Ötödik fejezet
(Leiratic egi magistratvs, mell mindenecbenn az zegeen neepnec az ev iavaat vgi tecinti wala, minth az magaeet, zoo leezen contribvitocrvl ees eigebb Isten chapaasairvl, weegezetre penigh az kiss laadaarvl, megh az nagi laadaarvl, az micbenn nem tudatic hogi mi wagion?)

A szentendrei meg a hozzá tartozó izbégi szőlőhegyekben javában folyt a szüret. Üstökösjárta esztendő volt, kitűnő jó bor ígérkezett, minden promontorium (így nevezi a törvény a szőlőhegyeket) tele volt danoló szedőkkel.

Valamennyi szőlőhegyről azonban csak egy úton szabad a leszűrt mustot lajtokban lehozni, a többi mellékutak el vannak zárva puskás és dárdás hajdúk által, akik még csak egy hátikosaras asszonyt sem eresztenek ott keresztül. Mivelhogy mindaz, ami a szőlőhegyen termett, elébb dézsma alá vétetik.

A szabad út kijáratánál van felállítva négy gunyhó, mindenik előtt egy nagy kád. Az első gunyhó a váci püspöké. Amint a musttal telt lajtot hozza a szekér, azt ott megállítják, s abból a püspöki sáfár kiméri a maga kilencedét. Akkor továbbmegy a szekér a második gunyhóhoz. Ott a városi kamarás kiveszi a mustból az uradalom jussát, a tizedet.

Azután kerül a szekér a két átelleni kunyhó közé, amik úgy őrzik a szoros utat, mint a Dardanellák tornyai a Fekete-tenger szorosát. Ott, ha a megszólításra a gazda magyarul vagy németül felel, akkor a plébános sekrestyése veszi ki a hordóbul a papot illető tizenhatodot, ha pedig rácul szólal meg, akkor a pópa sekrestyése teszi meg neki ezt a barátságot.

Akkor aztán odább mehet.

Mehetne bizony, ha még egy ötödik gunyhó is nem volna az útjában, s ott megint két hajdú meg nem fogná a lova zabláját, s egy esküdt ember jobbrul, a másik balrul bele nem kapaszkodnék a gallérjába, s azt nem kérdené tőle, hogy „Hát a porciós könyv mit vétett?”

(Mivelhogy a szegény paraszt azt a szót, hogy „proporció”, oda rövidítette, hogy „porció”.)

Ez a legpraktikusabb módja az adóbehajtásnak. Mint mikor a birkákat esztrengára fogják, s egyenkint megfejik. Addig haza nem viheti a paraszt a leszüretelt borát, míg a porcióját az utolsó dénárig le nem fizeti.

Aki teheti, már készen is tartja magát a harács lefizetésére; csak oldja a tüszőt, s számlálja elő rézgarasokban a hátralevő tartozást, amit a könyve kimutat. Mind rézpénzzel fizetnek. Isten ellen való vétek volna adóba ezüstpénzt adni. Hadd menjen vissza a bécsi garas meg a dénár (vulgo babka) oda, ahol csinálták; a tallért, akinek van, jól eltegye. A „forint” az csak ideális pénz, aminőt sohasem vertek, hanem van egy félezüst, félréz monéta: a gresli, amiből öt tesz egy forintot. Tehát az ötödik gunyhónak az asztalán termetes zsákok telnek meg rézpénzzel, amit a szüretelőkből préseltek ki bírák uraimék. Úgy kell nekik! Ha ők nem sajnálták a drága szép szőlőgerezdeket sarkaikkal összetaposni, prés alatt kisajtolni, megérdemlik, hogy velük is hasonlót tegyenek a magistratualis szüretelők.

Vagynak azonban számosan, akik nem látták el magukat elegendő aprópénzzel, s nem tudnak stante pede fizetni. Azokkal megfizettetik a hátralékot in natura. Arra valók azok a nagy kádak ott az útfelen. Borban is elfogadtatik a fizetés.

Az ekként; összegyűjtött bort pedig rögtön hordókba tölteti, s készen álló tót szekerekkel leszállíttatja a Dunára a „veres zsidó”; ott hajóra rakatja, felviszi Bécsbe, eladja a „Veres ökör”-korcsmárosnak, akihez szoktak szállni mind a magyarországi urak meg a deputatusok. A veres zsidó általjában fizet az új borért rénes forintot.

Mármost azután, ha egy megszorított gazdának a tüszője fenekéről elfogyott az aprópénz – akkor ott volna a veres zsidó, aki szívesen megsegítené azzal, hogy az ő borának akójáért is megadná a két forintot. De nem úgy van ám ez egy jól rendezett községben elintézve. Bort idegennek eladni csak a városnak van privilégiuma, a pógár maga csak a városnak adhatja el a borát. Azt pedig, hogy mi legyen az új bornak az ára, a „hatvan személyek” limitálják meg. Az idénre egy forintban van az megállapítva.

A gazda tehát kitölti a porcióban ott fogott borát a nagy kádba egy forintért akóját, s a veres zsidó ugyanonnan kiméri azt két forintért. Ilyenformán megesik egy jámbor szőlősgazdán, hogy amilyen üresen hozta ki a lajtját a szüretelésre, éppen olyan üresen viszi vissza szüretelés után. Pedig jó termése is volt.

A parasztnak az nem tetszik.

– De már ez mégiscsak istentelenség! Hogy egész esztendőn át én kapálom a szőlőt, s szüret után még csak annyit se látok belőle, hogy bíró uram, nótárus uram egészségére egyet ihassam a magam borábul.

No, hiszen megkapja a magáét ezért a vakmerőségért.

Megfelel neki nótárius uram ex tripode.

Kracskó Mátyás nótárius vézna, szikár ember; savószínű, gyér bajuszának a szálait meg lehetne számlálni, s a két orcája majd beszakad a soványságtul. Hanem azért van olyan hangja, mint a pereces trombitájának: azt meghallhatja a paraszt. Bíró uram, a kövér termetű, piros orrú Bikács János uram meg a maga rekedt borízű hangjával csak kontrázni szokott a nótáriusnak, mint a bőgő a klarinétnak, mikor a paraszttal veszekedik.

– Hát tehetek én róla, hogy annyi restancia van a kee porciós könyvében?

– De hát mért van az a sok numerus ebben a porciós könyvben? – Dohog vissza a paraszt. – Hiszen nem kellene nekünk olyan sokat fizetnünk. Beszélte azt nekem egyszer „valaki”, aki érti a törvényt, hogy egy sessio után nem kell többet fizetni törvény szerint hat kurtaforintnál; mért fizet hát a szegény gazda mégis hatvan kemény forintokat?

– „Valaki”-e? No, iszen hozza kee ide nekem azt a „valaki”-t, majd megtanítom a Corpus Jurisra, hogy arrul koldul! Igen bizony, jámbor paraszt, az a hat forint, az csak a „dica”; de hol van azután még a „subsidium”; a „datia”; az „accisa” meg a „trigesima”? Ami mind itt van a törvényben. Akarja kee, hogy kiverjem a szemét csupa „articulusokkal”? Azután jönnek még a „contributiók”; ahogy azokat a diaetán elhatározták; contributio a „lóvásárlásra”; contributio a „végvárakra”; contributio a „török által elhurcolt foglyok kiváltására”? Kilenc forint contributio csak a „katonatartásra”; hát az „annonarium” egy nagyszombati mérő búza vagy annak az ára a „szent korona őrzésére”; második a „határőrzésre”; harmadik a „római szent birodalom megőrzésére”; a negyedik „a törökök ellen operáló dunai flotta felépítésére”; azután öt denár minden napszám forint meg cselédbér után; no, meg a „bellica cassa”; aztán meg a „domestica cassa”! Verjek még többet a kee fejéhez? Hátha még a „sexagesima” is hozzájön, amiről már törvény van, hogy akinek hat forintnál többet érő ingóbingója van, annak egy hatvanadrész valorát lefizesse a regnicolaris palota építésére. Megálljon kee csak, majd mindjárt megbecsülöm a kee szekerét, lovát, mennyit ér? Aztán a sexagesimát is lefizetheti kee!

A jámbor paraszt úgy megijedt, hogy közé vagdalt a lovainak, s áldotta Szent Orbánt, amért a szőlőhegyrül üres hordóval szerencsésen hazasegíté.

S ez így ment szép gyönyörűséggel késő estig. Akkor becsukták a szőlőhegyi utak kapuit, s az igazi szüretelők hazatérének; de nem pihenni, hanem hivatalos kötelességüket tovább folytatni, a tanácsházhoz.

Együtt voltak a bíró, a nótárius, a kisbírák meg az esküdtek. A nótárius volt egy személyben perceptor és controllor is, amiből elgondolható, hogy igen okos embernek kellett neki lenni.

A vörös zsidó is hivatalos volt a tanácsházban, abbul a célbul, hogy a tömérdek sok beszedett pénzt beváltsa.

Mert igaz ugyan, hogy már azokban az időkben rendes pénznem gyanánt Mária Terézia tallérjai, húszasai, tízesei és ötösei voltak bevéve országszerte; de azok csak ünnepnap kerültek az asztalra; a közforgalomban még ott kóválygott a múlt századból hátramaradt máriás, poltura, peták, bécsi garas, fillér, gresli és babka, sőt a rézpénz közé még egy-egy „libertás” is vegyült, s azzal fizettek összevissza számítva, a sehol nem létező kurtaforintban és vonásforintban. Kurtaforint volt, ha két denárt lehúztak belőle; vonásforint volt, ha két denárt hozzáadtak. Az ilyen pénznek aztán zsák kellett. Egy zsák rézpénzzel, megavult monétával pedig fizetni nem lehetett; azt eltenni is bajos volt; azért a zsidónak kellett azt átvenni és becsületes pénzt adni helyette. Ő aztán felvitte azt Bécsbe, s ott lerázta a nyakáról.

A rézpénzt csak amúgy mázsára téve számolták át neki; hanem azt a mindenféle „kongót”, ami nem szégyenlette magát ezüstnek kiadni, úgy kellett darabonkint megválogatni, mert azok között irtóztató sok volt a hamis.

Amíg Ábrahám a két kisbíró meg két esküdt pógár jelenlétében ezt a foglalatosságot végezte a benyílóban, azalatt a tanácsterem hosszú asztalát végigülték kétfelül a „hatvan személyek” öregei; a fiatalabb tagok a fal melletti lócákon foglaltak helyet, s nótárus uram előhozá a protocollumot, amiben a magisztrátus ez évi működésének summázata volt foglalva.

Mind a protocollum, mind a számadások rác nyelven és cirill betűkkel voltak írva. A magyarok meg a svábok abból nem értettek semmit. Annál könnyebb volt nekik benne megnyugodni.

Egyszer azonban egy fiatal magyar legény nekidurálja magát, feláll a lócáról, s megszólal, mondván:

– De már megkövetem az érdemes tanácsot, ha szabad volna nekem is szót emelnem.

Mire nagy zúgás támadt a vének közt.

– Ki fia csikaja ez a kotnyeles otténg? – mordul fel bíró uram.

– A Bacsó Marci! – dörmögi a nótárus. – Az idén halt meg az apja, aztán ő következett a hatvanszemélységre a helyébe; először van a tanácsban. Az a baja, hogy iskolába is járt. – No, hát mi kell, Marci öcsém? Beszélj!

– Hát csak azt szeretném megtudni, nagy alázattal, hogy voltaképpen minélfogva kívánatos minékünk ezt a protocollumot rác nyelven meghallgatni, amit se magyarok, se svábok nem értünk?

– Hát, Marci öcsém, tudod, az urak azért vezetik a maguk protocollumait diák nyelven, hogy azt a parasztok meg ne értsék; mi pedig azért írjuk a magunk protocollumait rác nyelven, hogy az urak meg ne értsék.

Mely elmés felelet általános helyeslő morgással találkozott.

– Az ám! – pattogott vissza a legény. – De akkor mi magunk pógárok sem értünk belőle semmit, s azt írhatja bele nótárus uram, ami tetszik.

Erre a goromba szóra aztán mind ellene röffentek: „Nem szégyenled magad? Ilyen gyalázatot elkövetni a tanácsházban!” Kicsinyben múlt, hogy ki nem dobták őkemét.

– Ezt a fickót – dörmögé bíró uram a nótárusnak –, mihelyt katonafogdosás lesz, jó lesz a verbungosok körmére keríteni.

– Lesz rá gondom.

A beszámolás aztán folyt a maga rendén tovább, egy olyan nyelven, amit a gyülekezet kétharmada nem értett meg.

Ezalatt a benyílóban elkészültek a pénzleszámlálással, s Ábrahám előjött a nagy fekete táblával, amire fel voltak krétázva az egyes tételek. Ennyi az átvett rézpénz, ennyi a bor ára, ennyit tesz ki a régi ezüst váltópénz, ennyi pedig a kiválogatott hamis pénz, ami itt hagyatik.

– Nem venné meg kee már azt a hamis pénzt is, Ábrahám szomszéd? – mondá bíró uram.

– Nem biz én, hallja kee bíró uram, mert ha én adom ki a hamis pénzt, engem megfognak, becsuknak érte, kentek pedig beteszik szépen a „kis cassába”, ezzel fizetik a napszámosokat, hajdúkat, cselédséget, csőszöket; azok ezt kiadják itthon a piacon, a mészárszéken, a kocsmában, a publikum meg újra behordja szépen dicába, porcióba, s így szépen megfordul a hamis pénz egyszer minden esztendőben, a maga útján, mint a nap a föld körül. Nem vész az el.

– Nem a, hogy nem vész el, de még inkább szaporodik – mondá bíró uram. – Minden esztendőben, mikor kend megszeleli a garmadánkat, egy-egy ezer forinttal több a rostaalja. Hát már ez hogy lehet, mikor ide idegen vásáros nem jöhet?

– Már hiszen, ha olyan bizonyos nem volna, mint a nap az égen, hogy egy ilyen derék városban, ahol olyan szép nagy templomok vannak, csupa merő istenfélő becsületes emberek laknak, azt kellene hinni az embernek, hogy idebenn a városban van valami hamis pénzverő műhely; de mivelhogy ezt feltenni Isten ellen való vétek volna, annálfogva azt hiszem, hogy ez a hamis pénz – úgy fiadzik.

Nagyon jót nevettek a zsidónak ezen az észrevételén.

Ábrahám azután megmondta, hogy az átvett kongó pénzért mennyit szándékozik adni aranyban. Megegyeztek nagy hercehurca nélkül.

A zsidó elővette a talárja alól a táskáját, s százaranyas tekercsekben leszámlálta az asztalra a körmöcieket. A körülülőknek mindnek járt utána a szája, amint sorba számlálták a sorba rakott sárga csikókat.

– De hát nincsenek ezek az aranyak körülmetélve, Ábrahám? – tréfálózék, a végzett munka után, bíró uram.

– Ej, ej, bíró uram, én sem kérdeztem kendtektől, hogy nincs-e az a bor megkeresztelve, amit nekem eladtak?

Tréfás fiú ez a vén Ábrahám!

– No, mármost aztán, nótárus uram, adjon nekem egy kis igazságlevelet – monda Ábrahám –, hogy ezt az aprópénzt itt váltottam be, s igaz járatban vagyok; de ne rácul írja, hanem diákul.

– Jól, van Rothesel.

– Aztán, megkövetem: Ne úgy írja a nevemet, hogy Rothesel, hanem úgy, hogy Rotheisel; ha terhére nem esik a karjának azt az „i” betűt is közbeszúrni.

– De hiszen Rotheselnek híja kendet minden ember, Ábrahám; a névosztogató comissio is ebben erősítette meg.

– Mind igaz az. Csak hadd híjanak, ahogy akarnak; elvállalok én mindent hanem írásban mégiscsak Rotheisel a nevem; magam jártam érte Bécsben a császárnál, hogy kegyelmezzen meg azzal az egy kis „i” betűcskével.

– Hej, Ábrahám, sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az egy „i” betűcske ott Bécsben. Vallja meg az igazat.

– Már hiszen minek vallanám meg az igazat? Hiszen akár azt mondanám, hogy énnekem bizony de csak egy babkámba se kerűlt az az „i” betű, akár azt mondanám, hogy bizony az az egy „i” betű kóstál valami százezer forintot; de azt nem én fizettem meg; hanem kentek fogják megfizetni; hát mind a kettőre azt mondanák kentek, hogy „Hazudsz, bolond vagy, elmehetsz!”

Igazán tréfás fickó ez a vén Abrahám!

A nótárus elkészíté az „igazságot”, azalatt bíró uram halhólyagokba csomagolá az aranyakat, s sorba rakta egymás mellé a kalamáris körül.

Mikor aztán a zsidó eltávozott, azt mondá bíró uram:

– No, mármost az érdemes külső tanács hazatakarodhatik, csak a belső tanács meg a presbitérium marad itten, hogy a „nagy láda” felnyitásánál jelen legyen.

Mert nem minden halandó szemének szabad a „nagy láda” titkaiba bepillantani.

Amint a „belső emberek” magukra maradtak, nótárus uram elővett a faliszekrényből ugyanannyi hálósapkát, ahányan voltak az ott levők, s azokat egyenkint mindegyiknek a fejére húzogatá, úgy, hogy csak az orruk hegye látszott ki belőle. Ez arra való volt, hogy ne lássanak semmit. Mikor aztán mind vakká volt téve, egyedül ő maga volt a látó, akkor vette a gyertyát az asztalról, a botja végét bíró uram kezébe adta, bíró uram viszont a maga botja végét az esküdt polgár kezébe, és sorba míg az egész, mint egy vakok láncolata, megindult valahová de hogy hová, azt csak a nótárus tudta; az dirigálta az egész vonatot: „No, most grádics jön! Nagyot lépjünk lefelé: egy, kettő, három – tíz!” Egyszer aztán vasajtóba dugott kulcs nyikorgott. „Bukjunk le, hogy bele ne üssük a fejünket szemöldökfába!” Valami alacsony ajtón vonultak keresztül. „Helyben vagyunk, szabad a látás!”

Az esküdt polgárok többször is voltak már ezen a helyen, egy alacsony, tömör boltívekre osztott pinceüreg volt az, aminek egyik sarkában állt egy vasláda, erősen a kőfalhoz pántolva.

A vasládán kívül volt még egy rác pópa is az üregben; aki, hogy honnan kerülhetett oda, azt tán a nótáruson kívül senki sem tudta. Annak kezet csókolt – aki akart.

Egy nagy cifra kulcsot a pópa adott elő, a másikat a nótárus.

– Na, itt vannak a kulcsok, nyissa fel, akinek tetszik.

Hárman, négyen próbálkoztak vele, de nem mentek semmire, fordultak azok a kulcsok jobbra is, balra is, tízszer is; de egyszer se nyitottak.

– Ugyan, ne töltsétek az időt hiábavalósággal – szólt közbe a pópa –; nyissa kend ki, nótárus uram, kend annak a mestere.

Az aztán csak rátette a kezét a két kulcsra, s mindjárt nyitva volt a láda.

Szabad volt mindenkinek belenézni.

Nem volt abban egyéb, csak arany. Szép, átlátszó halpukkantyú erszényekbe elrakva, amiken keresztülfénylett a sárga érc, száz darabjával; egymás mellé sorakozva, hadi rendben, mint a katonák. Rengeteg pénz lehetett az! Most ismét megszaporodott egy glédával. Azt is odarakták a többiek közé. Aztán a ládának egyik mellékfiókjából kivettek egy kis könyvet, s abba a nótárus holmi egyet-mást bejegyezgetett. Furcsa dolgok lehettek! Az esküdt pógárok „Ejh! Ejh!” sóhajtozásai tanúsíták, hogy sokallják a budget-et. „Muszáj volt!” Ez a nótárus válasza. S erre meg kell adni az indemnityt. Olyan kiadások ezek, amiket nem lehet kiharangozni.

Bíró uram egyszer majd el is szólta magát.

– De, hogy még őexcellenciájának is…

– Trum-rum! – kiálta közbe a nótárus. – Nem ütnők dobra?

– Hát hiszen ha muszáj kellett lenni.

A kis könyv számadásai is helybenhagyatván, a nagy láda ismét lezáratik. Ekkor azonban megszólal a pópa.

– Hát hiszen azt látom, hogy megint jól gazdálkodtatok, a pénz megint szaporodott; de hát az Isten áldása hol maradt! Az eklézsia csak nem jut eszetekbe? Azt ígértétek, hogy új harangot vesztek, a torony tetejét újra megaranyoztatjátok, a kántornak házat építtettek; erre mind nem telik megint; hanem a nagy láda csak telik!

– Ne búsuljon, tisztelendő atyám – szólt a nótárus. – Mind meglesz az jövő esztendőre, ha Isten éltet bennünket. Ezt még a kis cassa is kiadja.

– De ördög anyját adja! Hát az ispitály mit vétett? A szegény nyavalyások nyáron majd megvesznek éhen, télen majd megfagynak a hidegben, míg ti száz szekérszámra külditek fel az ölfát Pestre elajándékozni; hát még a sok szárított vizát, tokot, meg a sok új bort – imide-amoda – mindenféle nagy uraknak; hanem a szegény betegeknek nem jut.

– Hagyja el, tisztelendő atyám! Aki nyavalyás, annak semmi sem olyan jó, mint a friss levegő, s semmi sem olyan rossz, mintha megterheli a gyomrát. Azoknak a nagy uraknak pedig sokkal jobb, ha mi fűtünk, mint ha ők fűtenek be nekünk.

– De hát a szegények háza! Amire boldogult királyasszonyunk, Mária Terézia tizennyolcezer forintot hagyott, hogy a város szegényeinek legyen hol meghúzni magukat: most is üresen áll.

– Hát tehetünk mi arról, ha nem kapunk bele való szegényt a városban?

– De ördög anyját nem kaptok! Hiszen vasárnaponként két glédában áll a koldus a templom előtt sorban; ki vak, ki sánta; de ha azt akarom, hogy a vakok lássanak, s a sánták szaladjanak, hát csak azt kell nekik mondanom: „No, jertek, ti árvák, elviszlek benneteket a szegények házába”; mind szétiramodik menten; úgy fél a város kenyerétől!

– Pedig biz az nem rossz kenyér – ugye, bíró uram? – tréfálkozék a nótárus.

– Ördög anyja kotlott ki benneteket! Hát a szegény izbégiek, akik tavaly negyven házszámra elégtek. A császár elengedett annyit az árendából, amennyit a leégett házak porciója kitesz, s ti azt csak kivetettétek a többi házakra, azoktul hajtottátok be!

– Hát az természetes. A császár elengedte az árenda égett részét a városnak, annyival mi kevesebbet fizetünk a kincstárnak; de nem engedte el Péternek meg Pálnak. Ha Péternek nincs miből, fizeti Pál. Ez a regula!

– Istentelen regula. Nekem megjavítsátok magatokat, azt mondom; mert ha énnekem még esztendőre is annyi panasz jön a fülembe, feladom a ládátokat a fiskusnak.

Erre aztán valamennyien nevettek.

– Nem olyan „rossz” ember tisztelendő uram! – mondá a bíró megnyugasztalt hangon.

Azzal a kulcsokat ismét kétfelé osztották; a hálósipkákat megint ráhúzták a deputáció fejére, s nótárus uram visszavezette megint valamennyi vak emberét föld alatti utakon keresztül a tanácsterembe, ott aztán meggratulálták egymást a kiállott veszedelem után.

– Csak az a pap valami garabonciát ne csináljon egyszer – évődék bíró uram. – Mert mind ilyenek ezek a papok! Mindeniknek csak maga felé hajlik a keze. Mind csak azt akarná, hogy templomra, ispitályra prédálja az ember a keserves szerzeményét.

Erre megszólalt egy fekete szemöldökű rác ember: igazi bosnyák alak, még abban a viseletben, amiben apái a Boszna-völgyből ide vándoroltak.

– Már az igaz, bíró uram. Én magam is sokkal jobbnak látnám, ha már egyszer azt a sok temérdek pénzt, ami ott a nagy ládában haszontalanul hever, felosztanók rendén, kire mi jut.

Az indítványtevőnek számos pártja lehetett a helyeslő mormogásból következtetve; de leverte a lábáról valamennyit nótárus uram a maga ékesen szólásával.

– Jaj, édes Avakumovics barátom, ez aztán éppen olyan dolog volna, mint mikor a tót gyerekek úgy osztoztak meg az atyjuk hagyatékán, a bőven termő körtefán, hogy kivágták. Ez a „nagy láda” a mi uraságunknak a fundamentuma. Erősebb fundamentum, mint a nemes uraknak a „pusztaszeri kötés” vagy az „aranybulla”. Ez a mi privilégiumunk – ez a mi patrónusunk – ez a mi frigyládánk. – Amíg ez a láda bírja magát, addig mi vagyunk az urak ebben a városban, meg minden ennek alávetett kolóniákban. S azt tudják kendtek, hogy úrnak lenni milyen jó. Amíg ez a láda mellettünk szól, addig akármit kezdenek a mi irigyeink, mind szégyent vallanak; mert szolgabíró, vicispán, törvényszék, királyi tábla, septemviratus, királyi kamara és udvari kancellária mind a mi kedvünkre olvassa a törvényt. Még az ökör sem bőg, ha szénával bedugják a száját, hát még az ember, akinek esze van? Amíg ez a láda beszélni tud, addig a mi fiainkat nem viszik el katonának – a mi számadásainkat nem kérik fel a vármegyére, s ha bírót, belső tanácsot kell választanunk, magunk végezzük el: nem kérdjük a paraszttól. Mikor kaszálót, kertiföldet kell osztani, mink végezzük a nyílhúzást, s ha kijön az inzsellér, mi igazgatjuk a cirkalmát, hogy merrefelé kanyarítson. Mi vágatjuk a fát a nagy erdőn, mi húzatjuk meg a hálót a Dunában; mi limitáljuk meg a bort, mi veszünk, mi adunk el; mi vetjük ki a porciót. Ezzel a ládakulccsal a kezünkben olyan urak vagyunk a magunk városában, mint József császár a királyi pálcájával Bécsben. Ennek a ládakulcsnak a likas végén én olyan nótát tudok fújni, hogy minden nagy úr táncol rajta.

– Igaz a! Úgy van biz a! – kiálta rá az egész presbitérium.

– No, hát kendtek is táncoljanak rajta.

Azt pedig szó szerint vették.

Előhozták a tamburákat, azután meg az orros kancsókat a jó veres borral, s míg a társaság rákezdte dalolni a „Mnoga ja léta!” ismeretes rác nótáját, bíró uramnak olyan kedve szottyant, hogy maga kezdte el járni a „kolót”.

Mert a magyar parasztnak már egyszer az a különös természete van, hogy amíg a németet meg a diákot sehogy se veszi be a nyaka, addig – a saját nótájakint: „Megtanultam tótul, rácul: kukoricagombócátul.”


VisszaKezdőlapElőre