Nyolcadik fejezet
(Mellben elevfordol egi madaarieztev, ees bezeelgetees leezen az dinnieecrevl ees egieeb cvcvrbitaceacrol)

Leányfalvy János úr egészen magának való ember volt. Ő vitte a szentendrei postahivatalt. Azzal őneki csak délelőtt volt dolga, délután pedig történhetett a világban, ami akart, az őrá nézve nem volt sürgetős. Ő sem járt sehová, őhozzá sem járt senki. Nem szeretett semmi mulatságot. Csak egy szenvedélye volt: a kertészet; azt azután egész hollandi nekiadással űzte. Voltak olyan virágai, aminőknek soha senki hírét sem hallotta: külföldi ritkaságok; aztán meg kiveszőben levő fajok, amiknek az utolsó sarjadékát az ő kőfallal körülkerített kertje tartogatta még. És azokra ő féltékenyebb volt, mint egy arabs a háremére. Dehogy engedte volna másnak azt az örömöt, hogy az ő virágaiból szaporítson! Ha kértek tőle magot, azt ugyan nem tagadta meg a „jó embereitől”, hanem a jó embereknél sohase kelt ki abból egy szem se. Alapos a gyanú, hogy az elajándékozandó magot előbb leforrázta valami lúggal.

A dinnyéi kivált kitűnőek voltak. Ő azokból soha egy szeletet maga meg nem evett. Igaz kertész szokásaként, nem volt gyümölcsevő. Csak elajándékozásra termelt. De amit elajándékozott, azt előbb kétfelé vágta, s az utolsó magot is kiszedte belőle.

A dinnyeérés idején két nagy sinkorán őrizte a kertjét, s az ő saját hálószobájának az ablaka is a kertre szolgált. Akit tolvajlási szándék vezetett volna a kőfalon keresztül, azt srétek és cerberusok tették volna tönkre.

Hanem a sárgarigókkal volt nagyon megakadva. Azok a szomszéd kertekből minduntalan átlátogattak az ő dinnyeágyaiba, s a legszebb gerezdes gömböket kikezdték.

Ezek ellen mindenféle madárijesztőket kigondolt. De azok az udvari színeket viselő madarak szörnyű arisztokraták, mindenféle plebejus váztul meg nem ijednek; ami ott holmi rongyos kalapban, szakadozott szűrrel, fancsali feszületként áll a dinnyeágyak között: tudják, hogy az csak paraszt, akivel packázni lehet.

Egyszer aztán azt mondá a postamester úr: „No, megálljatok, rigók, majd csinálok én nektek ide egy olyan madárijesztőt, amitől tudom, hogy mind a Szigetségbe repültök át.”

Nem restellt Pestre felmenni, ott a Zsidó utcában összevásárolni holmi zsibvásárra jutott módi viseletet, lebernyeges frakkot, csókaorrú kalapot, pulidert, kenderből készült parókát. Azzal aztán szépen kistaffirozta a kitömött bábot, aki kétlábú karóra volt felállítva, kobakfejjel, tászlis ujjú kezekkel: s még azt sem restellte, hogy annak az egyik kezébe egy fakardot adjon, ami olyan elmésen volt formálva, hogy mikor a szél fújt, a fakard elkezdett hadakozni, mintha valami igazi gavallér csinálná vele a hatvágást.

No, ettül csak elijed a határbul minden becsületes madár!

Az öregúr nagy gyönyörűséggel nézegeté csodálatra méltó alkotását, úgyhogy észre sem vette, hogy a láncra kötött kutyák milyen bomlottul ugatnak valakire, aki a kertajtón át közeledik felé.

Csak akkor vette észre, mikor az „szerencsés jó napot” kívánt neki. – Visszatekintett. – Hát azt látta, hogy a háta mögött is ott áll az a madárijesztő – eleven alakban.

Tulajdon az a madárijesztő, akit ő recentissime componált, csakhogy selyem kiadásban.

Az öregúr először megijedt, azután elnevette magát, azután megharagudott, végtére pedig örvendett – egy rövid pillanat alatt mind. Megijedt azért, mert azt hitte, hogy a megelevenedett homunculus állt eléje (mint aminőt a bűvész Hatvani professzor, a magyar Faust, csinált egyszer), de elnevette magát, mert csakugyan nagyon hasonlított a divatos gavallér kosztümje az ő madárijesztőjéhez, bosszankodott pedig azon, hogy ebben az idegen stutzerben a saját kedves Matyi öccsét ismerte fel; de elvégre is örült neki, hogy láthatja; mert nagyon szerette.

De ezt a sok indulatkifejezést mind nem lehetett rajta észrevenni attól a nagy bajusztól. Olyan volt az, mintha egy bajuszhoz ragasztottak volna hozzá egy embert; úgyhogy a vele találkozónak kedve lett volna rákiáltani: „Ajh, te bajusz, hová viszed azt az embert?” A fején volt egy báránybőr sipka, a vállára vetve pongyolára pedig egy „kirilájzum” (Kyrie eleison) szürke moldonbul, ahogy azt a rácos szabású dakut nevezték abban az időben.

– Nézd csak, nézd, hisz ez az én Matyi öcsém Bécsből! Majd alig ismertelek meg ebben a módi hábitusban. Hozott Isten, öcsécském!

Azzal nyalábra fogva a fiatalembert, odaszorítá annak az orcáját a két nagy bajusz közé.

– Ejh, de megemberesedtél, amióta nem láttalak! De csak már legalább kölcsönadhatnék neked ebbül az én bajuszomból. – Csiba te, ne! (Ez már a komondoroknak szólt.) Ne nézd azt, hogy ő német: azért az én öcsém az; s ne ugass rá, mert megütlek! No, de most már csak nem eresztelek egyhamar vissza abba a csirkefogyasztó Bécsbe.

– Dejsz, ha kergetne urambátyám, akkor se mennék el egyhamar. Itt telelek az idén.

– No, de a kutyámat tedd bolonddá, édes öcsém. Ne biztass engem ilyen szóval. Tudom én, hogy van, aki teneked parancsoljon.

– No hát, most az éppen azt parancsolta, hogy itt maradjak; mégpedig nagyon sokáig.

A nagy bajusz kegyetlen fintorgást követett el jobbra-balra.

– Te! Talán csak nem az adórectificáló-commissióba vagy kinevezve.

Ez volt az a cím abban az időben, ami a magyar ember előtt egyenlő értelmű volt „Caraffával” meg a „kutyafejű tatárral”.

– Nagyobb ez annál – szólt mosolyogva az ifjú, s odasúgá az öreg fülébe a választ, amit nem volt tanácsos fennhangon elmondani.

Az öregúr erre nagyon felderült, a nagy bajusz felszaladt kidomborodó arca közepéig.

– Ez már derék! Ez már capitalis dolog! Most már azt mondom, hogy ember lesz belőled. Csak erősen fogd a dolgot.

– Azt fogom tenni.

– Aztán ne alul kezd, a hiblihubli embereknél, hanem a nagyját fogd nyakon. Egyenesen a prefektus torkának eredj; mert az a nagy calefactor! Hej, ha én beszélni akarnék! De hát „audi, vide, tace, si vis manere in pace!”^[1] De te csak nyaggasd, ahogy isten tudnod engedte.

– Már hisz akárki legyen, akit hibában találok, azt nem fogom kímélni.

– Meglátod, öcsém – szólt az öreg, kezeit dörzsölve –, hogy ha jól megszorongatod a nyakát a prefektusnak, hát esztendő ilyenkorra visegrádi tiszttartó vagy. – Szépen a vállára veregetett az öccsének.

Az meg bámultában majd belelépett a sarkával a legszebb dinnyeágyba.

– Micsoda tiszttartó? Visegrádon?

– Hát, öcsém, az a legjobb hivatal ezen a vidéken: többet ér száz vicispánságnál; aztán most üres.

– De hát hogy keveredem én abba belé?

– Ejnye de durae capacitatis homo^[2] lett belőled abban a Bécsben. Hogyhogy nem keveredel te abba belé? Hát csak nem számítod tán magadat azok közé az incifinci emberek közé, akiket ide küldöznek investigálni, computisálni, aztán négy szép lóval vagy egypár körmöci hengerkével ki hagyják szúrni a szemeiket: az ilyen embernél, mint te, uraim őkegyelmeknek valami igazi derék dologgal kell kirukkolni.

A fiatalember céklavörös lett.

– De urambátyám, én nem azért jövök ide, hogy engem akár paripákkal, akár aranyokkal, akár tiszttartósággal lekenyerezzenek ezek az urak; hanem hogy az elnyomott népnek a panaszait megorvosoltassam, s kiderítsem a visszaéléseket, akárkik legyenek is azok az urak, akiket bennük találok.

János úr erre a szóra a bal vállárul a jobb vállára rázta át a kirilájzumot.

– De hát édes öcsém, a szegény népnek mindig tele van panasszal a szája; Isten aki segíthet rajta; jön jégeső, jön sáska, jön fagy, jön árvíz: hát ki tehet az Isten csapása ellen? Köd megüti a szőlőt virágzáskor, mind lehull. Ki tehet róla? Hát az elöljáróság is csak ilyen elementáris csapás rajta. Ki segíthet azon? Hörcsököt, seregélyt ki tud a vetésből kipusztítani? Ráolvasással talán? Az ember is csak olyan hörcsök. Pusztítsd el a mostani elöljáróit, tégy helyükbe újakat, akkor azok fognak lopni. Amíg okos paraszt meg ostoba paraszt van a világon, addig az egyik a másikat mindig meg fogja lopni.

– Már ha urambátyám az elöljárói visszaéléseket is az Isten csapásai közé számítja, akkor én azon kezdem, hogy erős akarattal magát az elemi vészt is meg lehet győzni. S ez az akarat nálam megvan.

– De hát tehetség van-e hozzá? Vana sine viribus ira.^[3] Ki van a hátad mögött, akire támaszkodol?

– Maga a császár.

– Hát még?

– Hát még? Nem elég ez?

– De gutát elég! Patrónusod-e a második vicispán? Vagy a judex curiae? A camarae praeses? Az udvari kancellár? Vagy legalább a districtualis commissarius? Ha valaki azt mondhatja, nekem barátom Eszterházy, vagy Niczky, vagy Orczy! Az már valami. De ha csak annyit tud mondani, hogy nekem barátom József császár! Azzal se kinn, se benn. Mit adjanak az olyan császárra, aki mindennap engedi magát kipasquilizáltatni. Mindennap megfordul a kezem alatt egy-egy paksaméta Bécsbül, amit Wucherer küldöz széjjel a mi urainknak. (Hiszen te magad jobban fogod tudni, hogy ki az a Wucherer?) Tele van az mind ocsmánynál ocsmányabb pasquilusokkal a császár személye ellen.

– Ő a teljes véleményszabadság barátja.

– De lánchordtát. Ha énellenem nyomtatnának ki olyan dolgokat, én nem vagyok császár, de régen kaptam volna a fokost, s olyan sort vertem volna Wucherer uramnak a hátán végig, hogy nem kívánt volna belőle második kiadást. Aztán mikor azt látja a magyar, hogy a császárt még a németnek is szabad szidni, akinek nincs egyéb constitutiója egy rongyos paraplénál, hát neki hogyne volna szabad, akinek van primae nonusa?^[4]

– Igenis. Ellene röffennek mindazok, akik megrettennek az ő újításaitól. Szidják azért, mert a szabadságot, ami eddig csak egy osztálynak, egy hitfelekezetnek volt szabadsága, ki akarja terjeszteni országainak minden lakóira. Szidják, mert jót akar a néppel.

– Kedves öcsém, beszéljünk most a dinnyékről. Nézd azt a szép kantalupot, azzal a márványos héjával, azokkal a mély vágányú gerezdekkel. Valóságos versailles-i fajta. Mikor megérik, olyan illata van, hogy betölti az egész házat; s olyan az íze, mint a nádméz. Ha egy egészet megeszel magad, az sem árt meg. De próbálj belőle csak egy falatot lenyelni, mikor még éretlen, hát nemcsak az, hogy keserű lesz tőle a szád, de olyan nyavalyássá leszesz tőle, hogy megihatod utána az egész „diákkonyhát”. Látod, ilyen a szabadság is. Ha megérik egyszer, maga a termesztő, a kertész fogja azt felszeldelni, s cintányéron kínálja meg vele a népet: itt van, tessék, neked termesztettem – de amíg éretlen, ne lékeljétek meg, mert a dinnye is elromlik, meg az is megromlik, aki megkóstolja. Tudom, tudom, hogy mit akarsz erre mondani: hogy de bizony lehet a dinnyét is kényszeríteni, hogy korábban érjék, mint az Isten elhozza rá a maga Lőrinc-napját; van melegágy meg üvegharang. No, hát ilyen melegágyban, üvegharangban érett dinnyéi vagytok ti a mai kornak, te meg a többi filozóf, filantróp kozmopolita barátaid. De hát ugyan ki győzne az egész ország alá melegágyat rakni, s üvegharangot borítani rá? Várjátok meg, míg elhozza az úr a kánikulát. Akkor magátul megjön az ígért idő, hogy minden ember egyforma igazságot kap.

– Jól van, urambátyám, én elfogadom a dinnye-allegóriát, s a saját kertésznyelvén felelek rá vissza. Ha valaki dinnyét akar növelni, annak előbb magot kell vetni. Fele kikel, fele bennfullad, azután nekijön a lóféreg: kirágja; vakandok: kitúrja; mézharmat, ragya, késő fagy: megrontja; sok eső: meddővé teszi; szomszéd uborkája: elkorcsosítja; de azért a hű kertész mégiscsak türelemmel ápolja azt elejitől végig. No, hát ilyen magvető vagyok én is. Elültetem, amit rám bíztak, a késő ivadék szedje le a gyümölcsét, ha megérett.

Az öregúrnak megtetszett a folytatott allegória: kétfelé törülte a bajuszát.

– Ember vagy, öcsém! Hát ha érzed magadban az erőt, birkózzál meg vele. De félek, hogy beletörik a késed. Experto crede Ruperto. Szeretném hallani, hogyan kezdesz hozzá. Mert talán csak nem a „crabrones irritare”^[5] jöttél ide. Bejelented a császár parancsolatját a districtualis commissariusnak, hogy utasítsa Pest vármegyét, hogy vizsgáltassa meg a szentendrei cameralis uradalom jobbágyainak a panaszait. Arra Pest vármegye kiküldi a maga asszesszorát mint commissariust. Az három nap itt fog együtt tractálózni az elöljáró urakkal, délutánonkint együtt kuglizik velük garasban, harmadnap azt sem tudja már, hogy fiú-e vagy leány! Akkor felteszik a hintajába, hazaküldik, mikor aztán kialussza a crapuláját, akkor azt mondja a patvaristának: „Audiát, írja meg a relatiót. A szentendrei cameralis dominiumban minden rendben találtatott”, s a patvaristának is ád egy aranyat abból, amit a dolmánja zsebében talált, maga sem tudja, hogy került oda. – A relátiót aztán elküldik a districtualis commissariusnak, a commissarius elküldi neked; te meg hazamehetsz vele Bécsbe.

– Nem úgy kezdek hozzá, urambátyám. Előbb a valóságos dátumokat szerzem meg, s addig senkinek sem szólok, amíg azok a kezemben nincsenek.

– Ez már okos beszéd. De hogyan jutsz azokhoz a dátumokhoz? Mint az én vendégemet, szívesen látnak mindenütt a városban – de a belső ügyeikbe bele nem hagynak kotnyeleskedni. Arra azt mondják, hogy „Orrod tőle fokhagymás!”

– Erre is gondoltam: házat, telket, szőlőt veszek, itt letelepülök, mint itteni lakosnak jogom lesz a község ügyeivel megismerkednem.

– Ez tehát egészen serio megy. No, ha azt akarod, akkor mindjárt tudok neked egy arravaló házat is kommendálni. Itt van a nótárius öccsének a háza. Csinos lokalitás, szép kerttel, szőlővel, szántóföldekkel. Korhely, iszákos ember a gazda; tele van adóssággal. De a legnagyobb baja az, hogy éppen a bátyjának adós, s az könnyen elbánik vele. Az adósságban elveszi tőle az egész lelkét, s egy garast se ád neki belőle vissza. Ettül kéz alatt meg lehetne szerezni a telket, még valami ráfizetéssel úgy, hogy neki is maradjon, s a contractuscsinálásnál majd gondoskodunk róla, hogy a praeemptiónak^[6] útját vágjuk. Bízd azt egészen énrám.

– Jól van, urambátyám, a pénz nem jön kérdésbe. Annyival rendelkezem, amennyi szükséges.

– Idáig hát csak meglennénk? De hát aztán, ha kezedben lesznek a dátumok, mit kezdesz velük? Van valakid, aki föllép, mint „accusator”?

– Én magam…

Az öregúr a két nagy bajuszt egészen lehúzta a markával az álláig.

– Hjú! Öcsém. Ez veszedelmes dolog! Ehhez az embernek a más bőrét kell kölcsönkérni, ha a magáét nem szereti kicserzetni. Tudod-e: hogy törvényeink szerint név nélkül nem szabad vádolni, hanem az accusatornak a vád mellett a bíró előtt saját neve alatt evictiót kell vállalni, hogy a bíró ismerje azt, aki vádol.

– Nyíltan fogok vádolni: hogy a bűnösök is megismerjenek.

– Hisz akkor elölnek!

– Katonadolog!

A nagy bajusz elkezdett kétfelé széthúzódni. Az öreg ravaszul mosolygott.

– De most jut eszembe valami. Hiszen te nem is lehetsz vádló.

– Miért nem?

– Ej, hogy kitanultál ott Bécsben a magyar Corpus Jurisből! Hát nem ismered már Szt. István király II-ik R. 3. c. decretumát: „Accusator debet esse uxoratus”. A vádlónak feleséges embernek kell lenni. Ha feleséged nincs, végig sem olvassák a feljelentésedet: hiányzik a qualificatio.

– Jó. Hát akkor megházasodom.

Már erre a két bajusz igazán elkezdett táncolni: olyan nevetésnek eredt.

– No már, öcsém, sok mindenféle motívumait hallottam a szent házasság copulájába való belépésnek; s azt hittem eddig, hogy valamennyi között legoriginálisabb a palóc legényé, aki azért házasodott meg, mert az édesanyja mindennap „nyögvenyelőt”^[7] főzött neki ebédre. De a te praetextusod elüti tőle a pálmát. Megházasodol, azért – hogy a misera plebs contribuens elnyomott sorsán segíts általa. Hej, pedig csak igaz az a jezsuita proverbium: „Qui capit uxorem, litem capit atque dolorem”.^[8] Hogy ő azt csak olyan flegmával ejti ki, mint mikor az ember ki akar menni az utcára, s aztán mondják, hogy „Esik az eső.” – „No, hát akkor köpönyeget veszek.” Könnyen segít magán. A törvény követeli a feleséget. Mindjárt vesz egyet. Hej, pedig csak igaz az a kálvinista felkiáltás, hogy „Sunt tria damna domus: imber, mala femina, fumus.”^[9]

– De már, urambátyám, mi baja van magának a házassággal, aki sohase próbálta, hogy most minden jezsuita, kálvinista adagiumot előcitál a diffamálására, s más embernek a disgustálására?

– Jaj, de szeretem, hogy már egyszer magyarul kezdesz el beszélni. Úgy ki nem állhatom azokat a neologizálókat. No, hát nekem bizony semmi – egy csepp – kifogásom sincs az ellen, hogy megházasodjál. Itt is az ideje. Embernyi ember vagy. Bízd rám azt is. Ha már házat kerestem a számodra, még asszonyt is szerzek bele.

– Jó lesz, urambátyám.

– No, hát ha nem tréfa a dolog, akkor egyet mondok: kettő lesz belőle. Tudok én egy jó, neked való kisleányt! Hiszen mit mutassak én farkasnak berket? Magad is jól ismered. Mikor patvarista voltál a háznál, de sok cifra iskátulát csináltál neki! Minden accidentiádat cifra papirosra költötted. A szép kis Mariska, hajdani principálisod leánya. Ugyan derék leány lett ám belőle. Amióta megboldogult anyját eltemettük, ő maga viszi az egész háztartást, de nincs olyan rend sehol a világon, mint a Tárhalmyéknál. A minap is, hogy ott voltam a protonotáriusnál ebéden, maga fonta abroszt terített fel a Mariska. A császárnál sincs annál különb. S nem megy ott ki a házbul egyéb pénz, mint amit a koldusnak adnak; mégis úri módon élnek; mert van, aki takarékoskodni tud. Nem látsz azon módi ruhát, pufándlit, bóbitás frizurát, rikikit, kalamajkát, hanem tiszta fehér kötényt, szép fűzött derekat, gyöngyös pártát a simára fésült haján, s meg nem mondod, ha vele beszélsz, hogy milyen színű volt a szeme (azazhogy te már tudod; de más meg nem látja azt, mert nem emeli fel a szempilláit). Aztán nem olyan leány ám az, mint a mai módi kisasszonyok, akiknél azon kell kezdeni, hogy „kisztihand”: már előre nyújtják a kezeiket a kézcsókolásra. Ez még a régi becsületet tudja. Ha úri vendég vagy tisztes atyafi lép be a szobába: ő siet neki kezet csókolni. Aztán nem kotyog bele minden beszédbe; hanem, ha kérdik, megfelel okosan; s szépen elpirul, amikor hozzá szólnak… Ez lesz neked való feleség, kis öcsém! Mikor legutoljára láttad, akkor volt tizenkét esztendős; azóta még jobban megszépült. Hogyha ezt elveszed, egész életedre valót imádkoztál.

– Jól van, kedves urambátyám. Mihelyt a házat megszereztem, s körülnéztem itthon a dörgést: rögtön első dolgom lesz Tárhalmyékat meglátogatni.

– Úgy hívják ám azt nálunk, magyaroknál, hogy „háztűznézés”.

– No, hát háztűznézni.

Az atyafiságos beszélgetést valami sajátszerű hangok szakították félbe, hasonlatosak a rácok nagypénteki kalakolásához vagy a lovas katonák jeladó kelepeléséhez; mintha keményfa deszkát ütnének tempóra kalapáccsal.

– No, édes öcsém, most már megengedj: készülőre harangoznak, én indulok a templomba. Látod, azóta templomunk is van Szentendrén, kálvinistáknak.

– Lám, ezt is József császár türelmi edictumának köszönhetjük.

– Az ám. Az már igaz. De már ugyanannyi erővel azt is megengedhette volna a császár, hogy templomaink ajtajai az utcára nyíljanak, s harangot is vehessünk megunknak, így most a káposztáskerteken keresztül kell az istenitiszteletre járnunk, a harang helyett deszkát kalapáltat a pap a híveknek, mint az abrakoló dragonyosoknak. Már biz ezt egy füst alatt megadhatta volna a császár.

– Tudja, urambátyám: „A dinnye! A dinnye!”

– Igazad van: megadom magamat. A saját szavammal fogtál meg. Még ez a dinnye sem érett meg: várjunk rá türelmesen. Patientia: baráttánc. Te addig eredj a szobámba, s mulasd magadat, míg én a templomba járok.

– Hát én nem mehetnék urambátyámmal együtt oda?

– Nem, édes öcsém; ebben a habitusban, amiben itt állsz, velem a templomba nem jöhetsz; mert ha a papunk meglát, rögtön kiprédikál. Különben sem jó lesz így magadat mutogatnod a városban, mert az a kisebbik baj, hogy minden kutya utánad fog iramodni, de nagyobb az annál, hogy minden ember azt fogja rólad mondani: „Ahol megy a bécsi úr!”, s kész a gyanúper ellened. Most csak tedd el magadat a háznál; délután én bekocsikázok Budára Nagy János uramhoz, aki magyar ruhákat készít, s attól hozok ki neked egy egész öltözet ruhát, amilyenben igaz magyar ember szokott járni; „kancamentét, sábeszteklit; egyszóval becsületes magyar köntöst.

(A kancamente volt egy kvekker-formára szabott, de mégis körülprémezett, zsinórral kikacskaringózott felöltő, a sábesztekli pedig egy háromszegletűre behajtott szélű kalap. Mikor ahhoz a múlt század ivadéka az ezüstös kardot felkötötte, meg volt a lelke nyugodva benne, hogy egészen Tuhutumhoz hasonlít.)

– Ad vocem: köntös: Hát urambátyámnál még mindig tartja magát a kyrie eleison?

– Tartja bizony. De ki kell ennek szolgálni a maga árát. Mert drága köntös ez énrajtam.

Tudniillik, hogy valami nyolc esztendővel azelőtt az öregúrnak a kertje kőfalán át egy tolvaj mászott be éjszaka. Az először is a méhest feltörte, a köpűket mind elrontotta, azután meg a félérett dinnyéket sorba mind meglékelte, azokat is elpusztította, akkor János úr felébredt a nagy kutyaugatásra, kiszaladt a kertbe a fokossal; a tolvaj megugrott, de a nyakába vetett kirilájszum ott maradt a káros fél kezében. S azóta János úr jure neoacquistico viseli a tolvajtól elvett felöltőt híven, még a templomba is abban jár. A tolvaj természetesen sohase jött azt reklamálni.