II. Mátyás, a jóindulatú, békéltető király csaknem egyszerre halt meg a derék, becsületes hazafi és buzgó protestáns Thurzó nádorral.

A betegeskedő király még életében királlyá választatta legkisebbik öccsét, II. Nándort, akit a magyar rendek az ország törvényeire megesküdtetve, meg is koronáztak.

II. Nándort azonban egy korábbi esküje, amit Stájerországra nézve Lorettóban, Magyarországra és Csehországra nézve pedig Mariazellben fogadott, arra kötelezte, hogy minden uralkodása alá kerülendő országból kiirtandja a protestánsokat minden erővel és eszközzel. Azt mondá, hogy „kész pallos alatt végezni az életét, csakhogy kihulló vérével elsöpörje az eretnekséget”.

Ezt a két esküt összeegyeztetni nem lehetett.

II. Nándor, hogy a protestánsok kiirtására tett fogadalmát beváltsa, kockára tette valamennyi koronáját.

Elkezdte az erőszakos intézkedéseket legelőször Csehországban, mikor még Mátyás élt.

Emiatt aztán a cseh protestáns urak a rendeleteket végrehajtó prágai tanácsurakat kihajigálták az ablakon. S ezen a mozzanaton kezdődött meg az az istentelen háború, amit „harmincesztendős háborúnak” nevez a történelem, s mely egész Európát lángba-vérbe borítá – „Istennek nagyobb dicsőségére.”

A fellázadt csehek Thurn gróf vezénylete alatt egész Bécsig hatoltak, s körülfogták magát a császári várlakot. És II. Nándor királynak hallania kellett a kiáltozást, hogy menjen kolostorba gyermekeivel együtt, sőt a szobáiba berontó Thonradl Tamás és 16 morva, cseh nemes úr a király szemébe szórt szitkok és fenyegetések közt követelte, hogy vonja vissza sérelmes rendeleteit. II. Nándor a fenyegetésekre azzal felelt, hogy letérdelt a feszület elé, és megújítá azt az esküt, amit a protestánsok kiirtására tett, szembenézve dühös ellenfeleivel. Ekkor megharsantak a felmentő csapatok kürtjei, melyek sietve jöttek a Dunán alá, a szorongatott királyt megszabadítani.

Most már aztán tudhatta mindenki, hogy mit várhat attól a vasakaratú királytól, aki a feje fölé emelt pallosok közepette is megújítá rettentő fogadalmát.

Pázmány is, amióta prímás lett s megszűnt a jezsuita rend tagja lenni, elveté az eddig használt szellemi fegyvereket, s mint egyházfejedelem nyílt erőszakot tanácsolt a protestánsok ellen, s azt országszerte is foganatba vették. Egy általános jajkiáltás hangzott végig az egész országon.

Meghallá azt Bethlen Gábor, Erdély fejedelme, s mint nemzetéhez és vallásához hű vezér (ki a Bibliát 28-szor olvasta végig életében) a megtorló kardhoz nyúlt, s hadseregeivel betört Magyarországba.

Nyilatkozványában, mely e támadást követte, ezeket mondja: „Tudva van, hogy a protestáns lelkipásztorok száznál több templomból kiűzettek, hogy az utolsó pozsonyi gyűlésen az esztergomi érsek (Pázmány) kijelentette, miképpen a protestánsok hitvallása az országba hozandó vallonok, spanyolok, olaszok segélyével végképp kiirtatik, hogy Magyarország termékeny földjét inkább óhajtja vadállatok, mint kálvinista és lutheránus eretnekek lakásául hagyni. A protestáns urak üldöztetnek, hivatalaikból elűzetnek. De ami mindennél több, a törökkel értekezletek folynak a magyar nemzet kiirtása iránt (mint a hajdúknál említettük). Ezen okból jöttem én Magyarországra fegyverrel. Királyi méltóságról, országfoglalásról szó sincsen közöttünk, a népek s országok, kiváltképpen pedig a magyar nemzet java: az elnyomott vallási szabadság forog egyedül fenn, s ez is nem úgy, hogy valamelyik vallás kiirtassék, vagy csak meg is sértessék, hanem hogy valamennyinek egyenlő szabadsága helyreállíttassék.”

Amint Bethlen felemelte a szabadság zászlaját, az egész ország alája állt. Legelőször elfoglalták Kassát, s míg ő maga a derékhadával csak Debrecenig jött, már a felkelő magyarok behódoltatták egész Felső-Magyarországot s a hatalmas várerősséget, Érsekújvárt egy kézcsapással bevették. A jezsuiták tábora Győrig, Komáromig meg sem állt előttük.

A kassai országgyűlésen a rendek Bethlent „elöljárójokká” választották, s a vallásegyenlőséget törvénybe iktatták.

Innen a fejedelem hadseregével gyorsan felvonult Morvaország határáig, ahogy megígérte a morva–cseh felkelő rendeknek, s tízezer embert beküldött Morvába, azoknak a segítségükre. Ezek egyesültek is Thurnnal, s a király hadvezéreit, Dampierre-t és Bouquoit Morvából kiszorították.

Maga Bethlen Magyarország akkori fővárosa, Pozsony ellen fordult. A város fölmentésére siető osztrák sereget szétverte, mire a pozsonyi polgárság kapuit megnyitá előtte. A várban a nádor volt és a koronaőrök, Bethlen biztosító szavaira azok is harc nélkül átadták neki a várat a szent koronával együtt.

Erre aztán Bethlen egész Bécsig vitte a seregét, s II. Nándor király hadvezéreit átkergetve Bécsig a hidakon s Bécsújvárost elfoglalva, hazasietett Pozsonyba országgyűlést tartani.

Ez országgyűlést Forgách, a nádor hívta össze, de Pázmány nem jelent meg rajta, s a hozott határozatok ellen tiltakozott.

Ezalatt a cseh–morva rendek letették II. Nándort a királyságból, s helyébe Frigyes pfalzi grófot választák királyul. A magyar rendek is hasonlót akartak tenni Bethlennel, de ő azt nem fogadta el.

Ekkor aztán egy esztendőre fegyverszünetet kötöttek egymással a király és a fejedelem, amire mind a kettőnek szüksége volt az új háborúra való készületek végett.