Valóban nagy önbizalomnak kellett lelkesítenie a magyar nemzetet, hogy annyi baleset után, annyi rémhír közepette, mely a szabadságharc kezdetén egymást követte; el ne veszítse jövendője iránti bizalmát.

A reactio parancsszavára megindult körös-körül a hadjárat a magyar „nemzet” ellen.

A Bécset leigázott osztrák főhadsereget a diadalaiban elbízott Windischgrätz herceg vezeté a magyar főhadsereg ellen, melyet Görgey Arthur vezényelt. Az osztrák ment hatvanezer főre: éppen kétszer annyi szám, mint a magyaré.

Emellett a Vág-völgyön betört Simonich tábornok egy hadtesttel, Galícia felől Schlick tábornagy egy másikkal. A harmadik Nugent alatt a Dunántúlt lepte meg: a szerb lázadók erősítést kaptak; a felvidéki tótokat zavarta Hurbán dúló csapatja, s hogy beteljen a keserűség pohara, Erdélyben fellázadtak az oláhok, s az osztrák tábornok Urbán szövetsége mellett a virágzó magyar városokat, Zalatnát, Abrudbányát, Nagyenyedet feldúlva – túltettek a szomorú emlékű Hora és Kloska zendülésén.

Amellett a mi jobbadán nemzetőrökből álló seregeink, melyek akkor kerültek először csatatűzbe: szégyenletes kudarcokkal jelölték a csatahelyeket. Mészáros Lázár, a volt hadügyminiszter vezénylete alatt a Schlick ellen küldött hadsereg csaknem vérontás nélkül hagyta magát megverni Szikszó és Kassa alatt, s teljes megsemmisítését csak a jókor érkezett huszárságnak s a bécsi aula szabadcsapatának vitéz ellenállása akadályozá meg. Az Erdély megsegítésére gyűjtött tábor Deés alatt vezérének tehetetlensége miatt gyalázatosan szét lett verve.

Csupán két hadseregre lehetett bizton számítani; Görgeyére, mely Windischgrätz elől folyton csatározva vonult vissza a főváros felé, és az al-dunai hadseregre, mely Damjanich vezetése alatt vonult fel a Bánságból, otthagyva a hadjárat terét a rácoknak. A két derékhadnak egyesülten kellett volna Budapest alatt megütköznie Windischgrätzcel, Schlick is ide törekedett; de kettőjük között volt a Duna és a budai erdős hegyláncolat.

Ezt a tervet meghiúsítá a szerencsétlen móri csata. A Görgey alatti hadseregnek egy hadtestét Perczel Mór tábornok vezénylé. Eddigi diadalaiban bizakodva, egymagára derékcsatát vállalt Windischgrätz ellen, s a többi dandároktól meg nem segíttetve hadtestével nagy veszteség mellett kényszerült egész Budaváráig menekülni.

E nehéz vereség után nem lehetett többé arra gondolni, hogy a túlnyomó erővel szemben a fővárost s a gyönge budai várat megvédelmezzék.

A magyar kormány elhatározta, hogy elhagyja Budapestet, s az országgyűléssel együtt Debrecenbe költözik. Onnan aztán újraszervezi a hadjáratot.

Időt kellett nyerni, hogy Damjanich bánsági hadserege felgyűlhessen, ami az akkori vasút nélküli világban nagy nehézséggel járt.

Ebben az időnyerési feladatban remekelt Görgey. Amíg Perczel újrarendezett hadtestével a kormány elvonulását fedezte a Tiszánál, addig Görgey egy nagy kanyarodót csinált, fel a bányavárosoknak, maga után hurcolva Windischgrätz seregének zömét.

V. Ferdinánd király a bécsi forradalom s a magyar szabadságharc kitörése után leköszönt az osztrák császárságról. A magyar királyságról sohasem. Ezt a kamarilla már fölöslegesnek tartá. Helyébe I. Ferenc József, a király testvérének a fia lépett a trónra, 18 éves korában.

Windischgrätz herceg mint a király „alteregója” jött be hadsereggel Magyarországra. Könnyű diadalok után, egy ágyúlövés nélkül vonult be Budavárába.

Mikor a budai királyi palotába megérkezett, a sapkáját az asztalhoz vágva, azt mondá: „Finita la commedia!”

És igaza volt. A komédiajátszásnak vége volt már. Azonban most kezdődött csak a tragédia.

Ha a tábornagynak valami talentuma lett volna ahhoz a szerephez, melyet a világtörténet nagy rendezője a kezére játszott, hát akkor vagy azt tette volna, hogy mint bölcs diplomata Budapest elfoglalása, a magyar kormány Debrecenbe menekülése után a csüggeteg nemzetet békés és jóakaratú intézkedésekkel pacifikálta, s az új fiatal uralkodó iránti hűségre megtérítette volna – vagy pedig, mint okos hadvezér, egész haderejével utánasietett volna Kossuthnak, s Debrecent is elfoglalva, a hadviselést lehetetlenné tette volna. Azonban e kettő közül egyik sem jutott eszébe. Se a nemzetet kibékíteni, se az elmenekült kormányt üldözni nem tartá a fáradságra érdemesnek. Ő a táblabírákat megvetette, csak a katonákkal törődött.

Uralmát vésztörvényszékkel kezdé: halálos ítéletek, kivégeztetések, önként jelentkező hazafiak és katonatisztek bebörtönzése által akarta a nemzetet megfélemlíteni. S a rémuralom eszközein kívül a kicsinyes fogásokhoz folyamodott: a független sajtót elnyomva a hivatalos lapjai által költött meséket terjesztett a közönség között Kossuth elfogatásáról, Görgey seregének capitulatiójáról, Komárom elestéről. S aztán várta, hogy mikor jönnek már Budára a hódoló deputatiók mindenünnen az országból.

Mikor aztán arról értesült a herceg, hogy Görgey a bányavárosok felé vonult, akkor egészen megzavarodott. El nem tudta képzelni, hogy mit akar ez ottan? Görgey tudta, hogy mit akar. Ott voltak a magyar kormánynak a pénzverői, aranya, ezüstje, reze; a pénzre nagy szükség volt. De még inkább a posztóra. Az is ott volt: a hadseregnek köpönyeg kellett; itt volt a tél: kegyetlen 20 fokú hideggel.

Windischgrätz három hadtestet küldött Görgey körülkerítésére, melyek három oldalról vették ostrom alá a magyar hadsereget.

Csak a bámulatraméltó vitézség és leleményesség egyesülése volt képes e hadsereget a kelepcéből kiszabadítani. Járhatatlannak tartott hegygerinceken át, mély völgyszakadékokban siklottak keresztül az ellenség dandárai között; végre egy elhagyott bánya tárnáját használták fel alagút gyanánt, s ágyúikkal együtt a hegy mélyén keresztül vonultak el, az ellenség lábai alatt; mely egyszer csak azt vette észre, hogy a körülfogott hadsereg a háta mögött van és hadrendben áll.

Ezalatt Mészáros Lázár megvert seregét egy másik fiatal hadvezér vette át, Klapka György: ez is, mint Görgey, főhadnagyból lett tábornok. S az általa újjászervezett hadsereg becsülettel állta meg a helyét a győzelmében biztos Schlick tábornokkal szemben. Tarcalnál egyetlen dandára tartá fel és verte vissza Schlick hadseregét. A sűrű köd segített a magyaroknak. Schlick a ködben a tarcali temetőt is hadcsapatnak nézte buzogányos fejfáival, s órákig ágyúztatá. A holtak megállták a helyüket! Azzal visszavonult.

Majd egész haderejével a Tiszának fordult, mely akkor keményen be volt fagyva: mindenütt át lehetett rajta kelni. Az volt a szándéka, hogy a védtelen Debrecent meglepi, s a magyar kormányt és országgyűlést elfogja.

Klapka serege a Tisza jegén ütközött meg Schlick hadaival, s azokat visszaverte.

Ekkor neszét vette Schlick, hogy Görgey hadserege keresztülvágta magát a körülfogó osztrák seregen, s az ő háta mögött áll. Nehogy két tűz közé szoruljon, a branyiszkói utat megrakta lövészekkel és ágyúkkal. Rendes stratégák véleménye szerint ez a hegyszoros bevehetetlen. A serpentina út minden kanyarodója meg volt rakva ágyúkkal.

Guyon Richard nevéhez fűződik a branyiszkói diadalnap emléke, aki azt a hegyszorost honvéd zászlóaljaival megostromolta. A magyar legények szuronyszegezve foglalták el az ágyúkat, s kiverték az ellenséget mind a húsz hadállásból. Éjfél utánig tartott a harc, s teljes sikerrel végződött. Görgey hadserege egész erejével Schlick háta mögött állt, szemközt pedig Klapka.

S hogy Windischgrätz meglepetése még nagyobb legyen: egyszerre csak előtört a Tisza mögül Perczel Mór a Mórnál szétvert seregével, s a szemközt álló osztrák hadtestet Szolnoknál elverte: az sietve hátrált Pest felé; Ceglédnél segítséget kapott: ott aztán Perczel még egyszer megverte. Ez a vert had aztán nem is állt meg Pesten, hanem átvonult Budára, jelentést tenni a generalissimusnak, hogy a komédia még csak most kezdődik.

Perczel előtt nyitva volt az út Pestig. – Ekkor azonban az osztrák hadvezénylet valódi vaudeville-irói ügyességgel gondolt ki valami jót. Perczel háta mögött a nagy városokba szállásmestereket küldött ki, akik ott tízezer ember számára szállást, élelmiszert rendeltek meg. Perczel megfoghatatlanul nagy hirtelen visszahúzódott Szolnokon át a Tisza mögé.

Ez eddig egészen sikerült. A magyar haderőnek volt (a várakban levőkön és az erdélyin kívül) négy működő serege: egy Görgey, a másik Klapka, a harmadik Perczel Mór, a negyedik Damjanich vezénylete alatt. Windischgrätz szinte annyifelé osztá szét az armadiáját. Ez a nyolc hadsereg aztán, ki-ki a maga vezérének terve szerint, kergetőzött előre-hátra: döntő ütközetet egyik sem vívhatott; s a nagy távolságok, a közlekedési eszközök hiánya miatt arra sem volt képes, hogy két hadsereg egymással összeműködve egy két tűz közé szorított ellenséges hadtestet megsemmisítsen.

Az osztrák hadsereg ezalatt folyvást fogyott, a magyar pedig szaporodott.

Ugyanezen téli hónapokban az erdélyi magyar hadsereg vezére, Bem, lengyel forradalmi tábornok, lángeszű hadműveleteivel nemcsak az osztrák tábornokokat és az oláh tribunokat törte össze, hanem az Oláhországból segélyül hívott tízezernyi muszkát is kiverte Erdélyből, s a piskii hídnál kivívott diadal után magát a szász ellenforradalom fészkét, Nagyszebent is ostrommal bevette, aminek a példáját nagy hamar követte Brassó is.

Érdekes epizódokban gazdag az erdélyi hadjárat története. Mikor egész Erdély el van veszve, a magyar hadseregek a határon túl nyomva, akkor a magára maradt Háromszék nem adja meg magát: a fegyvert fogott székelyek védik határaikat oláhok, szászok és osztrákok ellen. Majd egy lángész támad közülük, Gábor Áron, aki a maga köztüzéri eszével kitalálja, hogyan kell ágyút önteni: a székelyek leszedik tornyaikból a harangjaikat, s azokból Gábor Áron egy egész üteg ágyút készít; aztán lőporgyárat állít fel, s akkor a felágyúzott székelység támadó harcot kezd, s kezet nyújt a magyar hadseregekkel visszatérő Bemnek.

A szelindeki csatában az osztrák nehézlovasság rohamot intéz Bem ellen. A székely gyalogság van felállítva első harcvonalban. Amikor a vértesek odaérnek, a székelyek egyszerre mind a földre feküsznek: a betanult katonaló rá nem tapos a földön fekvő emberre. A vasasok átrohannak a fekvő hadsoron.

Azokon túl aztán Bem ágyúi vannak felállítva, s oldalt egy-egy szakasz huszárság. Az ágyúk kartácsot szórnak a vasas ezredekre, s erre a székelyek is felugrálnak fektükből, s hátulról puskáznak bele az ellenséges lovasságba, míg ez mindenünnen megtámadva, ziláltan menekül el a csatatérről.

Maga az öreg Bem valóságos mythoszi hősalak; nem termetre, de lángszellemére az: ki a piskii hídnál az osztrákok kezébe került ágyúit egymaga foglalja vissza; lovagkorbácsával püfölve a vontató katonákat: „Hagytok békét ezeknek az ágyúknak, himpellérek! Ezek az én ágyúim.” S e verekedés közben maga is egy ujját veszti a bal kezéről: azt a csata hevében amputáltatja a tábori felcserrel, s aztán tovább vezényel, fennhangon kiáltva kemény németséggel: „Ist die Brücken verloren, Siebenbürgen verloren!”

S az ütközet után azt mondja: „Csak a magyar meg a székely az igazi katona!”

Arra, hogy egy nagyszabású hadjárati tervet készítsenek, úgy látszott, hogy mind a magyar, mind az osztrák táborban hiányzott a kezdeményező szellem.

Ekkor a magyar kormány meghívta a külföldön lakó Dembinszkyt, s azt bízta meg az összes magyarországi hadseregek fölötti főparancsnoksággal.

Ez volt az egyik kútforrása a magyar szabadságharcot akadályozó belviszályoknak.

Dembinszky derék katona volt, aki kapitányi rangját I. Napóleontól nyerte az Oroszország elleni hadjáratban Szmolenszknél. Azontúl pihent 1830-ig. Akkor a lengyel népfelkelő sereget vezényelte a grochowi ütközetben. Majd egy lovassági dandár parancsnokává lett, s e dandárral Diebits hatvanezernyi derékhadát fel tudta egy napig tartóztatni Kuflewnél. Még fényesebb hőstette volt az osztrolenkai hídnak tizennégy órán át tartott megostromlása. De már az osztrolenkai ütközetből elkésett. Ez ütközetet elvesztve, a lengyel tábornokok elhatározták, hogy hadtesteikkel átmenekülnek a porosz határon, s ott lerakják a fegyvert. Csak Dembinszky nem adta meg magát. Ő a maga dandárjával a győzelmes orosz seregen keresztülfúrta magát, s azt szerencsésen elvezette Varsóig. Ez a fegyverténye szerezte meg a nevének a történelmi nevezetességet. Varsóban ezért kinevezték fővezérnek; de már néhány nap múlva leköszönt.

Ámde Görgey Arthurnak a hadművelete sokkal nagyobb mértékben tüntette ki ugyanazt a hadvezéri lángészt: mert ő egy egész hadsereggel törte magát keresztül három ellenséges hadseregen, s magával vivén egy elcsüggedt, szétzilált, vereséghez szokott öltözetlen hadat: visszahozta azt, nem megfogyva, de megszaporodva; fegyelemhez szoktatva, felruházva és csatákban megedzve. Hogy nagyravágyása határtalan volt, annyi bizonyos; de hadvezetőnél a nagyravágyás a diadalra vezető erény. A jó, becsületes Mészáros Lázár szerény ember volt: azért volt rossz hadvezér.

Dembinszky Henrik lehetett jó hadvezér ott, ahol ismerte az ország helyi viszonyait: a saját vezette hadseregnek és az ellenségnek szervezetét, nemzeti tulajdonságait, amik elhatározó tényezők egy hadjáratban. Az ifjú magyar hadsereggel csodákat lehetett művelni, ha azt mondták neki: „előre!”, de ha azt mondták neki: „retirálj!”, abból veszedelem lett.

Dernbinszkynek a parancsára történt, hogy a Ceglédig előrehatolt Perczelnek nagy sietve vissza kellett vonulnia a Tisza mögé. Azután azt a parancsot adta Perczelnek, hogy hadseregével vonuljon fel Poroszlóig a Tisza bal partján. Itt ismét a terep nem ismerését mutatta ki; csak a térképen számított: azt nem tudta, hogy hóolvadáskor a Tisza bal partja mentébe ágyúkkal, társzekerekkel felvonulni természeti lehetetlenség. Perczel Mór emiatt elkeseredésében letette a hadvezérséget.

De még jobban elkeseríté Dembinszky Klapkát és Görgeyt, akik hadseregeikkel úgy körülfogták már Schlick hadseregét, hogyha egymással helyreállíthatják a közlekedést, az osztrák hadvezérnek meg kell magát adnia seregestül. Ekkor Dembinszky ellenintézkedéseket tett: s a két magyar vezérnek engednie kellett, úgyhogy a szorongatott Schlick kicsúszhatott ércölelésük közül.

Dembinszkynek igazolására szolgáljon az, hogy ő döntő ütközetet akart megvívni az osztrákokkal, s ennek a tervéhez alkalmazta az intézkedéseit.

Az volt a haditerve, hogy a Görgey, Klapka és Perczel hadseregeit egyesítve, azokkal megtámadja Windischgrätz főhadseregét. Azzal egyidejűleg a Damjanich és Vécsey vezénylete alatti két hadosztály Szolnokot elfoglalja, s a Budapest felé vezető úton előrenyomul.

Ez összpontosítási tervnek nagy előnyét azonban ellensúlyozta az, hogy Windischgrätznek is egészen hasonló terve volt: ő is magához vonta Jellasich bán és Schlick hadseregeit, s nem várta be, hogy Dembinszky támadja meg őtet; hanem ő támadta meg Dembinszkyt.

Kápolna körül folyt le a két napig tartó ütközet: mind a két részről elismerendő vitézséggel: és mind a két részről elegendő fővezéri hibákkal. Egyenlő számerejű, mindkét félen 45 ezernyi haderő állt egymással szemben. Dembinszky hibája az volt, hogy a magyar haderőt igen hosszú vonalra elnyújtotta, hogy az alvezérekkel intézkedéseit későn közölte, a hadkereteket az ütközet előtt összezavarta, s az élelmezésről nem gondoskodott. Így aztán dacára az egységes vezényletnek és az összpontosításnak, a hosszú csatavonalon minden egyes hadosztály a maga rovására harcolt: s az ütközet első napján a hadikocka eldöntetlen maradt.

És még az ütközet második napján is volt olyan hadosztály, mely az elkésett fővezéri intézkedés miatt az ütközetben részt nem vehetett. Dembinszky az ütközet második napján visszavonulást parancsolt. Ez is egész rendben történt meg. – A harmadik napon azonban, midőn Windischgrätz a nehézlovasságát a visszavonuló magyar hadsereg üldözésére kiküldé: a magyar huszárság, minden vezényszó nélkül, visszafordult az üldözőkre, s úgy szétverte őket, hogy azok még a „repülő” ágyúütegüket is hátrahagyták. A fényes viadal láttára egyszerre olyan lelkesedés szállta meg az egész magyar hadsereget, hogy a zászlóaljak hangosan követelték az ütközet harmadnapi folytatását. S ez a harmadik nap végzetes lehetett volna Windischgrätzre nézve. Azonban most már a vezénylő fők között olyan nagy volt az egymás elleni elkeseredés, hogy ütközetre senki sem gondolt többé.

A diadalreménnyel kivonult magyar hadsereg úgy érkezett vissza a Tisza bal partjára, mint egy szétzilált had, sárosan, csüggedten, agyonfáradva és kiéhezve.

A vezérek egymás között ütköztek meg. Tiszafüredre érkezve Görgey és vezértársai egyszerűen letették a fővezérségből Dembinszkyt. A Debrecenből odasietett Kossuth nem érzett magában elég erélyt ez erőszakos fegyelemtörésért Görgeyt megbüntetni. Inkább annak adott igazat, s Dembinszky nyugalomra lett bocsátva. A debreceni kormány aztán Vetter tábornokot bízta meg a fővezéri címmel; akiben az összes magyar hadvezetők meg is bíztak. Derék jellemű, hadtudományban jártas és honszerető katona volt; de nem forradalmi hadseregnek való vezér.