Negyvenötödik fejezet
(Romanticus historia fog taamadni ebbevl.)

Most már kezd a történetünk egészen regényessé válni. A börtön olyan tökéletes, hogy annál már egy piktor sem kívánhat különbet; a fogoly odaláncolva a falhoz, akárcsak a velencei Dózse-palota tenger alatti börtöneiben.

Ide már nem talál hozzá utat semmi sem, még az egér sem. Ezt a vasajtót nem nyitja fel semmi sem, még az arany sem.

De valami mégis megtalálta az utat Rab Rábyhoz – mi lett volna az egyéb, mint a véghetetlen, megfoghatatlan szeretet.

A legelső éjszaka csendességében úgy tetszett neki, mintha a feje fölött levő padlaton valami csendes őrölés hangja hallatszanék, mintha a plafondot fúrnák keresztül.

Oda figyelt. S aztán számítgatta, hogy ki lakhatik itt a feje fölött. A törvényszék feje fölött van az irománytár.

Egyszer vége lett a fúrás hangjának, s mintha az égből zengene alá, megszólalt a feje fölött egy szeráfi hang: – Szegény Rab Ráby!

Azt hitte, hogy a láncai lehullanak erre a szóra. Olyan volt ez a hang, mint egy álom emléke a gyermekkorbul.

– Hallja ön a szavamat? – kérdezé a magasból jövő hang.

– Hallom!

– Bízzék Istenben. Meg fogja szabadítani. Nem vesztik el önt. Holnap reggel vigyázzon a feje fölé, mikor kopogtatást hall. Isten irgalma legyen önnel! – Azzal elmúlt minden, mint egy álom.

És Ráby Mátyás e vigasztaló evangeliumi szózat után olyan édesen elaludt négyszeres láncai között, mint a gyermek anyja keblén. Reggel, mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban csak lázbeteg agyának álma volt ez az égi jelenés. Fölnézett a feje fölé, de nem látott semmit. Az a plafond, még abból az időből, amikor németek laktak a vármegyeházban, akik szeretik a szobákat befesteni, be volt mázolva iromba festéssel; azt a kis lyukat, amit onnan fölyülről fúrtak rajta keresztül, észre sem lehetett venni. S ez volt benne a jó.

Alig virradt meg annyira, hogy a szűk ablakon behatott a világosság, hangzott a hármas kopogtatás a feje fölött; s aztán az édes, ismerős hang:

– Szegény Rab Ráby.

– Ébren vagyok.

Arra a plafondnak abból a szegletéből, mely az ő feje fölött volt, egyszerre leereszkedett hozzá valami. – Egy hosszú nádszál. – Egész az ő fekhelyéig bocsátkozott alá, amíg az összeláncolt kezeivel elérheté.

– Elérte ön? – kérdezé a hang onnan felülről.

– Igen.

– Húzza széjjel a nádat; de vigyázva.

Ráby a nádszál első cikkét levonta, az, mint egy tok volt ráhúzva a felsőre. Abban talált tintát.

Azután a második cikket húzta le. Abban volt egy írótoll hollószárnybul.

Azután a harmadik nádszakaszt húzta ki; abbul előjött egy összegöngyölített vékony papírlap.

Íróeszközök! Az Alhambra minden eltemetett kincse nem okozhatna olyan örömet a feltalálójának, mint ezek a drágaságok Rab Rábynak.

– Írjon ön, én várok – szólt a hang.

A rab sietett a munkával. Apró betűket írt, hogy több férjen a papírra. Megírta a császárnak mindazt, ami vele történt. Oh, milyen jólesett a szívének, azzal a megláncolt kezével a felhúzott térdén leírhatni mindazt, ami lázas agyában forr!

Mikor készen volt a levél, ismét összegöngyölítette azt vékony pálcikó alakra, hogy a nádszálba beleférjen, s aztán tollat, kalamárist, mind visszadugott a nádszál végébe.

– Köszönöm! Megvan!

– Isten áldása legyen önnel – hangzott felülről halkan. A nádszál ismét felhúzódott a plafondba.

Még aznap estefelé újra megszólalt a vigasztaló hang:

– Szegény Rab Ráby! Legyen jó reménységben. Levelét felvitte Bécsbe az Ábrahám zsidó.

Ez a hír átmelegíté a rabot. Nagy szüksége volt rá ebben a hideg szobában, aminek az ablakán betódult a februáriusi szél, s ahová egy hétig (előre megmondták neki) nem fogják rányitni az ajtót. Addig eltart a kenyere meg a vize.

Ennek a hétnek az utolsó napján pedig az történt, hogy őexcellenciája, a helytartótanács elnöke „cito, citissime!” idéztette fel maga elé a substitutus alispán urat.

Az nem volt baj, hogy Laskóy úr éppen ebédnél találta őexcellenciáját; azért lehetett vele beszélni. Őexcellenciájának különben is megvolt ez a minden magyar emberrel közös tulajdonsága, hogy nagyon lassan szeretett enni, s amíg a falatját rágta, addig is beszélt.

– Nohát, bihászman? Tudja a spectabilis, hogy miért hívattam? Hát csak azt akartam tudtul adni, hogy én holnap délelőtt háromfertály tizenegyre, tehát egy fertállyal a bécsi posta elindulása előtt, ott leszek a pesti vármegyeházánál, s ha még ott egy Rab Rábyt találok a börtönben, azt menten szabadon bocsátom. Az általa szenvedett károkat illico a domestica cassából neki kifizettetem. S azoknak a fizetéséből, akik okozták, lehúzatom. Holnapután reggel pedig a nagyságos Murai és Rábai Ráby Mátyás kamarás úr vádjának alapján mindazokat, akik általa feladattak, a districtualis törvényszék elé állíttatom, s akire egy makulányi bebizonyul, ha kicsiny, ha nagy, ugyanabba a tömlöcbe bezáratom, ahonnan a Rab Rábyt kihozatom… S amíg ezt elbeszélte őexcellenciája, szép csendesen verte a kése meg a villája hegyével a tányérján a capfenstrájkot.

Laskóy úr úgy megijedt, hogy a saját bundája gallérjába kapaszkodék menekülésképpen.

– Quid hoc est? – rebegé.

– No, ugye? Most már rajtatok a sor azt mondani: „bihászman?” Hát az történt, hogy harmadnapra azután, hogy kegyelmetek olyan jól elzáratták a Rab Rábyt, hogy ahhoz még a légy sem férhet, dupla vasajtót tétettek a tömlöcére, aminek a kulcsain a porkoláb rajta hál, s a foglyot úgy megvasaltatták, hogy az se kezét, se lábát meg nem mozdíthatja; hát mondom, harmadnapra hívat fel a császár Bécsbe lóhalálába. Még azt gondoltam, a zsidó rekrutáknak sütendő kóserprófontról akar velem beszélni. Dehogy az volt a baja! Az első szava az volt hozzám: „Mit tettek önök Rábyval?” – Én támaszkodva az uraságotok által nekem intimált relatióra, s azt gondolva, hogy csak a bécsi commissariusok reportja ellen kell védelmeznem magamat, elmondtam, hogy Ráby Mátyás a maga törvényes hatósága elé állíttatott. A confrontatiót nem lehetett vele elkezdeni, mert veszélyes betegségbe esett, amiben őt a vármegye physicusa egész emberséggel gyógyítja és ápolja; mihelyt felépül, az ügye fölvétetik etcetera, és így tovább… S a császár olyan maliciózus volt, hogy nem szakított félbe, hanem engedte nekem végigfújni az egész litániát, mint valami rossz diáknak, aki a tíz körmérül olvassa le a penzumot. Csak mikor végig elmondtam, akkor adott elő a markábul egy vékony szalmapapirosra írott, de sűrűn teleírott levelet, amit a Rab Ráby írt vala hozzá, négyszeres vasba verve, kettős vasajtó mögé bezárva, s amibe az utolsó commáig minden olyan híven meg volt írva, ami vele történt, hogy még az sem volt belőle kifelejtve, hogy kegyelmed, spectabilis, azt kérdezte tőle: „Nohát, adott-e a császár aranyláncot?”

– Hűh! – fújtatott Laskóy úr, kegyetlenül megrémülve.

Őexcellenciája haragosan fente a villájához a kést, mintha meg akarna valakit ölni; pedig csak a karmonadlijára agyarkodott.

– A bezárt tömlöc falán keresztül oda tud írni a császárhoz másnap mindjárt! Ezzel az emberrel nem bírunk. Az urak valamennyien nem bírnak vele. Ez már szent. A császár aztán, mikor végigolvastatta velem a Ráby levelét, kihúzta az óráját a zsebéből, s azt mondta: „Igazítsa ön a magáét az enyimhez; most háromfertály kettőre, holnapután ön otthon lesz Pesten, déli tizenegy órára Ráby Mátyás szabadon legyen bocsátva és bántatlanul. Aki ennek az én parancsolatomnak haladéktalanul nem engedelmeskedik, azt én bezáratom élete fogytáig a – bolondokházába!” – Tessék ezt magának praenotálni, spectabilis. Én éjjel-nappal vágtattam, hogy hazajussak; most kegyelmeteken a sor. Akinek van kedve magát a vörös toronyba becsukatni, s mindennap hideg vizet csepegtetni a feje lágyára, tegye meg; nekem nincs.

Laskóy úrnak sem kellett több biztatás. Vágtatott keréktörésig haza Pestre nagy fúriával.

Az első szava az volt, mikor a kocsiból kiomlott:

– Küldjék ide a Janosicsot!

Az rohant szaladva, mind a két keze tele egy nagy csomó, karikára fűzött kulccsal.

Janosics uramnak sajátszerű széjjelálló fülei voltak, mint egy túri kancsónak, olyan szélfogó fülek.

Laskóy úr nem szólt neki semmit, csak azt tette vele, hogy amint az ajtón belépett, megfogta neki két kézzel azt a két speciosus fülét, s annál fogva a feje tarkóját úgy odaütögette neki az ajtófélhez, hogy a két csomó kulcs a két kezében csak úgy csörömpölt, mintha a táblabíró úr eleven török muzsikát akart volna belőle csinálni:

– Nesze! Nesze! Nesze! Ne még ez! Ne még ez!

Akkor aztán, mikor ilyen szépen felköszöntötte őporkolábságát, azt hörgé fogcsikorgatva a fülébe:

– Lélek hordjon el, kutyaáldotta! A Rab Ráby már megint levelet írt a tömlöcbül a császárnak!!!

A megrémült porkoláb összecsapta a két csomó kulcsot a két kezében, s elsápadva hebegé:

– Akkor bizony mondom, ördöggel kell neki szövetségben lenni! Nem találta el, angyallal volt szövetségben.

Erre fiskális, doktor, szolgabíró, esküdt mind összeröffentek. Mi történt? Mitévők legyenek?

„Ötvenet vágatni a porkolábra!” Ez lett volna a legjobb, csak a Villám Pista lövésemlékének köszönheti, hogy meg nem kapta.

Itt már csinálni kell valamit!

Másnap háromnegyed tizenegyre pontosan ott volt a vármegyeházánál őexcellenciája.

Eléje jöttek mind egész deputációval, vitték fel az alispáni szobába.

– Nohát, bihászman? Mi történt?

Laskóy úr nagy mosolyogva nyújtott eléje két levelet. Mind a kettő Ráby Mátyás írása.

– Eccé! Már Szentendréről ír.

– Igenis, még tegnap elbocsátottuk, s ő egyenesen hazakívánkozott.

Az egyik őexcellenciájának szólt, melyben Ráby Mátyás megköszöni azon kegyességét, hogy az ő gyors kiszabadulását kieszközölte. Ígéri, hogy ezentúl az ország törvényeihez fogja alkalmazni magát. A publicopoliticumoktul különben is egészen visszahúzódik, s saját ökonomiája rendbe hozása után lát. Kéri ezt a másik levelet, melyet őfelségéhez írt, őexcellenciája által elolvastatni, s ha helyeslését megnyeri, ex offo felküldetni.

A másik levél tehát a császárhoz volt intézve. Az elnök úrnak azt is el kellett olvasni: ha helyesli-e?

Nagyon helyeselte. Optime: Bene! Benissime!

…Átlátja, hogy hamis denunciatiók által maga is félre volt vezetve… Optime… Mindennek a megboldogult rác pópa volt az oka, aki azt a hamis mesét a nagy kincsesládárul kigondolta… Bene… Sajnálja, hogy a derék tisztviselői karnak s különösen őexcellenciájának olyan sok keserűséget okozott… Benissime… Nem kíván többé Bécsbe visszatérni, a curriculum vitaet falun óhajtja folytatni egészsége állapotja végett… Habet rectum… Kéri azt a kis penziócskáját, amire számot tarthat, ide utalványoztatni Szentendrére, ahonnan többé nem szándékozik kimozdulni… Habeat sibi!…

Nohát! Őexcellenciája mindjárt ott kopertába tetette a levelet, lepecsételteté, s ő maga írta rá a császár címét, mégpedig úgy, hogy el lehetett olvasni. A posta éppen fújta a trombitát a kapu előtt. Elvihette idején a levelet.

„Ettől tehát megszabadultunk volna!”

Azzal búcsút vett, s visszadöcögtette magát a zsalugáderes hintón Buda várába.

Dejszen nem hagyják magukat ezek az urak a bécsi bolondokházába becsukatni!

Mármost ennél a lapnál tehát becsaphatnók a könyvet. A Ráby nem „Rab Ráby” többé. Otthon van Szentendrén. Szőlőt nyittat, mihelyt kienged az idő. Visszaveszi a Böskét, s tehenet szerez mellé… Bírja békével.

Jaj, ne tessék hinni! Dehogy van otthon! Most is Rab Ráby az, s ott ül a tömlöcében, még kurtábbra szorított láncokkal.

Amint Laskóy úr elmondta az uraknak a levélhistóriát, mind valamennyien rohantak fel, hajdú és porkoláb asszisztenciával a Ráby tömlöcébe; a nyomorult embert megfogták, levetkőztették abban a kriminális hidegben pucérra; úgy vizitálták ki, hogy hol a toll, hol a tinta, hol a papiros nála. Szétszedték az ágyát apróra, még a szalmát is felkutatták, azután a téglákat feszegették fel a tömlöc padlatán, s dühösek voltak, hogy sehol sem találtak semmit. A plafondot nem jutott eszükbe megvizsgálni. Olyan kis lyuk volt azon, hogy nem lehetett észrevenni. De ha lehetett volna is, olyan vastag volt minden falon és a plafondon is a zúzmara, hogy az az áruló lyukat betakarta eléggé. Végre abban állapodtak meg, hogy bizonyosan a kulcslyukon keresztül dugta be az írószereket valaki egy drót segélyével, s ez csak az őrt álló strázsa beleegyezésével történhetett meg. Annálfogva, aki csak azóta ott őrködött a Ráby ajtaja előtt, arra a hajdúra mind huszonötöt csapattak. Az ártatlanok pedig azt mind megérdemelték, mert mind részesek voltak abban az elszöktetési komédiában; tehát ha nem competált is nekik, de jólesett nekik.

Azzal aztán a Rab Rábyt még szorosabban odaláncoltatták a falhoz, s a bezárt vasajtón a kulcslyukat maga Laskóy úr pecsételte le saját gyűrűjével, s kegyetlen fogadást tett, hogy ha még most is ki tud ebbül a börtönbül egy levelet meneszteni a Rab Ráby, hát akkor saját magára vágat huszonötöt.

Azzal egy hétre való kenyérrel, vízzel megint magára hagyták a jámbort.

…De hát az a két levél, Ráby Mátyás saját keze írásával, az elnök úrhoz meg a császárhoz?

…Hm! Hát Kalabusz uram mire való?

Ő sem eszi hiába a vármegye kenyerét!

Ráby feje fölött ismét megjelent a vigasztalás angyala. Az ismert módon ismét nyújtott neki írószereket. Ezúttal Ráby sem használta fel az egész papírdarabot, hanem annak egy részét szorosan összegöngyölítve eldugta egy szál szalma belsejébe. Azt a szalmaszálat megjegyezte a vérével. A lánctul folyvást vérzett.

Megtudta ezt odafenn az őriző angyal, s még aznap küldött le neki a szalmaszállal vászondarabkákat meg tűt, cérnát, hogy azokkal varrja be a vasbékókat; ne sértsék annyira a lábait.

Ez volt Rab Rábynak a mindennapi mulatsága. Este, elalvás előtt bevarrni a vászondarabkákba a békóit, s reggel megint kibontani azokat, hogy ha vizsgálni jön a porkoláb, észre ne vegye.

A második levele már nagyon rövid volt, amit a császárhoz írt. „Felséged mondá – »ha önt elfogják, magam megyek érte, s kihozom börtönéből kézen fogva.« Még most is itt vagyok.”

A hét nap még nem telt le, midőn jöttek a börtöne ajtaját megnyitni. Hoztak neki nagyon sok felaprózott kenyeret és két puttony vizet. Mire való lesz már ez?

Azután levették a vasajtót a sarkábul, s Rab Ráby ismét látta megjelenni a legényeivel együtt azt az embert, akit egyszer hóhérnak nézett, s aki a vármegye kőművespallérja volt.

Ez most azért jött, hogy a börtönajtó küszöbét kivegye, aztán az egész ajtót befalazza.

Mint a rémmesékben olvassuk, hogy befalaztak eretnekeket, akik nem akarták elismerni a transsubstantiatiót, trónkövetelőket, akik nem akartak lemondani elsőszülötti jogukről, templárius főnököket, kik elárulták a Bafomet titkát, akként befalazták Ráby Mátyást – azért, mert nem akarta megengedni, hogy a szentendrei számadásokban hadd legyen „kétszer kettő: nyolc!”

Ez valóban mulatságos egy történet, magunk is kíváncsiak vagyunk rá, hogy mi lesz a vége.


VisszaKezdőlapElőre