Ok nélkül, vérszomjból a magyar nem kereste a csatát soha, de ha szemközt jött rá, ha felhívatott, nem is kerülte ki soha.

Árpád kiskorú fia ellen a szomszéd németek nagy sereget gyűjtöttek; a magyar nem várta be a támadást, elébük ment Pozsonyig, s a németek elveszték az ütközetet s az ütközetben három püspököt, két fejedelmet és tizenöt grófot.

A másik évben elesett a magyarok ellen viselt csatában a thüringi herceg, s Frank-, Bajor- és Svábország tapasztalá rettenetes látogatásukat.

Ekkor Lajos, Nagy Károly utolsó ivadéka készíte új harcot Zoltán ellen. Mindkét fejedelem életkora együtt nem tett harminc évet.

Augsburgnál találkoztak össze. Lajos elveszté az ütközetet, s a békét adóval vásárolta meg.

Innen Olaszhon felé fordultak, hol szövetségesük, Berengár védte magát idegen ellenség és önnépe ellen. Bugot és Tas elgázolták mind a kettőt.

Berengár később orgyilok által esett el. Haláláért a föllázadt Páviának kellett Zoltán fegyverei által égő áldozatul esni.

Ekkor a dalmaták hívták őket segélyül Henrik német király ellen. Peuchennél csatát vesztett a király, s Werle várában menekülve, egy foglyul esett magyar vezér árán vásárolt magának kilencévi békekötést.

Nehezen esett a magyarnak kilenc évig pihentetni a kardot, de megtartá adott szavát, híven, becsületesen, mint illik barbárnépekhez, kik nem ismerék a diplomatiai ürügyeket, szent szerződések megtörésére.

A kilenc év leteltével három sereget indítottak meg. Egyet Konstantinápoly felé, másikat Olaszországba Hugó király ellen, a harmadikat Henrik király ellen.

Az elsőnek vezére Botond, bárdjával bevágta a császárváros aranykapuját, a második adót fizettetett az olasszal s a spanyol Pyrenaeokat fenyegeté, a harmadik megveretett Merseburgnál, kevés embert vesztettek, de csatát és dicsőséget igen.

Egyet nyertek a csatából, a békességet; Zoltán nem vitt több hadsereget szomszédai ellen, s ha történt itt-ott kiütés, az az egyes vezérek céltalan műve volt, a nemzet összességének tudta nélkül.

Az e csatában elvesztett hírt Zoltán fia, Takson készült visszaszerezni. A húsz év előtt elesettek fiai síkra szálltak megbosszulni apjaik halálát. A német király ellen föltámadott német fejedelmek hívták őket segítségül. De a csatatéren ellenük fordultak meghívó szövetségeseik, s a magyar sereg elárulva látta magát az ellenség közepette. Augsburg előtt állottak elleneikkel szemben; visszavonulásról szó sem lehetett.

Itt három csapatra oszoltak; kettő Lehel és Bulcsú alatt átment észrevétlenül a Lech vizén, s oldalt ütve az ellenre azt már zavarba hozta; midőn Ottó király előnyargalt a szent dárdával kezében, melynek hegye a megváltó kezét átfúrt szegek egyikéből készíttetett, s a csatát helyreállítva megtámadóit visszaverte. A magyarok ismét elővevék régi hadicseleiket; de hátuk mögött azalatt a Lech vze kiöntött, s az űzött had, kit a kard éle el nem ért, a mocsárban lelte vesztét; az egyik csapatból csak hét ember maradt élve.

E szégyenletes vesztés hírére a harmadik csapat Botond alatt bosszúvágytól égve vonult a fekete erdőbe, s amint a győztes német sereg a Rhenus felé vonult vissza, útját állta, s nagy részét dühös csatában leöldösve, visszaadá a véres kölcsönt, de azért nem hozta vissza annyi elhullt jó vitéz életét.

E csatában megtanulhatá a magyar, hogy: a harci dicsőség csak a szabadság védelmében s nem annak elnyomásában terem.

Kevesebb nem lett a magyar nép e vesztés által, hanem lett – okosabb.

A következett fejedelem, Geiza nem harcolt többé szomszédaival; országát belül iparkodott szilárdítani, kereskedést pártolt, művészeket hítt be; a keresztyén vallást pártolá; sőt szabad gyanítani, hogy azt neje, a férfias szellemű Sarolta kedvéért maga is fölvette.