Kossuth Lajos

Az 1832-iki országgyűlés Rendei határozák el, hogy üléseik folyamáról „Országgyűlési Értesítő” adassék ki. A nyomtatásban sokszorosítást a kormány nem engedte meg: még a kőnyomat használatát is betiltá! Azt azonban nem akadályozhatta meg, hogy írott tudósítások szerkesztessenek. Ezzel lett megbízva Kossuth, aki akkor fiatal ügyvéd volt, s mint absentium ablegatus vett részt az ülésekben. Az „Országgyűlési Értesítőt” a pozsonyi fiatalság, többnyire tanulók írták le „dictando”, apró, csaknem nyomtatáshoz hasonló betűkkel, s ezek lettek zárt levélborítékban a megyéknek megküldve.^[1]

Az országgyűlési szak bevégeztével Kossuth Budapestre jött, s itt folytatá az írott lapot, „Törvényhatósági Értesítő” cím alatt. Fényes irálya, szabad eszméi, genialis szelleme nagy sikert vívtak ki a szűk olvasókörben. Alig volt több száz előfizetőjénél.

Emiatt vetteté fogságra a kormány Kossuthot. S a börtön rideg volt, a bánásmód szigorú. Egyévi vizsgálati fogság után háromévi szabadságvesztésre szólt az ítélet. S e nehéz börtönben Kossuth szelleme nem homályosult el, mint Lovassy Lászlóé, nem is lankadt el, mint a Martinovics-per foglyaié; hanem megérett és kiművelődött.

I. Ferenc meghalt, új király, V. Ferdinánd lépett a trónra: új országgyűlés lett egybehíva, új kancellár foglalta el a bécsi magyar palotában a helyét; enyhébb korszak vette kezdetét. A kormány engedélyt adott Landerer pesti nyomdásznak egy szabadelvű lap kiadására. Ez volt a Pesti Hírlap. A politikai okok miatt elítéltek kegyelem útján kibocsátattak börtönükből, s Kossuth lett a Pesti Hírlap szerkesztője.

Amint a felülről jövő nyomás megszűnt, a magyar ellenzék sem harcolt többé oly elkeseredetten a kormány ellen. Kossuth lapszerkesztői működésére nem volt befolyása a börtönben kiállt keserűségek emlékének. De annál lángolóbb hévvel írt a nép jogai, a jobbágyok felszabadítása, a közteherviselés, a jogegyenlőség mellett.

S a közteherviselés, a nemesség megadóztatása nem volt háladatos babértermő liget. Az ilyen szavak még tán ma sem találnak általános lelkesedésre:

„Jól rendezett státusban az adótóli mentesség – polgári lealacsonyítás. Ki az, ki Angliában, Frankhonban, a szabad Amerikában adót nem fizet? A rabszolga, a béres cseléd, a koldus: a szegény, akinek semmije sincs. Ki az, ki adót nálunk nem fizet? Megnevezés nélkül is mindenki tudja. Amott a státus a szolgától, a koldustól adót nem kíván, mert nem adott neki semmit, amiért kívánhatna; nekünk az édes hon anyatejének színét adá, s mi éppen azért nem adózunk! Boldog Isten! Mint hever e földön parlagon annyi rejtett kincs; mi minden nincs itt, aminek lenni kellene: s ti azt mondjátok, hogy e hont szeretitek, s mégis e hőn szeretett hon javára, díszére, boldogságára évenként egy-kétszáz ezer font sterlinget adózni nem akartok, amíg népetek milliót adózik! –”

Az országnak minden szabadelvű férfia egyetértett e nézetekkel, s e nézetek érvényesültek is az 1842/44-diki országgyűlésen.

Kossuth volt a magyar hírlapirodalomnak megteremtője. Ő tette a sajtót „óramutatóvá a nemzet életében, hajnalcsillagává a világosság napjának, a jelen izzadó munkásává, mely a jövőt előkészíti; élesztő fuvalmává a rejtekben csillámló eszmeszikrának; őrévé a jogszerűségnek; reményhorgonyává a szenvedőknek, zászlóvá, mely körül tábort üssenek, kiket egyenlő elvek vezetnek.”

Kossuth határozott demokrata elvei mellett is a megyei önkormányzat szószólója volt: ezt védte a Pesti Hírlap. E politikai elvvel szemközt állt az a másik szintén szabadelvű nézet, mely a felelős kormányzatot, s az abból kifolyó centralisatiót tűzte zászlajára.

Midőn Kossuth a Pesti Hírlap szerkesztésétől visszalépett, a kiadójával történt meghasonlás miatt, a lap a szabadelvű ellenzék organuma maradt ugyan, de a centralista politikusok vezetése mellett.

Kossuth nem kapott a kormánytól engedélyt új lap megindítására: bár maga felment is Bécsbe Metternichet felvilágosítani. Metternich hajlandó volt azt megadni Kossuthnak: de a kancellár, Apponyi György, megtagadta tőle.

Ekkor a nemzetgazdászat terén indított meg új élénk mozgalmat Kossuth a „Védegylet” – „Gyár- és iparegylet” életbe léptetésével. Mily hatással voltak ez eszmék a közéletre, arról tanúskodott az 1846-iki budapesti iparkiállítás.

1847. január 13-ikán meghalt József nádor, miután az előző évben ötvenéves nádorságának jubileumát megérte.

Semmi sem jellemzi Kossuth lelkivilágát oly híven, mint azon emlékbeszéde, melyet a meghalt nádor felett tartott, Pest megye rendeinek gyűlése előtt: remekét a szónoklati irálynak.^[2]

„Tekintetes Rendek. Főherceg József nádor halála a magyar nemzetcsaládra közegyetemes bánatot hozott.

Korunknak viszontagságai, pártok és érdekek küzdelme s ellenkező meggyőződések, ellenkező indulatok tusái megszaggatták e honnak fiai közt a testvériség kötelékeit; de a meghasonlott testvértáborok osztatlan pietással, osztatlan szeretettel tekintettek mégis az ősz nádorra, ki, mint a nemzetcsalád patriárkája állott a táborok között, harcainkban is éreztetve velünk, hogy testvérek vagyunk. – S most, midőn földi pályáját végzé, testvéri bánattal állunk sírja körül; testvéri fájdalommal érezzük, hogy kidőlt közülünk a nemzetcsalád főnöke, testvéri pietással mondjuk mindnyájan: legyen áldott közöttünk emlékezete.

Nádorságának félszázada eseményteljes nehéz korszak volt. Látta futásban a királyi házat és ingadozni látta trónusát – látott e hon földén győzedelmes ellenséget az ingadozó királyi szék körül és a győzelmes ellenséggel szemközt törhetetlen hűségben e nemzetet, mely vérét patakokban ontá s áldozatait halomra hozá oly harcban, mely eredetileg miénk csak azért vala, mivelhogy a királyunké volt. – És látta, miként a béke az országra nem hozott vigasztalást, hanem hozta az alkotmány felfüggesztését.

És látta felébredni e nemzetet, s férfias állásában az újjászületés frigyét megkötni az ősz királlyal, kinek legnagyobb tette az vala, hogy tévedését meg tudta bánni, s azt bevallani elég erős volt. És látta: miként e frigykötésből egy ifjú új nemzetélet keletkezik, melynek legelső védje ő vala, ki feltartóztatott ez új életre mért nem egy csapást, vagy enyhítgeté, hogyha lesújtott. – Látta pályája kezdetén nemzetéletünk zálogát, a magyar nyelvet, a szegény földműves szerény lakai közt bujdokolni és látta pályája végén a királyi széken helyet foglalni, s akinek karján nemzetiségünk a kunyhóból fel a trónra emelkedett, az ő, a nemzet nádora volt! – Látott maga körül egy új nemzedéket támadni, mely megoldja a múltnak láncait – látta megifjulni a nemzetet s az új kor új szükségeiből új eszmék pajzsán emelkedni a nép iránti örök igazság hajlamát, mely nélkül e honnak jövendője nincs. És ő, az agg nádor, míg testben a sír felé hanyatlott, lélekben, érzelemben, az ifjodó nemzettel lépést tartva, együtt ifjodott. – Élte alkonyába a nemzet újjászületésének napkölte vegyült.

Mondják, hogy kevéssel halála előtt magát amaz ős királyi lak ablakához viteté, miszerint Pestet még egyszer lássa. És ha e végbúcsú pillanatában elvonult lelke előtt Pest város képe, minő volt akkor, midőn azon ablakból, mint nádor, először nézett le Pestre; s ha megtöredező szemei látták a képet, mely virító ifjúságában terült el a haldokló előtt e nagyszerű percben, lehetetlen volt át nem rezegni lelkét a gondolatnak, hogy a főváros eme két képében a magyar nemzet képét szemléli: aminő volt, midőn ő a nádori székre lépett és aminő most, midőn leszáll.

Jövendőnk Isten kezében van; Isten kezében van, aki bért csak a munkának ad; Isten kezében, aki tán nem hagy el, ha mi magunkat nem hagyjuk el. De bár legyen jó, legyen balszerencse, mit a végzet önérdemünk, vagy önbűnünk által e nemzetre mérend, az utóbbi ötven év nagyszerű históriai emlékezete mindenesetre igazolni fogja a késő kor előtt is a közfájdalmat, melyet József nádor halála fölött az egész nemzet érez.

Ámde Pest megye Rendeinek e nemzeti közfájdalomból nem másokéhoz hasonló, hanem sokszoros osztályrész jutott; annál nagyobb osztályrész jutott, minél közvetlenebb, minél kedvesebb volt azon kapocs, mely e nemes megyét a dicsőült nádorfőispánhoz köté. A veszteség perce igen érzékeny emlékeztető, s a tekintetes Rendek most a veszteség percében bizonyosan elevenen érzik, mi sokszoros hálával, a szeretetnek és pietásnak mi szent emlékezetével tartoznak a mi meghalt örökös főispánunknak.

A megyei institutio sokkal hatásosabb támasza ez ország szabadságának, mintsem hogy ne volnának irigyei, kik minden lépésnyi tért, melyet a megyei rendszer veszít, az országló hatalom nyereségének vélnek, s inkább hajlongva ennek, mint szeretve amazt, e szerint cselekszenek. Innen van aztán, hogy sok testvérmegyénk egész élete hosszú időkön át nem egyéb, mint örökös szomorú harc a főispánnal. A tekintetes Rendek megholt nádor főispánunk korából a szomorú harc kellemetlenségeit nem ismerik. Ő dicsőségét s örömét a tekintetes Rendek jogainak nem csonkításában, hanem megőrzésében, méltányos kívánataiknak nem hatalomfitogtató visszautasításában, hanem teljesítésében, az idők súlyának, az előgördülő ütközési köveknek nem szaporításában, hanem elhárításában, legalább enyhítésében keresi; s mind közvetlen kormányzatában, mind kivált a legközelebbi legnehezebb időkben helyetteseinek választásában s választási módjában közöttünk mindig a békének, az egyetértésnek, a bizalomnak őrangyala volt.

Ó, bár tanulnának példáján mások! De ki volna azon vakmerő, aki magáról hinni vagy állítani merné, hogy ő hívebb bírája s jobb tanácsadója a királynak, hívebb támasza az országló hatalomnak, mint volt e megyének dicsőült főispánja – egyik király testvére, a másiknak bátyja? És ím, főispán sohasem vélte, hogy hasznos szolgálatot teszen a királynak – ha vagy megtámadja a megye jogait, vagy többségvadászva, pártszenvedelmek tusáiba keveredve s kegyeit politikai rokonszenvekhez mérve, szór egyenetlenséget a rendek soraiba: hanem inkább tettel, példával mutatta meg, hogy azon főispán szolgálja legjobban királyát, ki a pártok fölött áll, s ezen állásában a megye jogait, a megye szabadságát legvallásosabban respektálja.

A t. rendek bizonyosan legelőbb lesznek készségben s közremunkálásban, ha a jövő országgyűlés a dicsőült nádor emlékezetét őhozzá s a nemzethez méltóan megörökíteni akarandja most a halandóság kikerülhetetlen csapása mellett, egyéb alig van tehetségünkben, minthogy azon bánatot, melyet lelkünk mélyében érzünk, a felolvasott felsőbb intézmény értelmében külső jelekkel is kimutatjuk –, s tisztviselőinket is hivatalos eljárásainknál pecsétben és más egyebekben hasonlóra utasítjuk, s egyszersmind hogy szívünknek őszinte adóját, Pest megye Rendeinek őszinte fájdalmát jegyzőkönyvünkbe iktassuk, s a főherceg István őfenségéhez intézendő felírásban is kifejezzük.

Helyén lesz ez annyival inkább, mert viszonyaink őfensége irányában – Istennek hála, akként alakulnak, hogy amint óhajtom, hogy őfenségének felejthetetlen atyja elvesztése feletti méltó fájdalmát enyhítő vigasztalásul szolgáljon az, hogy bánatában az egész nemzet, Pest megye Rendei pedig keservesen osztoznak, úgy viszont Pest megye Rendei bizonyosan egy szívvel-lélekkel oly érzelemtől lelkesítvék, miszerint a saját fájdalmuk enyhítő vigasztalóját őfenségében találnák.

Egy szeretett nádornak halála nem olyan esemény, mely felett csak bánatot szabad érezni, itt az emberi szív gyászához a polgárkebel gondjai csatlakoznak, s ha nemcsak saját meggyőződésemet kérdezem, hanem figyelmet vetek a népérzelem minden manifestatióira, melyeket úton-útfélen és magánhelyeken tapasztalunk, tagadhatatlan tény gyanánt állíthatom, miként a rendszernek, különösen Pest megye rendeinek egyetemes közkívánata, hogy István főherceg választassék az ország nádorává.

És én nem vonakodom kimondani, miként ezen közkívánatban van ugyan része a dicsőült atya iránti pietásnak, van része az emberi szív azon nemes hajlamának, miszerint ragaszkodását a szeretett atyáról a reményteljes örökösre általviszi; de az István főherceg nádorsága iránti nemzeti közóhajtás több, sokkal több, mint pusztán a hála és pietás kifolyása, sőt inkább a körülmények komoly megfontolására s a politikai okszerűség számbavételére alapított józan statusbölcsesség. Minekünk az izgatott harcban oly nádorra van szükségünk, ki a pártküzdelmek szenvedelmén felül s kívül állva, nem pártnak, hanem a nemzetnek embere legyen. – Én azon nádort István főhercegben remélem, mind születési magas állásánál fogva, mely őt a magánéleti súrlódásokon, a magánérdekek nepoticus indulatain felülemeli, mind azon kegyeletes befolyásánál fogva, melyet oly atyának, aminő az övé volt, emlékezete a kedélyes örökösre természetesen gyakorol és kell gyakorolnia azon szívemelő tapasztalatnak, miszerint atyja sírjánál, hol a hízelgés megszűnik, mert semmit sem várhat többé – azt kell látnia, hogy ezen út az, melyen e nemes szeretetet mind magának megnyernie, mind az uralkodóház iránt megtartania lehet. – Nekünk oly nádorra van szükségünk, ki elég magas állású legyen, miszerint se annak ne legyen kitéve, hogy az intrikák engedelmes eszközévé törpíttessék, sem annak, hogy ha ezzé törpülni nem akarna, elmellőztessék s befolyásában megbéníttassék: én ezen óhajtásom valóságának garantiáját István főhercegben találom. Nekünk oly nádorra van szükségünk, ki ha esküvel fogadandó tiszte szerint a trónusnál alkotmányunk védelmére kel, tettéhez még csak árnyéka se férhessen azon gyanúsításnak, hogy midőn a magyart, a magyarnak alkotmányát, önállását, nemzetiségét védi, a dynastia érdeke ellen cselekednék; sőt kinek szava és személye már magában győző ok, magában garantia legyen, hogy épp azért védi az alkotmányt s az ország nemzeti érdekeit, mert fejedelmének s a királyi háznak érdekeit szívén viseli. – Én az ily nádort István főhercegben találom. – Nekünk oly nádorra van szükségünk, ki midőn ekként a pártok felett király és nemzet között közvetítő kapocs gyanánt áll, ez állásában szívvel-lélekkel magyar legyen. És István főherceg magyarnak született, magyarnak neveltetett, ő e honnak nem adoptív polgára, ő e hazának született édes gyermeke, ki egy levegőn nőtt fel mivelünk, kit a hazában atyjának, anyjának sírja, atyja életének minden lépten szemébe tűnő nyomdokai, bölcsőjében első szívdobbanása, gyermekkorának kedves emléke, ifjúkorának első eszmélete csatolnak. – Neki nem lehet e nemzetet nem szeretnie. Nekünk oly nádorra van szükségünk, ki a szabadság közepette növekedve, a szabadságban rémképet nem lát, s egy szabad nemzet eleven vérpezsgésében nem szaglál rendbontó féktelenséget. István főherceg közöttünk született, közöttünk nőtt fel, lelke az újjászülető nemzet új életének szabad legében erősödött. Amit még azon okok mellett egyéniségéről mondhatnék, tilt szerénysége, tilt önjellemem, mely élő emberről inkább keveset szól, hogysem hízelegni látszassék; de úgy gondolom, eleget mondék, miszerint motiválva véljem, hogy Pest megye rendeinek nemcsak kegyeletből, hanem alapos okoknál fogva közkívánatuk, hogy István főherceg választassék országunk nádorává.

És íme, itt van előttünk a legfelsőbb intézmény, miszerint tudósíttatunk, hogy őfelsége a király István főherceg őfenségét ideiglenes s a jövő országgyűlésén történendő nádorválasztásig Magyarország királyi helytartójává s mint ilyen, többek között ezen nemes megye főispánjává kinevezni méltóztatott.

Miután így a királyi helytartóság, mint az ahhoz kapcsolt hétszemélyes táblai elnökség, Pest megyei főispánság s Jászkunok grófbírósága törvény által állandóan és örökösen egyenesen a nádori méltósághoz van kötve, ha legkevesebb okot látnék azon hiedelemre, hogy ezen kinevezés által akár a nádori méltóság és ahhoz törvényesen kapcsolt tisztségek hatáskörének, akár pedig magának a nádorválasztás körüli nemzeti jognak csorbítása, vagy elmellőzése céloztatik, el nem mulasztanám az iránti aggodalmaimat kijelenteni.

De miután őfelsége nyíltan kimondja, hogy ezen kinevezést múlt históriai példák nyomán csak ideiglenesen s a jövő országgyűlési nádorválasztásig teszi, aggodalomra okot teljességgel nem látok, sőt teljesen meg vagyok nyugtatva, hogy ezen ideiglenes kinevezés a nádori méltóságot s a nádorválasztási jogot nem sérti, nem sértheti és sérteni nem is akarja, és találok teljes megnyugtatást különösen abban is, hogy őfelsége ideiglenesen nem mást, mint egyenesen István főherceget méltóztatott kinevezni, mert én ezen legfelsőbb intézvényt az előadottak szerint a legtávolabbról sem vehetem annak, mintha őfelsége a nádorválasztást vagy mellőzi vagy megelőzni akarta volna: hanem veszem egyenesen annak, ami, t.i. hogy őfelsége a nemzet egyetemes óhajtását megértette, s kegyes figyelmére méltatá, s a dicsőült nádor halálát gyászoló s e gyász közben a jövendő iránt aggódó nemzetet sietett azon hajlandóságáróli biztosításával megvigasztalni, hogy a minden esetben csalhatatlanul nyilatkozó köznemzeti akarattól a törvényes idő alatt megtartandó országgyűlésen kegyelmes királyi szentesítését nem fogja megtagadni.

És én mint ellenzék embere, ki kötelességemnek ismerem a kormány eljárását mindig őrszemmel kísérni, s ha meggyőződésem szerint, törvénytelent vagy rosszat teszen, azt olyannak őszintén kijelenteni, hasonló őszinteséggel kötelességemnek tartom ily örvendetes alkalommal kinyilatkoztatni nemcsak hogy az jól és helyesen történt, hanem egyszersmind szíves elismeréssel azt is kimondani, hogy a nemzeti közóhajtás iránt ezen ideiglenes intézkedésben tanúsított figyelemmel sok kétes gond és aggodalom lőn a nemzetről elhárítva.

És azért én, fentebbi észrevételeim folytán, őfelsége felolvasott kegyelmes intézményét jegyzőkönyvileg örvendetes tudomásul vétetni kívánom, s alázatos felírásban őfelségének úgy ezt, valamint azt is kijelenteni indítványozom, hogy Pest megye Rendei István főherceget kívánván nádornak választani, őfelségének ezen ideiglenes intézkedésében a nemzeti közóhajtás szíves készségű méltánylatát és annak biztosítását találják, hogy a nádorválasztó országgyűlés a törvényes idő alatt meg fog tartatni, s ott őfelsége az István főherceg választása mellett országosan is nyilatkozandó közakaratot királyi helybenhagyásával szentesítendi.

Ezen alázatos indítványommal természetes kapcsolatban van, hogy cs. kir. főherceg István őfenségéhez hasonlóan felírjunk, s remény- és bizalomteljesen kijelentsük: miként a szenvedett közös csapásnál kedves vigasztalásunkra szolgál, hogy ezen ideiglenes viszonyban, melybe a nemzeti közóhajtással találkozó legfelsőbb kinevezés következtében vele lépni szerencsénk van, megnyugtató zálogát találhatjuk annak, hogy ezen kedves viszony a legközelebbi országgyűlésen a király és nemzet közös akaratával állandósíttatni fog.

Egyszersmind úgy szívünk érzelmével, mint illem- és tisztelettel megegyezőnek vélem, hogy díszes küldöttség neveztessék, mely őfenségét Budára érkezésekor – mihelyt a gyász körülményei megengedik, üdvözölje, s főispáni székének ünnepélyes elfoglalására felkérje.

Végezetül őfenségének nádorrá választását a jövő országgyűlésre küldendő követeiknek már most határozatilag utasításba adatni, s ezen határozatainkról az ország törvényhatóságait egyetértésüket kérve – körlevél által értesíteni indítványozom.”

Így szólt az elhunyt nádorról és a dynastiáról „az”, aki évekig fogságot szenvedett – a szabadelvű eszmék terjesztése miatt.

Ez a speciális jellemvonása a magyar államférfinak, aki – midőn a haza, a közérdek forog kérdésben, el tudja felejteni saját méltatlan szenvedéseit.

Minek kellett történni 1847. január 25-ike és 1849. ápril 14-ike között, hogy ugyanaz, ki a fentebbi beszédet tartá, a „trónvesztés” aktáját indítványozza?