A negyvenes években már kezdett a magyar irodalom tényezővé válni a nemzet életében. A tudományos akadémia kiváló tagjainak működése minden téren jelentékeny volt; de különösen hódító sikert vívott ki a szépirodalom. Vörösmarty hőskölteményei, Jósika Miklós történelmi regényei megannyi eseményt képeztek, s hatásuk maradandó volt; elevenítő a közszellemre, serkentő az ifjúságra, s irányadó a politikára. Jósika Miklósnak az erdélyi fejedelmek korából írott regényei jobban megérlelték az „unio” kérdését minden közjogi elméletnél.

Győzelmes hadjáratához hasonlítható Vörösmarty „Szózat”-ának elterjedése: mind szavalva, mind énekelve.

Mily roppant szökés: az addig divatozott Kölcsey Hymnusától Vörösmarty Szózatáig!

Kölcsey még csak azt sóhajtja, hogy: „Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel”. (Szabadságról, dicsőségről még nincs szó.) Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel. (Hát az önbizalom? A saját erőnkből fölemelkedés?) Balsors akit régen tép, küldj rá víg esztendőt. (Csak „esztendőt!”, azt is „vígat”, holott ebben nincs hiányosságunk.) Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. (Tehát a bűneinkért lakolunk!) S hozzá a melódia is éppen olyan temetési ének: harangszó vegyülékkel.

Ellenben mi férfias, mi öntudatos felhívása a nemzeti szellemnek a „Szózat”. Minden sora egy korszak a nemzet történetéből; és minden mondata egy nagy eszme; igaz érzés szól belőle, elejétől végig. Ez is szól buzgó imádságról, mely százezrek ajakáról hangzik egy jobb kor után esedezve; de ha az imádkozás nem használ, rámutat a nagyszerű halálra, hol a temetkezés felett egy ország vérben áll, s végzi a hatalmas intő szóval: „Magyar! Rendületlenül megvédd ezt a hazát; mert ha azt elveszíted, számodra a nagy világon e kívül nincsen másik haza!”

És a költeményre alkalmazott dallam is megfelel a tartalomnak. Erőteljes, megindító, tömegek ajkára alkalmazott; végén népies lendületű, nem zsolozsma az, hanem induló. Fél század óta tartja e dal az uralmát az egész nemzetben. Vígságunkban, szomorúságunkban, diadalaink napjain, elcsüggedésünkben a Szózat tartotta fenn a nemzetben a „régi” lelket, s ha ide jött, öntött bele „újat”.

Vörösmartynak ércszobra a Szózat.

De nagy érdeme volt az irodalom terén Szigligeti Edének; a magyar népszínmű geniális megalkotójának. Azáltal, hogy a népéletet, a népies alakokat a színpadra hozva, megismerteté, magának az emberjogoktól megfosztott jobbágyosztálynak lett leghatalmasabb szószólójává: a történeti drámáknak pedig sok ideig egyedüli költője volt (Bánk bánt, a klasszikus művet a censura idejében nem lehetett egyszernél többször előadni). S a magyar élet megkedveltetésében, a magyar nemzet nagy alakjainak méltó képviselésében segélyére volt az akkori messze kimagasló színészi nemzedék, melynek kiváló szellemei Lendvayné, Laborfalvy Róza, Egressy Gábor, Lendvay, Barta és Füredy valának. A pesti nemzeti színház központja volt akkor mindannak az eszmének, amit a nemzet óhajt, remél, szeret.

Ekkor támadt Petőfi. Lángész, aminőből kettő sok volna egy kornak, egy nemzetnek: mert egymást emésztené fel. Arannyal nem lehet őt párvonalozni. Arany tökéletes volt mint költő, mint magyar: minden hibánktól ment. De Petőfinek még a magyar költőn túl is volt adva az isteni szikrából, ami őt közülünk magasra emelte, úgyhogy abban a fényözönben, amit ő szellemével terjesztett, még a hibáink is erénynek tűntek fel; s ezeket a hibáinkat is képviselte Petőfi teljes számban.

S Petőfi körül csoportosult az egész ifjú magyar irodalom. Petőfi nélkül nem lett volna Magyarországon forradalom.