hanem ő azért mégis úgy megharagudott azért az őszinte felfedezésért a Böskére, hogy rögtön elkergette a szolgálatából. Kifizette neki az egész esztendei bérét, de egy óráig sem tűrte meg őt tovább maga körül.

A lábadozó betegek ingerültek és háládatlanak.

De Rábynak igaza is volt.

Aki olyan munkára vállalkozik, mint ő, annak nem szabad azt meghallani, hogy mit suttog odakinn a haraszt, mit csiripelnek a háztetőn a verebek. Annak menni kell a maga útján előre, a maga terve szerint, s nem tekinteni a háta mögé, nem látni meg a fintor pofákat, nem venni magára az utánakiabált gúnyneveket, szidalmakat, nem jegyezni fel, hogy mi volt az, amivel most hátba hajították: sárgöröngy, záptojás vagy rohadt alma? Mert aki ebben válogat, annak nem való az ilyen kísérlet. A nép jóltevőjének lenni! Vasfej és rinocéroszbőr kell ahhoz. – Azért igen jól tette, hogy eltávolította magától azt az egyetlen utolsó cselédet is, aki bolondos jóhiszeműséggel behordta neki, hogy mit beszélnek felőle odakinn a hetivásárban.

Most aztán olyan egyedül maradt a világon, mint a fészekből leesett meztelen fiaveréb.

Amint annyira összeszedhette magát, hogy a szobát elhagyhatá, rögtön felvitette magát Bécsbe. Ezúttal nem gyorsparaszttal utazott, azt nem állta volna ki, hanem borszállító hajón, amit lovakkal vontattak fel Bécsig. Eltartott az odáig utazás nyolc napig. Hanem annyit nyert vele, hogy a friss levegő a vízen egészen talpra állította; mire Bécsbe ért, a megsoványodáson kívül semmi sem tanúsítá a kiállott nagy veszedelmet.

Elmondta a császárnak, hogy mi történt vele. A császár azt tanácsolta neki, hogy senkin se kereskedjék a megmérgeztetése miatt, mert ha a vármegye elé viszi a dolgát, „dann sind Sie gefroren!” (ipsissima verba). Ahelyett adott neki utasításokat és intimatumokat minden dicasteriumhoz, és legnagyobb szigorral sanctionált oltalomlevelet minden bántalmaztatás ellen.

Ráby Mátyás egészen páncélba öltöztetve tért vissza Budára.

Ezúttal nem volt már tréfa a küldetése.

Az új districtualis commissariusnak meg volt parancsolva, hogy egy „mixta deputatióval” menjen ki a helyszínére, s Ráby Mátyásnak a vádpontjait az elé terjessze.

A „mixta deputatióban” a karok és rendek tisztviselőin kívül előkelő katonatisztek is részt vettek. Azoknak egyike volt Lievenkopp (most már őrnagy), aki azóta csakugyan örökölte a gazdag nagynénjét, s kifizette hitelezőit az utolsó inggallér-varrónőig becsülettel. – S a katonákkal nem lehet olyan könnyen komédiázni.

Amint Ráby Mátyás visszatért Budára, s a kerületi biztosnak átadta a császár parancsát, rögtön tudtára adatott a szentendrei praefectusnak, hogy ez s ez napon a bizottság meg fog érkezni, és Ráby Mátyás feladása nyomán nemcsak a városi tanácsháznál, hanem az uradalmi prefektúrában is vizsgálatot fog tartani; tehát aszerint történjék az intézkedés.

Ugyanakkor a városi tanács, külső és belső, újból fog megválasztatni. Erről a választásra jogosított teljes gazdák és egyéb polgárok tudósíttassanak, s hogy mindez szép rendben mehessen végbe, kétszáz lovas katona számára szállás készíttessék; mivelhogy egy egész dragonyos escadron fog ez alkalomra odaküldetni. Ez az utolsó biztatás tette meg.

Lett nagy rémülés Izraelben.

A parancsolat vétele után gyorsan futtatott a prefektus úr a nótárius után. Még a porcelán pipáját is összetörte, olyan méregbe jött, s a bársonysipkáját úgy odaverte az asztalhoz, hogy leszakadt róla az ellenzője.

– Odavagyunk falustul! – jajveszékelt a prefektus, mikor a nótárius urammal együtt maradt. – Most lesz még csak, ami lesz! Jön a mixta deputatió. Nyakunkon a filiszteusok. Az az új districtualis commissarius olyan, mint egy fakutya; beszéltem vele, azt sem mondta, hogy „szervusz”. Mindenre csak azt mondta, hogy az instructiói szerint fog eljárni. Hiszen jó volna, csak én adnám neki az instructiókat. De még jobban félek a katonátul. Csak ezt a Lievenkoppot ne küldték volna rám! – Hoztál köpönyeget?

– De hisz az régi jó ismerős.

– Az a baj, hogy jó ismerős! Dagadjon meg! Nagyon is ismeri a házam táját. Belém lát!

– Aztán egyszer-másszor, úgy tudom, kölcsönöket is fogadott el a prefektus úrtól.

– Az a baj, hogy visszafizette. Alig van két hete, hogy megküldött mindent az utolsó aranyig. Sohase hittem volna, hogy kaszna tiszt olyan jól emlékezzék arra, hogy kinek mivel tartozik. De bár ne emlékezett volna rá! Héj, drága aranyok lesznek azok nekem. – Sohasem történt az még velem, hogy valami deputatus énnekem küldött volna aranyokat! – Romlik a világ! – Hoztál-e köpenyeget?

– Eh, mit? Láttam én már karón varjút!

– Láttál bizony, ebanyád, de nem ettél belőle. Tudod-e, hogy mit izent a commissarius? Azt, hogy annak a gézengúz Rábynak a feladásai folytán a legszigorúbb házmotozást fogja végrehajtatni nemcsak a tanácsháznál, hanem a nótárius házánál, meg nálam is. Felhányatja az egész kastélyt. – Hoztál-e köpenyeget?

– Dejsz énnálam kutathatnak. A nagy ládát meg nem találják.

– Nálatok nem, mert ti jól eldugtátok a magatokét, de annál könnyebben kézre kerítik énnálam az én ládámat.

– De hát ki tudhat arról valamit?

– Hü! Bolond! Ki tudhat róla? Hát nem elég, ha a Fruzsinka tudja?

– Azt hiszi prefektus úr, hogy az elmondta a Rábynak?

– A Rábynak nem, hanem a Lievenkoppnak. Mintha előttem látnám, s a füleimmel hallanám, hogy mit beszéltek egymással, mikor odalenn spaciroztak a labirintusban. Csak hogy elvetesse magát a kapitánnyal, bizonyosan elmondta neki, hogy „Van ám az én bátyámnak egy ládája, tele obligatiókkal, az egész vármegye, a dicasteriumok, meg az udvari kancellária mind benne van abban. A nagy uraknál kinn levő pénzei felmennek százhúszezer forintra.” Ilyeneket szoktak a kisasszonyok beszélgetni a gavallérokkal, mikor egyedül maradnak. Aztán bizonyosan, mikor egyszer-másszor az ember nem küldhetett neki mindjárt pénzt, amikor meg volt szorulva, hát azt is elmondta neki a Fruzsinka, hogy most a bátyám nem küldhet, mert ez meg az a tekintetes úr nem adta még meg az interest. A Lievenkopp bizonyosan tud már mindent. Ha pedig megkapják nálam azt a sok contractust, miegymást: egybe kérdőre vesznek, honnan szereztem tíz esztendő alatt azt a sok pénzt, mikor idejöttemkor még a magam birtokára is auctiót szedegettem fel? S mit mondjak? Kincset találtam? Ha pedig én belekeveredem a csávába, kendtek mind utánam potyognak bele. Mert azt minden ember tudja, hogy fél alma nem terem a fán. Hát ha az egyik felét megtalálták valakinek a zsebében, a másik felét is megkeresik a másiknak a zsebében.

– Hiszen ezen nagyon könnyen segíthetünk. El kell dugni ezt a ládát úgy, hogy ne találják meg.

– Azt bolond nélkül is tudom. De kire bízzam, hogy dugja el? Hiszen minden ember gazember már. Hajdú, kancellista, ispán, sáfár, ha rábízom a kincsemet, amint azt megtudja, hogy egyharmad rész a feladót illeti, rögtön elárulja. Ha magam viszem valahová, pincébe, padlásra vagy az üvegházba, meglátnak, és így megtudják, hogy odadugtam. Mind spion az egész világ! Csak mi ketten vagyunk még becsületes emberek, Kracskó öcsém.

– Semmi baj. Majd eldugom én azt a kis ládát, úgy, hogy ítéletnapig sem talál rá senki.

– Hát’sz azért kérdeztem, hogy hoztál-e köpönyeget.

– Hoztam; de letettem odakinn a pitvarban.

– Nohát, akkor most eredj haza, aztán megint gyere vissza, de köpönyegestül gyere be. A köpönyeg alatt hozz valami üres ládát, hogy lássák a népek, hogy hozasz valamit, aztán hogy mikor elmégy s látják, hogy elviszesz valamit, ne gondoljanak valamit.

Kracskó Mátyás úgy tett, ahogy Zabváry úr utasítá, elment, s visszajött köpönyegestül, valami üres céhládával.

Zabváry úr már akkor készen tartá a maga ládáját, amit erősen lepecsételt mind a nyitjánál, mind a nyolc sarkán.

– Nohát, itt van. Tedd el, de jól. De olyan jól mégse tedd el, ahogy mondtad, hogy ítéletnapig ne találjon rá senki; hanem, hogy nekem ezt megint előadd, amint a mixta deputátió elmegy a nyakunkról. Aztán tudod, adj róla nekem egy sor írást, hogy ez s ez ládát tőlem átvetted, s azt nekem visszaadni tartozol, mihelyt én előkérem. Mert hát tudod, hogy rossz a világ. Nincs már benne több becsületes ember, csak mi ketten; de mi ketten is nagyon jól tesszük, ha kötve hiszünk a komának.

Kracskó Mátyás megírta a reverzálist, aztán köpenyege alá vevé a kicserélt ládát a veszedelmes obligatiókkal, elvitte azt magával, s el is dugta azt úgy, hogy semmi commissió rá ne találhasson.

Amint a határnap elérkezett, melyen a vegyes bizottságnak ki kellett menni Szentendrére, Lievenkopp azt izente Ráby Mátyásnak, hogy jó lesz neki egy órával későbben indulni el, mint a commissió tagjának, de semmi esetre se korábban. Természetes, hogy nem fogadta meg. Csak azért is korán hajnalban indult el, hogy ő legyen ott elébb.

Szerencséje, hogy más embernek is volt rá gondja, nemcsak saját magának. A szentendrei határban szemközt találkozott egy vadászó emberrel, akiben nagy csodálkozására Leányváry urat ismeré fel – a kirilájzumáról. Sohasem szokott az öregúr vadászni, vajon mit vétettek neki éppen mai nap az ártatlan nyulak, hogy fegyveres kézzel támadjon ellenűk? Megállíttatá a kocsiját, amint meglátták egymást.

– Hát urambátyám mire vadászik?

– Terád vadászok, öcsém. – Szállj le csak abbul a hintóbul, aztán gyere velem egy kicsit diskurálni. Nem szükséges a kocsisodnak a szájunkba bámulgatni, amíg beszélgetünk.

Ráby megtette, hogy leszállt a kedvéért, s akkor aztán az árokparton együtt sétálgatának előre, míg a kocsi lassan döcögött utánuk.

– No, ugyan régen nem láttuk egymást, öcsém.

– Ezt a szemrehányást ugyan nekem kellett volna elébb intéznem urambátyámhoz. Egész nagy súlyos betegségem alatt ajtót se nyitott rám.

– De furcsa beszéd! Hát nem oda lett állítva az ajtód elé egy hajdú, aki valahányszor hozzád akartam menni, mindig elutasított, hogy nem szabad hozzá menni másnak, csak a doktornak.

– Hajdú? Miféle hajdú?

– Hát bizonyosan nem a Krisztus koporsója mellett elaludt római lictorok egyike, hanem Pest vármegye hajdúja.

– S ki állította azt oda?

– Ezt én is kérdeztem tőle, azt mondta: a vicispán.

– S hogy mert az én ajtóm elé hajdút állíttatni a vicispán? Hogy nem mondta ezt meg nekem a Böske?

– Hát úgy, hogy a Böskének több esze volt, mint a tordai malacnak. A leány kivette a hajdútól szépen, hogy miért strázsál ő ottan. Annak az volt utasításul adva, hogy vigyázzon itt egy emberre, aki őrült, s ha egyszer az szaladni akar, fogja meg és kösse meg. Márpedig az bizonyos, hogy ha teneked a Böske megmondja, hogy itt egy hajdú bertáfol az ajtód előtt, te, amilyen nervozus a beteg, rögtön kiugrasz az ágyadbul, s in puris femoralibus szaladsz ki az udvarra, a hajdúval birkózni. Az pedig erős ember, te gyönge reconvalescens; megkötöz, bevisz az ispitályba mint futóbolondot, ahonnan azután, akit mint félbolondot vittek be, csak mint egész bolond kerül vissza. Hát ezért nem szól veled a Böske.

– S hogy haragudtam érte a szegény leányra. – Meg az egész világra. – Nohát, jól van. – Kibékültünk.

– Velem csak könnyen. De majd azokkal odaát!

– Az ellenségeimmel?

– Nem – a jó barátaiddal. Az ellenségeiddel elbánnál már, tudom, hanem, hogy a jó barátaiddal hogy jössz ki? Azt nem tudom. – Értsd meg a dolgot. Azt a tíz hetet, amíg te betegen feküdtél, nem hagyták potyába menni bírák uramék. Jöhetsz te már a császári paranccsal, hogy új bíróválasztásnak kell végbemenni. A te néped megint azt a magisztrátust fogja megválasztani.

– Az lehetetlen!

– Semmi sem lehetetlen. A nagyszájú kolomposokat, akik a népnek eddig szavukat adták, jól lekenyerezték. A te négy rác barátod mind megkapta a maga illetőségét, s most már azokra ne számíts. Bíró uram, nótárius uram, Paprika Péter uram nem sajnálták három hét óta csapra ütni a boraikat; mindennap eszem-iszom volt a városban. Nincs már olyan áldott jó ember a földön, mint a mostani tanácsbeliek. A szegény embereknek mind kenderföldet, kukoricaföldet ígérgettek a jövő esztendőre, s a szőlősgazdák közt kihirdették, hogy az idén nem szednek se dézsmát, se porciót, ha ők maradnak meg. Tégedet ellenben úgy eláztattak a nép előtt, hogy nagy szerencse lesz, ha a bőrödet szárazon elhozod közülök. Elhitették velük, hogy „te adórectificáló” vagy, aki azt ígérted a császárnak, hogy Szentendre az eddigi hatezer forint helyett jövőben harmincezer forintot fog fizetni. Hogy ezért kutatsz olyan nagyon a város jövedelmei után. Dühös rád az egész nép.

– De hisz ez képtelenség!

– Barátom! A nép mindent elhisz, csak sokszor és többen mondják előtte. Hát azt nem elhiszi, hogy a garabonciás diák hozza a jégesőt? – Most te vagy a garabonciás diák. Majd meglátod, hogy megváltozott azóta Szentendre, mióta itt jártál. Egy jó embered sincs benne.

– Hát az izbégiek?

– Úgy? A szegény izbégiek. – No, azokat, az igaz, hogy nem lehetett tőled eltéríteni. Úgy álltak melletted, mint a Sion hegye; s nem vették be a gebulát^[1]. Hanem azokkal meg tudod, hogy mit találtak ki? Negyednapja, éppen takarodás idején kiadták nekik a parancsot, hogy el kell menniök a pomázi utat csinálni robotba. Az aratás, betakarítás ideje alatt a jobbágyot kizavarni a legnagyobb kegyetlenség, mert jöjjön egy eső, s az egész termése ott vész a kepében. Az izbégiek közül több gazda ellenszegült a parancsolatnak, s a kényszeríteni akaró drabantokat kisbíró urammal együtt egy kicsit meg is ütlegelte. Akkor aztán katonaságot hoztak ellenük; az erőhatalommal ellenállókat befogták, felkísérték Pestre; a többieket pedig felcitálták tanúknak, s ott tartják, amíg a bíróválasztásnak vége leszen. Ilyenformán a te izbégi híveid ezúttal neked segítségedre nem lesznek. A többi pedig mind ellened van bőszülve. Azért azt a jó tanácsot adom neked, hogy te most addig a városba be ne menj a képes feledet megmutogatni, amíg a katonaság meg nem érkezik, hanem csavarogd el az időt itt velem a mezőn, s segíts nekem nyulat lőni. Ámbár tudom, hogy hiába adom neked a jó tanácsot, mert te, mint Almanzor Kalifának a fia, csak azért is azt fogod tenni, amit megmondtak, hogy ne tégy.

Nagyon jól mondta az öreg. Más emberi teremtés a vett felvilágosítás után ott ragadt volna az útban; Ráby Mátyásnak a csizmái meg éppen erre dühödtek meg; olyan vihetnékjük volt a gazdájuk lábait.

– Dehogynem megyek. Inkább most már sietnem kell közéjük, hogy hamarább beszélhessek velük, mint az urak megérkeznek. Isten áldja meg, bátyám! Láttam én már karón varjút!

– De nem ettél belőle! (Ennek is azt felelték vissza.) Nohát, eredj! De csak aztán visszajöjj.

Ráby sietett a szekeréhez vissza, s jó borravalót ígért a forspontosának, ha jóval megelőzi azokat a távolban csillámló rézsisakokat.

Nem is volt hiányosság a hajtásban. Ráby Mátyás elég idején megérkezett a házához. Nem volt szükség kaput nyitnia. Ki volt az döntve kapubálványostul együtt. A házárul még a vas ablaktáblákat is lelopták a távolléte alatt, a konyhaajtója is tárva-nyitva volt, s a konyhája polcán fecskefészkek voltak rakva. Ezúttal csak a fecskék meg a verebek occupálták el a tanyáját.

Nem sokat időzött a szomorú helyen. Sietett a piacra. Oda volt ma reggelre parancsolva a népség tanácsválasztásra.

De már útközben mindenütt gyanús szimptómákkal találkozott. Tóth Pál, a szűcs, Sánta Gábor, a csizmadia, Zöld Mihály, a takács, akik ezúttal a hajdan saját házaik kapujában ácsorogtak, amint őt meglátták, behúzódtak a házba. Egypár szemközt jövő ismerős átment előle a túlsó oldalára az utcának, s úgy tett, mintha sohasem látta volna. A piacon, a tanácsház előtt, már nagy néptömeg volt, s a tanácsház kapuja fölé ki volt tűzve a kardot tartó kéz. (Az uradalom pallosjoggal bírt.)

Mindjárt a legelső csoportban megismerte Ráby a maga embereit. Ezek azok az ő hívei, akik annyit jártak hozzá, szívére kötni a szegény kizsarolt nép ezer panaszait. Itt van, ni, ez a kék ködmen, amire a zöld foltok vannak varrva fehér cérnával, akkora öltésekkel, mint mikor a pipiske fut végig a havon: ez volt a nép szája, igazi Demoszthenész. Máskor, mikor meglátták, messziről levették a kalapjaikat, s alig győzte kezeit őrizni tőlük, hogy össze ne csókolják. Most azonban senkinek sem jut eszébe kalapot emelni előtte. De még csak utat sem nyitnak előtte, s mikor megszólítja őket nyájasan: „Édes felebarátim!”, elkezdenek mozogni, s egymásnak a szűrét rángatják. Ő annak a vezérkolomposnak a kezét nyújtja, az meg az öklét mutatja neki vissza helyette; ő magyarul szól hozzá, s az rácul felel neki vissza. Senki sem ért többé magyarul; ezek csak rácul tudnak már, a magyart meg nem értik. Beszélhet nekik. Szóhoz sem hagyják jutni, belekiabálnak a szavába, s lármás szavaikat fenyegető mozdulatokkal kísérik. Rettenetes érzés! Mikor az ember ugyanazt az ágrulszakadt folthátánfoltot látja maga ellen támadni, akiért küzdött, szenvedett, akit nyomorúságából ki akart ragadni; s látja azt dühödten hadonászni az orra alatt, és hallja annak a szidalmait, aki a ruhája szélét csókolta tegnapelőtt; s aztán mikor annak semmit sem vétett, csak a javára törekedett; mikor valósággal szerette azt a népet!

Igaza volt a nagybátyjának: a nép egészen meg volt fordítva, elhitették vele, hogy Ráby Mátyás eladta a városukat a császárnak. S hogy semmi se hiányozzék az „Ecce homo” jelenetből, még azt is meg kellett látnia, hogy üvölt „hozsánnát” a nép Barrabásnak. Kracskó nótárius a túlsó oldalon érkezvén, csakhogy a rongyos mentéiket nem terítik elejbe a jó emberek. Ez az ő jóltevőjük; a nép megszabadítója a fenyegető veszedelembül.

Ráby Mátyás még aligha keményebb tapasztalatokat is nem szerzett volna, ha oda nem érkezik Avakumovics uram, aki aztán karja alá öltve kezét, félrevonta őt a néptömeg közül, s felvilágosítá, hogy itt most nem jó lesz beszélni; jobb lesz hazamenni a házához, s ott bevárni, míg a commissió összeül, s hívatni fogják a tanácsházhoz. Ott aztán majd megteheti, ami kezébe adatott. Hisz ők is ott lesznek mind a négyen, akik bizonyságot tesznek.

Ráby haza hagyta magát kísérni. Mást úgysem tehetett. Ott aztán az üres szobában volt ideje alá s fel sétálni, és gondolkodni a világ állapotján.

Egyszer a nagy járás-kelésben megpillant valamit a földön. Egy fületlen gombot. Egy kis rézgomb volt odaszorulva két padlódeszka hasadéka közé. Fölvette. Emlékezett rá. Fruzsinka ruhájáról szakadt le egyszer ez a gomb. Azt is tudja, minő alkalommal. Mikor itt sírt előtte az asszony; s aztán a nyakába borult, úgy marasztalta, hogy ne menjen ezért a háládatlan népért magát, feleségét, családi boldogságát feláldozni! Milyen édes volt ez asszony ölelése! Akkor, ha kérésére hajol, talán jó asszony lett volna; megmaradt volna hűségesnek; boldogság termett volna a nyomában; az övé lett volna testével, lelkével, minden szépségével, minden jóságával. – Most pedig maradt belőle az a letört fülű gomb. És az édes nép azt kiáltja rá: „Feszítsd meg! – Nekünk Barrabás kell!”

S mégsem kiált fel: „Múljék el tőlem ez a keserű pohár!”

Kihajítja a fületlen gombot az ablakon: ez se legyen hát.

Jön a katonaság. Végigvonul az ablaka alatt. Azután jön a commissió. Ő félrehúzza magát, hogy ne lássa, mikor Lievenkopp meg Petray benéznek az ablakán – s talán mosolyognak is.

Azután elcsendesül az utca, s kezdődik valami határozatlan lárma; a piacon összegyűlt nép zaja, ami a távolrul hallgatóra olyan izgatólag hat. A percek örökkévalóságnak tetszenek.

Egyszer aztán lódobaj közelít; hat dragonyos kíséretében jön a kisbíró Rábyt meghívni a tanácsházhoz.

– Megválasztották ám bíró uramat, nótárius uramat, esküdt uraimékat mind újra! – Ezzel a szóval köszönt be hozzá a kisbíró.

Ráby haragba jön amiatt, hogy minek, küldtek érte katonakíséretet. Ő fegyveres kísérettel nem megy végig az utcán. A kisbírónak vissza kell szaladni a hadnagyhoz, hogy parancsolja vissza a pikétet.

– Odatalálok én magam is, s nem félek senkitől!

S ezzel rendbe szedve az okiratait, elindult egyedül a városháza felé.

Nyugodt magatartása imponált a népnek. A tömeg ezúttal szótlanul utat nyitott előtte. Különben a piac közepén felállított dragonyosok karélya is respectust tartott ezúttal.

Ráby Mátyás belépett a tanácsterembe. Irtóztató hőség volt odabenn. A sűrű opalizáló gőzbül úgy tűntek elő az egyes alakok; mint a tengeri csodák a víz fenékéről. A terem tömve, dugva, s minden arc rákká főve az emberi hőségtől, s azonfölül fölhevítve mindenféle emberi rossz indulatoktól. S ezek az indulatok mind Ráby számára vannak felforralva. Láthatja az arckifejezésekből jól. Közönyös arcot csak kettőt talál, az elnöklő districtualis commissáriusét és Lievenkoppét. De ott vannak aztán Laskóy táblabíró, Petray szolgábíró és Zábváry prefektus, akikről tudja, hogy egy kanál vízben elvesztenék. Mikor Ráby ebbe a Zsidrák–Mizsák–Abednégó kemencéjébe beesik, az ájulás környékezi.

De a lelki erő feltartja a roskatag testet.

Legelső dolga ünnepélyesen protestálni a megejtett bíró- és tanácsválasztás ellen, miután a választók egy része, az izbégi nép erőszakosan vissza lett tartva. A választás megsemmisítését indítványozza.

Erre aztán támad rögtön olyan pokolbeli zsivaj benn a teremben, mely folytatását találja kinn a piacon. S ami tán meghiúsított volna minden további tanácskozást, ha elvégre a künn felállított katonáság trombitaszava végét nem szakította volna; a trombitaszótól aztán idebenn is mindenki szépen elhallgatott, úgyhogy az elnök kimondhatá, hogy Ráby Mátyás compossessor úr protestátiója protocollumba vétetendő, s már most felhívja a vádlót, hogy adja elő a vádpontjait.

Ráby az asztal végén, hol számára hely volt fennhagyva, lerakta az irományait, s aztán előadá az egész terjedelmes vádat, hivatkozva okiratokra és tanúvallomásokra. Mindez nem történt meg anélkül, hogy az érdekeltek goromba közbeszólásokkal félbe ne szakították volna.

A vádlevél felolvasása után következett a terhelő tanúk kihallgatása. Ráby Mátyás, nagy bámulatára, most tudta meg, amit már minden gyerek tud, hogy a vackor, ha megcsípi a dér, hát megpuhul.

Az ő négy tanúját mind megcsípte a dér. – Avakumovics uram nem tudott már semmiről, amit őneki hajdanában beszélt. Az embernek boros fejjel eljár a szája. Nem kell azt mind így venni. Egy kis harag is volt a dologban. A nagy kincsesládára sem akart már emlékezni. Ő azt csak mástul hallotta, de maga nem látta, az a más meg már meghalt. Semmit sem tudott ez többé.

A másik három meg természetesen még annál is kevesebbet akart volna tudni, ha lehetett volna.

Nem maradt más bizonyíték, csak a fertelmes számadások, meg az összegyűjtött porcióskönyvek. Ezek ellen védje magát a tanács. Nótárius uram vette fel a szót, hogy az egész megtámadott magisztrátus nevében előadja a védelmet.

De nem volt abban szó a tanács védelmezéséről, a vádpontok megcáfolásáról; hanem az egész replika egy válogatott szidalmi litánia volt Ráby Mátyás ellen. Elmondta róla, hogy istenkáromló manichaeus; ördögidéző és varázsló; – hétfeleséges mohamedánus török basa, a népnek gonosz felbujtogatója, aki a nemesség és földesuraság legyilkolására lázít; – alattomos útonálló rabló, aki az utasokat kifosztogatja álruhában; – hamis pénzverő, akinek idetelepülése óta a város el van árasztva hamis greslikkel; – erőszakos verekedő és országháborító; az istentagadó ádámvallás-követőknek a fő-fő prófétája; – hazaáruló pribék, aki a törököknek a végvárakat el akarja adni; – titkos zsidó, aki semmi templomba nem jár, hanem a zsidókkal egy kézre játszik, mikor azok keresztyén gyerekek vérével keresztelnek; – de mindenekfelett a népnek piócája, vérszipolya, aki a szegény nyomorult földmívesnek az utolsó babkáját is kicsalja a tarsolyából, s a nép véres verítékén hízik. (Szegény Ráby éppen akkor volt olyan sovány, hogy majd keresztül lehetett rajta látni.)

S ez így folyt végeszakadatlanul. A sok ocsmány rágalom úgy nőtt magasra, mint a trágyadomb – és Ráby mindezt hallgatta mosolyogva.

Nem volt az erőltetett mosoly; valóságos szív szerinti jókedv kifejezése volt az arcán. Tökéletes gyönyörűsége volt benne, hogy őróla annyi képtelen badarságot össze tudnak hordani. Mulatta magát nagyon.

Márpedig egy míveletlen, durva lelkületű emberre nézve nincs nagyobb méreg, mint ha azt látja, hogy a durván szidalmazott az ő dühöngései felett csak mosolyog. Mentül veszettebbül dühöng, annál derültebben mosolyog.

A szidalmazó embernek az arca egészen kikelt az alakjából, a képe olyan sápadt lett, mint az irhabőr, s a veríték csorgott le róla, szederjes ajkai egymásnak adták a tajtékot; szemei kidülledtek üregeikből, a nyakán és a halántékán vastagra megdagadtak az erek – s az átellenében álló szidalmazott alak csak mosolygott reá.

Végre nekifohászkodott a nótárius a végső megesemmisítő csapásnak.

– De hogy megismerjék, hogy micsoda emberrel van dolguk, tekintetes és nagyságos uraim, hát tudják meg, hogy ez egy felségsértő perduellis, aki nem szégyenlett azzal dicsekedni maga a prefektus úr előtt, hogy ő olyan pajtásságban él odafenn a császárral, hogy együtt szoktak egymással kuglizni, sőt akárhányszor megteszi, hogy felveszi császár őfelségének drága brilliántos aranyos ruháit, s azokban sétál végig a promenádon…

De már ennél a mondásnál nem állhatta meg Ráby Mátyás, hogy hangosan fel ne kacagjon.

– Ha-ha-ha!

S ettől a három szótagtul, mintha szíven lőtték volna, egyszerre megnémult a dühöngő ember; a szája nyitva maradt, a feje hátracsuklott, a két kezével előrekapott, a szemei a fehéreikkel felfelé fordultak, hanyatt esett a karszékébe, a két keze még néhány percig úgy tett, mintha tollat fosztana – s azzal meg volt halva.

Az a „ha-ha-ha” megölte. Olyan jól megölte, mintha a szélpuskát a szívének irányozták volna.

(Aztán igaz történet ám ez, nem költemény; ott olvasható Ráby önéletírásának a 190-ik lapján.)

A nótáriust hirtelen felkapták, s kivitték a szabadba; azt hitték, csak elájult, s hozzáfogtak az életrehozásához.

De nem engedte magát.

Mikor aztán kezdték észrevenni, hogy de nem akar ez többet élni ezen a világon, akkor lett aztán igazi kétségbeesés.

Legjobban megrémült Zabváry úr. Megfogta a halottnak a fejét a két fülénél fogva, úgy unszolta:

– De Kracski! Meg ne halj, amíg meg nem mondod, hogy hova tetted el a kis ládámat. Hallod-e! Ébredj fel. Ne légy bolond! De Isten uccse, nem mégy a másvilágra addig, amíg elő nem adod a kis ládámat!

– De hát a mi nagy ládánkat? – jajveszékelt a bíró. – Itt van, ni. Mindig mondtam, hogy ha csak egy ember tudja, s ha azt elviszi az ördög, mit csinálunk? Szaladjatok a bábáért meg a tilógusért! Muszáj neki még egyszer annyit élni, hogy megmondja, merre a nagy láda.

De biz azt se bába, se tilógus nem bírta annyira vinni, hogy azt a barátságot megtegye nekik. Csak halva maradt az, s ahogy megígérte a prefektusnak, úgy eldugta a rábízott ládát, hogy rá ne találjon senki a legközelebbi ítéletnapig.

Ezzel aztán igazán kiesett a világ feneke.

A kétségbeesett uraságok dühösen rohantak vissza a folyosórul a tanácsterembe: „Gyilkos! Gonosztevő gyilkos!” – ordítá a bíró és Zabváry úr, Rábynak rohanva.

– Koldussá vagyok téve! Ki vagyok rabolva. Fel kell, akasztáni azt a gyilkost, aki megölte a nótáriust!

– No, csak lassan a testtel – mondá Lievenkopp őrnagy, Ráby élé állva. – Még más is van a házban, nemcsak az urak.

– Ez a gyilkos! Emberölő gyilkos! – ordítá az egész tanács egyhangúlag, Ráby felé forgatva az ökleit. – Fel kell húzni a kútgémre!

Ekkor felállt az elnök a székéről, s inte, hogy hallgassanak rá.

– Az igaz – mondá –, hogy a jegyző, ha meghalt; valóban annak a következtében halt meg, hogy Ráby Mátyás úr a beszédébe belenevettett. De a vád, amit ellene felhoztak, csakugyan olyan volt, hogy azon nevetni kellett. S törvényeink a nevetést nem számítják az emberölés eszközei közé. Azért azt tanácslom kegyelmeteknek, hogy Ráby Mátyás úr ellen a kezeiket felemelni tartózkodjanak; akik ellenkezően cselekednének, azokat majd a major úr fogja megtanítani a törvényes rend tiszteletére.

A sisak és páncél előtt nagy respectusa van a – felzúdult tengernek: – Most takarodjanak kegyelmetek haza.

A sokaság nagy morogva nyomakodott ki az ajtón.

– Ez a váratlan katasztrófa egészen megzavarta a procedúránkát – mondá az elnök, midőn a comissió magára maradt. – Ilyen irritált állapotban nem lehet annak folytatására gondolni. Legjobb lesz az inquisitiót prorogálni, míg a zűrzavar elcsendesül. Kegyelmednek pedig, Ráby kamarás úr, azt a barátságos tanácsot adom, hogy ebben a városban már most egy pipagyújtásra se maradjon tovább; hanem igyekezzék innen kijutni Lievenkopp major úr dragonyosai fedezete alatt.

Hiszen úgysem maradt volna ott Ráby tovább.

Mikor a szekerével visszafelé döcögött a budai úton, megint találkozott postamester nagybátyjával.

Az öreg nagyon örült, mikor épkézláb láthatta az öccsét.

– No, hát szerencsésen jártál? Hál Istennek! Nekem is szerencsém volt. Lőttem egy nyulat.

– … Én meg egy farkast…