Huszonkilencedik fejezet
(Kibevl meghtvdivc, hogi mi hatalmasabb az chaazaar zawaanaal?)

Amilyen gyorsan csak nyergesújfalusi szekér vágtathat végig a csinált országúton, olyan röptében ott volt a Rotheisel Ábrahám a Ráby levelével Bécsben. A császári vár corridorfolyosóján találkozott II. Józseffel.

Majd egyszer később, ha rákerül a sor, leírjuk, hogy mi volt ez a híres „corridorfolyosó”? De most nincs időnk rá, sietnünk kell lóhalálában a stafétával vissza Budára, akit az uralkodó két nagy pecsétes levéllel rögtön útnak indított, amint Ráby leveléből megértette, hogy az minő szoros helyre került.

Az egyik pecsétes levél a helytartótanács elnökének szólt.

– Bihászman? – monda őexcellenciája, amidőn a leveleket jobbra-balra megfordítva a kezében, megismerte rajta az uralkodó kézírását és magánpecsétjét. Éppen diktált valamit a titkárjának. Az a füle mögé dugta a tollat, amint a félbeszakító levél közbejött. – Sohase dugja az úr a tollát a füle mellé, hanem folytassa: Hol hagytuk el? „Nihilominus…”

S azzal a kapott levelet egy nagy födeles kosárba tette, ami már tele volt ilyennel, s diktált tovább, csendesen járkálva alá s fel a szobában. Ez sürgetős ügy lehetett.

De mégsem végezhette el azt az ügyet, mert ismét félbeszakíták. A districtualis commissarius úr őméltósága nyitott be hozzá minden bejelentés nélkül.

– Kapott ma excellenciád egy stafétát őfelségétől? – azon kezdé.

– Kaptam.

– Mit írt a fölség?

– Nem tudom.

– Hát hol a levél?

– Ahol a többi.

Azzal fölnyitá a kosár födelét, s megmutatta annak a tartalmát. Tele volt az már felbontatlan császári intimátumokkal.

A districtualis commissarius összecsapta a kezeit, s suttogva igyekezett kiabálni, ami nehéz dolog.

– De hiszen, kegyelmes uram, ezek a császár intimátumai, amiket nem lett volna szabad halomra gyűlni hagyni, amiket már expediálni kellett volna.

Őexcellenciája keresztülnézett rajta, egy olyan vágást adva neki a szemeivel, aminőt a vívók alsó-belső vágásnak neveznek.

– Csakugyan? Bihászman? Már régen expediálni kellett volna? Habet rectum. – Amice! (Ez a titkárnak szólt.) Vegyen, egy árkus tiszta papirost. Pakolja bele ezeket a bihászman – izéket. Úgy. Most írja rá kívül veres plajbásszal: „expediantur”.

No, hát már most expediálva van mind.

Azok között a császár legutolsó levele is.

A kerületi biztos a fogait szívta.

– De nincs ám ezzel vége még, kegyelmes uram. Mert őfelsége még egy másik intimátumot is küldött, az énhozzám szólt, s én azt elolvastam. Abban őfelsége nekem megparancsolja, hogy azonnal siessek el excellenciádhoz, és tudassam legmagasabb rosszallását afölött, hogy Ráby Mátyás, őfelsége menlevelei dacára, elfogatott, s Pest vármegye börtönébe bezáratott, mégpedig a legaljasabb zsiványok közé; tizenkilenced magával egy szűk pincebörtönbe, s sürgessem, hogy excellenciád azonnal intézkedjék, miszerint Ráby Mátyás azonnal szabadon bocsáttassék, s magát, mint nemesember, szabadlábrul védelmezhesse.

– Az a törvényeink szerint nem lehet. Tessék megolvasni Werbőczit.

– Tehát azon esetben, ha a törvények oly vád esetében, aminő Ráby Mátyást terheli, a letartóztatást rendelik el, őfelsége azt parancsolja, hogy az elfogott a megszégyenítő börtönbül kivétessék, s számára oly tartózkodási hely rendeltessék, mely őt rangjához és nemesi állásához képest megilleti.

– Ez meglesz – monda a nagyméltóságú. S azonnal csengetett.

Az irodaszolga bejött.

– Menjen kend azonnal Pestre a vármegye házához, és mondja meg a substitutus vicispán úrnak, hogy tiszteltetem – azazhogy nem tiszteltetem – hanem, hogy jöjjön fel azonnal hozzám.

Azzal a titkárhoz fordult:

– Hol hagytuk el? „Haudquaquam eiusmodi…”

A districtualis commissarius mehetett, ha akarta.

– Szabad lesz délután visszajönnöm, s megtudnom a resultatumot?

– Ha nem restelli méltóságod a fáradságot. – „Eiusmodi.”

S az interrumpált opus folyt csendesen tovább.

Alig telt bele egy óra, hogy Laskóy úr megérkezett hozzá. Ő volt folyvást a helyettes alispán; mert a másodalispánnak szürethez kellett készülni odahaza.

De majd megette a derék urat őexcellenciája, mikor a szeme elé került.

– Hát micsoda disznóság az, Pest vármegye házában, a tömlöcökre nézve! Hát ilyen rendet tartanak az urak a börtöneikben? Amely nap bedugják az áristomba a Ráby Mátyást, már harmadnap ott van a levele a császárnál Bécsben, amiben tudósítja, hogy hová, miféle dutyiba van csukva. Hát ez a rend az uraknál? Nem tudnak az urak ilyen veszedelmes fogolyra vigyázni? Nem tudja azt olyan helyre elzárni, ahol még a légy se férhet hozzá? Nem tudják a kezeit úgy a lábaihoz vasaltatni, hogy még ha volna is neki mivel, ne tudjon levelet írni? Szégyen, gyalázat!

Laskóy úr ötölt-hatolt, utoljára meg nagyon is felbuzdult, s ütögette a mellét, hogy hiszen, ha csak az a hiba, hát majd segít ő rajta!

Sietett vissza a megyeházához. Egy kis értekezés után a porkolábbal nagy hamar készen volt az intézkedés.

Volt egy fáskamra a pincében, abból hirtelen kihordták a fát. A pincén vasajtó volt, arasznyi ablakkal a közepén, az is elzárható. Ennél már jobb helyet csak nem lehetne kitalálni a Ráby Mátyásnak.

Az a jámbor már a negyedik napot tölté a tizennyolc elítélt rabló társaságában, s számlálta az órákat, a perceket, mennyi kell rá, hogy a császárnak a parancsa leérkezzék, ami őt e borzasztó nyomorúságból kiszabadítsa.

No, iszen, elérkezett a szabadulás órája!

Éppen a levesét ette – vízben főtt darát, fakanállal, ez a rabok kosztja –, amint értejöttek, s kiszólíták a rettenetes társaságból, de nem azért, hogy szabadon eresszék, hanem hogy a kezeit kurta vasba verjék, s azután még egy pinceodúval alább, belökjék egy hideg, nyirkos, penészes barlangba, ahova soha napfény nem jut, ahol emberhangot nem hall.

Van még annál rosszabb hely is, ahonnan kikívánkozott! Azok gonosz emberek voltak ott; de mégis emberarcok voltak! Minden szavuk szitok és átkozódás volt; de mégis emberhang volt.

Mikor becsapták rá az ajtót, ez a sötétség, ez a némaság a fejére szakadt, elájult.

Délután a districtualis commissarius úr felment őexcellenciájához, aki éppen biliárdozni készült. Szenvedélyes tekéző volt.

– Hát kérem alássan…?

– Minden el van intézve. A Rábyt áttették más tömlöcbe. Nézze, barátom, hogy becsinálom ezt a vöröset per mopsz…

– De nem valami még rosszabb lyukba talán?

– Nem. Oda a szögletlyukba.

És becsinálta remekül.

Másnap nagyon rossz napja volt őexcellenciájának. Kegyetlenül összekaptak a districtualis commissariussal, aki személyesen elment a vármegyeházához, meggyőződni róla, hogy csakugyan a nemesek börtönébe van-e zárva Ráby Mátyás? S miután azt ott nem találta, s a megyei tisztviselők semmiképpen nem akarták neki megmondani, hogy hol van hát, a helytartósági elnöktül követelt felvilágosítást. Ekkor aztán a hatáskör competentiája felett összevesztek; úgy váltak el.

– Jaj annak, aki ma referálni fog! – suttogá a titkár az elnöki irodában. – Az öreg ma egy tál pókot evett meg!

Úgy is volt. A referendáriusok mind veresre főtt ábrázattal jöttek ki a szobájából.

No, most jöjjön valaki instantiával hozzá!

Pedig mégis jött.

Délután, mikor a hivatalos ügyeknek vége volt, (az öregúr mindenkit úgy kergetett ki az ajtón), a titkár annyira nekiemberelte magát, hogy be mert hozzá nyitni.

– No, mi baj? – förmedt rá a kegyelmes úr, az asztala mellett ülve, s egy tollat rágva, amellyel valami remonstratiót írt a császárhoz. Jó szerencse, hogy olyan fertelmes írása volt, hogy másnap már maga sem tudta elolvasni.

– Egy instans persona.

– Kergesse a pokolba!

– Kérem, excellenciás uram. Egy fiatal kisasszony.

– No, most kellenek nekem ide fiatal kisasszonyok! Mit csináljak én itt egy fiatal kisasszonnyal? Én nem tudok complimentirozni. Mi az ördögöt jön énrám? Bizonyosan valami jóféle lehet.

A titkár egy nevet súgott oda neki.

Arra a haragos ember ledobta a tollat a kezéből, s elbámulva szólt:

– Bihászman? Az van itt? Ki jött vele?

– Senki. Magában jött.

– Magában? Eressze be mindjárt.

„Ő” volt az; hát ugyan ki is lett volna más? Nagyon könnyű azt kitalálni.

Nem öltözött gyászruhába; hiszen csak úgy szökött el hazulról, a háziak tudta nélkül. Elég gyász volt a két szemében.

Nem tudott mással beszélni, csak azzal a két nagy szemével. Nem készült nagy szónoklatra, aminőt a színpadon mondanak, akciói sem voltak hozzá. Egy szó nem jött ki az ajkán. Csak odarogyott annak a kemény embernek a lábaihoz térdre, s megragadva annak a két kezét két forró kezével, odafekteté az arcát annak a térdére és zokogott.

– Nohát, ni! Bihászman? Kisleánykám! Hogy jött ide, kisleánykám?

Keresztapja volt neki.

– Hát mért jöttél? De csak úgy magadban? Hát ha elfogtak volna az utcán? Hát mi kell? Mondd! Nem tudsz beszélni? Hát én beszéljek helyetted? Mi? Én találjam ki, hogy mi hozott ide? Azért a gaz Rábyért jöttél, ugye? Nincs még elég mély börtönbe dugva a gazember? Aki téged megcsalt, elhagyott, megszégyenített! A semmirevaló gézengúz.

A leány a két kezét a kegyelmes úr szája elé tartá, hogy visszatiltsa ezeket a szavakat.

– Ha-ha-ha! – kacagott epésen a főúr. – Hát ugye, azért jöttél hozzám, hogy kínoztassam meg még jobban? Hogy veressek rá ötvenfontos vasat, hogy lásd az ablakodból utcát seperni az alávalót?

Erre a szóra aztán a leány a két kezét a keblére feszíté; majd a szíve szakadt meg. A lélegzet elhalt az ajkán.

– Jól van, no. Ne sírj! – szólt a kemény ember; odavonva őt magához. – Bolond gyerek! Még most is tudja szeretni! No, hát ne sírj! Tudom, no! Azt akarod, hogy bánjunk vele kegyelmesebben. – Bizony pedig, amikor terád nézek, akkor volna legnagyobb kedvem kitörni neki a nyakát. – Hanem hát az megint csak neked fájna jobban. – Milyen bolond az ilyen gyerek! Hogy nem tudja elfelejteni? – Hát hiszen, Ráby Mátyás, áldjad ez egyszer az Istenedet, akit megtagadtál, mert a császár se hozott volna ki abból az odúból, ahova bekerültél, ha ez a gyerek nem!

Most aztán egyszerre megnyílt a leánynak az ajka, örömében.

– Oh, kedves, oh, édes, oh, áldott jó keresztapám!

S minden szavát száz csók, arra a nehéz vaskézre, kíséré.

– Hogy tud neki örülni! A bolond gyerek. Hát sietve akarod, hogy meglegyen, ugye?

Csengetett. A titkár belépett.

– Üljön le az úr, és írjon. „Pest vármegye helyettes alispánjának. Ezennel meghagyom az úrnak, hogy nemes Ráby Mátyás rab az eddigi börtönéből kihozassék, láncaitól megszabadíttassék, s azonnal a nemes urak tisztességes fogházába átvitessék. Különben nem cselekedvén!”

A szegény gyermeket a hideg rázta örömében. Úgy reszketett, mint a láz legnagyobb paroxismusában.

– Most fogja az úr ezt a levelet, s siessen át vele Pestre. Keresse fel a vicispánt, ahol találja, ott legyen maga, míg a rabot a nemesek börtönébe átszállítják, s megmondja az uraknak, hogy fél óra múlva magam is ott leszek, meggyőződni felőle, hogy parancsolatomnak elég van-e téve? A kocsisom fogjon be azonnal!

A titkár szaladt az írással.

– Nohát! Bihászman? Micsoda? Meg van-e elégedve az én kis keresztlányom a keresztatyjával? Ostoba kis kölyök! Hát kell-e cukedli? Nem kell? Nincs is. – De már most ne sírj hát!

Lehet is a sírást elhagyni, ha az ember belejött.

– De bizony, még náthát kapsz, ha agyonsírod magadat. No, nesze egy szippanat tubák, ettül majd eláll a zokogásod.

Mindenképpen nevetésre akarta áttéríteni.

Azután, hogy a leány odaborult a keblére, megsimogatta a fejét.

– De már most aztán hogyan mégy majd haza? Ha megtudja az apád, hogy elszöktél hazulról, s itt voltál a Rábyért könyörögni, majd jól megver! – No, ne búsulj. – Hát majd én hazaviszlek magam. Aztán majd én beszélek vele elébb. Majd kapacitálom. Én leszek a prókátorod. Hanem ezt a fickót a fejedbül kiverd. Jól van, jól, no. – Nem szólok róla semmi rosszat. Csak újra ne kezdd a sírást. Nono, csak ne sírj. Nem lesz neki semmi baja. Nem vétett semmi nagyot. Majd kiszabadul, aztán elmegy Bécsbe, s nem jön ide többet lábatlankodni. Aztán elfelejtjük őtet – te is – én is.

A leány csak nagyot sóhajtott erre.

A hintó előgördült, az inas jelenté, hogy be van fogva. Őexcellenciája kézen fogva vezette le a hintóig keresztleányát, s mint a tisztesség hozta magával, átellenbe ültette őt az első ülésbe. A kisleányoknak ott a helye, mikor a keresztatyjukkal ülnek egy hintóban.

Mariska arra számított, hogy majd ő, amilyen szépen elszökött hazulról, olyan szépen haza is fog szökni. Ebből már most semmi sem lett; mert amerre csak őexcellenciájának a hintaja végigdöcögött, városház, kaszárnya, megyeház előtt, mind kverauszt kiáltottak előtte, s fegyverbe állottak a közeledtére; olyan nagy úr volt az!

Így hát mindenki megtudta a Mariska hazaérkezését ilyen nagy parádé mellett.

A várnagy, Janosics uram, süveglevéve jött a főúr elé a kaputornác alatt.

– Rab Ráby? – kérdezé röviden a főúr.

– Már átszállíttatott az első contignatióba, sub Nro. 3.

A főúr fejével bólintott, s egy szóval sem mondá a várnagynak, hogy tessék feltenni a kalapját. Megfogta a leányka kezét, s felvezette a lépcsőkön az atyja lakáig.

Tárhalmy még nem tudott semmit, s egészen elbámult, mikor a helytartósági elnököt leányával együtt belépni látta.

– Itt hozom a kis desertort! – köszönte be tréfás hangon a főúr. – Aztán nem kell rá haragudni. Képzelje, domine spectabilis! Bracchiummal tört rám. Ki állhatott ellent ennek a violenciának! Meg kellett hajolnom a parancsolatja előtt.

Most aztán megértett mindent a főjegyző.

Egy pillanatig csak úgy néztek egymás szeme közé: az apa és a leánya; azután odaborult a leány az apja keblére, s az ölelte annak a vállait. Az apa megcsókolta a leány homlokát, s azt súgá neki:

– Te tehetted!

Óh, milyen nagy szó volt az reá nézve.

„Te tehetted!” – Akkor hát még ezután is „teheted”. Ebben az egész nagy házban minden embernek az a hivatala, hogy a Rab Rábyt üldözze, kínozza, keserítse; teneked magadnak van adva a privilégium, hogy őt védelmezd, enyhítsd, vigasztald.

Nem mondatott ő többet magának. Kiszaladt a konyhába

Őexcellenciája hallotta a csirkesírást odakinn, s kitalálta, hogy mi történik. Azért is ott maradt Tárhalmynál, diskurálni; hadd végezze a dolgát szép csendesen. Fél óráig nem távozott el. Mikor újra bejött a leány a szobába, már egészen piros volt az arca. Tán a tűz körül járt, vagy tán valami öröme volt? Vagy tán mind a kettő? A főúr megveregette a piros orcácskáját a tenyerével, s azt ígérte neki, hogy majd többször is eljön.

Nem engedte Tárhalmynak, hogy őt lekísérje. A Rab Rábyt akarja meglátogatni egyedül.

A várnaggyal odavezetteté magát a Nro. 3-ba.

Az egy igen tisztességes tágas szoba volt, négy ággyal és egyéb bútorzattal. Rab Ráby egyedül volt benne.

Éppen az asztalnál ült, s akkor költötte el a csirkebecsináltat. Jóleshetett neki, mert az utolsó csontocskát is leszopogatta.

Mikor az elnököt belépni látta, felállt, és megtörülte a száját. Dacos tekintetet igyekezett mutatni.

– Szervusz! – monda a főúr, körültekintve. – Nos, hát meg van-e elégedve az úr a mostani szállásával?

– Amennyiben börtönnel meg lehet elégedve az, aki ártatlannak érzi magát.

– No, hisz az majd ki fog tűnni a processusból. De legalább, amíg a pöre tart az úrnak, itt elég jó helye lesz. Jól ebédelt, látom. Tiszta fehérneműt is kapott?

– Úgy gondolom, hogy a hajdani szolgálóm hozta el a szállásomról utánam. Igen hűséges cseléd volt.

– A hajdani szolgálója. – No, jó. – Több hűséges fehérszemélyre nem is emlékezik az úr? – Hát könyveket is hoztak az úrnak valahonnan? Hogy el ne unja magát. Tacitus, Horatius. Nagyon jó. – Böskének híják a szolgálót, ugye? Jól kiválasztotta a könyveket! Hát aztán egy kis különbség csak van mégis a mostani meg az eddigi szállása között?

Ráby Mátyásnak a fejébe ment a vér erre a szóra. Közel volt hozzá, hogy a vizeskorsót a kérdező fejéhez vágja erre a visszaemlékezésre.

– Az nagy méltatlanság volt, ahogy velem bántak – szólt kifakadva. – Ha nem tekintették bennem a magyar nemest, tekinthették volna a császár megbízottját.

– Bihászman? – Hát már most azt hiszi az úr, ugye, hogy ezt a változást a tegnapi és a mostani állapot között a császár közbenjárásának köszönheti?

– Meg vagyok felőle győződve, hogy őfölsége nem engedi hű szolgáját nyomorultul elveszni.

– Jól ismeri a mi fölséges urunkat. Ő valóban nagyon kegyes. Az úr még aznap, hogy becsukták, tudott írni levelet a császárhoz, s azt fel tudta küldeni hozzá. Bámulom a talentumát. Nagy diplomata veszett el benne. A császár abban az órában elküldte hozzám a parancsát. Már tegnap reggel a kezemben volt.

Rábynak az arca kigyulladt.

– És engem mégis tegnap délben vetettek a legmélyebb börtönbe, a mozdulatlanságig megláncolva, egy hideg, penészes odúba: ahol az őrülés környékezett.

– Az ám. Mert tudja az úr, hogy mi történt a császár levelével?

– Mi történt?

– Ez, ni.

A főúr ezzel elővonta az oldalzsebéből a lepecsételt levelet, s odatartá Ráby elé.

– Ön fel sem bontotta azt?

– Nem: valamint az ezután következőket sem fogom felbontani. És hiába firkál az úr erről a helyről a császárnak többet. – Ha van az úrnak védelme hazai törvényeink szerint, vegye elő, védje magát; de minden erőködése a törvényen kívül álló eszközökkel innen kiszabadulni, haszontalan vergődés, s csak a láncát fogja szűkebbre szorítani vele. Jól körülnézzen az úr, és gondolkozzék rajta, amit rövid fogságában eddig is tapasztalt. Háromféle börtönét ismerte meg az úr ennek a háznak. Az első is rossz volt. Onnan az úr a császárhoz recurrált, hogy szabadítsa ki. Akkor még rosszabb helyre jutott. – Most tűrhető helyen van. Kitalálja e három grádicsnak a titkát?

Ráby csak a fejét rázta.

– Nem találja ki? No, jól van. – A tegnapi börtöne, úgy tudom, azelőtt fáspince volt. Az ilyen helyen százlábú bogarak, scolopendrumok szoktak lenni, amiknek a marása fájdalmas. Csípték önt?

Ráby vállat vont: micsoda kérdés is ez?

– No, ebben a szobában nincsenek százlábúk, hanem hagyok én itt az úrnak ahelyett skorpiókat. Hát nem találja ki az úr, hogy minek köszönheti, hogy onnan kihozták, és most itten lehet? Hát nem mondta meg az az ing, amit felvett magára, nem mondta meg az az étel, amit megízlelt, hogy kinek a keze takargatja be az úrnak a fejét a megérdemelt csapások elől? Hát majd ha egyszer ez a rossz szíve megsúgja ezt a titkot: az lesz az úrnak a skorpiója, aki éjjel-nappal marja ebben a szobában.

S e szónál „ez a rossz szíve”, a mutatóujjával odabökött arra a helyre Rábynak: s az olyan volt, mintha karddal szúrt volna rajta keresztül. Mert az a rossz szív egyszerre rátalált a maga skorpiófészkére, a dacos fő aláhanyatlott, az arc elsápadt.

A főúr megfenyegeté őt mutatóujjával:

– Mindennap találkozni fog az úr ezzel a gondoskodással, amit ma tapasztalt, de vigyázzon magára, hogy ne recividázzék, mert lefelé még sok grádics van előtte.

Azzal megfordult, s magára hagyta a rabot.

Mikor Rab Ráby egyedül maradt, lerogyott a székére, s homlokát odafekteté arra az abroszra, aminek a virágai olyan sokat tudnak neki beszélni arról, akinek a keze azt fonta-szőtte, aki őt betakargatja!

És attól fogva megtalálta börtönének legkínzóbb skorpióit.