Wesselényi Miklós

Századunk egyik legkiválóbb alakja volt báró Wesselényi Miklós. Sarja egy főúri családnak, mely a magyar nemzet történetében mindig nevezetes helyet foglalt el: testben és lélekben törhetetlen erejű hős: méltó utóda dicső ősapáknak.

Már kisgyermekkorában szilaj mént fékez meg, melynek hátára maga az apja dobta fel egyetlen fiát, anyja szeme láttára. Mint tízéves fiú kardot ránt a felbőszített nemesség tömege ellen, mely atyját megrohanta, s azt merész fölléptével megvédelmezi: az 1809-iki insurrectióban, mint tizenkét éves suhanc lovasdandárt vezényel.

Ifjúkorában megismerkedik gróf Széchenyi Istvánnal, s a két jó barát együtt utazza be Európát gyalog, versenyezve a fáradság és nélkülözések fokozásában. Széchenyi jobban kibírta az éhezést, Wesselényi a gyaloglást.

Midőn a politikai élet sebesebben kezdett lüktetni a hazában, e szoros barátság felbomlott. Széchenyi „ernyedetlen reformer”-nek vallá magát, Wesselényi pedig radikális újjáalkotást követelt: jobbágyok felszabadítását, szabad sajtót. Olyan vakmerő eszmék voltak ezek azon időkben, aminőket az akkori kormány honárulásnak bélyegezett. Wesselényi, hogy elveit megvalósítsa, kőnyomdát állított fel, mely a pozsonyi országgyűlésen történteket sokszorosítá. A kormány lefoglalta a kőnyomdát, s minthogy az cenzúra nélkül működött, törvényszegéssel vádolta Wesselényit.

De a nyomtatott szónál még súlyosabban lett neki beszámítva, amit élő szóval beszélt: Szatmár megye közgyűlésén tartott szónoklata. A jobbágynép felszabadítását hirdeté: amitől még akkor a nemesi osztály irtózott.

Nevezetes volt maga a Szatmárba jövetele is. Jöttének hírére a megye szabadelvű nemesei küldöttséget bocsátának eléje, mely Közép-Szolnok megye határán várta be a hírhedett vezérszónokot. Az ég viharral fenyegetett, a távolból a közelgő zivatar dörgése volt hallható. Azért a küldöttség szónoka csak elmondá üdvözlő szónoklatát Wesselényihez, aki végighallgatta, s aztán válaszolt rá. Oroszlándörmögéshez hasonló szava volt, amikor csendesen beszélt.

Eközben megérkezett a zivatar: az erdő zúgott, a szél üvöltött, a villám jobbra-balra csapódott le: Wesselényit az mind nem zavarta meg. Ha az ég dörgött, az ő szava túldörgött rajta. A küldöttségnek ott kellett állni, és hallgatni a beszédet. Díszmente, panyóka, prémes kalpag mind facsaróvá ázott, de azért Wesselényi ékesszólása meg nem rövidült. A zivatar aztán odább vonult. A nap megint kisütött, s a tisztelt deputatio köntöse szépen meg is száradt, és Wesselényi még mindig folytatá lelkesítő hazafias válaszát a hazafias üdvözletre.

A szatmári beszéde miatt „nóta”-pert indított a kormány Wesselényi Miklós ellen.

Közhit volt, hogy a bécsi kormány más úton is igyekezett a félelmes újítót megsemmisíteni. Köztudomású volt az 1836-iki pozsonyi országgyűlés alatt végbement kardpárbaja. Egy idegen születésű hírhedett vívó, aki több párbajban lett nevezetessé azáltal, hogy ellenfelét megölte, kihívta Wesselényit. Az idegen főúr egy kardcsapással súlyos sebet ejtett Wesselényi nyakán: de a másik percben Wesselényi csapásától ellenfelének a jobb karja lehullott a porba.

A „nóta”-per hosszúra húzódott: a királyi táblától fellebbezték a hétszemélyes táblához. Ott találta azt ama nagy katasztrófa, mely a fővárost romba dönté. 1838. március 15-én a jégzajló Duna, megrekedve a Csepel-szigetnél, átszakítá a pesti védgátakat, s elönté jeges hullámaival az egész várost, melyből csak egyes foltok maradtak szárazon. Akkor még az ódon házak legnagyobb része rossz anyagból volt épülve; a három napig folyvást emelkedő vízár utcaszámra dönté le az épületeket, s néhol az első emeletre is felhatolt. Akik szilárdan épült házakban megmenekültek, azokat meg az éhhalál fenyegette.

Lánchíd még nem volt, hogy Budára lehetett volna futnia a megrémült lakosságnak. Ekkor tűnt ki Wesselényi Miklós a többi életmentő férfiak seregéből, mint első a szabadító hősök között, ki saját dereglyéjén éjjel-nappal járta a vízlepte utcákat, a legjobban fenyegetett házak lakóit felszedve, s a biztosabb helyeken levőknek élelmet osztva oly ernyedetlen buzgalommal, amit csak az ő óriási testereje bírt meg. Fényes alakját, melyet e rémnapok a népszeretet glóriájával vettek körül, Vörösmarty remek költeménye dicsőíté meg.

De ez a fény sem óvta meg őt a börtön sötétségétől.

Akármilyen csillaga lett légyen is a nemzetnek Wesselényi, a kormány követelte börtönbe záratását. El lett ítélve a népszabadság mellett tartott szónoklatáért három esztendőre.

Ekkor, amit a fény meg nem tudott tenni, megtette a sötétség. Az a sötétség, mely Wesselényi szemeire borult.

A kormány és a király kegyelmet gyakoroltak. Megengedték Wesselényinek, hogy néhány napi bebörtönöztetés után, egészsége helyreállítása végett elutazhasson a graefenbergi hidegvíz-gyógyintézetbe, de azzal a kötelezettséggel, hogy amint szemeinek épségét teljesen visszanyeri, azonnal önként jelentkezzék börtönbüntetésének hátralevő részét leülni.

Így azután sohasem került a börtönébe vissza. Teljesen megvakult. Így szabadult meg az egyik éjszakából a másik éjszakába. Ebben a szemeire szálló sötétségben diktálta nevezetes munkáját, melynek címe „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében”, melyben nagy látnoki tehetséggel jósolja meg mindazokat a balhelyzeteket, melyekbe Ausztria és Magyarország Oroszországgal szemben, a délszláv és a keleti kérdés miatt, keveredni fog, s melyek ellen nem ajánlhat mást, mint alkotmányos szabad kormányzatot.

Mikor a szabadság napja feljött 1848-ban: azt már Wesselényi csak a lelkével láthatta.

Ismét megjelent a politikai küzdtéren; de nem mint harcoló hős többé. Képviselő volt, népszavazás útján megválasztva a nagy nevezetességű 1848-iki budapesti országgyűlésre; de már Debrecenbe nem ment el.

Lelki szemei előtt megvalósulva álltak a nagy ideálok: a népszabadság, jogegyenlőség, szabad föld, szabad szó, szabad sajtó – ami azokon túl van: ott már ő nem látott mást, mint homályt és veszedelmet. Óva inté honfitársait, hogy ne lépjenek a forradalmi térre; mert az bukásra fog vezetni. „A forradalom az a híd, amelyen keresztül az abszolutismus visszatérhet.”

Ez a vak ember volt, aki látott.

Mint elítélt, mint graefenbergi szenvedő megnősült, családot alapított. Szegény leányt vett nőül.

Mint vak ember, látnok volt, mint öreg ember, csendes ember.

Aki megindította a lavinát, mikor az rohanóban volt, útját akarta állni, s összetört alatta.


VisszaKezdőlapElőre