Negyvenegyedik fejezet
(Kiben meghfeitetic, mieert zoolnak az prewchkevc olian nagion mindevnn ziwatar keovzeledic?)

Ráby Mátyás Bécsbe megérkezte után egészen elzárkózott a világtól; nem járt fel a Burgba, hanem fogadott a Paternoster utcában egy kis szállást, s senkinek sem mondta meg, hogy hol lakik.

Erre pedig nemcsak az az oka volt, hogy háborítlanul elkészíthesse azt a nehéz és bonyolódott munkát, ami a rábízott ügy volt, cifra változandóságaival; hanem még inkább mindenféle pszichológiai állapotok.

Érezte, hogy az ő egész tragédiája valami fölöttébb nevetséges história. A bécsi „janhagel” nem tekinti azt egyébnek, mint egy kapitális „jux”-nak. Hogy a nagybajuszú magyarok ezzel a „schabernak”-kal magát a császárt is feltréfálták, ez csak annál mulatságosabbá tette a „hetz”-et. A „hetz” meg a „jux” pedig a bécsi népnek az, ami a rómainak a cirkusz. Jaj annak, aki belejutott; legyen az szép asszony, hercegnő vagy komédiásné, főúr vagy pap; az mindegy, nincs neki kegyelem; agyonnevetik, agyonélcelik. Ezért kerülte még a jó barátjait is.

Még a hírlapok olvasásától is irtózott. Azt látta belőlük, hogy az egymás fejére tóduló világesemények az ő történetének veszedelmes versenytársai. Ki fog a szentendrei kicsiny emberek apró bajairól, a Pest vármegyei táblabírák machinációjáról, meg a kettő között kepickélő Ráby Mátyás furcsa kalandjairól beszélni, mikor a keleten Oroszország diadalai a nagy ozmán birodalmat rendítik meg alapjaiban, mikor benn az országban új hadjárat előkészületei folynak, mikor a németalföldi lázadás az osztrák birodalmat egyik legszebb tartományától készül megfosztani, s mikor mindezeknél óriásibb, általánosabb rém gyanánt tornyosodik fel a franciaországi forradalom?

Ráby sejtette jól, hogy mikor ennek a nagy mennykőhullásnak az ideje bekövetkezik, akkor az ő szentendrei causáját többé senki sem fogja meghallgatni.

Ezért sietnek a szegény prücskök is a mezőn olyan nagyon cirpelni, mikor érzik a vihar közeledtét; tudják jól, hogy a mennydörgés alatt az ő cirpelésük elvész. Pedig nekik is bizonyosan igen fontos okaik lehetnek arra, hogy szót emeljenek.

Úgy sietett a maga relatiójával elkészülni, hogy már január elején azt letisztázva benyújthatta a császárnak.

Terjedelmes és kimerítő opus volt az, benne a legvilágosabban kiderítve az egymással kapcsolatban levő visszaélések. Remekműnek lehetett mondani egy vádiratban.

Csakhogy úgy volt ezzel Ráby, mint aki magában tanul sakkozni; természetes, hogy minden partit ő nyer meg. Csak akkor veszi aztán észre, mikor eleven ellenjátszóval kerül össze, hogy annak is van ám saját terve; s azáltal az övé egészen másképp üt ki, mint ahogy ő szépen kicsinálta.

A pesti és budai urak sem késtek ám a maguk vádiratát felküldeni a császárhoz, a börtönbül kitört Rab Ráby ellen.

Abban le volt őkelme írva, mint néplázító, országbékét háborító, a király tanácsosait vakmerően rágalmazó, erkölcstelen életet folytató cégéres gonosztevő, akinek visszaküldetése s az ország rendes törvényszékei elé állítása követeltetik. S mindezekre éppen annyi adat lett felszámlálva, ahánnyal terhelte Ráby a maga bevádoltait.

S a császár a legfőbb ítélő bíró. Neki nem szabad az ilyen dologban részrehajlónak lenni; hanem ítélnie kell, nem a szíve hajlandósága, de a tiszta igazság szerint.

Mikor Ráby Mátyás átadta a császárnak a munkálatát, élőszóval is előadva annak tartalmát, s megmagyarázva, hogy a bizonyítékok hol és miképpen megszerezhetők, ezúttal azonban a kezéből mind ki vannak véve; a császár szép csendesen végighallgatta őt, s aztán elvette tőle a vastag munkálatot.

– Át fogom olvasni figyelemmel. Addig pedig vegye ön át ezt a másik csomagot, és olvassa el magában. Én már átnéztem. Ezekben viszont ön van vádolva számtalan törvénybe ütköző cselekményekkel. Hogy e vádoló iratokat önnek átadom, abból láthatja ön, hogy bizalmam önhöz a régi. Olvassa őket végig. S ha ön akkor, amidőn ezeket visszahozza hozzám, azt fogja mondani: „Mindezekből egy tény, egy szó, egy gondolat sem igaz; én a törvényszék előtt kész vagyok ezeket visszadobni a vádolók szemébe; a magam vádjait pedig fenntartom!”, hát akkor én odarendelem ön mellé két leghívebb policájcommissariusomat, akiknek parancsuk lesz önt sehol egy pillanatra is el nem hagyni; önt minden személyes bántalmazás ellen, császári teljhatalmam gyakorlásával megvédelmezni; minden embert, akit ön megidéztetni, kihallgattatni kíván, odaparancsolni; minden irományt, amire önnek szüksége van mint bizonyítékra, előadatni, és önt, amidőn kívánni fogja, ide Bécsbe visszakísérni. Ha azonban ön ez ellenvádakban csak egyetlenegy gondolatot is talál, aminek a továbbfűzése önre nézve kellemetlen lehetne… (ne értsen félre, ön ifjú ember, lehet, hogy elragadta az ügybuzgalom, talán lobbanékony hevében igazságtalan volt; talán könnyen hitt olyan embereknek, akiknek érdekükben volt önt elámítani …vagy ha jól meghányja-veti, talán csakugyan összeütközésbe jött az ország kardinális törvényeivel; hiszen szerelmes szív, elrontott gyomor, fölösleges epe sokszor ártó befolyást gyakorol a megfontoló észre), tehát ha ön csak egy árnyékot is talál e vádiratokban, aminek nem jólesnék a világosság, akkor – ne szóljon ön erről a dologról többet semmit. Én nem fogok felőle kérdezősködni. Legyen az én hibám, ami eddig történt. Egy meghiúsult kísérlettel több, ami nem sikerült nekem. Elhallgatunk róla. – A szentpétervári nagykövetségnél megürült a titkári állomás, oda ön nagyon alkalmas lenne. Én várni fogok a betöltésével e hó végéig. Odáig meggondolhatja ön az egész dolgot. Tehát a viszontlátásig. A legközelebbi találkozásnál önön függ, hogy mit mondjon: „Megyek Budára”, vagy „Megyek Szentpétervárra”.

Azzal elbocsátá őt kegyelmesen.

Jobban nem is bánhatott volna vele, a császár. Ha csakugyan követett el valami hibát a fiatalember, legyen az eltemetve. Az eddigi pályafutásának legyen vége; kezdődjék meg az új, más földön, más régióban, aminek az elmúlttal semmiféle összeköttetése nem lesz. Atya sem gondoskodhatnék jobban a fiáról.

Hanem Ráby Mátyást ez bántotta éppen kegyetlenül.

Hogy a császár hiheti azt őfelőle, hogy az ő egész történetében lehet egyetlen egy olyan árnyék, aminek nem esik jól a világosság.

Aztán hazavitte azokat a veszedelmes iratokat, s végig mulatott rajtuk.

Átkozott jó mulatság volt. Hol kacagott rajtuk a düh miatt, hol meg a fogait csikorgatta jókedve túlságos mértékében. Annyira bolond volt, hogy az ember bámulta benne az okosságot. Az az egész vádhalmaz olyan remek szisztémával volt rendbe szedve, olyan méltó elkeseredés hangján fogalmazva, úgy megerősítve szemtanúk és adatok bizonyítékaival, hogy a vége felé Ráby Mátyás maga is kezdett kétségeskedni afölött, hogy vajon csakugyan nem ő az az országcsaló gazember, aki itt le van írva? S csak most kezdi megismerni magát, miután lerántották az álarcot a képéről? Eddig maga is csak ezt az álarcot ismerte!

Hisz ezen vádlevél elolvasása után nincs az a földi bíró, aki őt kegyetlenül halálra ne ítélje!

Milyen lavinája az összehömpölygetett hazugságoknak! Aláírva nagy tekintélyű, jellemteljes, országos férfiaktól; bizonyítva, erősítve ugyanazon ágrólszakadt nyomorultaktól, akik őnála, kezeit-lábait csókolva könyörögtek, hogy védelmezze meg az ügyüket a hatalmasok ellen! – Védelmezte – szenvedett érettök annyit, amennyivel tíz gonosztevőnek minden bűne le volna bűnhődve; holott se inge, se gallérja nem volt neki egyik is, s most ez a rongy ellene támad, és beáll hamis tanúnak a saját nyomorgatói mellé.

Bizony nagyon kínálkozott az az elhatározás, hogy a sutba vágja az egész népügyet, s aztán elfusson a hazájától olyan messzire, ahol egymásnak soha többé hírét sem hallják.

Nagy lelki tusakodás támadt ebből.

Egyfelől a kényelemszerető önzés szedte elő minden fegyvereit, hogy lemondásra és megfutamodásra bírja. Hát érdemes a közönség bajáért magát kitenni új szenvedéseknek? Összeveszni halálosan, nagynevű, hatalmas emberekkel, akikhez semmi köze sincsen? Rágalmaztatni jó hírnevét az egész országon keresztül? Mikor enélkül minden ellehetne; tölthetné az idejét víg mulatságok között. Az orosz Versailles-ban ott a Néva mellett olyan szép lehet a nyár, világos éjszakáival. A növésben levő óriás talaján az egyes talentumok is oly gyorsan emelkedhetnek magasra. Ott hír, dicsőség, eredményteljes pályafutás várna reá; míg itt nevetség, szidalmazás és egy „delator” kétséges hírneve.

Aztán „nem elég volt egy sütésből egy lepény”?

Másfelől azonban a büszke önérzet hányt ellent.

Hogyan? Megfutni a phaeákok hadától? Elszaladni a hajdúk és porkolábok gúnyhahotája elől? Diadalt adni az ármánynak, a lomha nyers erőszaknak? Elismerni az igazságtalanság előjogát? – Elnyögni mindazt, amit méltatlanul szenvedett, s aztán csak magában pirulni, mikor e helyrehozhatatlan két gonosz év eseményeire visszagondol, s aztán kiirtani szívéből minden emlékezést saját hazájára?

E nehéz lelki küzdelem között találta őt Mariska levele, amit az apja engedelmével írt hozzá.

Ez volt az egyetlen levél, amit Ráby feltört, és elolvasott.

Kétszer is, háromszor is elolvasta ezt a levelet, mely leírta előtte a vészeket, amik visszatértében reá várnak, s esengve kérte: „Vissza ne jöjj!”

Ez a levél döntött.

Mert ha ennek az elolvastára azt nem mondta volna Ráby, hogy „Most már bizony visszamegyek”, akkor megérdemlené, hogy a tisztelt olvasó földhöz csapja ezt a könyvet, s ne olvassa tovább Rab Ráby történetét.

„De most már visszamegyek!”

„Nem tartozom már se neked, édes népem, se neked, édes császárom semmivel – hanem ennek a leánynak – ennek még tartozom valamivel.” „Tartozom neki bebizonyítani, hogy férfi vagyok, aki a veszélynek arccal fordul, nem háttal – hogy becsületes ember vagyok, aki szidalmazóinak visszavágja a lábaikhoz rágalmaikat – hogy igaz hazafi vagyok, aki nem retteg hazája földére rálépni, s egész nemzetét bírául fölhíni, hogy ítéljen fölötte: valódi híve volt-e hazájának, nemzetének, a szabadságnak, vagy pedig árulója?”

„Sárral hajigálhat az egész világ; de ennek az egy leánynak meg kell tudni, hogy lelkületem fehérebb, mint a napfény; mert ez még a prizmán kersztül sem törik hétféle színre.”

„És aztán, ha megismert feltámasztott becsületem egész dicsfényében, ragyogja őt magát is körül ez a fénykör!”

„Mily végtelensége ez a felfoghatatlan szeretetnek!”

„Mily lelki erő kellett ahhoz, hogy egy leány, ki még a szemét sem meri felemelni férfira, elszánja magát, hogy egy ilyen levelet írjon valakihez, melynek minden sora elárulja azt, hogy szeret. Szeret minden indulataival a dúsgazdag szívnek. Itt a testvér szeretete a bátyához, a bizalmas közlékeny nyájasság, itt az aggódó anya szeretete féltett fiához, kit veszélyek, bajok ellen bölcs tanácsaival féltőn betakargat; itt az ábrándos szűz szerelme vőlegényéhez, mely titkoló szemérme által öntudatlan vallomásra téved; és itt a hitves lángoló szerelme sors üldözte férjéhez, mely a kétségbeesésben indulatos kitöréssé válik, s követel, parancsol! Minő szívnek kell annak lenni, mely neki ezen szavakat diktálta?”

„Mennyi álmatlan éjszakájába kerülhetett neki, amíg gondolatait ilyen kész domborúra kiformálta, amíg azokat ilyen szép kerek betűkkel leírta? Milyen ismeretlen világokat kellett beröpkednie galambszárnyú lelkével, míg ezeket az eszméket, amik rá nézve oly idegenek voltak, megtalálta, megértette!”

„Ezt a lelket utol kell érni!”

„Fel, férfiindulat sólyomszárnyra! Mutasd meg, hogy el tudod őt érni!”

„Tépd ki szívedből azt a másik asszonyt, ki, hogy a hitves nevére egészen érdemetlen legyen, még a nemét is megtagadta; fújd el az alakját magad elől, mint az elégett papír hamvát, amire a képét valaha lefestetted!”

„Hat hét alatt Erdélyben elválasztanak tőle törvény szerint, ha az idézésre nem jelen meg, annál biztosabban.”

„S akkor szabad vagy.”

„A pesti porkoláb valamennyi lánca nem olyan fájó, mint ez a lánc, amivel hozzá vagy békózva.”

„Törd széjjel.”

„S akkor aztán keresd fel ezt a másikat, ezt a hívet, ezt a végtelenül szeretőt: Szabad vagyok – igaz ember vagyok – egészen a tied vagyok! Van-e kedved egy halálra kínzott, kiszenvedett szívet halottaiból feltámasztani?”

„Uraim, uraim, tekintetes, nagyságos és nagyméltóságú uraim ott fenn Budán! Szállok elétek! S ha akkora istenek vagytok is, mint az olimpiak voltak, én leszek az Enkelados, s rátok döntöm az Ossát Pelionnal!”

Szegény Mariska! Ugyan eltévesztette a célját azzal a levéllel! Ahelyett, hogy elijesztette volna vele Ráby Mátyást a hyperboraeok országáig való futásra, visszaidézte őt vele Budapestre.

Ráby Mátyás nyalábra fogta az ellene intézett nagy halmaz vádiratot, felsietett vele a Burgba; ledobta azt a császár elé az asztalra, s ráütve a tenyerével, azt mondá:

– Ami e csomagban írva van, az alfától az omegáig mind merő koholmány, rágalom, valótlanság. Kérem, küldjön engemet fölséged Budára!

– Jól van. Meglesz.

– És aztán védelmezzen meg.

– Legyen róla nyugodt. Ha parancsom ellenére önt el mernék fogni, én magam személyesen fogok odamenni, hogy önt kézen fogva visszahozzam.

Ez olyan szó volt, ami által hármas páncéllal (aes triplex) érezhette a szívét befedve Ráby Mátyás.


VisszaKezdőlapElőre