Huszonnyolcadik fejezet
(Kibenn leiratic az rabok traficája, mi modonn evk az welaggal corespondealnac vala.)

Ebben babona van! Hogy egy rab éjjelre kiszökik, reggelre vissza szökik, s a kétszeres vizitációnál mind a két alkalommal jelen van, teljes parádéban, láncokkal a lábán. Hogy lehet az?

Hogy ne sokat törje rajta a fejét a tisztelt olvasó, elmondom, aszerint, ahogy azt a Pápis önkénytes vallomásai kideríték.

A kis termetű cigány azalatt, amíg a porkoláb az utána következő többieknek a láncait vizsgálta, belopózott a földre tett cseberbe. Maga Argus sem vette volna észre, hogy tizenkilenc ember közül egy szűk, sötét odúban egy kis törpe eltűnt.

Akkor a két odarendelt rab felvette a vállára a csebret, s kicsörömpölt vele a kúthoz. Az a kút kerékre járt, amíg az egyik vedret fel-, a másikat lehajtották, annak a lánccsörömpölése alatt a Pápis a vederben szépen lehúzta a lábairól a bilincseket. Nem volt olyan szűk békó, amiből a cigány ki ne tudta volna szabadítani a lábát. Akkor aztán a másik két rab a hegyibe öntötte a veder vizet, úgy intézve a dolgot, hogy a veder födele mindig a felügyelő hajdú felé legyen fordulva. A cigánynak csak a szája maradt ki a vízből. A levél jó helyen volt eltéve, bedugva a félpofájába.

A két rab aztán vállára vette a megtöltött csöbröt, s felvitte a vicispán szállására. Ott a hozott vizet a rabok a konyhában álló víztartóba kiönték. Ha valami leánycselédféle talált ott őgyelegni olyankor, a rabok olyan csintalan, mosdatlan beszédet kezdtek egymás között, hogy az menten kiszaladt onnan. Az a víztartó pedig éppen a kályhafűtő lyuk előtt állt. Amint tehát azt a vizet a cseberbül beletölték az álló vendelybe (gratulálunk a másnapi leveshez a vicispán úr asztalán!), a kis cigány, mint az evet, besurrant a kályhalyukba, onnan azután felmászott a kürtőbe, s ott várt, amíg minden elcsendesedik.

Mikor aztán a harmadik „válts fel!” kiáltás tudatá vele, hogy elmúlt tíz óra, akkor kibújt szépen a kéménylyukon, s végigkúszott a megyeház tetején.

Volt pedig a megyeház udvarán egy régi nagy körtefa. Az alispán nem engedte azt kivágatni, mert igen szép „klastrom”-körték termettek rajta, ámbár sokszor mondták neki, hogy az ilyen nagy fa veszedelmes olyan helyen, ahol rabok vannak.

A Pápis nagy könnyűséggel átmászott erről a tetőről a fára, annak az ágai pedig kihajlottak a két öl magas kőfalra, ami a megyeház udvarát a Vármegye utca felől elkeríté.

No, hát ilyen megszökési históriát eleget olvastunk már akár regényben, akár criminális történetekben. Voltak rabok, akik a Bastille-ból is ki tudtak szökni, meg a Jedikulából; tízöles falakról is le tudtak surranni; mi ehhez képest a régi pesti vármegyeház rongyos két öl magas falán át kiszökni?

Igen: kiszökni; hanem aztán megint visszaszökni! Ez az, amiben a mindennapi történetektől a mi históriánk különbözik. A Pápisnak vissza is kellett még szökni a börtönébe.

Hát ez meg így ment végbe.

Annak a körtefának volt egy nagy odúja: abba volt egy kötél eldugva, azt a kötelet a cigány megerősítette a körtefa kihajló ágához. Aztán végighasalt a kőfalon, s rálesett, amíg a fal mentében járkáló fegyveres strázsa hátat fordít, s odább megy. Akkor leveté a kötelet, s szépen leereszkedék rajta.

A visszatérő strázsa azonban okvetlenül előbb-utóbb rájött volna arra a lelógó kötélre, s azt mondta volna magában, hogy „Nini, hát ez a kötél mit keres itt?”

Ezt a veszedelmet úgy hárította el a cigány, hogy a kötél végére hurkolt megint egy szál fonalat, annak a fonálnak a végére volt kötve egy rozsdás szeg. Amint a földre leért, a kötelet felhajította a falra, a szeget meg benyomta a két tégla közé a falba. Az már aztán ugyancsak a lehetetlenségek közé tartozik, hogy egy strázsa egy szál fonalat, ami a fal mentében lelóg, éjszaka, sötétben észrevegyen. Mire visszafordult, már a Pápis rég a Sarkantyú utcában volt, s onnan aztán nyargalt a Zsidó utcába, ott volt egy „jó ismerőse”, azzal elvezetteté magát a Rotheisel Ábrahámhoz. A jó ismerős, a Naderer elvárta tőle, hogy szolgálatát meg fogja jutalmazni. Meg is tette. Az Ábrahámnak átadta az izenetet, s átvéve tőle a Rábynak küldött cédulát az aranyakkal együtt, azonnal sietett nemes hivatásának egyéb funkcióit teljesíteni. A Zsidó utcában rátalált a zsidó bíró lakára, aki a nemes magisztrátus által egyenesen e lakossági osztály felügyelete végett volt ide internálva. „Ejnye, de szép lakat van ezen a vasajtón!” – mondá magában. Vajon mi lakhatik azon belül? Egy szál fonállal szépen kinyitotta a lakatot a vasajtón, onnan bejutott a folyosóra. Talált egy másik ajtót, az is be volt zárva. Azt kiemelte a sarkából; onnan bement a bíró hálószobájába, az ágy előtti asztalon megtalálta a bíró erszényét és óráját és gyémántos gyűrűjét; azokat elhozta magával, s aztán búcsúvétel nélkül eltávozott. Útközben felfedezte a lúdpecsenye-áruló zsidóasszonynak a boltját; annak az ablakán kivágta a gyémántgyűrűvel az üveget, azonban még vasrács is volt belül. Az neki nem szokott akadály lenni; olyan volt a teste, mint a kaucsuk, keresztül tudta az azt préselni a legszűkebb réseken is. Ott összeszedte a sok lúdfertályt és mazsolaszőlős süteményt, azt abroszba kötve a hátára vette. Azután hűségesen bekocogtatott az útmutató Nadererhez, annak kézbesíté a bíró óráját, aranylánccal együtt. Akkor a pecsenyével és süteménnyel felkereste azt az ismerős házat, ahol egy gondos anya felügyelete alatt sok fiatal leányok laktak együtt. Ott kiteríté a magával hozott csemegéket, hozatott bort, megtraktálta valamennyit; a legszebb leánynak az ujjára húzta a gyémántos gyűrűt; mulatott, amíg az utolsó máriást is elköltötte a bíró erszényéből; tovább hiába marasztották; a Ráby pénzéhez nem volt szabad nyúlni; az becsületbeli kérdés volt. Aztán sietni is kellett, az idő éjfél utánra jár. Az utcán összetalálkozott az őrjárattal. Azok ketten voltak és alabárddal felfegyverkezve, meg akarták fogni; az egyiket úgy főbe ütötte egy nagy kővel, hogy összerogyott, akkor annak az alabárdjával a másiknak a tarkójára olyat húzott, hogy elég volt neki. Azzal aztán szaladt „haza”, jókedvében cigánykereket hányva, s ugyanazon az úton, amelyen kijött, megint vissza is ment; kötélen át a falra, körtefán át a háztetőre, kürtőn át az alispáni konyhába, s a cseberben, amivel másnap korán reggel megint vizet hoztak a rabok, szépen vissza a tömlöcbe; mire a porkoláb vizitálni jött, már akkor ő megint ott volt, a két lábán a nehéz bilinccsel.

Másnap aztán a sok meglopott, megvert ember futott hetvenhét felé kergetni a rablót, gyilkost. Mindenütt keresték azt, csak a vármegyeház tömlöcében nem.


VisszaKezdőlapElőre