Még az mind nem volt a legnagyobb veszedelme az országnak, hogy a mohácsi romlás után a nemzet virága, a nemesség elhullott, a városok elpusztultak, a nép elzüllött. A virág csak felnő megint, a nép ismét visszatér, a városok újraépülnek; de legnagyobb veszedelem volt az, hogy az ország feje is lehullott: az ifjú király holttestét nagy későre megtalálták a Csele patak mocsáros partjában elásva; ahova Kanizsay Dóra úrnő temetteté el a csata után elhullva ottfeledett magyarokat.

Nem volt király!

Király, aki a népet ismét nemzetté alakítsa, a feldúlt városokat újra felépítse, a pusztaságokat új szorgalmas lakosokkal benépesítse, törvénnyel és igazsággal a régi rendet megszilárdítsa, ahogy IV. Béla tevé a tatár pusztítás után.

Pedig ilyen kellett volna!

Ahelyett kettő is akadt, aki azt vallotta, hogy Magyarország most már őrá maradt: az egyik I. Nándor osztrák főherceg és cseh fejedelem, a másik Zápolya János erdélyi vajda. Nándor királynak azon alapult a jussa, hogy az ő felesége az elhunyt II. Lajos királynak a nénje vala, s így a leányágon Árpád ivadéka, az örökség reá nézett, ahogy az egykorú vers mondja:

„Bella gerant alii, tu felix Austria nube;
Quae dat Mars aliis, dat tibi regna Venus.”

magyarul:

„Más hadd harcoljon; te szerencsés Ausztria nősülj;
Mit más fegyverrel, csókkal is elnyered azt.”

Zápolyának pedig különféle jogcímei voltak a magyar koronához. Ő verte le a Dózsa-lázadást; ő késett el a mohácsi ütközetből; aztán meg őneki volt egy pecsétes levele, amelyben az ország rendjei fogadást tesznek, hogy Lajos király halála esetére őt emelik a trónra. De mindennél a sok igazságnál többet ért volna az, ha koronába illő feje lett volna Zápolyának! – Lám, Hollós Mátyásnak nem volt semmi pecsétes levele a trónhoz, koronát sem tettek a fejére; mégis igazi király lett, amint a jogart a kezébe vette.

Mikor Székesfehérvárott a nyitrai püspök, Podmaniczky István a kikiáltott királynak fejére tette a koronát, olyan nagy volt az neki, hogy alig akart a fején maradni: csakúgy ingott rajta.

„Azért akart leesni a koronája, mert olyan kegyetlenül bánt a szegény kuruc haddal!”, kiabálta a nép. Az urak pedig a hasukat fogták nevettükben, amint az új király ellovagolt előttük s fogta a fél kezével a koronáját, mint a szélfúvástól féltett kalapot.

Pedig jobb lett volna, ha sírtak volna, mikor János király a koronázási halmon megtette a négy vágást a világ négy sarka felé; mert amíg ez eddig mindig annak volt a képes kifejezése, hogy a király a világnak mind a négy sarka felől támadó ellenséggel szemközt meg fogja védeni az országát: ezúttal azt jelenté, hogy az új király a világ mind a négy plágája alól ellenségeket fog hozni Magyarországra.

Nemsokára ezután pedig Batthyány nádor Pozsonyba hívta össze az ország rendeit: oda is sokan fölmentek főurak és nemesi követek; s azok meg Nándor főherceget és cseh királyt választották meg magyar királynak.

Van egy régi diákmese; ahol a harci mén azt mondja a csatában, előre ösztökélő urának: „mi bajom nekem azzal, ha elvész az ütközet? Tán a győztes, ha elfoghat, két nyerget fog reám tenni?”

Magyarország megkapta a választ a ló kérdésére.

Bizony kettőt.